Tudjátok, én minden évben elhatározom, hogy a következő évem más lesz.
Mindig elhatározom, hogy csinálok egy csomó dolgot. Megtanulok főzni, ügyesebb leszek a munkában, fejlesztem magamat, jobban figyelek az egészségemre, rendszeresen sportolok majd, tudatos leszek az én-idő tekintetében, megtanulok rendesen franciául, elutazom ide (vagy esetleg oda?), lenyugszom végre és elmélyedek a kreatív hobbijaimban, szóval úgy összességében: boldogabb, kiegyensúlyozottabb, és tudatosabb leszek.
Mondanom sem kell, hogy ez általában nem sikerül. Hogy miért, az nem egy bonyolult kérdés: egyszerűen elsodor az élet. Elsodor, méghozzá könyörtelenül: mert jön a január 2, és vissza kell menni dolgozni, fel kell venni a fonalat, még bőven tél van és hideg, és mégis korán kell kelni és be kell vonszolnom magam az irodába. Mire hazaérek, fáradt vagyok, és nem hogy tornázni nincs erőm, annak is örülök, ha sikerül a soron következő epizódot lokalizálnom az épp aktuális sorozatomból a gépen. Amikor van egy kis szabadidőm, programokra rohangálok, hiszen keresem az “élet értelmét”, és nem akarok semmiből sem kimaradni, hátha pont ezen a bulin, ezen a szakkörön, ezen az iváson hangzik el valami/találkozom valakivel, ami vagy aki megváltoztatja az életemet.
Mire észbe kapok, március van, és rá se merek nézni a szilveszterkor eltervezett dolgok listájára, hiszen… úgyse. teljesült. belőlük. semmi.
Majd jövőre, vonom meg a vállamat, és megnézem, milyen napra esik március 15-e, hogy végre pihenhessek egy napot soron kívül…
Szóval minden évben így van. Kivéve most.
Kivéve 2020-ban.
Hello, 2020!
Tavaly év végén írtam egy bejegyzést 2019-ről, illetve arról, miket tervezek 2020-ra. Sok szokásos dolog szerepelt a listán, és persze volt, ami kapásból meghiúsult idén (pl a svájci utazásom), de olyan is akad, ami pontosan úgy sikerült, ahogy elterveztem (a 30. születésnapom Balatonfüreden), vagy megpróbáltam “karanténosítani” (mint például az éneklést, amit most csak virtuálisan tehettem meg). Akit érdekel, hogy fordultam én az idei évhez, az itt visszaolvashatja a kérdéses írást. Én viszont egyetlen gondolatra szeretnék csak kitérni, amit szinte napra pontosan ilyenkor fogalmaztam meg:
“A háborúnak vége – ha te is akarod.”
“[Ez] a legfontosabb, a legeslegfontosabb dolog minden lecke közül, amit tanulok (így, jelen időben, ez mindig egy folyamat marad) […] és felette áll, illetve valahol előfeltétele mindennek, ami 2019-ben, vagy 2018-ban, vagy 2017-ben történt velem, az az, hogy meg kell tanulnom befejezni az önmagammal való hadakozást. Az a “háború”, ami nekem a lelkemben rezonál, mikor John Lennon karácsonyi dalát hallgatom, nem valami külső dolog (szerencsés vagyok, hogy megengedhetem magamnak, hogy ne külső dolog legyen), hanem a belső vívódás. Az önmarcangolás.
A háborúnak vége, ha én is akarom. A háborúnak magammal, a vágyaimmal, a félelmeimmel. A háborúnak, ami időről időre legyengít és hadifogságba küld, vagy könnygázt fúj a szemembe és megbénít.
Ez a kívánságom a legerősebb mind közül, és ez az a gondolat, amihez szeretnék visszatérni idén, ha elbizonytalanodnék vagy eltévednék.”
Az önismeret útján lassan körvonalazódott bennem, mi az én legfőbb ellenségem – a berögzült minták. Néha elnézem veterán kutyánkat, a 16 és fél éves Topit, aki félig süketen és félig vakon botorkál körbe a lakásban, mivel más utat nem ismert meg kicsiny életében, és az jut eszembe: rengetegen éljük így az életünket, és talán észre sem vesszük. Elvállaljuk ugyanazokat a vacak munkákat, összejövünk ugyanazokkal a toxikus embertípusokkal, újra meg újra elfojtjuk magunkban a legeslegfontosabb érzelmeket, ugyanazokat az érveket soroltatjuk fel a saját igazunk mellett. Én tavaly azzal mentem coach-hoz, hogy szeretnék ebből a körből kitörni. Nyáron azzal jöttem el, hogy nem sikerült. És csak év végén kezdek rájönni, hogy talán mégis…
Hallgatom John Lennon karácsonyi dalát. A legeslegszebb dal, amit valaha írtak.
