Januári hétfő reggel, kint minden szürke és hideg, a karácsony már messze jár, és március 15-ig nem lesz egy fia hosszúhétvége sem. Már megint egyedül vagyok, nyűgös, morcos, ráadásul rosszat is álmodtam. Még félálomban vagyok, és nem merek ránézni a mobilom kijelzőjére, mert egyszerűen TUDOM, hogy kettő perc van hat óráig, mikor megszólal az ébresztőm, és nekem ki kell másznom a hideg nappaliba befűteni, meg fel kell öltöznöm, ráadásul még a szememet is ki kéne nyitnom… Ettől az egésztől már a paplan alatt kiráz a hideg, és akkor, pont, ahogy sejtettem, tényleg megszólal az ébresztőm, és én félig vakon tapogatózok az éjjeliszekrényemen, hogy szundiztassam még egy kicsit.
De mikor kinyitom a szemem, és ködös aggyal próbálom eldönteni, hogy a kerek két opció közül, amit a mobilom kínál, melyiket is kéne választanom, valami megmozdul rajtam; egy (nem is olyan kis) súly, ami eddig, úgy tűnik, a mellkasomon ült. Egy másodperc múlva a telefonom képernyője és az arcom közé beúszik egy szempár meg egy rózsaszín orr, majd ez a kicsi súly dorombolni kezd.
– Szia Tünci! – suttogom neki rekedten, miközben Tüncica, izgatottan attól a lehetőségtől, hogy fel fogok kelni, elragadtatásában lekoccolja a fejemet, majd hevesen dagasztani kezdi a kispárnámat. Eközben még kényelmesebben helyezkedik el rajtam, tudtán kívül (?) blokkolva ezzel mindenfajta felkelési opciót.
Miközben átszellemülten simogatom, becézgetem, és hatvanadjára is a tudtára adom, hogy nagy a feneke és elbűvölő a tekintete, észre se veszem, hogy a reggelem hirtelen egészen elviselhetővé változott.
– Te vagy a napom fénypontja – mondom kis lakótársamnak, majd nagy nehezen felülök (amit Tüncica persze úgy reagál le, hogy pánikszerűen levetődik a földre, az ugráshoz a mellkasomról véve lendületet). Ahogy eliramodik a konyha felé, én a mellkasomat dörzsölgetve arra gondolok: ez a kis cicalány nem is tudja, hány reggelemet aranyozta már be pusztán azzal, hogy létezik.
Reggel 06:00-08:00
Hétköznap reggeleink nagyjából a fent leírtak szerint zajlanak – kivéve persze, ha nem, mert Tüncicának külön programja akad. Ilyen eset volt, mikor tavaly nyáron egy ízben vérdermesztően panaszos nyávogásra ébredtem, ami valahonnan a lakás túlsó végéből érkezett. Mivel nyár volt, kivételesen nyitva hagytam az ablakot éjszakára, hogy Tünci hajnalban is kimehessen, ha akar, így első rettenetemben azt hittem, hogy portyázása során valami kutyával találkozott, és most sebesülten fekszik az előszobában. (A másik gondolatom az volt, hogy épp egy alomnyi kiscicának ad életet, de aztán rájöttem, hogy Tünci – szerencsére – ivartalanítva van.)
A várt fejleményekhez képest a következő játszódott le:
A betolakodó.
Igen, a konyhában egy kifejlett kandúr reszketett a kövön, miközben Tünci épp erősen osztotta őt. Egyes feltételezések szerint Tünci invitálta be őt egy kávéra, amit a lovagmacska félreértett, Tüncica pedig kiállt a becsületéért. Más nézetek szerint a kandúr egyszerűen a kikészített reggeliből szeretett volna részesülni – mindenesetre a végkifejlet motivációtól függetlenül az lett, hogy a betolakodónak szabaddá tettem a főbejáratot (ugyanis Tünci blokkolta az eredetit, vagyis a konyhaablakot), mire a fehér kandúr megkönnyebbülten rohant ki az udvarra. Tünci a küszöbig ügetett, lifegő pocakjával mit sem törődve, miközben válogatott szitkokat szórt az ifjúra.
Utána egy kicsit elbeszélgettünk.
