Soha nem éreztem különösebben ünnepélyes pillanatnak, mikor beléptem a postára, kezemben egy ajánlott küldemény értesítőjével. Soha nem hatott meg különösebben a sorszámtépés, vagy a várakozás, vagy a pillanat, mikor elő kell kapnom a személyimet és a meghatalmazásomat. Az is mindig hidegen hagyott, mikor dolgom végeztével lefelé lépdeltem a lépcsőn, majd kikanyarodtam az utcára. Soha nem pillantottam vissza a postára, soha nem gondolkoztam el rajta, soha nem merengtem el sorban állás közben.
Kivéve ma.
Bár számtalanszor megtettem már ezt a rövidke kitérőt azzal a bizonyos értesítővel a kezemben, a mai az egyetlen alkalom, hogy az ügyintézés különleges jelentőséget nyer. Jámboran várakozom, míg az összes lehetséges sorszámot szólítják az enyém előtt. Majd végre én következem. Kezemben minden, amire szükségem van: sorszám, meghatalmazás, személyi igazolvány, pénztárca.
Az ügyintéző mindent a megszokott rend szerint csinál. Átveszi az iratokat, ellenőrzi őket, majd rám néz.
– Milyen viszonyban áll a meghatalmazóval? – kérdezi.
Soha nem kérdezte ezt itt tőlem senki.
– Az unokája vagyok – válaszolok kifejezéstelen arccal.
És ez az utolsó kis nyugdíja, amit a nevében veszek át, teszem hozzá hangtalanul.
***
Mikor a nagymamámra gondolok, rá kell döbbennem, hogy az a sok élmény, benyomás, mondás, tett, tapasztalat, és nevetés, amit neki köszönhetek, össze-vissza hever a fejemben. Olyan az egész, mint egy nagy padlás, ahol évek óta senki nem tett rendet, és a gazdája mindig csak bedobta a következő dolgot a kupacba, tudván, hogy a padláshoz csak ő férhet hozzá, lopástól nem kell tartania. De a padláson annyi dolog gyűlt össze az évek során, hogy a rendetlenség már zavarba ejtő méreteket ölt.
És mikor ráddöbbenünk, hogy nem lesz több apróság, amivel gazdagíthatjuk majd a gyűjteményt, hirtelen zavarni kezd a rendetlenség. Hirtelen nem csak találomra előkerülő foszlányokat akarok, hanem egy rendezett, tiszta szobát, ahol rendszeresen leporolhatom a kis mütyüröket, ahol elüldögélhetek, ami megőriz mindent, ami számomra fontos.
A rendrakás viszont nem egyszerű folyamat. Hol kezdjem? Nem tudom, mi az első emlékem a nagymamámról, csak azt tudom, hogy pont úgy, mint a szüleim, ő mindig biztos pontként lebegett a háttérben (általában szombaton és vasárnap élesebb kontúrokkal, mikor végre meglátogattuk és ő megfőzhette az untig bejáratott, egész egyszerűen tökéletes vasárnapi menüt: a húslevest, amihez foghatót soha többet nem fogok enni, és a rántott csirkecombot, ami egy életre tett róla, hogy soha ne legyek vegetáriánus). Azt is tudom, hogy a személye mindig egyfajta szabadságot és gondtalanságot jelentett nekünk, gyerekeknek. Ha nála voltunk diósdi kertes házában, a világ elmehetett a sunyiba. Hosszú éveken keresztül meghatározó volt számomra az a sok hétvége, amit vele töltöttem, távol a várostól, valami egészen sajátságos szabálytalanságban, amiben többnyire a málnaszörp, a Boci csoki, a kutyák, a nagy, forgó, barna fotelek, és a rengeteg játék voltak a visszatérő elemek.
