A napon, amikor ezt a bejegyzést írni kezdtem, éppen lemondtam az előfizetésemet egy társkereső oldalon. A kérelem leadása után egy visszajelzést segítő felület ugrott fel: miért döntök így, kérdezte tőlem többféle módon és megfogalmazásban az oldalt üzemeltető cég. Ilyen opciók jelentek meg:
- Túl kevés partnerrel sikerült találkoznom.
- Sokallom a tagsági díjat.
- A partnerek nem felelnek meg az ízlésemnek.
Már épp készültem elveszni a sok opció között, mikor megjelent az, ami igazán összefoglalta a véleményemet.
- Az online társkeresés nem nekem való.
Gyorsan beikszeltem, és már léptem is tovább. Szinte rögtön kaptam az emailt: az előfizetésemet – három hónap aktív tagság után – sikeresen visszamondtam. Remélik, azért tettem így, mert megtaláltam a páromat. Írjam meg nekik a sikersztorit, amennyiben ez történt, kérték, és már irányítottak is volna tovább, hogy beszámolhassak a jó hírről, ezzel reményt adva a jövőbeli regisztrálóknak.
“Sajnálom” – gondoltam magamban, miközben a “mégse” gombot kerestem. “De nincsenek sikersztorijaim.”
***
Szilveszter éjszaka, London, a Toppers’ House épület legteteje. Négy ember áll fenn, akik nem ismerik egymást: két férfi és két nő. Egyetlen közös dolog van bennük: mind a négyen le akarnak ugrani arról az épületről. Még aznap éjszaka.
De valahogyan az, hogy összetalálkoznak, eltéríti őket az eredeti ötlettől, és végül alkut kötnek egymással: mindenki visszatér a földre, méghozzá a lépcsőket (a “hosszabb utat”) választva, és fogadalmat tesznek, hogy Valentin-napon újra találkoznak, ugyanott. Azt is megígérik egymásnak, hogy február 14-ig egyikük sem próbálkozik öngyilkossággal.
Hogy utána mi lesz, azt mindenki maga dönti el.
Így mind a négyen lemásznak a járdára. És visszatérnek a mindennapjaikhoz.
Ez a jelenet természetesen nem a saját életemből való, hanem Nick Hornby 2015-ös regényéből, a Hosszú út lefeléből (eredetiben: A Long Way Down) származik. Ezt a könyvet többször is olvastam (a filmet sose néztem meg), és mindig erőt adott az alapgondolat, ami átszövi:
Néha elég csak kivárni. Néha elég csak egy kicsit késleltetni a depresszió által fűtött döntéseket – mert a depressziónak is elfogy a tüzelőanyaga egyszer.
2016 nyarának legelején, 25 éves koromban, szakítottam az akkori barátommal. Nem voltunk együtt sokáig – mindössze két hónapig tartott az egész -, és jobb híján nevezem őt a “barátomnak”, de nekem ez volt az életemben az első olyan dolog, ami már tényleg kezdett hasonlítani egy kapcsolatra. Az ok, amiért szétmentünk, az volt, hogy a barátom úgy döntött, visszamegy a volt barátnőjéhez. Engem hátrahagyott – kérdésekkel, gyötrődésekkel, önmarcangolással.
Hogy én miért nem voltam elég. Hogy mit csináltam rosszul. Hogy tényleg csak két hónapig vagyok-e érdekes.
Akkor hirtelen mindenbe belevágtam, ami eszembe jutott, mert úgy éreztem, valamit muszáj tennem. Valamit előre akartam mozdítani, meg akartam változtatni magam, legfőképp pedig nem akartam szembenézni azzal, amitől féltem: a hónapokon át tartó szürkeséggel, az emlékek fájdalmával, a “mi-lett-volna-ha” gondolatmenetekkel. Elkezdtem futni, amit előtte soha nem tettem, de be akartam bizonyítani magamnak, hogy erős vagyok. Elmentem boxolni, mert indulatok voltak bennem, amiket nem a környezetemen akartam “leverni”. Életemben először eljutottam odáig, hogy bejelentkeztem egy pszichológushoz, és elkezdtem terápiára járni. Rövid ideig önkéntesként tevékenykedtem egy állatmenhelyen, ahol kukákba dobott, pisiszagú, végetlenül lelkes és optimista kiskutyákkal játszottam, ketrecekbe ültem be macskákat simogatni, valamint évek óta “bentlakásos” veteránokat sétáltattam. Ezen kívül belevágtam egy munkába, szeptemberre megszereztem életem első teljes állását. És valamikor nyár vége felé nyilvánossá tettem az első blogbejegyzést, egyikét azoknak az írásoknak, amikkel akkor már fél éve kísérletezgettem – titokban…
Megoldások.
A barátomon, aki a szakításunkkor listázta a hiányosságaimat, kisétált az életemből és végül letiltott Facebookon, sok tetoválás volt. Ezen meg szoktak lepődni az engem ismerők – egy olyan sráccal jártam, akit tetoválások borítottak? Igen, szoktam válaszolni, neki jól álltak. Részei voltak a személyiségének. Én pedig szerettem kérdezgetni őt arról, melyiket miért csináltatta és mikor. Igazából mindegyikünknek vannak tetoválásai, csak általában belül hordjuk őket, nem kívül. Tudtam, hogy én nem szeretném ezt tenni a bőrömmel, de végigfuttatni az ujjaimat egy másik ember mintáin már egészen más kérdés volt. És egy egészen újfajta ismerkedési rituálé.
Miután szétmentünk, ahogy írtam is, egy kicsit megőrültem, és hirtelen mindent egyszerre akartam az életemben, egyszerre ötfelé kapkodtam, hogy ne kelljen azzal foglalkoznom, ami belülről emésztett: hogy nem voltam, nem vagyok, és valószínűleg soha nem is leszek elég valaki másnak. Hiszen, ha lehetnék, az azért ez eltelt huszonhat év alatt már kiderült volna, vagy nem?
Egy rövid ideig még a tetoválás gondolatán is elgondolkodtam. Bizony ám! Inkább játékos ábránd volt ez, mint bármi más, inkább csak a kreativitásomat próbálgattam, azt hiszem: ha egy dolgot kéne választanom, amit örökké viselnék, vajon mi lenne az?
Akkortájt sokszor járt a fejemben a fent említett Nick Hornby könyv és az, ahogy végződik. SPOILER, ha még nem olvastad a regényt: a négy főszereplő többször is találkozik a tetőn, de a legutolsó találkozásukkor igazából már csak nosztalgiából mennek fel. A zárójelenetben mindannyian az épület szélén ülnek, és a londoni látképben gyönyörködnek, aminek meghatározó pontja a gigantikus óriáskerék, a London Eye.
A kerék nagyon nagy, és lassan forog, így messziről úgy tűnhet, mintha állna. De a karakterek tudják, hogy bizony mozog az, csak lassan, szabad szemmel nem mindig érzékelhetően, nem látványosan, nem nagy ugrásokkal teszi.
