Kiolvasva: 2018 augusztus
Előre kijelentem: én nem tudnám megtenni ugyanazt, amit Cheryl Strayed.
28 évesen egyre kevesebb illúzióm van önmagammal kapcsolatban, és erős a gyanúm, hogy azt a teljesítményt, amit a memoár írója olyan érzékletesen fest le, nem nekem találták ki.
Mégis, valahol elmondhatatlanul vágyom rá, hogy részem legyen benne. Talán ezért (is) olvastam el ezt a könyvet. Meg persze azért, mert – biztos, ami biztos – ha megtenni nem is tudom, tanulni még tanulhatok belőle. Bőven.
Cheryl Strayed 26 évesen, egy stabilan lefelé szánkázó életút lejtőjén dönt úgy, hogy mindentől megszabadul, ami vészterhes múltjához köti, és – mintegy utolsó opcióként – egy monumentális gyalogtúrán próbálja meg kitalálni, hogy mégis merre kéne indulnia. Metaforikusan és néha szó szerint is. Kiválasztja a Pacific Crest Trail (röviden PCT) megnevezésű, a Csendes-óceán mentén húzódó hegygerinceken (nagyrészt a Sierra Nevadán és a Cascade hegységen) átívelő túraútvonalat, és 1100 (!) mérföldet gyalogol rajta. Méghozzá teljesen felkészületlenül, naivan, egy túlsúlyos hátizsákkal, egy idő után pedig borzalmas, fizikai fájdalmakkal is. Hogy miért gyalogol mégis?
Mert gyászol.
Életerős anyját, akit a rák egy rettenetesen gyors lefolyású változata győz le pár évvel korábban. Családját, aminek tagjai (nevelőapja, valamint a nővére és öccse) vészes könnyedséggel távolodnak el egymástól. Fiatalon megismert férjét, akit a haláleset után többször megcsalt, és akivel a túra előtt nem sokkal válnak el. Befejezetlen egyetemi tanulmányait. Heroinfüggőségéből adódó szétesését. Anyja kedves lovát, akit saját kezűleg kellett lelőniük egy téli reggel…
Úgyhogy, amikor már úgy érzi, mindenen túl van, Cheryl bakancsot húz, és mázsás súlyokkal a vállán elkezd hegyet mászni.
Én meg szájtátva megyek utána.
Ami tetszett: Mindig vevő vagyok egy fennkölt sztorira, illetve olyan jellegű tanácsokra, hogy hogy a fészkes fenébe lehet kitalálni, miért vagyunk a földön. Ugyanígy erősen érdekel, hogy hogyan lehet eljutni a boldogsághoz, és nyugodtan megtartani azt. Pontosabban: ha elveszítjük, hogyan ne essünk mindent felemésztő kétségbe. Ez a könyv nem csak a túraútvonalat festette elém minden nehézségével, de azt is érzékeltetni tudta, hogy egy ilyen “fennkölt” gyalogtúra mennyire nem fennkölt a valóságban. Inkább mondanám könyörtelennek. A könyv nem szépíti a valóságot. És én ezt nem is igénylem.
Ami nem tetszett: Talán butaság, de azt hiszem, ez az a könyv, ami fotókért kiált. Nem azért, mert nélkülük nem élvezhető a történet (sőt, film is készült belőle, szóval mit jár a szám), de ez egy picit meg tudta volna törni a hosszú leíró részeket, amiket ritkán tarkított párbeszéd. Ugyan Cheryl több túrázóval is találkozott útja során, és ezek a részek mindig remek felüdülést hoztak a könyvben, az illusztrációk picit tovább lazíthatták volna az egyébként meglehetősen tömény szöveget.
Olvasd el…
… ha tetszett az Ízek, imák, szerelmek. Tudom, klisé a Vadont Gilbert könyvéhez hasonlítani. Pedig tényleg közel állnak egymáshoz. De ha más indok kell: olvasd el, ha meg akarod tudni, hogyan lehet talpraállni a legdurvább katasztrófák után is, ha egyszer szeretnél eljutni az Egyesült Államok vadregényes tájaira, vagy ha érdekel a túrázás. Ja, és lábjegyzet: tavasszal, nyáron, vagy ősszel olvasd. Mert garantáltan ki akarsz majd menni a szabadba utána.
Ne olvasd el…
… ha nincs türelmed az olyan könyvekhez, amik néha hosszan írnak a környezetükről anélkül, hogy pörgős cselekmény dobná tovább az oldalakat. A Vadon sokszor napokig vagy hetekig tartó magányos útszakaszok és az azt megtörő pihenőpontok krónikája. Ahhoz, hogy élvezd, néha bizony kapaszkodni kell benne. De hát végsősoron minden erről szól, nem?