Tudom, hogy a cím egy kicsit fúj. “Vadul vizelni” valószínűleg nem számít extrém sportnak (vagy legalábbis még), de mit csináljak, ha a rafting becsületes magyar neve vadvízi evezés? Legalább egyszer le akartam írni magyarul, ha már ezek után úgyis mindig raftingnak fogom nevezni azt, amit legutóbb a fejembe vettem, mint kipróbálandó sport…
Hogy miért keltette fel az érdeklődésemet a rafting? Nincs és nem volt semmi különösebb oka. Emlékeztek még a Békatutaj nevű társaságra, akikkel már kétszer jártam külföldön – egyszer Szlovéniában, egyszer pedig Zakopánéban? A változatosság kedvéért úgy döntöttem, egy őszi és egy téli kaland után igazán itt az ideje annak, hogy nyáron is megnézzem, mit is tud ez a csapat. És úgy adódott, hogy történetesen nyáron jó szokásuk az, hogy különféle evezős-, kirándulós-, hegymászós-, túrázós kalandokat szervezzenek nekünk, utazóknak.
Bevallom azért, hogy egyedül nekivágni ezeknek a kiruccanásoknak nem szokott ám olyan egyszerűen menni. Mindig lutri az, hogy kivel hoz össze a sors, és hiába van szó csak három-négy napról, azért nem mindegy ez sem. Megmondom őszintén, picit kételkedtem is magamban nyár elején: tényleg, meddig akarok én még egyedül pakolászni a bőröndömbe?
A helyzet az, hogy nem feltétlenül akarom így, de sokszor mégis így sikerül. Az eddigi két utam során mindig megkérdeztem másokat is, általában nem is egy embert, hogy nem tartana-e velem, de az ellenérvek eddig mindig, mindenkinél erősebbnek bizonyultak az utazási kedvnél. Én viszont, némi belső monologizálás után, úgy döntöttem: sebaj. Attól én még megyek…
Ja, hogy pontosan hova? Ausztriába. Mert hogy raftingozni ott (is) érdemes. És mert imádom az Alpokat – télen-nyáron egyaránt. És mert viszonylag rég jártam arrafelé.
És mert kalandra vágytam. Igen, igen – már megint…
ELSŐ NAP: Budapest – Präbichl
Félálomban bámulok ki a 61-es villamos ablakán, miközben körülöttem az ébredő Budapest lakói örülnek a fejüknek, mert péntek van, holnaptól hétvége, lehet menni strandra, lehet menni kirándulni, lehet menni nagymamához… vagy, az én esetemben, lehet menni a 11. kerületbe piros Hondát keresni, telekocsisofőrt megismerni, négy órán keresztül morfondírozni az élet értelmén.
Mert nagyjából ennyi időbe telik eljutni Budapestről Ausztriának abba a szegletébe, ahol a szállásunk lakozik: Präbichlbe. A kocsiban négyen vagyunk, egy pár, illetve mellettem a hátsó ülésen egy férfi, aki egy hónapon belül már másodjára tart a Békatutajjal.
– Egy hónapja ugyanerre a túrára jelentkeztem, mint te – magyarázza nekem. – Ez a második nekem most kicsit haladóbb rafting lesz, egy másik folyón.
Igen, a helyszínen egyszerre két túra fog megvalósulni: az egyes számú túra a hozzám hasonló zöldfülűeknek szól, akik még életükben nem fogtak evezőt a kezükbe, a második pedig a már kicsit gyakorlottabb hajósokat vette célba.
– Na, és milyen volt a túra? – kérdezem útitársamat.
– Jó – bólogat ő.
Kis csönd áll be a beszélgetésben.
– Igazából az párkereső túra volt – teszi hozzá egy gondolattal később.
– És bejött? – kérdezi sofőrünk, aki mellett az anyósülésen ott ül a barátnője.
– Nem – vonja meg a vállát a másik. – De nem is görcsöltem rajta. Az élmény volt a fontos.
Én, jó szokásomhoz híven, csendben maradok. Azon az egy hónappal ezelőtti párkereső túrán én is elgondolkodtam, de aztán a “nem” mellett döntöttem – úgy voltam vele, hogy én most épp nem hiszek az ilyesmiben. Talán most is így vagyok vele. Nem tudom.
– A raftingnál vicces volt, ott például fröcsköltük egymást a lapátokkal, és ez néhány lánynak nem különösebben tetszett – nosztalgiázik útitársam. – Ezt mondjuk nem igazán értettem.
A többiekkel együtt nevetek. Én se értem.
Telekocsi, sínek, Alpok.
Minden (sín?) ide vezet
Pár órával később élő egyenesben is láthatok egy példányt azokból a nőkből, akik valószínűleg sértésnek vennék, ha valaki lefröcskölné őket egy evezős túrán, a vízben. Mikor mindenki megérkezik a szállásra (egy vasúti sínek mellett fekvő, átalakított bakterházba a hegyek között) és mind a negyvenen összegyűlünk, egy előttem ülő, világító szőke hajú nő az eligazítás után feláll.
– Bocsi, én nem tudom, melyik túrára jelentkeztem – ismeri el.
Én csendben pislogok fel rá. Nem tudja, melyik túrára jelentkezett?
– A kettes számúra – adják meg neki a választ a Békatutajos szervezők. – Ami a gyakorlottabbaknak szól.
– És izgalmas lesz – mosolyog Dani, aki Szlovéniában is vezetőnk volt. – Ott már rögtön a folyó elején jópofa dolgok történnek.
– Jaj ne, ne, ne! – nevetgél rémülten a lány. – Hűha, hú. Nem mondjátok? Ne, ne…
…Nekem egy hónap múlva esküvőm lesz – csipogja be mind a negyven résztvevőnek.
“És ez ki a francot érdekel?”, gondolom én, a háta mögött ülve.
Még akkor is ezen gondolkodom, mikor az Esküvős Lány csoportját átkísérik egy másik helyiségbe, hogy elmondják nekik az ő programjukat, míg mi megismerkedünk az egyes számú csapat tagjaival.
A legtöbben egyedül jöttünk. Megint.
***
Egy órával később már egy hegy oldalán kapaszkodok felfelé, esőkabátban izzadva, miközben mellettem alpesi zuhatagok biztosítják a látványt. Bennem valahol mostanában tudatosul, hogy az Alpokban a július nem feltétlenül ugyanazt jelenti, mint otthon, Magyarországon: itt az idő ma inkább októberi, mint júliusi, és a szakadó eső nem tesz jót a hangulatomnak.