Az óriáskerekek metaforája meglepően sokszor jutott eszembe azokban az időkben, és máskor is, ha nehézségeim támadtak. Próbáltam emlékeztetni magam, hogy minden folyamatos mozgásban van, még akkor is, ha ezt nem érzékelem azonnal. Olyan ez, mint az órák kismutatója, vagy mint a víz, ahogy felforr, vagy a nap állása a fejünk fölött.
Végül nem tetováltattam magamra semmit. Viszont elkezdtem hímezni egy könyvjelzőt, amin egy óriáskerék látható, alatta pedig egy Bob Dylan idézet: “For the times they are a-changing” (saját fordításban: “Az idő kereke fordul”).
Ironikus lehet, de sose fejeztem be azt a könyvjelzőt. Talán azért, mert a kerék fordult, és nekem lassan új dolgokkal kellett felvennem a versenyt; talán elvesztettem az érdeklődést; talán már nem akartam magam a veszteségére emlékeztetni. Lassan túltettem magam a fájdalmon, elutaztam Dubajba, aztán több más helyre is, és sok területen megtaláltam magam – sok olyan területen, aminek a magjait azon a nyáron vetettem el, 2016-ban.
De társra nem találtam. És bár sok kört megtett már az a kerék, abban továbbra se tudtam hinni, hogy rám még várhat valami ilyesmi az életben.
St. Pancras Station: találkozás vagy búcsúzás? (London)
Egyedül
Sosem állítottam magamról, hogy nagy “randiállat” lennék. Egy kezemen meg tudnám számolni az életemben azokat az eseteket, amikor olyannal hozott össze az élet, aki tényleg számított, és ezekből a találkozásokból se lett feltétlen folytatásos szappanopera (vagyis együtt járás). De azért az ember lánya a 28. szülinapja környékén egy kicsit elgondolkodik azon, hogy vajon valamit nagyon rosszul csinál-e, és ezért van egyedül; hogy elijeszt-e másokat valamivel, amit tesz vagy mond; esetleg, hogy a világ összeesküdött-e ellene, és ezért a pangás.
Őszintén mondom mindenkinek, hogy alapjáraton véve nekem semmi bajom nincsen az egyedülléttel. Mivel felnőtt életem nagyobbik részét így töltöttem el, egész jól megismertem ennek az életmódnak minden előnyét-hátrányát. Előny például, hogy
- Az égvilágon semmihez nem kell alkalmazkodnom. Nincs ott valaki más időbeosztása, amit követnem kell nekem is, amihez igazodnom kell, ami visszatart, mondjuk, egy programtól, amin illene ketten részt venni.
- Nem ülök otthon munka után estéről estére, napról napra. Ez nyilván nem minden párra igaz, de azért sokakon látom az elkényelmesedést, a “sehova-nem-járást”, és mindig sajnálom őket. Egy koncert, amiről spontán hallok, és aznap este lesz? Egy Ma Este Színház? Egy last-minute utazás? Akinek van kivel otthon ülnie, az bizony sokszor nagyobb eséllyel ül otthon. Nem úgy én. Én mostanában már akkor is elmegyek, ha teljesen egyedül kell mennem.
- Olyasmiket is megcsinálok, amiket könnyebb lenne másra bízni, ha párkapcsolatban élnék. Óriási rutinnal lakoltatok ki pókokat (soha nem ölöm meg őket, hiszen nem az ő bajuk, hogy olyan veszettül rondák és frászt kapok tőlük), cserélem ki a kiégett villanykörtéket, viszem autómosóba a kocsit. Nem szeretek vezetni, de hozzászoktam, hogy ha messzebb megyek, arról magamnak kell gondoskodnom, és ha valami gond van az úton, jó eséllyel nem lesz ott rajtam kívül senki, aki értene hozzá.
- A saját hajamnál fogva tudom fenntartani magamat a víz színén. Mikor a tetovált barátommal szakítottam, és rémülten mentem neki az előttem álló nyárnak, attól félve, hogy a kánikulával fűszerezett tétlenségben (amiben akkor még munkám sem volt) könnyen depresszióba süllyedek, olvastam egy idézetet, azt hiszem, Hamvas Béla írta valahol: “Amikor nem tudod, mi lesz, akkor kezdesz el élni.” Én azt a nyaramat annyira kitöltöttem, hogy végül egész büszke lettem magamra. Akkor úgy döntöttem: ha nem tudom, mi fog történni, hadd történjen minden.
- Bebiztosítottam magam az ellen a félelem ellen, hogy egyedül képtelen vagyok színt vinni az életembe. Megint csak kicsit általánosítás, de ha valaki sokat vagy sokáig él párkapcsolatban, nyilván azt szokja meg, és esetleg már nem is emlékszik rá, milyen volt egyedül lenni – hogy ki ő, ha egyedül van, és nem a “színpadon”, egy szerep megtestesítőjeként. Otthonosan abban mozgunk, amit megszoktunk már – nekem eleinte valószínűleg ugyanolyan furcsa lenne egy hosszabb távú kapcsolat pilléreként látnom magam, mint másnak egyedül. De, míg a kapcsolat esetleges, az egyedüllét sajnos fix dolog az életben, és bármikor visszaköszönhet.
Életem legtöbb területén nagyon erősen rezonál bennem egy valószínűleg mindannyiótok által ismert történet, a Bambi (nem nevet!) egyik mondata – ez azonban csak a Felix Salten által írt regényben szerepel, a cukormázas rajzfilmben hiába keresitek. Ebben a jelentben Bambi életében először marad magára az erdőben (ekkor még nincs elárvulva), és ő céltalanul bolyong a sűrűben. Egy idő után megunja, hogy egyedül van, és sírni kezd az anyja után. Ekkor megjelenik egy idős őz, láthatólag a semmiből. Ahelyett azonban, hogy megvigasztalná, megszidja Bambit azért, hogy az anyja után sír.
“Nem tudsz egyedül lenni? Szégyelld magad!”, pirít rá, mielőtt hangtalanul eltűnik.
Az egyedüllét a Bambiban (ami egyébként sokkal finomabb és érzékenyebb történet, mint a Disney rajzfilm sejteti) egyébként meglepően erős téma, főleg, hogy tulajdonképpen egy ifjúsági regényről van szó. Bambi felnőttként is az egyedüllétet választja, és később a saját gyerekeit ugyanúgy függetlenségre szoktatja, mint gyerekkorában őt ez az Öreg Hercegnek nevezett őz (jó, lelövöm a poént, feltételezhető, hogy ő Bambi apja).
“Egyedül kell maradni – tanította az öreg még régen, gyerekkorában, és azóta sok mindenre tanította, sok titkot tárt fel előtte mind a mai napig. De minden tanítása közül ez volt a legfontosabb: egyedül kell maradni. Egyedül kell maradni, ha meg akarjuk óvni magunkat a veszélytől, ha fel akarjuk fogni a lét értelmét, ha bölcsességhez akarunk elérkezni. […] Most újra eszébe jutott Bambinak, és hirtelen eszébe jutott, hogy már az öreg első szava is, a legelső, az egyedüllétnek szólt, azon a napon, még Bambi gyerekkorában, amikor az anyja után kiáltozott. Akkor odalépett hozzá az öreg, és megkérdezte: “Nem tudsz egyedül lenni?”.