Minden gyereknek ilyen kéne, hogy legyen a gyerekkora. Ironikus, hogy pont a nagymamámnak, aki olyan odafigyeléssel tett róla, hogy az unokáinak csak csodás emlékeik legyenek a vele töltött időről, ebben egyáltalán nem lehetett része. Gyerekkorát nagyban lefoglalta ugyanis, hogy testközelből tapasztalja meg a II. világháborút; hogy családjával együtt menekülnie kelljen, gőzmozdonyra kapaszkodva; hogy német katonafiút bújtassanak az orosz “felszabadítás” alatt családostul, mindenki életét kockáztatva; illetve, hogy minél morbidabb és véresebb anekdotákat gyűjtsön születendő unokáinak későbbi rémisztgetésére (“Nagyi, mesélj, csak ne a gyerekkorodról!”). Ennek ellenére ő volt az egyik legkedvesebb, legmosolygósabb ember, akit valaha ismertem – mikor egy-egy szívszorító, de valamilyen szarkasztikus vonással tarkított háborús történet után össze akarta foglalni a tanulságot, az általában ez volt: mindegy, mi történik, de humor nélkül nem lehet túlélni.
És most állok a postán, és nézem, ahogy a fáradt postai dolgozók anyázva csapkodnak, mert az elhunyt nyugdíjas miatt ki kell tölteniük egy plusz papírt a még járó nyugdíj mellé. Csendben állok, mert mit szóljak bele? Csak felületesen suhan át az agyamon: ezek az emberek nem érzik, milyen tiszteletlenül viselkednek. Végül az egyikük felnéz rám két szitkozódás között.
– Részvétem – mondja, egy pillanatra a szemembe nézve. Olyan kicsit, mintha a fejetlen viselkedés miatt kérne elnézést.
Oldalra nézek, magam mellé, bár nincs ott senki. Én viszont mintha látnám a nagymamámat, vállán a kis barna retiküljével, amint derűsen, jóságosan (túl jóságosan!) mosolyog egyet az ügyintézőre, majd rám.
– Ne bosszankodj rajta – hallom a hangját.
Majd még valamit.
– Kinguskám, az életben két emberrel kell jóban lenni: a hentessel és a postással.
Behunyom a szemem, és várom, hogy kitöltsék a papírt, miközben a szememből folyni kezdenek a könnyek.
***
Nehéz ez a rendrakás, mert olyan dolgok kerülnek elő, amik megállítanak, lelassítanak, és össze-vissza töltenek érzelemmel.
Bár a nagymamámat a legnagyobb jóindalattal sem nevezhettem volna tisztaságmániásnak (ahogy ő mondta, takarított ő már eleget életében, egyébként meg akkor kell nagytakarítani, ha az embernek kedve van hozzá), azért valószínűleg nem kevés elégedettséggel szemléli, hogy épp róla írok. Emlékszem, mikor Kertész Imre sikerkönyvével, a Sorstalansággal, irodalmi Nobel díjat nyert. Nagyi hetekig méltatlankodott.
– Ha valaki leírná, amiket én itt elmesélek nektek, három Nobel díjat nyerhetnék vele! – vélekedett két vérfagyasztó háborús esti mese között. Mikor tizenhat évesen megírtam életem első (és mindmáig utolsó) “regényét”, az elsők között volt, akinek megmutattam a kéziratot. Tudtam, hogy elfogult lesz a véleménye, de akkor is szárnyaltam a boldogságtól, mikor “profi munká”-nak titulálta, és sokszor célozgatott rá, hogy ketten együtt írjuk össze, mi mindent élt ő át a háború alatt.
Soha nem csináltuk meg. És most már soha nem is fogjuk, de van, amit fel tudok ajánlani ehelyett a soha meg nem valósult projekt helyett.
Ahogy pakolászom az emlékeimet, rájövök, milyen sok dologban hasonlítok a nagymamámra – milyen közös vonásaink, szokásaink, vélekedéseink vannak. Próbálom felidézni, miket mondott és mikben hitt, és fokozatosan döbbenek rá, hogy rengeteg mindent internalizáltam valahol a felnövés folyamatában. Sose hittem, hogy nem volt rám hatással, de ilyen világosnak se láttam soha a kapcsolódási pontokat.