Nyáron mondjuk viszonylag egyszerű az élet: Tünci jön-megy magától, nem kell neki az ajtót nyitogatni. Télen egészen más a helyzet, mert ha a cicalányt kiengedem, tíz perc múlva észnél kell lennem, hogy vissza is tudjam ereszteni őt. Mert ha nem, könnyen fordulnak elő hasonló jelenetek:
Mirelit macska.
Ám ha minden rendben megy, a reggelek, ahogy fentebb is írtam, egészen kiegyensúlyozottakká válnak, és az egyetlen frusztrációt az okozza, mikor munkába indulva hátra pillantok, és irigykedve nézegetem az időközben visszaszenderült macskakisasszonyt.
Eltérő napirendek.
Délután 17:00-19:00 – Hazatérés és minőségi idő
Sport
Mire munkából hazaérek, Tüncica rendszerint már erős izgalmi állapotban vár – na jó, talán nem engem, de a jelenlétemmel összekapcsolódó vacsorát egész biztosan. Eleinte voltam olyan naiv, hogy azt hittem, a lelkendezés nekem szól, de hát az ember, ugye, tanul…
Drágám, megjöttem!
Délután és persze hétvégente kerülhet sor minden olyan tevékenységre, ami a lakótársam és köztem fennálló kapcsolat elmélyítését szolgálhatja. Ez lehet sport vagy játék, esetleg tévézés, ha arról van szó. Mondjuk, ha már a sport kerül szóba – Tünci ezt elég sajátosan értelmezi. Vegyük az a) esetet: ha én sportolok.
Előző cicás bejegyzésemben már kifejtettem, hogy Tünci és a jóga nem feltétlenül férnek meg egymás mellett (az értetlenségét ugyanis még tovább súlyosbítja a tény, hogy kifejezetten kényelmesnek találja a jógamatracomat, ami nem minden, általam felvenni kívánt pozíció esetében hasznos…), ám egy ponton rávettem magam a futásra. Ezt Tünci mélységes értetlenkedéssel fogadta:
“Te hülye vagy?”
Nos, igen. Ha van olyan sport, ami messze áll a macskáktól, és amit mérhetetlen kritikával tudnak szemlélni, az a futás. Ám van egy sportág, amit sokkal szívesebben űznek – ez pedig a sportvadászat.
Na most Tüncica nem a legagilisebb macska, akivel találkozni fogtok, így a mai napig nem fér a fejembe, hogy mégis hogy – ó, Uram, hogy?! – tudott elkapni egy vadgalambot egy szép, tavaszi délutánon. Én csak arra lettem figyelmes, hogy az ajtó előtt ülő, bebocsátást kérő cicalány furcsa, tompa hangot nyávog.
Hogy miért?
Hölgyeim és uraim, hát azért, mert tele volt a szája a galambbal.
Miután kihevertem az első idegsokkot, amit az okozott, hogy a macska épp egy galambtetemet sétáltat körbe a lakásban, Tüncit megszidtam, a galambot pedig elvettem tőle. Próbáltatok már galambot nejlonzacskóba tenni, hogy kidobhassátok? Én se gondoltam volna, hogy valaha ezt a képességemet kell políroznom, de hát, ember tervez…
És akkor még a pár héttel későbbi reggelről, mikor egy döglött kis denevért találtam az előszobában, nem is szóltam.
Szeminárium.
Mint a képen is látszik, az eset után úgy éreztem, minden indokom meg van arra, hogy Tüncicával komolyan elbeszélgessek a vadászható állatok listájáról (nem nagyon érdekelte a dolog). Ám valami mégis megragadhatott makrancos cicafejében, mert a két eset óta szerencsére nem találkoztam más tetemmel közös kis lakhelyünkön.
Egyébként Tünci nem is az a kifejezetten sportos típus; a mozgásra úgy kell külön rávenni. Én egy ideig próbálkoztam kifejezetten macskáknak szánt játékokkal, hátha kifut Tünciből a hülyeség, de ez a lökött kis dög igazából vállat vont és rám se bagózott.
“Már megint hülye vagy?”
Azóta egyetlen sportot vagyunk hajlandók közösen űzni: azt, ha én emelgetem őt.
Súlyzó.