Bambi továbbment.” (Felix Salten – Bambi)
Kicsit elkalandoztam. De a lényeg, hogy az egyedüllét tűrése/viselése/élvezhetővé tétele sajnos, úgy veszem észre, egyre hasznosabb készség a világban. Aki nem tud egyedül lenni, borzasztóan kiszolgáltatottá válik, és egy nap azt veszi észre, hogy már az is szorongást vált ki belőle, ha aznap nem “matchelt” senkivel a Tinderen. Én szorongtam már eleget életemben az egyedüllét miatt, és egy idő után ez átfordult bennem oda, hogy elkezdtem tökélyre fejleszteni ezt a “képességet”…
Az egyedül alvás tökélyre fejlesztése: szerető cica, meleg vizes palack, ölelős párna…
… ami persze nem feltétlenül jó dolog.
***
Nemrég megütötte a fülemet egy vélemény, ami eléggé szíven talált, még ha könnyekre nem is fakasztott. Egy magyar sorozatot néztem éppen, az Egynyári kaland címűt (egy szórakoztató ifjúsági sorozat, engem meglepett, milyen élvezhető – Balatonfüreden játszódik, egyébként), ahol az egyik, kifejezetten csinos főszereplő lány épp arról panaszkodik, mennyire nehéz egyedül lenni.
“Az egész világ úgy van berendezve, hogy párban egyszerűbb legyen. A párok kapják a nászutas lakosztályt a franciaággyal, aztán ott vannak a páros wellness hétvégék, a mobilos társkártyák, a különféle kedvezmények… Párban még fogyózni is könnyebb” – vélekedik, mielőtt megkapja az “egyet fizet kettőt kap” akció keretében a két lángost, amivel persze nem tud mit kezdeni.
Szóval: íme néhány hátránya annak, ha túl sokat vagyunk egyedül:
- Néha, akármilyen sűrű programot is alkot magának az ember, jön egy fekete lyuk, egy vákuum, ami elfelejtettél kitölteni. Pontosan tudod, hogy ha lenne valakid, most tudnátok közös programot tervezni vagy csinálni. De mivel nincs (és épp egyik barátod se ér rá, és esik az eső, így futni se tudsz elmenni, és már megnézted a sorozatod évadzáróját, és különben is hó vége van, úgyhogy vásárolgatni se most kéne), elkezdesz azon gondolkozni, hogy vajon jól van-e ez így, és hogy vajon te teszel-e keresztbe magadnak ebben a történetben.
- Akkor is egyedül kell megállnod a helyed, mikor úgy érzed, hogy erre már nem vagy képes, és a gondolat stresszel tölt meg. Én például feszült sofőr vagyok, és sokkal nyugodtabb, ha más veszi át a volánt helyettem, aki talán még örömöt is lel a vezetésben. Másik példa: éjszakánként nem egyszer fordult már elő, amikor furcsa zaj ütötte meg a fülemet, és dobogó szívvel hallgattam a pattogó csendet, ami követte, hogy elképzeltem, mi lenne, ha valami történne. Mi lenne velem, akire a macskán kívül nem vigyáz senki? És akkor a tehetetlenségtől könnyező szemmel dühöngésről, ami egy-egy makacsabb befőttesüveg tetejének meddő lecsavarásakor jelentkezik, már nem is szólok…
- Egyre nehezebben örülsz mások boldogságának. Ezt nagyon nehéz leírni, beismerni, de sajnos így van. A barátaid mind évfordulókat ünnepelnek, közösen utazgatnak, virágcsokrokat tesznek ki Facebookra. Egymást húzzák, miközben te is ott vagy, és megpróbálsz jó arcot vágni az egészhez (mégiscsak a szívedhez közel álló személyekről van szó, akiket nem akarsz megbántani, és nem az ő hibájuk, hogy te szarul érzed magad). Ezeket túl jól ismeri az, aki egyedül van. És sokszor nyeli a feszültséget, mert az eszével pontosan tudja, hogy az ő depijét nem kéne a másikra átültetni. De ez az álcázott visszafogottság is kiütközik egy idő után, és, mint ahogy saját magunkat, úgy a környezetünket se tudjuk hosszútávon becsapni.
Egyedül lenni, pontosabban: sokáig egyedül lenni (az én esetemben, mondjuk, évekig egyedül lenni, és kiszorulni abból, hogy egyáltalán megtapasztalhassak egy párkapcsolatot) kicsit olyan, mint balkezesként élni ebben a jobbkezesekre szakosodott világban. Nem arról van szó, hogy nem tudom rendesen használni az ollót vagy a konzervnyitót, vagy hogy nem tudok játszani egy “normál” húrozású gitáron. Ezek mind mennek, mert megtanultam. De ez nem azt jelenti, hogy valamikor ne szeretnék változtatni ezen. Végül is, egy balkezesből csak erőnek erejével lehet jobbkezest faragni. Az egyedülállókból viszont könnyen lehet olyan, aki párban van valakivel.
Vagy nem?
Ismeretlen pár (Balatonfüred)
Online
A békacsókolgatás egyik első szabálya: ha egy 21. századi fejlett világban élsz, akkor ahelyett, hogy az egyedüllét miatt rinyálsz, irtó gyorsan pakold fel magad egy társkereső oldalra, különben egész egyszerűen hitelét veszti a nyavalygásod. Már hogy lenne nehéz ismerkedni, ha itt van az internet, ami megszázszorozza a szóbajöhető egyéneket? Mi a gond azzal, hogy becsatlakozunk egy újabb közösségi média véráramba, ráadásul egy olyanba, aminek célja valami személyesebb és intimebb még a legkitárulkozóbb Instagram profilnál is? Mi a baj azzal, ha teljesen idegeneknek mutathatjuk meg magunkat, megoszthatjuk velük “csalogató” profilképünket (amin, könnyen lehet, hogy néhány barátjukkal együtt kacagnak), és a kezükbe adjuk azokat az információkat, amiket valójában csak azokkal szeretnénk megosztani, akiket valóban ismerünk, esetleg még/már meg is kedveltünk?
Mi a gond azzal, ha zavar a tudat, hogy a feltöltött fotómat több tucat férfi fogja jobbra vagy balra pöccinteni a mobilja képernyőjén, attól függően, hogy tetszem-e neki vagy sem, miközben sorban áll a bankban, az orvosnál várakozik, vagy ne adj’ Isten épp a vécén ül?
Nem vagyok az a kifejezetten “minden este más buliban lógok” ember, de a magam módján azért igyekeztem tágítani azokat a köröket, amikben esetleg, AKÁR, meg is ismerkedhettem volna valakivel. Az egyetemi alapképzést és a mesterképzést két külön egyetemen végeztem el, nem pusztán, de részben abból az okból is, hogy új arcok vegyenek körül. Több helyen is dolgoztam, diákként is, felnőttként is, tehát a volt- illetve az aktuális kollégák száma is egész tiszteletreméltóan alakult. Eljártam sportolni (bár elismerem, nem feltétlenül koslattam az edzőtermi gépek huszárjai után), voltam bulikban, koncerteken, sőt, még arra is rákaptam, hogy egyedül fizessek be többnapos társasutazásokra.