A nagymamám mindig is imádta az állatokat. “Kutya nélkül lehet élni, de nem érdemes”, vallotta egész életében – mindig volt kutyája, egészen kislány kora óta, mikor a háború miatt menekülniük kellett otthonról. Emlékszem, úgy mesélte, hogy a tömött, egyetlen egy szem vonatra, ami elhagyhatta a falut, több száz ember kapaszkodott fel, úgy, hogy a vonat nem is látszott. Szigorú szabályok értelmében minden menekülő csak egy dolgot vihetett magával a házából.
– Volt egy macim – mesélte el nekünk számtalanszor – amit nagyon szerettem. Vele aludtam. Még csak kislány voltam.
Gyerekek vagyunk mi is, nekünk is ott vannak a kezeinkben az imádott, privilégiumokat élvező plüssállatok, amik mindenhová jönnek velünk, étterembe, utazásra, hétvégére Nagyihoz. Pontosan tudjuk, hogyan kötődött ahhoz a macihoz.
– De – folytatja – volt egy kutyánk is, Pista kutya. A szüleim és a nővérem egy-egy bőröndöt vittek, megpakolva. Nekem választanom kellett: vagy a kutyát viszem, vagy a macimat.
Pista kutyával aztán a (gőz)mozdonyra tudtak felkapaszkodni, a kazán mellett utaztak végig, izzasztó hőségben. A maci természetesen hátra lett hagyva.
– Nagyon megsirattam – fejezi be a történetet.
Kinézek a kertbe a három házőrzőnkre. Ekkor még nem tudom, de valóban: soha, egyetlen napra se marad a családom kutya nélkül.
Az első kutyánk, akire emlékszem: Nyifike, a “professzor”, egyszer 11 hónapra tűnt el. Nagyi egy téli reggelen talált rá a buszmegállóban, így ismerhettük mi is. Azért lett “professzor” illetve “tanár úr” a beceneve, mert Nagyi szerint a szeme körül lévő fekete karikák olyanok voltak, mint egy szemüveg. Az egyik legokosabb kutya volt, akit valaha ismertem.
A nagymamám a háború után elkezdhetett foglalkozni kicsit azzal a tehetséggel, ami megadatott neki: tehetséges festő volt, aki órákat vett és műterembe is járt. Az egyik festménye díjat is nyert (bár azt nem tudom, milyet), egy másik a nappalink falán lógott sokáig, egy harmadik, bekeretezve, szintén egy falat díszít mind a mai napig. Témái mindig hasonlók voltak: homályos emberalakok, többségében nők tanulmányai, amint ülnek, guggolnak, gyakran pedig egy gyereket tartanak az ölükben. Nagymamámnak a színvilága is sajátos volt: zöldes-kékes, néha barnás árnyalatok kavalkádja, semmi más.
Festette: Tatay Margit
Most, mikor régi házának garázsában pakolunk, amibe még nagypapám halmozott fel egy egész kerületnyi lomtalanításnak megfelelő kacatot, előkerül számtalan festménye. A vászon szakadt, keret nincs, de a képek nagy része érintetlen, és egész jó állapotban van. Eszembe jut egy másik meséje.
– Egyszer jövök ám haza a munkából, és azt látom, hogy Nagyapa (“az öreg”, ahogy kedélyes leereszkedéssel nevezni szerette nagypapánkat) kiállította a képeket a nagykapu elé, eladásra.
– El akarta adni őket? – csodálkozom tíz évesen.
– Nem is ez a lényeg – törölgeti a könnyeit nagymamám nevetve – hanem hogy a képekhez azt írta oda, hogy “ismeretlen festő műve”!
Nagymamám becsületére legyen mondva: ha meg is sértődött ezen, nem látszott rajta.
Később sajnos soha nem mutathattam meg neki egyik olyan rajzomat vagy karikatúrámat sem, amit felnőttként készítettem, pár kivételtől eltekintve, amiket egy rövid rajztanfolyamon gyártottam, nem sokkal azelőtt, hogy a nagymamám idősotthonba került elhatalmasodó demenciája miatt. Akkoriban még csak egyetlen jellegzetes firkálmányom volt, amit bármikor odakaparintottam bárhova. Topit, a kis bichon kutyánkat ábrázolta.
