Mikor a zebránál várakozom, egyáltalán nem vagyok boldog. Szerda este negyed hét felé jár az idő, és a fülemről is csomag lóg: egy (valahogy mindig baromi nehéz) táska az egyik vállamon, egy kisebb, tankönyvekkel megpakolt vászonszatyor átvetve a másikon. A kezemben laptop. A felsőmet már rég átizzadtam valamikor a nap folyamán, ami számomra reggel nyolc óta tart; a hajam már harminc helyen szabadult ki a csatok és a hajgumi alól. Ki vagyok pirosodva, és morcosan fújtatok a világba, mikor meg kell állnom a pirosnál.
Igazítok egyet a vállamat húzó súlyokon, és várok, hogy váltson a lámpa.
Fogalmam sincs róla, hogy valaki néz engem, és nem csak, hogy néz, de pár másodpercen belül ki is fogja használni a helyzetet, ami engem megállásra kényszerített, és meg fog szólítani.
Én csak meredek előre. Még mindig piros az a nyomorult lámpa.
***
Nagyjából három hete jöttem vissza egy meglehetősen eseménydús, fantasztikus, egyben megrázó utazásból, és az élmények még mindig sok gondolatomat foglalják le. Valami átfogó kiábrándultságban létezem mostanság, és dühösen gondolok az előző napi beszélgetésre, amit anyukámmal folytattam. Aki azt tanácsolta, ne hagyjam, hogy ennyire kiüljenek az érzelmeim az arcomra.
Mert akkor sok embert fogok taszítani.
Picit tereljem el a gondolataimat. Néha hozzám se mer szólni. Így más se fog.
Az ő kedvéért teszem ma azt a kitérőt is, ami ehhez a zebrához hozott. Haza kell ugranom hozzánk, mielőtt a saját kis lakhelyem felé venném az irányt, a város másik felébe.
Nem erre számítottam ma. Már rég a buszon kéne ülnöm.
És belül dühöngök. Húznak a csomagok. Izzadok.
És persze az egész kiül az arcomra…
Úgyhogy, mikor megszólít, természetesnek veszem, hogy útbaigazítást kér csak. Hiszen lerí róla, hogy külföldi. Talán közel-keleti. Az első kérdése csak annyi, hogy beszélek-e angolul. Persze, válaszolom, angoltanár (is) vagyok. És várom a második kérdést. Vajon hová indult, hogy itt kötött ki, ahol semmi különösebb látványosság nincs, tűnődöm magamban.
Remek, jön a válasz. Aztán elmosolyodik. Csak arra gondolt, idejön köszönni, mondja. Csak arra, hogy megkérdezi, hogy vagyok. Csak arra, hogy bemutatkozhatnánk egymásnak.
A választ váró szempár sötétbarna, és, mint megtudom, a gazdája indiai származású. Velem egyidős, illetve pár héttel idősebb. Pont mostanság lesz a szülinapja. Csak utazgat, mondja. Rég meg szerette volna már nézni Közép-Európát. Szoftvertervezőként dolgozik otthon. Nincs kedvem meginni valamit?
– Hol van az az “otthon”? – kérdezem halkan.
Manhattanben, jön a válasz.
Miközben halványan átsuhan az agyamon, hogy vajon a közém és az irántam érdeklődő férfiak közé ékelhető kilométerek száma exponenciálisan növekszik-e majd az évek során, beszélgetek vele. Nem sokat – aznap nem érek rá este – de ez is elég arra, hogy eldöntsem: szimpatikus. Értelmes. Intelligens. Bár azt nem merem az orrára kötni, hogy a nagy esti elfoglaltságom a kutyánk megsétáltatásából, a pszichológusomnál tett látogatásból és a macskám megetetéséből és dögönyözéséből fog állni (valószínűleg rögtön kiábrándulna belőlem, már ha egyáltalán belém van ábrándulva), de felvetem, hogy jöjjön el velem egy koncertre másnap, amire a barátnőimmel készültem menni. Úgyhogy mire kettőt pislogok, már van egy indiai ismerősöm és egy randim másnapra.
Zöldre vált a lámpa, és kicsit kótyagosan botorkálok át a túlsó oldalra.