Semmi.
Viszont az elmúlt években, ha huzamosabb ideig arra panaszkodtam a barátaimnak, hogy egyedül vagyok, és nem tudom, hogyan lehetne ezen változtatni, a legkézenfekvőbb dolog, amit ajánlottak, mindig az online társkeresés volt. “Úgyis annyi időt töltünk a gépek előtt, miért ne használhatnánk az internetet erre is?”, szól az egész dolog alapfelvetése. “Mindenkinek nehéz ismerkedni, de az interneten egy csomóan fenn vannak, és ott legalább szűrheted az embereket”, mondják mások. Mégis, én hosszú évekig vehemensen hárítottam ezt a lehetőséget.
Hogy miért?
Mert úgy éreztem, hogy interneten ismerkedni annak a jele, hogy valamiről lemondtam. A regisztráció számomra azt jelentette, hogy másodlagos “áru” lettem, leértékelt termék, akit betettek a katalógusba és most szabadon választható. Olyan, akinek hirdetnie kell magát ahhoz, hogy észrevegyék; olyan, aki nem elég érdekes/vonzó ahhoz, hogy a való életben sikerre vigye ezt a történetet.
Julcsi barátnőm, aki Tokióban él, interneten ismerte meg a mostani barátját. Ahogy ő mondta, neki más lehetősége nem is nagyon volt – a munkahelyet eleve kizárta, úgy szórakozni pedig nem igazán járt el, se ideje, se energiája nem volt rá a feszített munkatempó mellett. Maradt hát ez. Meg is találták egymást Takuval, és egyébként nagyon helyesek így együtt.
Taku és Julcsi (Japán)
Julcsi praktikus gondolkodású ember, és mikor a társkeresésről beszélgettünk, ő egyenlőségjelet tett az online ismerkedés és aközött, mikor új állás után nézünk. Végül is látom a logikáját: mindkét esetben ugyanúgy egy optimális lehetőség-keresésről van szó. Én viszont, ennek ellenére, nem tudtam egyet érteni az álláspontjával. Számomra a “társkeresés” mint “projekt”, nem létezik. A fejemben ez olyan dolog, amit nem lehet megtervezni, optimalizálni, tűpontosan belőni. Ha így lenne, nem lenne probléma ez ezekben a modern időkben, hiszen csak bevinnénk az adatainkat a gépbe, és voilá! Meg meg is volnánk.
Karriertanácsadó létezik, társkeresőtanácsadó viszont nem. Az állásoknál nekem semmi gondom vele, ha egyszerre több helyre küldöm el az önéletrajzomat, egy társkeresőn viszont egyszerre egy emberre akarok koncentrálni. Egy állásinterjún nagyobb részben kíváncsiak a szakmai előmenetelemre, kisebb részben a személyes tulajdonságaimra, míg egy randin ez pont fordítva van. Egy önéletrajztól nem tartom kevesebbre magam (sőt, még akár büszkeséggel is eltölthet, hogy miket csináltam az évek során), egy társkeresős adatlap kérdéseitől viszont úgy érzem, mintha molesztálna valaki, és mintha a saját személyiségem hirdetését kéne megírnom (ami végül is igaz) – ez pedig elég szomorú dolog.
Tipikus esete ez annak, mikor az eszem és a szívem mást mond. Hiszen logikusan pontosan tudom, hogy nincs ebben semmi rossz/szégyellnivaló/ciki; tudom, hogy ettől nem vagyok értéktelen vagy kevésbé érdekes másoknál. Maximum azt mondhatom el, hogy elpártolt mellőlem a szerencse, ezért a társkereső.
A szívem viszont bőgve vágja magát a földhöz, és ujjal mutogat a többi emberre, akik “csak úgy” találkoztak. És újra meg újra nekifut egy ketrec rácsainak, ahol minden rács ugyanaz a kérdés, végtelenül ismételve: én miért nem?
Na. Szóval akkor mi győzött meg arról, hogy végül mégis regisztráljak?
Az, hogy sajnos azt tapasztaltam, hogy máshogy egyszerűen tényleg nem ment a dolog. Szembe kellett néznem a ténnyel, hogy hacsak nem feltett szándékom két nagy csalódás után, amiket még csak nem is igazán nevezhetek kapcsolatnak, még évekig malmozni, mire újra randira hív valaki, kénytelen leszek erőszakot tenni magamon és megírni magamról a csalogató, virtuális apróhirdetést. Ritkán (úgy nagyjából évente egyszer) mondjuk volt olyan, hogy leszólítottak az utcán, ám ezek szinte mindig kiábrándító esetek voltak vagy rövid időn belül azzá váltak (mert sajnos van olyan ember, aki öt perc ismeretség után már feljogosítva érzi magát arra, hogy fogdossa a másikat, példának okáért). Huszonhét éves koromra elértem, hogy a kapcsolatban töltött összes időm rekordja két hónap volt, amiből ráadásul csak egy hónap volt tényleg jó.
Ezeket a ritka, és még ritkábban gyümölcsöző szituációkat leszámítva pedig maradt az önmarcangolás, a kétségbeesés, a kiöltözés a semmiért, az otthon bőgés, mert valaki véletlenül hozzámért napközben, és ez annyira jól esett, hogy el nem tudtam mondani. Bár nem akartam az életemet erre kihegyezni (és tényleg igaz, hogy rengeteg dologgal ki tudom tölteni a szabadidőmet), azért voltak olyan epizódok, amik nem engedték azt, hogy elfordítsam a fejem és elszaladjak; ezekben a helyzetekben szembe kellett néznem azzal, hogy az egyedüllét beszedi a maga vámját rajtam, és a depresszió hullámain kívül a cinizmus és a szkepticizmus is egyre erősödött bennem, amitől meg egy besavanyodott vénasszonynak éreztem magamat.
Én is.
Párkapcsolatban élőknek könnyű azt mondani ilyenkor, hogy “szedd össze magad”. Hogy “nem szabad ennyire megadnod magad ennek”. Hogy “bármikor jöhet valaki”. Erről az utóbbiról nekem mindig Lovasi András szövege jut eszembe:
“Tudtam, hogy jönni fogsz,
a szív azt bejelenti.
Biztos voltam benne, de
soha nem jött senki.
Tudtam, hogy jönni fogsz,
Várom, tényleg, mindig.
Tudtam, hogy jönni fogsz,
Majd jövök! – anyám int így…
Tudtam, hogy jönni fogsz,
Csak észre kéne venni.
Lehet, hogy itt voltál, de
soha nem jött senki.“
(Kiscsillag – “Tudtam, hogy jönni fogsz”)
Rövidre zárom: tényleg nem jött senki.