Egy dolog, ami sikerült: a 30. születésnap 🙂 (avagy mázlim volt az augusztussal)
***
Ahogy írtam, 2020 egy fantasztikus év volt.
Felfedeztem magamban az optimizmust, amikor márciusban elkezdtek ömleni a rossz hírek – felfedeztem magamban a kitartást, azt az erőt, ami csak akkor jön elő, amikor igazán szükségünk van rá, amikor sarokba szorítanak minket. És most, hogy megmutatta magát nekem, már tudom, hogy ez az erő végig ott volt bennem. A legkézzelfoghatóbb jel az volt, amikor a karantén második hetében betörtek hozzám – én pedig elkergettem a betörőt. Egy teljesen más ember lettem arra a pár percre. De említhetném azt a szintén márciusi eseményt, amikor pánikrohammal keltem éjszaka – ébredtetek már úgy, hogy el akartok ájulni? Nem, én sem. De meg tudtam nyugtatni magam. Átöleltem saját magamat, úgy, ahogy feküdtem egyedül a lakásban, és nem voltam hajlandó másra gondolni, mint arra, hogy minden rendben lesz, minden rendben lesz, andra tutto bene, andra tutto bene, ahogy az olaszok mondták a legnagyobb bajban tavasszal, amit kiragasztottak a mentőkre néha még itthon is, minden rendben lesz, minden rendben lesz, andra tutto bene, andra tutto bene…
2020 egy fantasztikus év volt.
Nem kellett korán kelnem és megtanulhattam strukturálni a saját időmet. Rájöttem, hogy képes vagyok otthon tornázni, hogy tudom intenzív jógával indítani a napot. Elkezdtem értékelni az olyan “apróságokat”, mint a Városligetben való sétálást, és tudtam nevetni magamon, amikor márciusban a dm-ben én voltam az egyetlen vásárló, és a saját cipőm kopogása olyan zavarba hozott, hogy 15 percig kerestem a dezodoros sort. Húsvétkor eltöltöttem egy teljes napot otthon egyedül úgy, hogy egy pillanatig sem unatkoztam, egy pillanatig sem éreztem azt, hogy kimaradok valamiből. Az egyik legemlékezetesebb napom volt a tavaszi karantén alatt – sütit sütöttem, rajzoltam, filmet néztem, este jót bőgtem egy romantikus filmen, utána pedig gitározgattam a cicának és saját magamnak.
Fantasztikus volt, mikor újra találkozhattam a barátaimmal a Margitszigeten, és öt óra hosszat beszélgettünk – pont, mint mikor megismerkedtünk egymással, mikor kialakult a csapat, annyira intenzív volt megint személyesen találkozni (és személyesen inni :)). Fantasztikus volt a salsás ismerőseimmel szintén a szigeten, mikor nem győztem ámuldozni, hogy megmaradtunk még mindig, pedig egyre nő az az idő, amit már nem határoznak meg a közös salsa órák. Néztünk dupla szivárványt aznap este és kivilágított Margit hidat a Duna partjáról, és szürreális volt az egész, és szabad, és jó.
Újra együtt 🙂
Dupla szivárvány az első hullám végén.
Fantasztikus volt megint biciklire ülni és körbetekerészni a Balaton körül, és hát – Balaton, kell ennél több? Augusztusban vitorlásra szálltam a legjobb barátaimmal, és annál is jobban élveztük, hiszen sejtettük: lehet, még pár hét, és már nem lenne erre lehetőségünk…
Fantasztikus volt eddig minden negatív PCR tesztem, fantasztikus, amikor a családtagok túlestek a betegségen és megint össze lehetett ölelkezni, fantasztikus volt szeptemberben visszamenni salsázni, még akkor is, ha a csoda csak három hétig tartott és maszkban zajlott. Fantasztikus volt megint randizni, fantasztikus volt megint valakinek a kezét fogni, és fantasztikus volt egy szép nap rádöbbenni: valahol véget ért a háború. Mert idén vagy ezt akartad, vagy megőrültél, hiszen ennyi időt még soha nem kellett saját magunkkal töltetnünk.
***
Így hát az idei évem valóban más lett.