Jó estét, nyár, jó estét, szerelem
Ahogy elmaradnak mögöttünk a fa lépcsősorok és egyre jobban lihegek a sok réteg ruha alatt, amiket előrelátóan felvettem a túra előtt, minden előzmény nélkül erőt vesz rajtam a melankólia. Ez nagyjából így néz ki belülről:
“Na, tessék. Ezt akartad? Most itt mászol fölfelé az esőben, tök egyedül, egy csapat idegen ember között. Nem azt mondom, hogy rossz ötlet volt, de talán ideje lenned elgondolkodni rajta, hogy tényleg egy ilyen baromi nyitott ember vagy, mint amit mutatni próbálsz, vagy inkább csak vágysz rá, és pont olyan fogcsikorgatva akarsz felnőni ehhez a képhez, mint ahogy most itt a vízesés mellett kapaszkodsz. A körítés szép, csak épp be van borulva és szakad az eső, ezt nem hagyhatod figyelmen kívül.
Óóó, ez itt meg megáll előtted fényképezni? Minek, ebben a ködben úgyse látszik semmi, nem? Hülye ez is. Mondjuk addig legalább pihegek.
Na basszus, már megyünk is tovább? Miért nincs itt pihenő? Bolondok ezek ott elöl, hogy így rohannak? Ki bírja ezt?
Vagy lehet, csak én vagyok túl gyenge? Persze, hiszen ezek itt mögöttem milyen jókat nevetgélnek, ők biztos nem köpik ki a tüdejüket. Nekem meg miért kellett még a nadrágnak is aláöltöznöm? Júliusban? Hülye vagyok én is, na, nem baj…
Majd lefele biztos jobb lesz.”
Kicsit később lefelé:
“Kimegy a térdem basszus ettől a lefelé mászástól. Hány lépcső van még? Sose lesz vége…
Egyáltalán, miért is jöttem én el ide???”
Nem akarom ragozni: ez nem egy jó lelkiállapot. Nagyrészt az otthoni frusztrációkból fakad, amiket világos, hogy még nem tudtam magam mögött hagyni, hiába húzták fel körém a díszletet közben. Talán az is benne van, hogy szeretném már egyszer valakivel megtapasztalni egy ilyen túra élményeit. És persze melegem van. És közben szakad az eső. Ami kicsit meg képzavar.
A Halál Hídja. Július az Alpokban.
Mikor ismét mind a negyvenen összegyűlünk az ösvény végét jelző függőhíd innenső oldalán, és Dani ismerteti a fakultatív délutáni programot (egy közeli település megtekintését), dermedten meredek magam elé. Értem én, hogy túra meg minden, de kinek van még energiája és kedve várost nézni ebben a latyakban?
Mint kiderül, elég sok embernek. Én viszont most úgy döntök, épp elég alpesi városkát láttam már eddigi életemben ahhoz, hogy ezt az élményt most inkább egy meleg zuhanyra cseréljem, és szerencsére azért ezzel se vagyok egyedül. Még nagyobb szerencsémre pont a szobatársaim döntenek úgy, hogy visszaindulnak.
– Szállj be akkor hozzánk! – invitál Zita, aki nem csak szobatársam, de egy másik telekocsi sofőrje is.
Így teszek, és a hazaúton (ami nagyjából 45 perc) félálomban érzékelem csak a kanyargós utat és a csúcsos, ködbe burkolózó hegyeket. Visszaérve versengve ugrunk be a zuhany alá – szerencsémre mehetek én először, és a forró víz alatt újjászületek. Készen arra, hogy nekiálljak a vacsorának.
Erre viszont még várni kell. A szobában négyen vagyunk lányok: a legfiatalabb közöttünk Alíz, aki Kolozsváron jár egyetemre; itt van a nálam két évvel fiatalabb Zita, a sofőrünk, aki a lovaglás szerelmese, illetve a velem egyidős Tekla, aki (mint később megtudom), fogorvos, és van egy vizslája, akit imád: Marcipán. Mindenki egyedül jött, most pedig mindenki épp csendben ücsörög a saját ágyán, és rágcsál valamit. Nekem kopog a szemem: a szendvicseim már elfogytak, a vacsoráig még bő másfél óra van, bolt pedig nincs a közelünkben.
Aztán Teklának megesik rajtam a szíve.
– Kérsz egy kis ropit? – nyújtja felém a zacskót.
Általában nehezemre esik elfogadni az ilyen felajánlásokat, de most erőt veszek magamon. Tekla valószínűleg látja, mennyire ki vagyok éhezve, mert végül az egész megmaradt adagot nekem adja.
– Köszönöm – nyammogok hálásan. – Életmentő volt.
Mire eljön a vacsora és Matyi is csatlakozik hozzánk (neki szintén Zita a sofőrje), már egész jól összebarátkozunk a lányokkal. Mivel Matyi velük utazott, egyértelmű, hogy egy asztalhoz is ülünk le, és hamarosan már az Erős Pistát adjuk körbe, amit szorgalmasan pakolunk a húslevesbe.
– Szerintetek az esküvője miatt sipítozó lány mennyire izgulhat a rafting miatt? – kérdezi egyszer csak Alíz a semmiből. – Meg egyébként is, kit érdekel, hogy esküvője lesz? – fűzi még hozzá, miközben a szemét forgatja.
Felnézek a levesemből. Az, hogy mások szerint is roppant idegesítő és fellengzős volt az a megjegyzés, érthetetlen módon felvillanyoz. Azonnal tudom, hogy jóban leszünk.
A megérzéseim nem csalnak. Ez a kis négyfős társaság, akiket mellém sodort a véletlen, nagyon kellemes meglepetéssel szolgál. Érdekes dolog ez: harmadjára vagyok úton egyedül, de nem nagyon volt olyan, hogy teljesen magamra maradtam volna az utak során, még akkor sem, mikor kifejezetten rosszabb hangulattal vágtam neki egy-egy kalandnak. Ezekkel az emberekkel egy óra elteltével már majdnem úgy ugratjuk egymást, mintha régi ismerősök lennénk. Ez nagyon felvillanyoz.
Az ebédlőben közben monumentális Activity parti kezd szerveződni. Dani egy kis kosárral jár körbe, melybe a feladványokat gyűjti. Mikor hozzánk ér, megkérdezi, akarunk-e játszani.
– Mi most inkább nem – döntjük el kollektívan.
– Feladványokat azért írhatunk? – érdeklődik Alíz, komiszul villogó szemekkel.
