Van egy olyan képességem, hogy mások által “alapfilmeknek” tartott műveket jópár év elteltével nézek csak meg. Nem direkt, egyszerűen csak kimarad valamiért az életemből mikor épp aktuális, hogy aztán, mikor mások már nosztalgiával gondolnak rá, rám újult erővel csapjanak le. Ezért nem mond nekem különösebben sokat a Toy Story, és nem tartozik hozzá a karácsonyomhoz a Reszkessetek, betörők. A Jurassic Parkot is felnőttként láttam először, ahogy a Ponyvaregény is jópár évet váratott magára.
Nemrég belebotlottam egy 1998-ban készült filmbe, ami itthon talán nem örvend olyan nagy kultusznak, de a maga nemében egyedülálló, ez pedig a Truman Show. Ha valaki nem tudná, ez az alkotás egy olyan ember mindennapjaiba enged bepillantást, aki tudtán kívül kamerák előtt éli egész életét, születésétől fogva. A film lényegében annak a története, hogyan döbben rá Truman (Jim Carrey) az igazságra, és hogy mit kezd ezzel az információval.
A Truman Show filmplakátja.
Egy lopott délelőtt
Nagyjából két hete akadt egy kitöltendő órám a városban, és mivel találtam egy barátságos kávézót, ahol szabadon lehetett a falakon lévő polcokról levett könyveket olvasni, megkerestem a leglimonádébbnak tűnőt, és belemélyedtem*. Pont olyan volt, mint amilyenre számítottam, főszerepben egy látnoki erőkkel megáldott nővel, aki villanásokat képes érzékelni a jövőből. Előszeretettel jósol barátainak, de sajnos néha a saját jövőjét is látja – és többek között ez az oka annak, hogy nem vág bele párkapcsolatokba. Hiszen általában már az első két hétben bepillantást nyer a keserű jövőbe, és így mindig jobbnak látja lezárni a dolgot, mielőtt bármi komolyabbra fordul.
Szabadulás Észak-Koreából
Biztos nektek is feltűnt az utóbbi pár hónap két sikerkönyve, amiket igaz történetek ihlettek, illetve azokat beszélik el. Az egyik Pak Janmi Élni akartam című beszámolója, a másik Hyeonsea Lee műve, A lány hét névvel. A közös bennük annyi, hogy mindkettő egy észak-koreai állampolgár menekülését írja le a hírhedt diktatúrából. Én csak Janmi könyvét olvastam, és pont olyan megrázó a történet, mint amennyire várnánk, az ország integrált agymosásával együtt. Számomra azonban talán a legérdekesebbnek a könyv vége bizonyult, ahol Janmi, immár dél-koreai lakosként, a beilleszkedés nehézségeiről számol be – hogy milyen különös nosztalgiával tudott visszaemlékezni volt hazájára, ahol megkímélték őt a gondolkodás nehézségétől és felelősségétől. Hiszen Észak-Koreában mindenkinek igyekeznek azt is megszabni, mit gondoljon (rémlik az orwelli “gondolatbűn” és a “duplagondol”?)
TED Talk – Hogy tanítsunk Észak-Koreában?
Néhány évvel ezelőtt egy USÁ-ban élő, Suki Kim nevű dél-koreai angoltanár előadást tartott egy TED konferencián arról, hogyan töltött egy évet egy észak-koreai egyetemen, hogy az ottani számítástechnikusnak készülő férfiakat angolra tanítsa. Suki Kim elmondja, hogyan tetszeleg campus képében a Pyongyani Tudományegyetemnek csúfolt börtön, ahová olyan informatikus-hallgatók járnak, akik még soha nem hallottak az internet létezéséről; ahol egy esszé megírása képtelenségnek bizonyul, mert az érvelést és a kritikus gondolkodást egyetlen észak-koreainak se tanítják. A tudat kontrollált, hiszen ott minden a Kim-dinasztia kiváló vezetőiről szól – nem csak a könyvek, a dalok és az újságcikkek. “A virágok a vezető nevét viselik, a hegyekbe az ő mottóit vésik. Minden állampolgár az ő arcképével díszített kitűzőt visel – szünet nélkül”, meséli Suki Kim.
És hogy hogy tudott ez a nő bármilyen tudást is átadni egy olyan közegben, ahol a külső világ megtárgyalása szigorú tabunak számít, ahol minden órát rögzítenek és felülvizsgálnak?
Börtön?
“Az ember elfogadja az elé tárt világ valóságát. Ennyire egyszerű.”
Ez a Truman Show filmbéli kitalálójának, Christofnak a válasza egy, a filmben elhangzó kérdésre, mely azt firtatja, szerinte élete közel harminc éve alatt Truman miért nem jött még rá világa valódi természetére. Mikor egy, a műsor etikusságát vitató néző betelefonál, és azt állítja, Truman “fogoly”, az ötletgazda ettől sem jön zavarba: “Bármikor elmehetne”, mondja Christof.