Nagyinak nagyon tetszett.
– Az igazi tehetség abban van, ha minél kevesebbel minél többet tudsz megmutatni – nevetett a kis rajzon.
Neki el is hittem.
Bár többet mutathattam volna neki ebből is, hogy lássa: ha olyan tehetséges, mint ő, nem is vagyok, de valami továbböröklődött a kézügyességéből, humorából belém is. Remélem, most már látja.
***
A számtalan dolog közül, amit magamban érzek, mikor ezen a fajta “örökségen” gondolkodom, eszembe jut egy bizonyos fajta emberektől való tartózkodás is – a kerülése a felesleges bájolgásnak, udvariaskodó jeleneteknek. Nagymamám esetében különösen igaz volt ez a vallásra és annak mindenfajta nyilvános manifesztációjára.
– Ki van ezen a szobron Nagyi? – kérdeztem egyszer tőle, az ágya melletti éjjeliszekrényen álló, pici szobrocskára mutatva.
– Szent Antal – válaszolta akkor ő. – A gyerekek védőszentje.
Soha más vallásos tárgyat nem láttam nagymamámnál, és templomban se voltam vele soha. Azt vallotta, hogy felesleges az a sok cicoma, amit sokan a valláshoz kapcsolnak. Nem akart templomba járni, hogy “öregasszonyokkal kelljen beszélgetni” a mise után. Nem igazán értette a Vatikán funkcióját, és az egész “pápás” felhajtást elintézte egy legyintéssel.
– A vallás nem ez – mondta egyszer nekem, mikor erről beszélgettünk (és mindig olyan jókat beszélgettünk!). – Nem az, amit a pápa csinál, nem az, ami a templomban van. De Kinguskám, valami egész biztosan van, hidd el nekem. Én többször is éreztem, egész biztos vagyok benne. Csak nekem hidd el.
És én elhittem.
– Ha meghalok majd – folytatta (miközben tíz éves, almáspitét rágcsáló önmagam eltátotta a száját és összemorzsázta a fotelt) – ne sírj majd nagyon utánam. Jó helyen leszek én a Jézuskával.
Nem mertem én akkor ilyenekre gondolni. Szerencsére még sokáig nem is kellett.
***
Az idősotthonban ülök az ágya szélén. A háromfős szobában a szokásos fojtogató szag, amit a négy év alatt már többé-kevésbé megszoktunk: izzadság, pelenkák, az időskori demenciában szenvedők miatt szigorúan zárt szárny poshadt, igazi szellőztetést lehetetlenné tevő, semmivel össze nem téveszthető szaga ez. Az ablak melletti ágy üres – nagymamám sokadik lakótársa pár hete hunyt el. A fal mellett egy új néni. Már nem tudom követni, hányadik.
2019. március 20-a van. Ma látom utoljára a nagymamámat. A kezét fogom, és nézem, ahogy öntudatlanul, összekuporodva fekszik kis ágyán, szeme félig lehunyva. Csendben van, talán nincsenek fájdalmai, reménykedünk az ágya körül. De néha felnyög; ilyenkor megsimogatom a vállát, a homlokát, megpuszilom kiszáradt arcát, megszorítom a kezét, beszélek hozzá. Igazából mindig ugyanazt ismételgetem.
Hogy szeretem. Hogy mind nagyon szeretjük.
Ilyenkor mindig megnyugodni látszik kicsit, én meg letörlöm a könnyeimet, és tovább ülök mellette.
“Majd ne sírj nagyon”, hallom a hangját az emlékeimben.
Az első közös képünk…
… és az egyik utolsó, Nagyi 80. születésnapján, 2012-ben. Ezt a képet még Facebookon is megosztottam, és büszkén újságoltam Nagyinak, milyen sok embernek tetszett. Emlékszem, titkolni próbálta, de azért büszkén mosolygott.