– Ha nem játszotok? Akkor nem – vigyorodik el Dani. – Nem szép dolog másokat szivatni.
Ötleteink azért vannak, de ezeket most megtartjuk magunknak. Ellenben én, teljesen váratlan módon, elkezdek új szavakat tanulni Alíztól, mikor elmélyedve nézi az egyik játékos pantomimját, és elmotyogja saját tippjét:
– Laskaszaggató.
Kerek szemekkel nézek rá. Hogy mi?
– Laskaszaggató – ismétli, és nem érti, mit nem értek. – Tudod, laska.
Nem. Még mindig semmi.
– Mi az a laska? – kérdezem végül, pironkodva.
– Ja, ti nem annak hívjátok? – eszmél fel Alíz. – Romániában így mondjuk. Laska, azaz tészta.
Nyelvész énemnek nagyon megtetszik ez a játék. Borsodi rokonságomnak köszönhetően tudok néhány ilyen szót, mint például a furik, a büszke, vagy a makuka (vagyis: talicska, egres, és szotyola), amiket a szigorú értelemben vett fővárosiak nem mindig ismernek, de mindig szívesen tanulok újakat.
Időközben már csak Alíz, Matyi, és én maradunk a mi társaságunkból. Az Esküvős Lányék asztalánál szülinapi ünneplés volt korábban. Mostanra az ünnepelt (Alíz szerint orvos lehet, mert olyan “orvos feje van”) durcásan ücsörög egyedül egy adag rágcsával és némi megmaradt alkohollal körülvéve. Nem egy vidám látvány.
Az Activity közben töretlen jókedvvel zajlik. Az egyik versenyző előadását különösen élvezzük – úgy koreografálja magát, mintha egy házból mászkálna ki és be. Mikor kilép (vagy be?), olyan fejet vág, mint aki kísértetett látott. Mikor visszalép, megnyugszik. A csapatok már mindenre gondolnak kínjukban, de a megfejtéshez nem kerülnek közelebb.
Végül lejár az idő.
– Komfortzóna! – sóhajtja bele a világba megkönnyebbülten a színpadon álló játékos. Az asztaloktól egy kollektív “óóóóó!” illetve “áááá!” hallatszik. Erre senki nem gondolt. Mi sem.
Jót nevetek, majd elbúcsúzom Alíztól és Matyitól. A hálószobánkban már sötét van, a másik két lány alszik. A mobilommal világítva vackolódom be a saját ágyamba. Arra gondolok, milyen jó, hogy az Alpok, és nem a betonépületek vesznek körül. Meg arra, hogy másnap az egyik ilyen hegy szikláit fogom megmászni. Meg arra, hogy egy nap múlva egy alpesi folyón fogok evezni…
“Komfortzóna. Az.”, mosolyodom el magamban.
És elalszom.
MÁSODIK NAP: Präbichl – Johnsbach – Leopoldsteiner See
– És meddig voltatok fenn tegnap este? – kérdezem másnap reggel Alízt a reggelinél.
– Hát, nem is tudom… talán olyan éjfélig? – morfondírozik.
– Ja, hogy ti még itt ücsörögtetek? – érdeklődik Zita, miközben épp egy zsemlét vajaz.
– Igen – válaszolok neki. – De én hamarabb feladtam, mint ők – intek az Alíz-Matyi páros felé.
– Igen, mi sattos pohárból ittuk a meggyes sört – bólogat Alíz, aki tegnap, vonakodva ugyan, de csak elfogadta a Matyi által felkínált alkoholt.
Egy másodpercig senki nem szól.
– Milyen pohárból? – kérdezem végül.
– Sattos pohárból – ismétli meg Alíz. Aztán ránk bámul. – Ne már, hogy ezt sem ismeritek! – ámuldozik, miközben mi nevetünk. – Pedig ez az angolból jön!
És valóban: ez az általam eddig ismeretlen magyar szó a röviditalok fogyasztására alkalmas kicsi poharat hivatott jelenteni. Formája logikusan az angol “shot“, vagyis rövidital szóból jön.
Imádom.
A zsemlékből, felvágottakból és sajtból álló reggeli közben valaki felveti, milyen jó lenne egy kis zöldség is ide. Például paradicsom, paprika, répa…
– “Répa”, forgatja a szemét Alíz. – Soha nem hívom répának. Hanem… tudjátok, minek hívjuk? – Teklára sandít, aki úgy tűnik, jártasabb ezekben az általunk ismeretlen szavakban, mint mi, többiek. – Te tudod, ugye? – kérdezi.
– Muroknak – mosolyog Tekla. Alíz lelkesen bólogat.
– Muroknak! – jelenti ki diadalmasan. Majd még egyszer megismétli, az értetlenkedés és az undor sajátos elegyével kiejtve, miközben a szemét forgatja:
– “Répa…”
***
Nem sokkal ezelőtt még nem tudtam volna pontosan megmondani, mi is az a via ferrata pontosan. Annyival tisztában voltam, hogy a hegyekhez és a sziklamászáshoz van valami köze, meg azt is, hogy valami biztosítószerkezet jár hozzá, de itt nagyjából véget is ért a tudásom. Ma viszont kénytelen leszek alaposabban is megismerkedni ezzel a sporttal a Präbichl-től nem messze fekvő Johnsbachban.
A szálláson felszerelést kapunk (beülőt, ami hámként öleli körül a derekat és a combokat; zuhanásgátló felszerelést karabinerekkel, melyet egyelőre oldalra csatolunk; valamint műanyag, szíjas sisakot, amitől úgy érzem magam, mint egy építőmunkás), majd beülünk az autókba. Nagy bánatunkra már megint esik, és bár lassan eltűnnek felőlünk a felhők, így a mászás előtt még egy kis kényszerpihenőt tartunk, hogy a sziklánk békében száradhasson, mielőtt nekiveselkedünk.
Ausztriában ilyen a kényszerpihenő.
Ez a kényszerpihenő egy rövid sétából áll egy pici nemzeti parkban, az Enns folyó partján. Ez az a folyó, amin a másik csapat, akik haladó túrára jöttek (meg az Esküvős Lány, aki, ugye, benézte a dolgokat) holnap szerencsét fog próbálni. A nemzeti park után meg is nézzük a raftingos beszállóhelyet. A folyó tiszteletreméltóan zubog előttünk, fehér tajtékot vetve. Annyi izgalom rejtőzik a felszíne alatt, hogy olyan, mintha a víz tükre kis, habzó buckákból állna. Ez tényleg haladó pályának tűnik.
Kis társaságommal kajánul összevigyorgunk.