Úgyhogy végül, nyüglődve, de regisztráltam, és reméltem a legjobbakat.
Békacsókolgatás
Na, hát itt már jöttek.
Először, bevallom, még élveztem is kicsit a dolgot. Mivel fizetős oldalra regisztráltam, azt hiszem, kicsit “szűrtebb” társasággal szembesültem, és ez kellemes meglepetés volt – de az újdonság varázsát hamar megtörte más. Például az, hogy rá kellett jönnöm: ha zavar az, hogy magamat leértékelt árucikknek látom, talán még jobban frusztrál, hogy a másik oldalon állók közül is úgy kell szelektálnom, mintha lóvásáron lennék.
Aztán itt volt az, hogy introvertált vagyok, ennek megfelelően pedig új emberrel találkozni iszonyatos mértékű energiák mozgósítását követeli tőlem. Ezzel szerintem sokan nincsenek tisztában, akik kevésbé hajlamosak erre a csendesebb életvitelre. Van, aki attól töltődik fel, hogy emberek között forog, van, aki attól, hogy egy bögre tea mellett olvashat, csöndben. Na, hát ki lehet találni, én melyik vagyok.
Ennek megfelelően pedig nagyon igaz rám az, hogy halálra izgulom magam, sőt, kifejezetten kellemetlennek élem meg azt, ha egy korábban ismeretlen emberrel kell találkoznom. Ez nem csak randikra igaz. Említhetném megint az állásinterjú szituációját, de akár azt is, mikor új tanítvánnyal ismerkedem meg, vagy egy jó barátom új embert hoz a társaságba – esetleg fordítva, olyan eseményre kell elmennem, ahol nem ismerek senkit (vagy alig valakit). Pont ebből adódik az is, hogy kevés embernek “adok esélyt” a személyes találkozóra – egyszerűen nincs annyi szociális energiatartalékom, hogy hetente négy randira menjek.
Persze azért potenciális jelöltekkel se voltam úgy ellátva, hogy minden este szerelembe essek. Az egyik legérdekesebb dolog, amit tapasztaltam, az volt, hogy mindenki milyen egyformának írja le magát. Mindenki szeret a természetben sétálni, mindenki az őszinteséget keresi a párjában, senki nem szereti a hazudozókat, és mindenki a családjáért és a barátaiért a leghálásabb. Rettenetesen kevés olyan profilt láttam, ami valóban tartalmazott valami egyedit (mint ahogy üzenetet is kevés olyat kaptam, amibe tényleg energiát fektettek, és nem csak egy másolt üdvözlet volt). Szóval engedjétek meg, hogy adjak egy tanácsot ezzel kapcsolatban az összes jövőbeni próbálkozónak: inkább írj három konkrét dolgot magadról (például hogy utálod a borsófőzeléket és imádsz karaokézni, valamint szeretnél megtanulni szörfözni), mint azt, hogy hűséges típus vagy, szeretsz filmeket nézni és a párodban azt keresed, hogy mindent meg tudjatok osztani egymással (ki nem?). Ez így, ne haragudj, de semmit nem árul el rólad.
Egyszer részt vettem egy rajztanfolyamon, ami négy napig tartott, és elég intenzív volt. Tudjátok, mi maradt meg a legjobban? Hogy az emberi arc annyira részletes, hogy képtelenség mindenre emlékezni belőle! Általánosítunk és mintákban gondolkodunk (ez teljesen természetes); például, ha “vakon”, tehát modell nélkül, fejből kell portrét rajzolnunk, szinte biztos, hogy a szempárt túl magasra fogjuk helyezni, bele az ember homlokába. Hogy miért?
Mert a homlok “nem fontos”, abban az értelemben, hogy kevés információt hordoz. Az agyunk “törli”. A szem az, ami lényeges (meg az orr, meg a száj, stb,stb), ezért arra fogunk koncentrálni.
Így van ez az emberek személyiségével is. Szóval azt hiszem, mondhatnám talán úgy, hogy inkább mutasd meg, milyen formájú a füled, ahelyett, hogy elmeséled, kettő van belőle.
A békacsókolgatáshoz természetesen egy idő után találkozni is kell néhánnyal, szóval ez volt a következő állomás, amin túl kellett tennem magam. Igen, eljutottam arra a pontra, hogy netes randikra járok, gondoltam borúsan. De azért belevágtam. Részben azért, mert meguntam, hogy folyton azt hallgassam, hogy ezt még nem próbáltam, hát mit sír a szám…
Összesen négy hónapot töltöttem a társkereső oldalon (3+1-et), ez alatt az idő alatt pedig négy emberrel találkoztam. Hadd meséljek egy kicsit róluk.
Béka #1: A sietős
Az első srác, akivel netes randira mentem, pár évvel fiatalabb volt, mint én, és teázóba vitt. Ennek örültem, a teázó abszolút jó választás nálam, és még a beszélgetést is élveztem. Kitárgyaltuk, kinek milyen tapasztalatai vannak a netes vagy másmilyen társkereséssel, és igazából elrepült az idő. Ugyanakkor nem éreztem azt, hogy én bármi mást szeretnék ettől a fiútól. Furcsa dolog ez, előtte két hétig leveleztünk, és nagyon is szimpatikus volt. Élőben is annak találtam, de csak ismerős-szinten. Barát-szinten. Lassan haza kell mennem-szinten…
Mikor hazaindultunk, megfogta a kezem. Hirtelenjében nem tudtam visszautasítani a dolgot, pedig nagyon akaródzott volna, és itt el is érkeztünk az egyik parámhoz: hogyan mondjunk nemet egy ilyen helyzetben?
Nem tudom, mások hogy vannak vele, de nekem visszatérő problémám, ami megakadályozza, hogy teljes szívemmel részt vegyek ebben a társkeresős buliban, az az, hogy nem bízom a saját döntéseimben és megérzéseimben. Talán csak arról van szó: annyira kijöttem a gyakorlatból, hogy az esetek többségében már azt se tudom eldönteni, ki tetszik és ki nem, kivel szeretnék még egyszer találkozni és kivel nem. Ezekben a helyzetekben csak verem a fejemet a falba, és mentálisan alaposan megrugdosom magam: miért nem tudok döntést hozni?
Ilyenkor a leglogikusabbnak általában az tűnik, ha kivárok. Találkozunk még egyszer, majd még egyszer. Azon parázok, hogy megint ő fizet, és hogy ezért én “tartozom” neki valamivel. Feszengek a kézfogástól, mert személyesen még csak pár napja ismerem a másikat, és nekem ehhez sokkal több idő kell. Az egész helyzet több negatív, mint pozitív stresszel tölt el, és a harmadik találkozó környékén nem tudom magam tovább győzködni: ebből az egészből nem lesz semmi.
Ezzel a fiúval is a harmadik randiig húztam a dolgot. A Normafára mentünk, ami még romantikus is lehetett volna, ha máshogy állnak a dolgok. Ehelyett végig feszengtem, majd a visszaúton kinyögtem, hogy nem tudom ezt elképzelni kettőnk között. Nem volt boldog, persze. De tiszteletben tartotta.