Ahogy pakolászok a padláson, listát készítek – listát arról, mi mindenre tanított meg a nagymamám. Tudom, hogy bármit megtett volna értünk, gyerekekért – nem volt olyan játék, amiben ne lett volna benne. Építettünk akadálypályát a kertbe, készítettünk szánkó- és korcsolyapályát a dombos lejtőre, minikirándulásokra mentünk a “sárga busszal” (vagyis a Volánnal), meggyes-rácsos sütit sütöttünk együtt, meggybefőttel kúráltuk a betegségeket, számtalan filmet néztünk végig, sűrített tejet ehettünk tejszínhabbal. Testvéremmel varrtunk és kötöttünk – vagy legalábbis próbáltunk, míg Nagyi meg nem sajnált minket és át nem vette tőlünk a feladatokat, hogy aztán saját készítésű játékokkal lepje meg az unokáit – hol filcből készült papagájokkal, hol kötött baglyokkal, de akadt kitömött plüsskenguru és egy egész hintaló is a felhozatalban. “Nevetni fogsz, olyan egyszerű”, vette el frusztrált énemtől a tűt és a cérnát, bár varrni, ennek ellenére, sose tanultam meg. Egyszer az egész házat és az egész kertet Halloween díszbe öltöztethettük, és még tököt is vájt nekünk, bár szegénykémnek csak tíz perccel előtte magyaráztam el agy lelkesen, mi is az a Halloween (amit talán egy nappal korábban tanultam meg angol órán).
– Itt mindenki azt csinál, amit akar – mondogatta, ha nála voltunk.
És ezt teljes mértékben így is gondolta.
A sok játék között pedig jó pár lecke is megmaradt. Ha nem is a legpraktikusabbak, azért megkönnyítik az életet.
- Mindig legyen nálad egy tartalék pár zokni. Ezt a következtetést akkor vonta le nekem, mikor egy eső utáni sétán belegyalogoltam egy pocsolyába, ami bokáig eláztatta a zoknimat. Egy parkban voltunk, de a nagymamámat nem lehetett zavarba hozni: leültetett egy padra, és egy perc múlva már száraz zokni volt a lábamon. Felbecsülhetetlen tanács.
- Az Unicum mindent meggyógyít. Nagyi egyik kedvenc itala volt ez a számomra lenyelhetetlen gyomorkeserű, de számtalanszor meghallgattam, ahogy az (állítólag) benne található 40 féle gyógynövény jótékony hatását ecseteli, akár felnőtthöz, akár gyerekhez beszélt. Nem is tudom, hányszor mondtam el neki az évek során, hogy köszönöm, elhiszem, de nem kérek. Ettől függetlenül valahogy így rögzült a fejemben a dolog: ha nagy a baj, még mindig ott az Unicum.
- Egy pizsama mindig jó ajándék. Rékával az évek során megszámlálhatatlanul sok pizsama szettet kaptunk Nagyitól, aki mindig kedélyesen nevetgélve, kicsit bocsánatkérően, de igazából meggyőződve hangoztatta, hogy erre mindig szükség van. Mindegyiket hordtuk, rövidebb-hosszabb ideig, ebben igaza volt. Aztán lehet, hogy majd ha legközelebb nagyon megszorulok ajándékötletekkel, kipróbálom ezt a teóriát magam is.
- A kiborult tészta újrakeverhető. Emlékszem, mikor egyszer nagy hétvégi sütikészítésben voltunk – az én feladatom volt a tészta kikeverése, mivel frissen sajátítottam el a tojások feltörésének művészetét. A tészta már épp kezdett összeállni, mikor egy jól irányzott mozdulattal az egészet levertem az asztalról. Emlékszem, mennyire szégyelltem magam, de a nagymamám jót nevetett. “Ez legyen a legnagyobb baj”, mondta, miközben gyorsan föltakarította a baklövésemet. Mikor megkérdeztem, nem haragszik-e nevetett. “Emiatt? Csacsikám. Majd keverünk másikat.”
Sokszor kívánom, hogy bár gyakrabban jutna eszembe ez a jelenet.