– Úgy megnézném annak a csajnak az arcát holnap, mikor ezt meglátja – dorombolok.
– De gonosz vagy – sandít rám Alíz. Aztán elvigyorodik. – De én is.
A folyó egyébként rögtön a beszálló után ketté ágazik. Mint megtudjuk, a jobb oldali ágat senkinek nem javasolják – pontosabban: szigorúan tiltják. A folyó partján elhelyezett térkép például egy diszkrét halálfejjel jelöli a jobb oldali szakaszt. A jelmagyarázat szerint az ágon “szifon” található. Azt sejtem, hogy ebben az esetben nem szódásszifonról van szó, de a pontos jelentést homály takarja. Végül arra jutunk, hogy valamiféle veszélyes örvény lehet, ami lehúzhatja a csónakot.
Az Enns folyó partján, élvetegen.
Végre eljön az idő, hogy elinduljunk a sziklafal felé. Autókba pattanunk és Johnsbach irányába hajtunk, ahol egy közepes nehézségű via ferrata pálya található. Ezeket a pályákat az ábécé betűivel osztályozzák, A-tól F-ig, ahol az F a legnehezebb. Ez a mi kis pályánk nem az a finomkodós kezdőfajta: hivatalosan C-D nehézségű, 190 méter magas, és “ügyesebb kezdőknek” ajánlják. A parkolóból nézve nem értjük, hogy másznak fel a függőlegesnek tűnő falon az emberek. Aztán rájövünk.
A via ferrata (magyarul vasalt út, németül Klettersteig) jellegzetessége, hogy mászás közben mesterségesen beágyazott létrák, kampók, kapaszkodók is segít(het)ik a mászást a “sima” sziklafalon kívül. Ez viszont nem mindig azt jelenti, hogy egyszerűen fel kell mászni egy fémlétrán, igaz, ezen a pályán így fogunk kezdeni. Vezetőnk, a repülőkön felszállás előtt ismertetett biztonsági előírásokhoz hasonlatosan szemléltető előadással indít, mielőtt bárkit is a sziklára engedne. A legfontosabb dolgoknak a következők tűnnek:
1) A beülődnek kellőképpen szorosnak kell lennie, ha azt akarod, hogy biztonságban megtartson zuhanás esetén.
2) A felszereléshez két karabiner (egyfajta kapocs, amivel rögzíted magad) tartozik. Ezeket a mászás elején fel kell csatolni egy fém rúdra, ami végig követi a pályát, így biztosítanak téged. A fém rúdon nagyjából 2-3 méterenként “átcsatoló” biztonsági pontok találhatok, amik megtörik a rudat – ha lezuhansz, ezeknél a pontoknál tovább nem tudsz lecsúszni. (Úgy képzeld el, mint mentési pontokat egy számítógépes játékban.) Karabinerből azért van kettő, mert átcsatolás közben az egyiknek mindig a rúdhoz kell kapcsolódnia, soha – tehát SOHA – nem veheted le egyszerre mindkettőt a rúdról. Érthető okokból kifolyólag.
3) Egymás között 2-3 méter követési távolságot kell tartani.
4) A zuhanásgátló csak egy zuhanást tud megfogni (ellentétben pl a falmászós felszereléssel, ahol a társad súlya és egy kötél biztosít, amibe akár bele is ülhetsz, pihenésként). Pihenni itt, ilyen módon, nem lehet, csak ha máshova (pl egy sziklára) terheled a súlyodat.
5) A sisaknak rajtad kell maradnia. Különösen, ha felülről valaki rád ordít, hogy “kő!”. Ez ugyanis azt jelenti, hogy valaki (remélhetőleg véletlenül) rád rúgott egy követ vagy sziklát. Hogy mit ne csinálj? Ne nézz fel…
Ja, és hogy lefele szabad-e nézni?
Persze.
Saját felelősségre.
Megkönnyebbülök, mikor végre megkapom a jelet az indulásra, és elkezdhetek felfelé mászni a kötélhágcsó-szerű fémlétrán. Eddig hosszú sorban állás volt a program, mivel egyesével indítanak minket, és a követési távolság miatt mindenkinél be kell várni a jó pár méteres távolságot. Most végre eljött az én időm is!
Soha nem féltem a magasságtól. Gyerekként is előszeretettel ücsörögtem a cseresznyefa legmagasabb ágain vagy másztam fel a létra tetejére. Két éve kipróbáltam a falmászást is, amit szintén nem ajánlanék tériszonyosoknak. Ez viszont most valami egészen más. A méterek köztem és a talaj közt gyorsan nőnek, és bár tudom, hogy biztosítva vagyok, azzal is tisztában vagyok, hogy ha rosszul esem, akár három métert is zuhanhatok, mielőtt megfog ez a vacak (ráadásul nagyon nem kíméletesen fog meg). A pályának ez az első része pedig kifejezetten nehéz, D szintűnek minősülő szakasz, ami azt jelenti, hogy az első tíz perc erősebb koncentrációt követel a kezdő via ferrátázótól, mint amire eleinte számít.
Elérek az első átcsatolási ponthoz, és elkezdek ügyeskedni. A művelet nem nehéz, de egy enyhén bedőlő létrán előadni nem egészen ugyanaz, mint a földön. Ráadásul általában fél kézzel kell végrehajtani a mutatványt, ami szintén tartogat némi meglepetést. Például rájövök, hogy a karom nem is olyan erős, mint hittem.
Az első néhány átcsatolás nagyon elfáraszt. A harmadiknál-negyediknél (immár olyan tizenöt méter magasságban) különös fáradságot érzek, és a bal karom remegni kezd, miközben a jobb kezemmel hiába próbálom becsatolni a karabinert. Felszuszogok és gyorsan megkapaszkodom mindkét kezemmel. Pihenek… és remélem, hogy mindjárt sikerül tovább haladnom. Tudom, hogy csak egy bizonyos fáig kell eljutnom, onnantól egyszerűbb a pálya.
– Minden rendben? – hallom egyszer csak a közelemből. Az egyik vezetőnk, aki fel-alá mászkál a falon és úgy igyekszik segíteni, meglátta, hogy kicsit tanácstalan vagyok.
– Minden rendben – kiáltok vissza neki, és erőt veszek magamon. Átcsatolok, és pár nagyobb lépéssel és ugrással, mint amiket terveztem, de feljebb kecmergek, ahol picit még le is tudok ülni. Idült boldogságban csatolok át ismét…
… aztán hirtelen rájövök, hogy egyszerre vettem le mindkét karabinert a rúdról, 20 méter magasan, egy cipónyi sziklán ücsörögve.