Talán életemben először valóra vált, amit kívántam (bár igaz, hogy nagyon vigyázzatok, mit kívántok!). Azt kívántam, bár elhagyhatnám a megszokott kerékvágást… hát, azt hiszem, ez maradéktalanul sikerült. Sokkal több idő jutott magamra és sokkal koncentráltabban kellett megbarátkoznom magammal, mint más években. Év vége van, és szokás szerint összesítek. Párkapcsolatban vagyok, a legkiegyensúlyozottabban, amit valaha tapasztaltam – ez, ami az életemnek olyan fájdalmasan sikertelen része volt hosszú éveken át, végleg elhiteti velem, hogy valamin túlléptem. Mert végre mertem befogadni egy olyan ember társaságát, akinek a személyében nem a kihívást látom, hanem az elfogadást és a bizalmat. Más szóval: végre mertem olyan klubhoz csatlakozni, amely elfogadott tagnak…
“És remélem, hogy jövőre, ha majd elkezd esni a hó és felmegyek a YouTube-ra, és elkezdem begépelni ennek a dalnak a címét, és megszólal a kórus, akkor úgy fogom tudni hallgatni, hogy azt érezhessem közben: a háborúnak vége lett.
Mert tényleg, igazán akartam.”
Ketten 🙂
Ma december 22-e van, egy szürke, borongós, jellegtelen keddi nap. Dolgozom, és bár jön a karácsony és jön a szilveszter, most nekem is, mint mindenki másnak, merőben más lesz az élmény, mint általában. Egyik szemem sír, a másik viszont unottan pislog egyet, idén ugyanis őszintén szólva már azon sem lepődnék meg túlságosan, ha egyszer csak elrepülne egy tehén a hatodik emeleti ablak előtt.
Az az igazság, hogy így év végére elkezdtem megszokni a megszokhatatlant, értékelni az új életritmust. Persze megvannak a kötelező mélypontok, és egy szóval se mondom, hogy nem rohanok majd azonnal koncertre, salsa buliba, vagy a repülőtérre, amint erre biztonságosan lehetőség nyílik. De ma, december 22-én, hivatalosan is elkezdtek hosszabbodni a nappalok, elkezdtünk kifelé araszolni a rövid napok és végeláthatatlan esték időszakából. Ez persze hosszú hetekig még csak alig észrevehető mértékben fog végbemenni (főleg, ha a nap amúgy is kimenőn van hetek óta), de (!) – történik. Érdekes, hogy pont ezekre a napokra esik a vakcinák jóváhagyása is, a kezdetektől emlegetett kiút ebből a szürreális szürkeségből és bizonytalanságból.
Ugyanakkor, ahogy a téli napéjegyenlőség után is csak lassan fogunk kikeveredni a fényre, tudjuk, hogy ez a vírusos időszak is eltart majd még egy darabig. Lesznek még szomorú veszteségek, lesz még félelem, lesz még frusztráltság – de lesz még idő arra is, hogy kihasználjuk az utolsó etapot, amikor magunkra figyelhettünk és közelebb kerülhettünk igazi énünkhöz, vagy éppen csak egyszerűen más szemszögből vizsgálhattuk magunkat. Ha jól saccolom, ez az időszak nagyjából egy évet fog kitenni, és nem januári váltással. Hanem inkább a kedvenc évszakommal: a tavasszal.
Bár az évből már csak kilenc nap van hátra, én az igazi értékelést majd csak márciusban fogom tudni megcsinálni. Akkor változott meg minden, és úgy érzem, akkor fogunk kicsit visszatérni a normális irányokba. Egyelőre pedig megnézem, mi maradt még a tavalyi listán, mi az a lehetőség, amivel nem éltem, mi az, amit még kisajtolhatok 2020-ból – mert ez az év egyedülálló volt és megismételhetetlen, és minden nyűgjével, gondjával és nehézségével együtt elhozta azt a krízishelyzetet, amikre sokunknak, azt hiszem, már jó ideje szüksége volt.
Fény az alagút végén.
*
*
*
A fenti bejegyzés kizárólag az önreflexió szemszögéből íródott. 2020 rengeteg sokkoló eseményt, rengeteg veszteséget, rengeteg gyászt, rengeteg igazságtalanságot is hozott a világba, ezeket nem vitatom. Külön szeretném kiemelni azokat, akik hozzátartozót vesztettek el a betegség vagy annak szövődményei miatt. Remélem, a fenti szavakat senki nem fogja bántónak vagy sértőnek érezni, mivel azok inkább az általános világállapotra, illetve az egyéni “utazásokra” vonatkoztak.