“Itt mindenki azt csinál, amit akar.”
Az idősotthonban ülünk, én, Réka, és anyukám. Bár a szüleim már rég elváltak, anyukám és (volt) anyósa, az én nagymamám mindig is jó viszonyban maradtak egymással, válás ide vagy oda. Mondjuk nem is csoda, mert mindketten hasonlóan optimista és kedves teremtések, és ha együtt csacsogtak, kezükben egy-egy borospohárral, öröm volt nézni, hogy van ilyen: keserű anyósviccek helyett nagy nevetések, anekdoták mesélése. Szeretet.
Még az otthonban is, ahol sokszor a véletlen döntötte el, milyen mértékben tudunk kommunikálni Nagyival, és ahol mindig aggódtunk, vajon felismer-e még minket, anyukámnak mindig örült. “Kati mama”, szokta volt nevezni, vagy csak egyszerűen “Katikám”. “Szia Nagyika”, volt általában a válasz. “Valamikor megihatnánk egy Unicumot”, tért vissza általában az örök téma…
Felváltva ülünk az ágya mellé, és fogjuk a kezét. Most nem szól, nem mond semmit, a szeme csukva van, halkan lélegzik. Ám az otthonban töltött négy és fél év alatt is bőven voltak róla történetek – néha az ápolók (ezek a földre szállt angyalok) meséltek ezt-azt, néha mi görnyedtünk össze a nevetéstől, mikor a félig-meddig félrebeszélések kacagtatták meg az ágy körül állókat.
– Réka miért nincs itt? – kérdezte egy ízben Nagyi, egy relatíve tisztább napon, testvérem holléte felől érdeklődve.
– Tanul – mondtam neki akkor, közel hajolva. – Vizsgái lesznek a főiskolán.
Nagymamám értetlenkedve nézett rám. Az ő világában Réka nem jár főiskolára. Talán még csak általános iskolás. Nem tudhatom, mi jár most a fejében.
Végül bosszúsan a plafonra néz fektében.
– Mindig ilyen hülyeségeket csinál – sóhajt fel gondterhelten. Egymásra nézünk apukámmal, és kitör belőlünk a nevetés. Nagymamám elégedetten, önhitten mosolyog. Bármin is nevetünk, azt ő mondta. És a humorára mindig is büszke volt.
Egy másik alkalommal épp búcsúzkodunk tőle. Az otthonban vannak jobb és vannak rosszabb napok, de érdekes – mikor semmi másra nem reagál, mikor egész végig olyanokhoz beszél, akik nincsenek ott – nagypapámhoz, a rég elpusztult kutyákhoz, a nővéréhez, aki szintén nem él már (tényleg nincsenek itt? gondolkodunk el párszor…”Persze, hogy mindez a fejedben van, de attól miért ne lehetne valóság?”, mondta egyszer egy híres író…) – szóval mikor az általunk valósnak érzékelt világgal láthatóan nem tud vagy nem akar kapcsolatot teremteni, az esetek 90%-ban erre az egy szóra, amit búcsúzáskor mondunk – “szeretlek” – mindig reagál. “Én is”, mondja vissza, és sokszor ez az egyetlen mondat, amit valóban hozzánk intéz a látogatás alatt.
A fennmaradó 10%-ban sajnos nem kapunk reakciót – vagy valami egészen furcsa dolog történik.
– Szeretlek – hajol oda hozzá apukám, és megpuszilja Nagyi homlokát.
Nagyi elhúzódik, és elkerekedett, csodálkozó szemekkel néz a fiára.
– Na neeeee – mondja, őszinte megdöbbenéssel. Az ember ilyenkor levegő után kapkod, majd – helyzet és abszurditás ide vagy oda – kínlódva felnevet.