Elkerekedik a szemem a saját hülyeségemtől, és gyorsan visszacsatolok. Magamban pedig hálaimát rebegek azért, hogy ezt a bakit senki nem látta. Na meg, hogy nem ebben a pillanatban csúsztam meg.
Mivel a via ferrata szabályai szerint távolságot kell tartanunk, ez egy elég csendes sporttá tud válni. Se előttem, se mögöttem nem látok senkit – a kanyargó, sziklás ösvény még a hozzám közel esőket is elrejti a szemem elől – ellenben a látvány egyre jobban kitárulkozik és rabul ejt. Képzeld el, hogy hegyi kecskeként szökkensz egyre magasabbra, miközben mindenhol a kék ég és az Alpok vonulatai vesznek körbe. Kicsit olyan érzés, mintha egyedül lennél és épp egy eddig ismeretlen csúcsot hódítanál meg. Hiába tudom, hogy rajtam kívül még huszonöten mászunk itt, nyomukat se látom vagy hallom.
Ahogy én láttam a via ferrátát.
Ellenben összetalálkozom egy osztrák csapattal, akik egy nehezebb útvonalon kecmeregtek odáig, ahol én most tartok. Épp pihennek, és mosolyogva intenek tovább, mikor jelbeszéddel megérdeklődöm, mit terveznek itt a hegyoldalban a továbbiak során. Már épp azon morfondírozom, hogy vajon jó irányba jövök-e (nem mintha olyan sok választásom lenne), olyan gyanús a csend, de ekkor egyszer csak meglátom útitársaimat, amint a hegytetőn csoportosulnak. Matyi még fényképeket is készít rólunk (ő elég bátor volt hozzá, hogy felhozza ide a telefonját; én nem).
Nagyjából tíz percet tudunk pihenni a szikla csúcsán. Kiélvezzük a megmászott 200 métert, meg a kilátást, amit cserébe kapunk, és körbe-körbe vigyorgunk, ahogy nézelődünk. Aztán megkapjuk a jelet a csapat elejéről, és tovább mehetünk.
Pihenő. Hátunk mögött a hegymászótemető (itt ezt még nem tudjuk).
A függőlegesen lefelé mászás legalább olyan izgalmas, mint a felfelé. Sőt! Szerencsére tudunk egymásnak segíteni (“Most mégis hova tegyem a lábam?”), és hamarosan már én is a földön állok, kicsit fáradtan, de büszkén, ahogy az előttem érkezők engem is megtapsolnak. Innentől már együtt nézzük, ahogy a mögöttünk jövők ereszkednek – meglepő módon egy osztrák mászócsapattal elegyedve.
Az egyik női utastársunk igyekszik minél gyorsabban leérni. A feje fölött egy két méter magas osztrák férfi kapaszkodik, lábával kis híja van, hogy rá nem lép a nő kezére. Követési távolságnak nyoma sincs.
– Minden oké? – kérdezzük a nőtől, mikor kicsit ziláltan földet ér.
– Igen – szuszog. – A végére meg már a nyomást is kezdtem megszokni – húzza el a száját, barátságtalan pillantást vetve az időközben szintén talajt fogó osztrákokra.
A via ferrata levezető edzéseként negyed órás visszaséta következik a kiindulóponthoz, amit egy rövid temetői látogatás tesz felejthetetlenné, mikor megállunk a Bergsteiger-Friedhof nevezetű helyen (szó szerint: hegymászó temető). Nem meglepő módon ez a hegymászás közben elhalálozottak nyugvóhelye.
– Azért annak örülök, hogy ezt nem a via ferrata előtt mutatták meg nekünk – morogja egyikünk, mikor kilépünk a temető kapuján.
Egyet kell, hogy értsek vele.
Őt másztuk meg!
***
A délután lustább mederben folyik. Csapatunk nem kevesebb, mint négy felé szakad: az első csoport újra megmássza a már teljesített útvonalat, a második egy nehezebb szakaszra vállalkozik (szobatársaimmal együtt). A harmadik beül egy étterembe sörözni, a negyedik pedig erdei túrára megy.
A negyedik csapathoz csatlakozom, mivel úgy érzem, nekem egy napra ennyi elég volt a via ferrátából – arról nem is beszélve, hogy közel sem bízom annyira az erőnlétemben, mint társaim a sajátjukban. Ráadásul fotókat is szeretnék készíteni a helyről, erre pedig hegymászás közben nincs lehetőségem. Így esik, hogy két lánnyal, akikkel eddig egyetlen szót se beszéltem, vezető nélkül vágunk neki egy folyó menti kis ösvénynek, ami a nap elején meglátogatott nemzeti parkhoz vezet vissza. Ez egyben találkozási pontja is lesz majd a négyfelé szakadt társaságnak.
Magánösvénykénk 1. Mint Kanada, nem?
Mármint, sose jártam Kanadában, persze. De ilyesminek képzelem.
Ha ez Kanada lenne, biztos itt élnének a jávorszarvasok.
Na, befejeztem.
Kicsit lámpalázasan lépünk rá az örvényre, mivel egyikünk se biztos benne, hogy vezető nélkül ez jó ötlet-e, de megnyugtatnak minket: az utat lehetetlen eltéveszteni. Úgyhogy lendületes sétába kezdünk, beszélgetünk, a mellettünk csobogó folyó hangját hallgatjuk, és csacsogunk. Egész kellemesen telik az idő, és még egy igazi, félmeztelen sziklamászó férfival is sikerül összeakadnunk, aki úgy iramodik felfelé a függőleges falon, mintha pók lenne – a hátán külön domborzatot formáznak az izmok, ahogy kapaszkodik. Na, itt nincs semmilyen mesterséges segítség, ő mégis egyenletesen halad felfelé, ami lenyűgöző. Tátott szájjal nézzük, miközben a barátnője a földön állva biztosítja őt. Mikor végül leereszkedik a földre, megtapsoljuk, a srác pedig vigyorogva meghajol felénk.
Közel két órás sétánk hét kilométeren át tart, aminek a végére egész jól összebarátkozunk a két lánnyal. Mégis, örülök, mikor a találkozási ponton feltűnik megszokott kis társaságom, és beülök melléjük az autóba.
– Na, milyen volt a nehezebb pálya? – érdeklődöm tőlük.
– Jó – bólogatnak, és lelkesen mesélik az embert próbálóbb kaland részleteit.