***
Másnap este megint kimelegedve kavargok a városban, de ezúttal rohanok. Épp csak, hogy volt időm hazaugrani a munka és a koncert között, és most a Deák tér felé vágtatok – késésben vagyok… A tájékozódást megkönnyítendő, az óriáskerék elé javasoltam a találkozót; azt talán probléma nélkül megtalálja az is, aki csak pár napja érkezett Budapestre, és csak szombat reggelig marad.
Még így is én érek oda előbb. Az óriáskerék előtti szökőkútnál lelassítok, nekidőlök a kőperemnek, élvezem, ahogy lespriccel a vízpermet. Felnézek a Budapest Eye nevű látványosságra, ami olyan, mint egy nagy fogaskerék, ami a város szívét dobogtatja.
Budapest Eye
Aztán befut a srác, sétálunk, beszélgetünk. Utazgat, meséli, mert érdekli a térség. Már volt Bécsben, Prágában. Budapest az utolsó állomás, két nap múlva újfent Bécsbe repül, hogy onnan térjen haza New Yorkba. Angolul és hindiül beszél. Új-Delhiben született. Itt most hostelben lakik. Sok emberrel összebarátkozott már. Én mit szeretek csinálni? Mivel foglalkozom? Szeretek utazni? Hol jártam legutóbb?
Büszkén kivágom, hogy az Emírségekben voltam, ami meglepi. Vannak ismerősei Dubajban, mondja ő. Elég műnek találtam Dubajt, mondom én. “Fogalmad sincs, mennyire örülök, hogy ez a véleményed”, néz rám. A hallottak alapján ő se rajong a helyért.
De Budapest szép. Annyira szép.
A koncerten már ott vannak a barátnőim. Bemutatom nekik a vendégünket, aztán sört iszunk, tovább beszélgetünk. Történeteket szeretne hallani rólam: mikor megtudja, hogy a két barátnőmet az egyetemen ismertem meg, tudni akarja, milyen voltam egyetemistaként. Szomorkásan mosolygok – ha szaftos sztorikat vár az egyetemi énemről, félek, rossz ember iránt érdeklődik.
De táncolunk. Átölel. Még meg is csókol, és felemel, mikor nevetve pörgünk egymás körül. Beatles dalok szólnak a színpadról, mindenki tudja a szöveget. “Hey Jude, don’t make it bad/Take a sad song and make it better“. Átkarol, belé kapaszkodok… összeszorítom a szemem… Bár ne kérdeztél volna Dubajról, gondolom. Bár ne említettem volna meg, egy fél mondat erejéig, hogy kerültem én oda.
“And anytime you feel the pain, hey Jude, refrain
Don’t carry the world upon your shoulders“
– Írok – bököm ki egyszer csak. Furcsa. Eddig eszembe se jutott megemlíteni, mikor rólam kérdezett.
– Tényleg? És miket? – szorít magához.
Bármit, válaszolom. Verseket. Novellákat. Blogot… Már volt, hogy jelent meg írásom.
Elismerően bólint. Szívesen elolvasna valamit, amit írtam, mondja.
Sajnos még csak magyarul léteznek. De szólok, amint lefordítottam, ígérem neki.
Újra megcsókol.
“For well you know that it’s a fool who plays it cool“.
De nem megy. Nem tudom visszacsókolni. Hirtelen olyan szomorú vagyok, és sajnálom, hogy nem tudom jobban élvezni. Zavaromban túl gyorsan iszom a sört.
“So let it out and let it in, hey Jude, begin
You’re waiting for someone to perform with…“
Csinál rólunk pár fényképet. Bután mosolygok rajtuk, úgy érzem. Félek, mi lesz, ha vége a koncertnek. Félek, mi lesz, ha elfogy a söröm. Félek, mi lesz, ha kettesben maradunk.
– Menjünk még fel hozzád zenét hallgatni – kéri már a koncert közben.
– Majd meglátjuk – motyogom zavartan. Pedig már tudom a választ.
“The movement you need is on your shoulder“
Hey Jude, énekeljük. Nananana, hey Jude…
***
Mikor megmondom neki, hogy nem szeretném, hogy feljöjjön hozzám, nem sértődik meg. Bár próbál győzködni, tudom, miben érzem kényelmesen magam. Így végül csak sétálunk. Egyik barátnőm is velünk tart. Megmutatjuk neki az éjszakai Budapestet, a kivilágított Bazilikát, a Duna partját. Egy órával a koncert vége után a víz mellett ülünk, és régi gyerekműsorokról beszélgetünk.