És végre elengedte a kezemet.
Béka #2: Az aggódós
A második sráccal, akivel beszélgetni kezdtem, már rövidebb idő után akartam találkozni, hogy elkerüljem az előző hibát. Így is lett, egy fincsi, szombati munkanap estéjén randiztunk a Blaha Lujza téren. Szegény fiú nem volt túl biztos a dolgában, az már biztos. Miután tanácstalanul toporogtunk egy sort, felvetettem, hogy induljunk el a Deák tér irányába – abban reménykedtem, hogy egy kis alkohol után majd könnyebben megy a beszélgetés.
Hosszú bolyongás után (ekkor már negyvenöt perce sétálgattunk, szlalomozva az emberek között, szűk utcákban lavírozva a Gozsdu udvar környékén, úgy, hogy három összefüggő mondatot se tudtunk váltani) végül kijelentette, hogy ő igazából kinézett egy helyet az Astorián. “Akkor miért nem ezzel kezdted?”, gondoltam magamban, de mentem utána, pont olyan jámboran, mint amilyen jámboran ő követett engem az elmúlt negyvenöt percben.
A hely, ahova mentünk, kicsi volt és szűkös és meleg, de kihozták a borokat, és mi végre tudtunk normálisan beszélgetni. Vagy valami olyasmi.
– Tudod, annyi szép nő van fenn a társkeresőn, hogy néha azon gondolkodom, hogy biztos mindegyiknek van valami nagy hibája, és ezért nem találnak maguknak párt a való életben – osztotta meg velem az egyik gondolatát.
Rábámultam. Láthatólag nem esett le neki, hogy nem a legjobb pillanatban említette ezt meg.
– Én pedig néha azt hiszem, már az összes normális férfinak van valakije – mondtam a szemébe. De ezzel se értem el a kívánt hatást.
A beszélgetés döcögni kezdett, majd kifulladt, mint egy húszéves Trabant. Elérkeztünk a kritikus részhez: a fizetéshez. Udvariasan a pénztárcámért nyúltam.
– Szeretnéd, hogy meghívjalak? – kérdezte, mikor látta, mit csinálok.
Megálltam a mozdulatban. Egy ilyen eldöntendő kérdésre mit lehet mondani?
– Csak mert tudom, hogy vannak nők, akik nem szeretik, ha meghívják őket, meg vannak olyanok, akik elvárják egy első randin – próbált magyarázkodni. Nekem még mindig azon pörgött az agyam, hogy mit válaszoljak.
– Ha meghívsz, megköszönöm – szűrtem végül a fogaim közt.
Meghívott.
Az estének azonban még nem volt vége, pedig én már nagyon szerettem volna. De még hátravolt az elbúcsúzás, amikor megint szembetaláltam magam egy problémával: a srác tulajdonképpen azt szerette volna, ha részletes visszajelzést adok neki a randi végén arról, hogy szerintem hogy sikerült.
A zavart hebegésből-habogásból végül kihámoztam, hogy miről szól ez az egész, és a sok bénaság ellenére nem tudtam igazán haragudni erre a fiúra: egyszerűen annyira feszült volt a randi miatt, és annyira félt attól, hogy valamit rosszul csinál, hogy ez ilyen szerencsétlenül jött ki belőle. Az egész visszajelzés-dolog tulajdonképpen arra futott ki, hogy ne tűnjek el, ne hagyjam faképnél.
Én nem akartam vele ismét találkozni, itt most világosan éreztem, de elutasítani bárkit is bizony baromi nehéz. Úgyhogy csak annyit mondtam neki:
– Ha írsz nekem, fogok válaszolni. Nem tűnök el.
Ebben megnyugodott. Pár nappal később emailben írtam meg neki, hogy miért nem gondolom jó ötletnek a második randit. Megnyomtam a “Küldés” gombot… és megkönnyebbülten felsóhajtottam.
Béka #3: A forró csokis
Ezután jóidőre elment a kedvem a társkeresőzéstől. Ebbe a két fiúba időt és energiát feccöltem, hiszen leveleztem is velük a találkozók előtt. Más jelöltem nem akadt – a levelek többsége, amiket kaptam, ezen vagy azon okból szinte azonnal felejtősnek bizonyult (volt házas; volt olyan, aki már családra vágyott; volt nagyon vidéki, több száz kilométerre lakó; külföldön élő; helyesen írni képtelen; passzív-agresszív; jövőt öt évre előre elképzelő; negyven-ötven éves, illetve szimplán olyan, aki nem tetszett), és úgy éreztem: nincs nekem szükségem arra, hogy ennek tegyem ki magam. Lemondtam az előfizetésemet (lásd fenn), és inkább visszatértem a hobbijaimhoz. A társkeresésről pedig igyekeztem elfeledkezni.
Aztán nyár lett.
Ha van olyan évszak, ami különösen fájdalmassá teszi a magányt, akkor az a tavasz és a nyár. Júliusra elég kétségbeesett lettem ahhoz, hogy szégyenszemre visszakullogjak az oldalra, és újra aktiváljam az egész regisztrációmat. Elhatároztam, hogy most hatékonyabb leszek – csupán egy hónapot engedélyeztem magamnak, és megfogadtam, hogy megpróbálom több emberrel felvenni a kapcsolatot, mint korábban. Az eddigi kudarcaimért magamat okoltam, és a nyitottságom hiányát, legalábbis részben.
Viszonylag hamar levelezni kezdtem egy szimpatikus sráccal. Én általában azt szeretem, ha az első néhány üzenetváltás levélformában, emailben történik – soha nem adom ki magam Facebookon, csak ha már ismerek valakit személyesen és úgy ítélem meg, hogy tényleg ismerősök lettünk és maradunk is. Ez a srác tiszteletben tartotta a kérésemet, bár azt hiszem, nem igazán tudta hova tenni. Ez kis kitérő, de amúgy jellemző a világra: két olyan esetben is volt részem, mikor szimpatikus, véletlenül pont külföldi fiatalemberek leszólítottak, és pár perc beszélgetés után elérhetőséget kértek tőlem. Namármost én már arról is leszoktam, hogy a telefonszámomat adom meg vadidegeneknek (van rossz tapasztalatom), így mindig, minden esetben szegény túlhasznált email címem kerül terítékre.
A két dalia ezt így reagálta le:
Béka #4: A francia
A francia srác remekül mulatott a dolgon. “Instagramod nincsen?”, kérdezte. Bár a fiú szimpatikus volt, és kifejezetten jót beszélgettünk (már amennyire öt perc ismeretség után jót lehet beszélgetni), azért megjegyeztem magamnak, milyen érdekes kórképe századunknak, hogy rögtön a másik vizuális ingereit akarjuk lenyomozni.
Nekem viszont nincs Instagramom (tényleg), így széttártam a karom. Végül nevetve beleegyezett az emailbe, amit beleírtam a telefonjába.
Azóta is ír, persze.