A napot egy tónál fejezzük be, ami a szép (és rövid…) Leopoldersteiner See névre hallgat. Körbesétáljuk, miközben lustán beszélgetünk, egy ponton pedig egy stégre is kifekszünk és megbeszéljük, hogy vajon hol őshonosak a hattyúk. Én már megint éhen akarok halni, de a stégen kialakuló csoportban megszánnak némi csokis keksszel, és ettől rögtön földerülök.
Leopoldsteiner See
Kis csapat (egy része).
Kár 🙁
Hát még, mikor belekortyolok az isteni gyümölcslevesbe, amit végül a szálláson kapunk vacsorára! Élvezettel kanalazom, miközben a többiek beszélgetését hallgatom. Ma épp a foci van soron (lévén a tévében valamelyik VB-s meccs megy éppen). Alíz és Matyi folyamatos adok-kapokja felér egy rádióműsorral. Javaslom is nekik, hogy indítsanak egyet. Az egyetlen probléma, hogy Matyi Veszprémben, Alíz pedig Kolozsváron lakik. De majd valahogy megoldják, mondják.
– A műsor címe meg lehetne “Távkapcsolat” – javasolja Matyi.
Rádióműsort nekik.
Időközben befut a másik csapat is, akik a haladó túrára jöttek. Holt fáradtak (valami hegyi tóhoz kirándultak egész nap). Mivel a mi asztalunknál most először egy kicsit viharosabb lesz a beszélgetés (a focitól egyenes út vezet a politikáig, ami ritkán tesz jót), gondolatelterelő témán agyalok. Egyszer csak támad egy ötletem.
Átszólok a mellettünk lévő asztalnál ülő, fáradt Danihoz, a haladó csoport vezetőjéhez.
– Képzeld Dani, ma megnéztük a beszállót, ahonnan holnap indultok majd – mondom kicsit emeltebb hangon, hogy az Esküvős Lány asztala is hallja. – Tényleg elég durvának néz ki!
Az asztalunknál ülők belevigyorognak a levesükbe, majd rákontráznak.
– Igen, igen, tényleg elég meredek. Főleg az a halálfej az elején! – ütik tovább a vasat.
Az Esküvős Lány barátságtalan pillantást vet ránk, majd sértődötten visszafordul a vőlegényéhez. Nem sokkal később morcosan hagyják el az ebédlőt.
– Gonoszok vagyunk – mosolyog Alíz.
Aztán ebben megnyugodva, nagy egyetértésben koccintunk a kis sattos poharakkal.
Tutu szédeleg a tóparton, pedig nála nem is járt a sattos pohár.
HARMADIK NAP: Salza folyó – Präbichl – Budapest
Vettetek már fel életetekben neoprén ruhát?
Nem?
Hát nem tudjátok, miből maradtok ki.
A rafting, mint program, mintegy megkoronázása a három napnak, amit Ausztriában töltünk, és én – ennek megfelelően – ezt az élményt várom mind közül a legjobban. Ám amikor a raftingbázis öltözőjében egy icipici neoprén kezeslábast próbálok magamra imádkozni, a pokolba kívánom a szigetelőruha kitalálóját.
– Hogy lehet ez ennyire szoros?- szenvedek.
– Testhezállónak kell lennie, azt mondják – állítják tétovázva a többiek, miközben engem figyelnek. Végül sikerrel járok, és a nyakamig felhúzom a cippzárt.
Aztán úgy maradok. A ruha ugyanis annyira szoros, hogy ki se tudok egyenesedni benne.
Valahol itt fogy el a türelmem. Szerencsére Alíz (aki már beletapasztotta magát a saját fekete szörnyűségébe) felajánlja, hogy hoz nekem egy nagyobb méretet.
– Köszönöm – hörgöm, miközben pánikszerűen rángatom le magamról a ruhát.
Azaz hogy rángatnám én, ha jönne. De nem jön. Piócaként ragad a lábszáramhoz, és nem ereszt. Vakarom, fejtegetem, húzom – hiába. Mire Alíz visszaér, az egyik lábam még mindig a ruha fogja.
– Segítsek? – kérdezi nevetve, és elkezdi húzni a ruhát. Végül – tekintélyes szenvedés után – lekerül rólam a hacuka. Az érzet felér egy születés-élménnyel.
A mosoly nem teljesen őszinte.
A csereruha már sokkal szelídebben viselkedik. De ez még mindig azt jelenti, hogy tetőtől talpig egy nedves ruhába vagy bevarrva, lábadon hót vizes gumicipőkkel, a fejeden műanyag sisakkal. Miután mi a társasággal bezárjuk a cuccainkat Zita kocsijába, majd választunk magunknak egy-egy evezőt, felterelnek minket egy buszra. A sok sipkás-evezős békaember láttán, akik mind fegyelmezetten ülnek egy turistabuszon, az az érzés kerít hatalmába, mintha egy csapat bányásszal keltem volna útra.
Bányászbál.
De húsz perc buszozás után végre a Salza folyó mellett vagyunk, három nyolcszemélyes és egy négyszemélyes csónak társaságában. Itt is, mint a raftingnál, végig kell hallgatnunk a biztonsági előírásokat.
– A csónakokban mindig van egy vezető. Mindenki mindig azt csinálja, amit a vezető mond! – hangzik el. – Ha azt érzed, hogy meghalunk, de a vezetőd azt mondja, hogy előre, akkor nem gondolkodsz, hanem evezel! – szók az eligazítás.
A raftingban három fő vezényszó van: előre, stop, illetve hátra. Ezek variálódhatnak, ha fordulni kell, de a lényeg ennyi. Megtanuljuk az evezők helyes fogását, azt, hogy mit kell tenni, ha valaki vízbe esik, hogy hogyan úszol vadvízben (igazából sehogy; a mentőmellény – ja, mert hogy az is van ám! – fenntart, te pedig hanyatt fekve, lábbal előre sodródsz), és hogy mi a teendő, ha beborulunk. Vízreszállás előtt még beparancsolnak minket a folyóba – nézzük csak meg, milyen, sodrásra, hőmérsékletre.
Így teszünk hát. Röviden? Hideg. És azonnal befolyik a gumicipőkbe, valamint átnedvesíti a ruhánkat. Tudom, hogy a neoprén nem úgy viselkedik, mint a textil, de azért túlzás lenne azt állítanom, hogy kellemes érzés egy hideg alpesi folyóban ácsorogni térdig vizesen.