“Ha ez nem csak léha vágy lenne, ha tényleg eltökélten akarná megtudni az igazat, nem tudnánk őt megállítani. Szerintem valójában az aggaszt téged, hogy ő végül is szereti a ‘celláját’, ahogy te nevezed.”
A reakció egyszerűnek tűnik, ám a filmbéli Truman rácáfol a gőgös kijelentésre – néhány nap leforgása alatt ugyanis felborítja a köré épített tökéletes világot.
Házi feladat
Észak-Koreában tehát nehéz biztonságosan felnyitni a hallgatók szemét. Suki Kim a tanárok hasznos fegyveréhez folyamodott, és házi feladatként személyes hangvételű levelek írását adta fel hallgatóinak. Saját bevallása szerint ez volt az egyetlen fórum, ahol a fiúk valódi érzéseiket merték megjeleníteni, és személyes kapcsolataikról, barátnőikről írtak.
“Azért mentem oda, hogy az igazságot keressem”, így Suki Kim. “De hogy találhatjuk meg az igazságot egy olyan országban, ami maga is hazugságra épül? […] Az észak-koreaiak rengetegszer hazudnak. De megtanultam, hogy többféle hazugság létezik. A legtöbbször csak az általuk ismert és nekik kiépített világot próbálják védeni.”
“És én nem mondhatok nekik semmit.”
***
Sokszor védjük az általunk ismert világot. Meg vagyunk győződve róla, hogy a dolgok menete magától értetődő, logikus, jó. Ha tisztában vagyunk a jövőnkkel, az biztonságot ad. Hadd térjek vissza egy pillanatra a könyvre, amiben a látnok folyton szakít mindenkivel, így megóvja magát a szívfájdalomtól.
Ha tehetnénk, vajon ugyanezt tennénk?
A Truman Show ikonikus jelenete, mikor Truman vízre száll, hogy egyszer s mindenkorra a végére járjon világa természetének, számomra mélyen megrendítő. Itt ez az ember, akit születésétől fogva arra “programoztak”, hogy féljen a víztől és az utazástól, hogy eszébe se jusson elhagyni a szigetet, vagyis a TV stúdiót. És hova jut? Vitorlázik.
És hajójának orra egyszercsak a horizontba csapódik és átszakítja a stúdió falát.
A könyvben, amit a kávézóban olvasok, a látnok így fogalmaz: létezik sors és létezik végzet. A végzet az, ami ki lett jelölve nekünk; a sors az, amit egyéni döntéseink alakítanak. “De igazából”, teszi hozzá, “attól függetlenül, hogy én mit látok a jövőjében, mindenkinek megvan a lehetősége rá, hogy felpattanjon egy repülőre és egy másik földrészen kezdjen új életet.” Ha jól értem, ezt senki nem tudja megjósolni.
A Truman Show pont ezt mutatja be. Nem arról szól, mit tehetünk vagy nem tehetünk meg egy emberrel, hanem a szabad akarat egyediségét és felülmúlhatatlanságát ünnepli. Akármilyen mintákat sulykolnak belénk, akármilyen fóbiákat próbál rögzíteni bennünk az élet, akármilyen körülmények közül jövünk és akármilyen sebeket szereztünk a múltban, mindig van lehetőségünk arra, hogy ezeket magunk mögött hagyjuk.
Észak-Koreában a házi feladatok beszámolnak arról, ami tilos. A hallgatók unják az egyformaságot. Aggódnak a jövőjük miatt.
A házi feladatokban nem nagyon emlegetik a szeretett vezért.
Mégis, mikor Suki Kim tolmácsolja, mit mondana most az egyetemistáknak, szavai nem lázadásra buzdítanak. “Ne tegyetek semmi veszélyeset!”, kéri őket, annak ellenére, hogy szavai nem juthatnak el tanítványaihoz. “Hadd harcolja meg más ezt a háborút.” Ahogy Suki fogalmaz, diákjainak az igazság csak veszélyt jelentene – üldöztetést és persze szívfájdalmat. Szívfájdalmat azoknak, akik világjárt tanárnőjüket arról faggatják, hogy ugye, szépnek találja Pyongyant.
Ugye, ez a legszebb város a világon?
Azt hiszem, mindannyian a világ legszebb városában élünk, legjobb embereivel találkozunk, zenéit hallgatjuk, könyveit olvassuk, míg egyszer csak át nem szakítjuk a stúdió falát. Bízom benne, hogy a szabad akarat senkitől nem vehető el. Bízom benne globálisan, bízom benne, hogy Észak-Korea egyszer megdönti saját rémuralmát. És bízom benne lokálisan, bízom benne, hogy mindegyikünknek van vitorlása, és ha úgy akarjuk, megnézhetjük, mi van a falakon túl.