Béka #5: A skót
A skót srác a lakhelyemtől pár méterre szólított le, ami picit idegessé tett, meg egyébként is késésben voltam. Kicsit dumáltunk, majd engedtem neki, mert már nagyon haza akartam jutni, és úgy tűnt, csak így vakarhatom le. Előálltam az email cím ötletével. Na, erre kifejezetten csalódottnak tűnt.
– WhatsApp-od nincs? – kérdezte, én meg jót mulattam a dolgon. Mindig valami más kell, amint amivel szolgálhatok…
Felvilágosítottam, hogy nincs. Ekkor a telefonszámomat kérte. Elmagyaráztam neki, hogy nem adom meg idegeneknek. Az email cím ajánlatát továbbra is fenntartottam.
Sokáig nézett engem, majd azt mondta:
– Sajnálom, de nem tudnám elképzelni, hogy emailt írok neked – húzta el a száját. – Csak azt látom magam előtt, hogy felhívlak vagy SMS-t írok.
– Akkor sajnos nem tudok mit tenni – mosolyodtam el kényszeredetten, majd hátat fordítottam neki. Nem jött utánam.
Vissza a forrócsokis sráchoz, aki először nem is csokit inni, hanem borozni vitt: egész jót beszélgettünk, és még a kezem után se nyúlkált mániákusan. A második randiba belementem, bár voltak fenntartásaim. El kell ismernem, a hely, ahova vitt, fantasztikus volt, és itt is eldiskuráltunk, de valami hiányzott. Úgy éreztem, mintha régi osztálytársak, vagy mintha rokonok lennénk; a beszélgetést nem bántam, de körvonalazódott bennem, hogy többet én ettől a fiútól nem fogok akarni.
Határozott fejlődést mutattam: nem vártam a harmadik randiig ennek a közlésével. A második után megírtam neki. Békében váltunk el.
Még nagyjából három napom volt az előfizetésem lejártáig. Üveges szemmel lapozgattam a társkeresőt, és azon gondolkodtam (már megint), hogy mit csinálok rosszul…
… és akkor kaptam egy levelet.
Az idő kereke
A legtöbb levél, amit kapok, a következő kategóriák egyikébe esik:
a) Többszörösen másolt “szia, szép a mosolyod, van kedved meginni egy kávét?” üzenet.
b) Egy regény, ami részletesen leírja a másik élettörténetét.
c) Kérdések kíméletlen sortüze, a legvegyesebb témákban.
d) “Szia.” (A legjobb felütés egy tartalmas beszélgetéshez…).
De mikor ezt a levelet kaptam, mosolyogni kezdtem. Egyértelmű volt, hogy nem másolt, hiszen annyira direkten reagált azokra a dolgokra, amiket magamról írtam. Nem volt sem tolakodó, sem túlzottan hivatalos. Meglepően pozitív érzéseket keltett bennem; igazából szórakoztatott – és végre nem azon a bizarr módon, ahogy a félresikerült békák próbálkoztak nálam korábban. Az adatlapján is jót szórakoztam – amellett, hogy láttam őt havas hegycsúcsok között, síelőcuccban (imádok síelni) és kősziklán ácsorogva, via ferrata közben (amit pont egy hónappal azelőtt próbáltam ki), észrevettem, hogy azokon a képeken, ahol több emberrel szerepelt, rajzfejeket illesztett a másik szereplő fejének helyére, egyedi módon védve annak személyiségi jogait.
Az egész srácról az volt a benyomásom, hogy pont olyan képtelenségnek tartja ezt a netes ismerkedősdit, és valahol pont annyira nem tudja komolyan venni azt, mint én. Ennek ellenére valószínűleg neki is megvoltak az okai, az ösztökélés arra, hogy regisztráljon. És ahhoz, hogy mindketten kifejezzük, mennyire szkeptikusan állunk ehhez az egészhez, végsősoron csak el kellett jutnunk odáig, hogy megjelenítsük magunkat az oldalon.
Mivel a regisztrációm már az utolsókat rúgta, és még ennek az ismeretlen levélírónak a kedvéért sem terveztem meghosszabbítani azt, gyorsan válaszoltam neki. Megadtam az email címemet, és elmagyaráztam, hogy a társkereső felületén a továbbiakban nem leszek elérhető.
Valamint választ ígértem neki.
A levelezésünk pattogó volt, néhol szurkálódó, és, mint minden írásbeli kommunikáció, bőven hagyott helyet a találgatásnak, vagy a félreértéseknek is. Tapasztalatból már nem akartam sokáig húzni a személyes találkozót, és ő is egyetértett velem abban, hogy célszerű minél hamarabb tovább lépni egy fokkal.
Augusztus végén tehát kicsit izgulva, de félig mindenfajta csalódásra felkészülve trappoltam végig a Deák téren. Fél szemmel a viharfelhőket néztem, amik szépen, teltszürkén, augusztushoz méltón gyülekeztek a turisták feje felett. A bal kezemben a sárga esernyőm lógott, összecsavarva, de bevetésre készen. Már messziről kiszúrtam a magányos alakot, aki feltehetően rám várt, és nagyot sóhajtottam. Valahol tudtam, hogy akárhogy is sikerül ez a mai, én jódarabig, de lehet, hogy soha nem fogok újra próbálkozni a társkeresővel. Nem fogtam fel túl drámaian a helyzetet, de, gondoltam, ha egy ilyen viszonylag ígéretesen induló dologban is csalódok, akkor tényleg semmi keresnivalóm ezeken az oldalakon. Vagy párkapcsolatokban úgy általában…
Egy első randin sok mindennek teszi ki magát az ember. Mozgósítja azt a nem kevés energiát, ami egy új ember megismeréséhez kell; ráncba szedi saját magát, hogy viszonylag kedvező képet mutathasson, de ekkor még sokkal kevésbé hajlandó a kompromisszumokra is, hiszen kevés a vesztenivaló. Kétségbeesetten próbálja felmérni a másikat mindenféle apró jelből: milyen ruhát visel, hogy köszön, fizeti-e az italt, engedi-e, hogy a második kört én álljam, vagy belemegy-e abba, hogy felezzük a költségeket, elhangzik-e egy gyanús félmondat teljesen váratlanul, a jó kérdéseket teszi-e fel, megválaszolja-e a tieidet. Hogy néz, hogy gesztikulál, hogy viszonyul a többi emberhez, hogy viszonyul ahhoz, aki kiszolgál titeket, hogy viszonyul hozzád, akinek tetszeni szeretne? Az egész olyan fárasztó, hogy még a felsorolásba is beleszédülök.
Mikor találkozunk és beszélgetni kezdünk, a legfontosabb dolog, amit érzékelek, hogy van miről beszélgetnünk; nincsenek kínos csöndek, sőt, több érdekes téma is felvetődik. Még olyasmiket is megosztunk egymással, amit talán nem feltétlenül az első randin szokás, de egyikünk se zavartatja magát. Közben, szokás szerint, az agyam túlpörög miközben felvetem magamnak a kérdést: akarok még találkozni vele?