Szerencsére megkezdődik a vízreszállás. Én Zitával vagyok egy csónakban, Alíz Teklával egy másikban. Matyi két másik fiúval bevállalja a kis négyszemélyest, ami méretéből adódóan hajlamosabb a borulásra. Aztán szép sorban, mint a pelyhes fenekű kiskacsák, vízre toljuk a csónakokat és a fedélzetre ugrunk.
– Előre! – jön vezetőnk parancsa, és én megmerítem az evezőt. Így tesz rajtam kívül még hat ember, csónakunk pedig szépen, simán siklik lefelé a folyón.
– Bal hátra! – szól a következő parancs. Én a csónak jobb oldalán ülök, és tudom, hogy a “bal hátra” azt jelenti: a jobb oldal előre, a bal hátra evez (magyarul megfordulunk). Szinte hibátlanul sikerül a manőver.
– Stop! – jön a következő utasítás. Engedelmesen felemeljük az evezőket, vigyázva, hogy a végét (a “mankót”) ne engedjük el még ilyenkor sem. Hirtelen hullámok következtében ugyanis az evezőnek ez a része könnyen kiverheti egy társunk fogát.
– Na. Akkor előre! – adja meg most már “élesben” a parancsot Szárcsa, a vezetőnk. Úgy tűnik, átmentünk a vizsgán.
Miközben hol sodródunk, hol keményen evezünk, pihenés közben jobbra-balra nézelődve és a zöld, liános növényzetet csodálva, azon morfondírozom, hogy vajon miért nem tudtam eddig arról, hogy a rafting (illetve az evezés úgy általában) ilyen jó móka lehet. Van valami leírhatatlanul kellemes érzés abban, hogy nyolcadmagaddal kell összehangoltan csinálnod valamit; hogy az együttes erőn múlik a sikeretek; hogy nincs és nem is lehet kibúvó. Büszkén figyelem, milyen összehangoltan evezünk (a többi csónakban néha mintha kicsit fejetlenebb lenne a mozgás, bár lehet, csak képzelődöm), és szinte szünet nélkül vigyorgok. Az izmaim kellemesen megfeszülnek, mikor húzni kell, és ugyanazt az extázist élem át, mint síelés közben: a természetben végzett mozgás örömét, ami valahogy másodlagossá teszi a fizikai fáradságot.
A vízen nem lehetett fotózni. Saját magam interpretációját fogadjátok szeretettel.
Igaz, hozzá kell tennem: a szakaszunk kifejezetten könnyű – olyannyira, hogy egy kisebb zúgón (vezetőnk utasítására, amit, ugye, vakon követnünk kell) például állva evezünk le. A Salza nagyon barátságos folyó, és gyorsabb részeinél is csak néha terít be minket teljesen a felcsapódó vízpermet. Igaz, a mi nyolcszemélyes csónakunk különösen stabil; a fiúk négyszemélyese (amiben ráadásul csak hárman ülnek) már nem áll ilyen biztos lábakon. Néha egy-egy kanyar után aggódva állunk meg, várva, hogy felbukkanjanak. De mindig megjelennek, és egyszer sem borulnak fel.
Néha a négy csónak egymás mellé sodródik. Szárcsa kinyújtja az evezőjét a mellettünk úszó csónak felé.
– Te – szólítja meg az egyik srácot – nézd csak meg, mi van az evezőmre írva!
A gyanútlan egyén közelebb hajol, majd akkora adag folyóvizet kap az arcába, hogy öröm nézni.
A Salza így villámgyorsan egy tengeri csata színhelyévé alakul, ahol mindenki fröcsköl mindenkit. Gyerekek vagyunk. Nagyon jól szórakozó gyerekek…
A túra során többször ki is kötünk, két helyen még ugrálni is lehet a folyóba, jó pár méter magasról. Autóstársaim egytől-egyig bevállalják az öt méteres ugrást és a sodró folyóból való kikecmergést. Én nem. Nem azért, mert ne tudnék úszni, vagy mert ne mernék leugrani. De mivel kapar a torkom, és tudom, hogy még legalább másfél óráig a vízen leszünk, inkább lemondok most erről az élményről – és mosolyogva figyelem a békaként ugráló Alízékat, miközben azon morfondírozom, hogy ez új.
Mármint, hogy nem megyek bele kényszeresen egy helyzetbe csak azért, mert a) körülöttem mindenki azt csinálja, b) be akarom bizonyítani magamnak, hogy képes vagyok rá.
Jó pár zátony, zúgó és sodró szakaszt leküzdve – ha jól saccolom, nagyjából két óra evezés után – végül kikötünk, és felszuszakoljuk a csónakot a buszhoz, ami majd visszaszállítja azt (és minket) a kiindulóponthoz. Pár perccel később már fáradtan bámulok ki a busz ablakán. Az ölemben tartott műanyag sisakról egyenletes cseppekben folyik le a Salza vize.
***
Mikor megérkezünk a bázisra, mindenki kihámozza magát a ruhájából, és azt azonnal fertőtlenítő szerekbe mártja, mielőtt visszaadja a ruhatárosoknak. Én diadalmasan és gyorsan vetkőzöm bikinire. Már épp trappolnék az öltözőbe, mikor rájövök valamire…
– Kinga! – hallom Alíz hangját. – A ruhákat a parkolóban hagytuk, a kocsiban!
Félig átkozódva, félig nevetve állok meg, és végignézek magamon, ahogy még nedvesen, bikiniben állok az Alpok vonulatai között, és 150 métert kéne megtennem egy parkolóig. Gyorsan visszahúzom azokat az átok, vizes gumicipőket, és a lehető legjobb faarcomat elővéve lépkedek át az úttesten a parkoló irányába. Elhaladtamban néhányan csodálkozva néznek. Igyekszem nem tudomást venni róluk.
Mikor beérek a parkolóba, Zitáék kacagása fogad.
– Odavittük volna neked! – kiáltják felém, kezükben a hátizsákommal.
– Az autósok nem akartak felszedni? – érdeklődnek, miután kinevetgélték magukat, és együtt visszaindulunk az öltözőkhöz.
– Nem – rázom a fejem, én is vigyorogva. – Szerintem ezen a szakaszon már megszokták az ilyen látványt.
Egyesével bevonulunk az öltözőbe, és – végre-valahára! – meleg vizet engedünk magunkra.
Alízzal, aki hősiesen kimentett engem a ruhámból.
***
Másfél órával később egy, a szállásunk mögött található kis étteremben búcsúzkodunk. Időközben befut a másik társaság is, akik a nehezebb szakaszt járták meg.