Megszokott látvány.
Megkérdezem, milyen az idő ilyenkor New Yorkban. És hogy milyen a munkája. Hány államban járt már? Melyik volt a legjobb élmény? És mondja csak, odaát is olyan nehéz ismerkedni, mint itt?
Az hát, válaszolja. Bár volt egy lány, aki mély nyomot hagyott benne. Csak sajnos a lánynak el kellett költöznie, messzire, így végül szakítottak.
– Biztos nagyon nehéz volt – nézek rá.
– Az volt – válaszolja. – De így volt jobb. És örökre fontos és gyönyörű emlék marad a szívemben – teszi még hozzá.
A Duna partján ülünk. Fogja a kezem. Húz azzal, hogy kívülről tudok minden Beatles számot, és hogy személyes sértésnek veszem, ha olyat hallok, amit mégse tudok végigénekelni.
Nevetünk.
Balra fordítom a fejem; odaát magasodik a Gellért-hegy. Rajta pedig – igaz, épp hogy csak – de ki tudom venni a Szabadság szobrot.
***
Aztán eljön a másnap. Péntek. És én úgy döntök, az aznap estét már nem szeretném vele tölteni. Úgy érzem, még egy este túl sok reményt adna neki, amit én nem akarok adagolni. Mert, ha igazán őszinte vagyok magamhoz, nem érzek legyőzhetetlen vonzódást. Valami mást érzek, csak nem igazán tudom felcímkézni. Pusztán azt tudom, hogy jó döntés volt egyedül hazamennem. És hogy azért még szívesen látnám őt, mielőtt hazautazik.
Így meghívom ebédre. Kicsit csalódott, hogy az estét már külön töltjük, de meglepetésemre eljön a munkahelyemhez és együtt indulunk gulyásfelfedező-útra. Ragaszkodom hozzá, hogy én fizessek. Ebéd közben a családról beszélünk, az elköltözésről, a különélésről, a testvérekről.
És hogy milyen a gulyás? Semmi extra.
– Legyen az a házi feladatod, hogy keresel egy kiemelkedően jó gulyásos helyet – javasolja mosolyogva.
Elfogadom a kihívást.
Kézenfogva sétálunk vissza a munkahelyemhez. A bejárat előtt még megcsókol és átölel és pár másodpercig nem enged el. Csak beszél.
És abból, amit mond nekem, hirtelen el tudom őt helyezni az életemben.
– Örülök, hogy találkoztunk. Mikor megláttalak, valamiért úgy éreztem, beszélnem kell ezzel a lánnyal. Ne, ne szólj közbe, csak hallgass meg. Jó volt látni, ahogy felcsillant a szemed, mikor az írásról beszéltél. És kérlek, higgy néha abban, hogy jól is végződhetnek a történetek…
Nem tudom, mit mondhatnék egy tanárnak, egy írónak, ami meggyőzhetné arról, hogy este is találkozzunk. Ha találkoznánk – én örülni fogok neki. Ha pedig nem, akkor most elbúcsúzunk.
Talán nem tudtam őt visszacsókolni úgy, ahogy nő férfit visszacsókolhat, és nem, aznap este már nem találkoztam vele. De az ölelését tudtam tiszta szívből viszonozni, és a szavait őszintén meg tudtam köszönni. És ott volt a szomorúság, mikor búcsút intettem neki, és pislogva visszasétáltam a munkahelyemre. És ott volt az a négy kép, amit délután kaptam tőle, amiket a koncerten csinált rólunk – és amiken egyáltalán nem volt buta a mosolyom.
***
Szóval elhelyeztem őt az életemben mint helyszínelő angyal. Mert nem tudok rá jobb szót. Nem potenciális egyéjszakás kalandként gondolok rá, vagy zaklatóként, aki leszólított és nem hagyott békén utána. Nem idegen, bár nem is ismerős igazán. De pont jókor volt jó helyen, átölelt, mikor nagy szükségem volt rá, megajándékozott valamivel, miközben azt is megmutatta, nagy volt a veszteség.
Szombat este még ír egy sort: megérkezett New Yorkba. Gondolta, talán szeretném tudni.
Jól gondolta. Mert csupa jót kívántam neki.
Saját szárnyak híján ugyanis nagy szükségünk van ilyesmikre.