Ám ebben az esetben kevesebbet nyüglődök ezen, mint korábban bármikor, mert először vagyok olyan randin, ahol interneten ismertem meg a másikat, és igen, szeretnék még találkozni vele. Ez most nem udvariaskodás, nem megfelelési kényszer, nem magamra erőltetett forgatókönyv. Ehhez négy hónap kellett, de tényleg szeretném még látni.
Meg szeretném ismerni őt.
A viharfelhők egész este a fejünk felett lógnak, de eső végül egy csepp sem esik. Egymásra mosolygunk a fröccsök felett.
Mögöttünk pedig lassan, nagyon lassan, forog a Budapest Eye óriáskerék.
***
Szóval: most akkor működik az online társkeresés vagy nem?
Mikor írni kezdtem ezt a posztot, lassan fél évvel ezelőtt, májusban, azzal a vehemens hozzáállással futottam neki, hogy most aztán jól megmondom: a netes társkeresés semmire nem jó, átverés az egész, és ha mégis párt találsz rajta, az csupán a vak szerencsének köszönhető, semmi másnak.
Ez a nyár végi találkozás némileg keresztbe húzta a számításaimat, hiszen négy hónap után szereztem egy pozitív tapasztalatot, aminek valamiféle folytatása is lett. Hogyan is ítélhetném el a társkereső oldalakat, ha végül jobban jöttem ki az egészből, mint amire eredetileg számítottam?
Mivel szeretek írni, elsősorban történetként érzékelem a valóságot magam körül, ezért is találom könnyűnek blog formában megörökíteni azt. A társkeresőkkel ez volt az egyik nagy gondom: ahelyett, hogy életem története természetes mederben folyna, olyan, mintha “megerőszakolnám” azt, és erővel vezetnék bele egy új cselekményszálat, amire talán semmi szükség nincs. Nem a sors dolgozik, hanem én izélgetem a sorsot; ahelyett, hogy valamelyik tettem, ami magába foglalta azt, hogy megismerkedjek valakivel (például az egyedül utazás) “jutalmat” nyerne, az utolsó utáni opcióra kényszerülök, és mesterségesen állítok elő valamit, aminek természetesen kéne történnie.
Ma már igyekszem úgy állni ehhez a kérdéshez, hogy a társkeresőn megismerni valakit is egy történet, amihez szintén kell az én elhatározásom és ágenciám. Igen, mesterséges rásegítés, igen, célzottabb, direktebb, mint amit én a kis Amélie-lelkemmel preferálok. De akkor is egy történet, amiben szereplők és események vannak, ami tanulsággal szolgálhat, talán a legrosszabb esetben is.
Ugyanakkor tudom, hogy soha nem leszek a társkereső oldalak rajongója. Függetlenül attól, hogy nekem beválik-e vagy sem, szeretnék kiállni azokért, akik úgy érzik, ők nem szeretnének ebben részt venni. Én ma is úgy gondolom, hogy van létjogosultsága annak, hogy valaki értéktelennek érzi magát, ha magáról kell hirdetést írnia. Sőt: ez szerintem a legtermészetesebb reakció egy ilyen helyzetben. Az eszünkkel tisztában lehetünk vele, hogy millió oka lehet annak, hogy egyedül vagyunk, és nem biztos, hogy ez mind a mi hibánk – nem mernek leszólítani minket, elsőre túl visszafogottnak tűnhetünk, vagy olyan képet festünk magunkról, hogy nekünk nincs is szükségünk senkire – de attól még a tények tények maradnak, és mikor a magány annyira előveszi az embert, hogy már a saját jól bevált módszereivel sem tud enyhíteni a tüneteken, és befizeti a pénzt egy ilyen oldalra… szóval, nehéz nem vacakul érezni magunkat.
Most, hogy négy hónap tagság után találkoztam valakivel, akivel kapcsolatban egyelőre annyit érzek, hogy talán van valami dolgunk egymással, továbbra sem vagyok meggyőzve arról, hogy a társkeresők működnek. És semmi kedvem “én megmondtam”-típusú megjegyzéseket hallgatni másoktól, akik évek óta biztattak arra, hogy regisztráljak. A társkereső rengeteg energiámat is elvette, a pénzemről nem is beszélve. Az, akivel végül összehozott, egy olyan ember, akivel folytatni akarom az ismerkedést, és ez egy remek dolog, de nem hiszem, hogy a társkeresők feltétlen hasznosságát bizonyítja. Azt gondolom, hogy ez a projekt-szerű társkeresés nem való mindenkinek. És könnyen lehet, hogy akit regisztrációra biztattok, még vacakabbul fogja érezni magát utána, mint előtte – mert megtapasztalja, hogy valójában ő is csak egy “áru”, akire licitálni lehet. Sarkítva, na. De valahol erről van szó.
Igaz azonban, hogy abban egy valamiben egyet kell értenem az engem győzködőkkel: tapasztalatnak ez is egy. Magamról is tanultam valamit, és legalább volt néhány randim, amire bizony nem nagyon volt példa az elmúlt években. Egyszer talán érdemes kipróbálni (csak bizonyosodj meg róla, hogy egy kis bor hatása alatt regisztrálsz, úgy talán kevésbé felzaklató az élmény), és készülj fel rá, hogy nem lesz tündérmese. Nagyon sok a béka a világban, mint ahogy genya királykisasszonyból is rengeteg szaladgál mostanság, ahogy hallom. A lányoknak azt javaslom, hogy ne csókoljanak meg olyan békát, aki már eleve nyálkás. A fiúknak meg azt, hogy a nyafka királykisasszonyokat zárják vissza a toronyba ahol találták őket, és dobják el a kulcsot.
Én mindenesetre most egy emberre szeretnék koncentrálni, egy helyzetre, egy kapcsolatra. Az, hogy találtam valakit, akit szeretnék közelebbről megismerni, még annyira az első lépés, hogy szinte nem is látszik a számegyenesen. Most érzem, ahogy szép sorban felágaskodnak bennem a falak, amiket a korábbi békák alapoztak meg: a bizalmatlanság, a félelem, a vágy, hogy tartozzak valakihez, és a vágy, hogy közben megőrizhessem a függetlenségemet. A vágy, hogy elkezdhessem megosztani a gondolataimat valakivel, miközben áthat a rettegés, hogy sót szórhatok valamelyik nyílt sebembe. A visszafojtott lélegzet, hogy mi lesz vagy mi nem lesz; az az erő, ami egyszerre lökne oda a másikhoz és tartana pajzsot kettőnk közé.
És – talán mindennél erősebben – a hitetlenség, hogy ezúttal valami másképp lesz.
A kerék forog, és mindig hoz valami újat. Én pedig igyekszem tartani a lépést odafenn.
Dzsalál ad-Dín Rúmi:
BOLDOGSÁG, HA ELÉRED
(HAPPINESS IS TO REACH)
boldogság, ha eléred
mint hömpöly folyó
a soros oszlopot
nem ragadva bele
kátyúba, komorságba
a tegnap elmúlt és
meséjét eltemette
a mai nappal pedig
új történet születik
(saját fordítás)