– Na? Szerintetek lesz esküvő? – kérdezgetjük egymástól, ahogy az Esküvős Lányékhoz tartozó Mini Morris (kabrió!), ami ugye, mint tudjuk, különösen praktikus autó egy személyek és csomagok szállítására berendezkedő telekocsis túra során, beparkol az étterem elé. Csodák csodájára a lány épségben libben be az ajtón; mögötte hűségesen követi vőlegénye.
– Hát ezek megtalálták egymást – vonjuk le a következtetést, és fáradtan kortyolgatjuk a kávénkat.
Fél óra múlva már rám is a “saját” autóm vár, a piros Honda, ami Ausztriába hozott. Elbúcsúzok Zitáéktól, bár még jódarabig közvetlenül mögöttük araszolunk a kanyargós utakon.
“Na… megint kimaradtam egy autóból”, morfondírozom, mikor eszembe jut decemberi Békatutajos kalandom Zakopánéban. De most nem szomorkodom.
Valahogy… nem tudok.
Osztrák felhők.
Utószó
Lassan arra jövök rá, hogy nem tudjuk, mi kell nekünk.
Pontosabban: tudjuk, de olyan könnyen temetjük a mélybe, hogy perverz öröm nézni a lapátolást.
És ha végül mégis meglépjük, amit kell?
Humoros dolog ez: imádok utazni, mégis: közvetlenül indulás előtt mindig kicsit vonakodom, visszakozom. Arra az Activity feladványra gondolok ott, Ausztriában, az első este, mikor senki nem tudta kitalálni, hogy a hol végtelenül nyugodt, hol rémülten ordító emberi arc folyamatos váltakozása a komfortzónából való kilépést volt hivatott jelenteni. Vonakodom, mert pontosan tudom, hogy nagy eséllyel jön majd egy pont a fantasztikus élmények előtt, során vagy után, mikor – igen – negatív érzelmeket is meg fogok élni.
Ez valakinél az utazás módja (pl repülés) miatti lámpaláz, másoknál a programra vonatkozik (pl rafting egy sebesebb folyón). Az én esetemben, aki többször is indultam már csoportos túrára egyedül, ez szinte csak és kizárólag a mellém sodródó túratársakkal kapcsolatos félelmekre szokott korlátozódni. Mivel mindenkinek szeretnék megfelelni, borzasztó stressz tud lenni az, hogy vajon milyen benyomást keltek elsőre másokban. Ennek következtében általában nem is szokott jól sikerülni az első bemutatkozásom, és volt rá példa, hogy hosszú hónapoknak kellett eltelnie ahhoz, hogy barátságot kössek valakivel, akivel egyébként napi szinten találkoztam.
Entitások.
Sose szerettem különösebben a komfortzóna fogalmát, mert szinte rögtön jön a kötelező képzettársítás: a komfortzóna az, amit el kell hagynunk, ha tartalmas, izgalmas, kihívásokkal teli életet kell élnünk.
És ez olyan, mintha a meleg házból folyamatosan kizavarna minket valaki a hideg téli éjszakába, mert lehet, hogy ott jön a medve, és akkor lehet majd mit mesélni a haveroknak másnap.
Mikor a Salza partján ültem és újonnan megismert útitársaimat néztem, amint nagy levegőt vesznek és öt méter magasról ugrálnak bele a folyóba, miközben én vállaltam, hogy a kisebbséghez csatlakozom és inkább csak megfigyelek, valójában nagyobb próbatételen estem át, mint amit a vízbeugrás jelentett volna. Mert ahhoz, hogy kedveljenek, nem árt, ha “menő” vagy; ahhoz, hogy nyomot hagyj, “őrült” dolgokat (is) kell tenned.
Ahhoz, hogy megjegyezzenek, nem árt, ha leugrasz néhány szikláról.
Én azonban ott és akkor mertem azt mondani magamnak, hogy most a meleg házban maradok, és nem érdekel a medve. És ez egy kevésbé hangsúlyozott része annak a bizonyos komfortzónának – ugyanis, ha folyton az elhagyásán erőlködsz, előbb-utóbb magadat is elveszíted. Ha nem tanulod meg elfogadni, hogy egy zónáról beszélünk, aminek határai vannak, és hogy ezek a határok valószínűleg személyiséged nagy, meghatározó részét lefedik, akkor könnyen találhatod magadat olyan helyzetekben, amiket valójában a hátad közepére sem kívánsz.
Hát nem érdekes ez? A komfortzóna elméletben egy olyan dolog, aminek az elhagyása valamiféle jó érzéshez kéne, hogy vezessen (legalábbis a köztudat szerint). Mégis: bármi kívül eshet ezen a zónán, jó is, rossz is. Hogy döntsük hát el, mik azok a dolgok, amiket érdemes megtennünk és kipróbálnunk, és mik azok, amiket felesleges erőltetnünk?
Idegen néni a tavon épp kilép a komfortzónájából.
Ha megtalálom a választ, mindenképp szólok. De azt hiszem, az első és legfontosabb lépés, hogy ismerjük meg alaposan azt a komfortzónát, amit oly nagyon el akarunk hagyni.
Más szóval: ne ugorjunk bele bármelyik folyóba.
Véleményem szerint a “komfortzóna elhagyása” kifejezés eleve hibás. Mikor az Alpokban szakadó esőben másztam hegyet, a komfortzónámon kívül voltam, és vacakul éreztem magam. Az egész utazás egybevéve megint csak kívül esett ezen a zónán, de összességében nagyon kellemes élmény volt. Én mindig arra jutok: a komfortos zónák elhagyása helyett talán érdemes lenne inkább a komfortzónák tágításáról beszélni; olyan helyzeteket generálni, amik részben alakítják át a megszokott képet, nem rajzolják újra az egészet.
Szóval: sokszor tényleg nem tudjuk, mi kell nekünk. Én gyakran érzem úgy, hogy erővel próbálok ledönteni valamit, aminek sokkal könnyebben kéne mennie. Kötöttétek már be a biztonsági övet autóban úgy, hogy közben idegesek voltatok/siettetek? A biztonsági övek úgy vannak kitalálva, hogy ha túl erőteljesen rántják meg őket, nem engednek. Ha viszont finoman húzzuk, engedelmesen jönnek elő a tokjukból.
Talán valahol az emberi lélek is egy biztonsági öv; az enyém legalábbis hasonlít hozzá. Jelentem: valószínűleg egy egész élet munkája megtalálni azt a sebességet, amivel elő lehet varázsolni a rejtekhelyéről. De ha sikerül, és kattan a zár, indulhat is az autó.
Persze arra rájönni, hogy hová, már egy egészen másik történet.