Kimenő
Van itt ám egy fontos dolog a mi kis kapcsolatunkban Tüncivel: az, hogy ő lehet, hogy ivartalanítva van, én viszont nem. Így míg neki a másik nem iránti vágya kimerül abban, hogy idegen kandúrokat invitál be reggel kávézni a konyhába, hogy aztán elküldje őket a fenébe és kirugdalja őket a lakásból, én időről-időre meddő próbálkozásokat teszek arra nézve, hogy ne kelljen minden este egyedül álomra hajtanom a fejemet.
Igen, néha eljárok randikra. Tünci ennek nem mindig örül. Hiszen ez azt jelenti, hogy miután hazaérek munkából, hamar el is távozok, és van, hogy csak későn érek haza. Tüncica bizony a maga módján, mikor érzékeli, hogy veszély van, megpróbál megállítani:
“Marad.”
Azt hiszem, Tünci valahol retteg attól, hogy egyszer nem ő lesz a kizárólagos hálótársam. Bár becsületére legyen mondva: az egyetlen delikvenssel, aki eljutott a hálószobáig, végül egészen megbarátkozott.
A macskák éjjel párhuzamosak.
Szóval ki tudja: talán mégis csak biztató a jövő.
A kimenők egy másik részét egyéb elfoglaltságaim adják: az egyik ilyen egészen a közelmúltig az volt, hogy a saját érdekemben (meg néha a környezetemében is) terápiára járjak. Ezek az alkalmak nem mindig voltak kellemesek, és nem egyszer értem haza sajgó szívvel és feltépett sebekkel. Tüncica ilyenkor mindig, kivétel nélkül segítségemre volt – igen, csak a létezésével.
Ki költi ki a kiscsibéket?
Szóval mindent összevetve: Tüncica egy igazi kis érzelmi töltőként is funkcionál. Anélkül, hogy tudatában lenne. És ezért minden nap hálás tudok lenni neki. Akkor is, ha épp nem terápiáról jövök.
A dorombolás egy varázsige.
Este: 19:00-22:00
Mikor leszáll az est, Tüncicával legkézenfekvőbb tevékenységünk, hogy ledőlünk a kanapéra tévét nézni. Mikor összeköltöztünk, az első sorozat, amihez hajlandó volt mellém feküdni, a Jóbarátok volt; mára már változott az ízlés, és Tüncica elég felnőttnek érezte magát a Trónok Harca összes évadának bepótlásához is.
Közeleg a tél.
Persze azért nem maradhatnak ki a sitcomok sem, amiknek reklámszünetében néha kellemes meglepetésekbe botlunk:
“Benne vagy a tévében!”
Előfordul, hogy Tüncica elalszik egy általa kevésbé izgalmasnak minősített tévéműsoron; macska- illetve kutyagazdik pontosan tudják, milyen kihívás ilyenkor az, hogy pl ha vécére kell mennünk, felálljunk-e vagy még húzzuk az időt. Bizony, nehéz úgy ilyen döntéseket hozni, hogy közben egy halkan horkoló cicalány támasztja a fejét a jobb combodnak…
Szerencsére másfél év kitartó kísérletezés után én megtaláltam a választ az ilyen dilemmákra. A megoldás: a meleg vizes palack.
A Csel.
Az aktív kikapcsolódás jegyében persze mást is csinálunk, nem csak a tévét bambuljuk. Tüncica személyes kedvence, mikor főzésre adom a fejem. Na nem mintha olyan sokat akarna segíteni.
“Kösz a vacsit.”
És ha már minden, közösen végezhető programot kipipáltunk, néha bejátszom, hogy szükségem van egy kis én-időre, és leülök – teszem azt – rajzolni. Ezeket a helyzeteket azonban Tünci kivétel nélkül rosszul viseli. Így hát nem úszta meg, hogy az utolsó képen ne az szerepeljen, ahogy meghiúsítja az alkotó művészt (és kemény cicaszívét még az se lágyítja meg, mikor megpróbálom neki megmagyarázni, hogy éppen őt rajzolom).
“Úgy rajzolj le, mint azt a francia lányt!”
Mindezek ellenére bolondulok Tünciért. Mert minden napomat elárasztja olyan kis epizódokkal, amikért érdemes felkelni… és amiket érdemes megörökíteni.
Köszönöm, hogy megnéztél minket 🙂
És kezdődik egy újabb nap…