Azt hiszem, ez az, amit Nagyi a háború alatt megtapasztalt – mikor a morbid, fájó dolgok átlépnek egy határt, mikor a félelem a tetőfokára hág, néha nem lehet mást tenni, mint nevetni. Egyik kedvenc története egy német katonafiúról szólt, akit a család bújtatott az orosz megszállás alatt. Az okra már nem emlékszem, de nagyon fiatal fiú volt, és nemzetiség ide vagy oda, a család valószínűleg egyszerűen megsajnálta. Senki nem érdemli meg, hogy főbe lőjék azért, mert 18 évesen bevezénylik egy idegen országba.
Egy ízben a család valami szekéren utazott, amit megállítottak az orosz katonák, és felszálltak, ellenőrzés céljából. A fiú ott ült, egy szót sem tudott se magyarul, se oroszul. Az oroszok mindenkinek kérdéseket tettek fel – nagymamám nagyon szerette ecsetelni a feszültséget, hiszen ha kiderült volna, hogy egy német katona ül köztük, nem ülnék itt a nagymamám leszármazottjaként, az egész biztos – és sorra került a fiú is. Aki persze semmit nem értett az egészből.
A helyzetet a dédnagyapám mentette meg, aki, hirtelen ötlettől vezérelve, a fejét kezdte el kopogtatni, és grimaszolni kezdett, jelezve, hogy a fiú bolond, nem kell törődni vele, ne kérdezgessék.
Nagyi szerint az oroszok erre felnevettek, jóindulatúan megsimították a német katona fejét, majd búcsút intettek és leszálltak.
Nagymamám mindig nagyokat kacagott a történeten. Szóval azt hiszem, igaza volt: humor nélkül tényleg nem lehet.
***
Zenéket válogatok a temetésre. Furcsa, hogy bár annyi mindent csináltunk együtt, zenét valahogy sose hallgattunk. Mindig annyi minden más volt, amit csinálni lehetett nagyinál – esetleg néhány régi bakelitlemezt vettünk elő, Beatlest, apukám gyűjteményét. Hallgatom a zenéket, mindegyik szép, de nem kapcsolódik különösebben Nagyihoz. A “Jézus Krisztus Szupersztár” egyik dala is sorra kerül, a “The Last Supper” vagyis az utolsó vacsora jelenete. Ahogy a szöveget hallgatom a kenyérről és a borról, eszembe jut, mennyire szerette Nagyi a bort és a sajtokat – előbbi nem is csoda, hiszen borvidékről, Tállyáról származott. Egyszer, már bőven nyugdíjasként, apukám elkirándultatta őt és nagypapámat Tállyára kocsival. A kiránduláson készült videón látszik, ahogy aranyosan, egymásba kapaszkodva bolyonganak, felismerve helyeket, otthon.
Nagypapám 2006 augusztus 10-én hunyt el, egy nappal a 16. születésnapom után. Viszonylag magának való volt, sokszor egész napokat töltött a ház garázsában, ahol a mostani irdatlan kacatkupac nagyrészt az ő jóvoltából jött létre. Másik éles emlékem róla, ahogy pálinkát főz, és boldog-boldogtalannak kínálgatja azt. Apukám második felesége nem rég mesélte, hogy első találkozásukkor nagypapám rögtön rá is tukmált egy üveggel a házi csodából (amibe minden belekerült az égvilágon, a rohadt gyümölcsöt és a döglött muslincát is beleértve).
– Meg ne idd – mormolta neki akkor Nagyi, hogy figyelmeztesse a gyanútlan vendéget.
Nagymamám és nagypapám viszonya emlékeim szerint sokszor a kölcsönös élcelődésen alapult. Szerettek esténként malmozni, illetve néha kártyáztak is, bár nagypapám állítólag mindig csalni próbált. “Mehetsz a postára feladni a reményt”, mondták egymásnak, ha a másikat végre sarokba tudták szorítani. Nagypapám, amellett, hogy elég magának való volt, nagyokat tudott nevetni és nevettetni, ha olyanja volt. Egyik családi felvételünkön kedvenc jelenetem, hogy a fejére tesz egy fonott kosarat, mintha kalap lenne, majd kivonul a ház elé, és rágyújt egy cigire (erős dohányos volt).
Nagyi hangja a háttérből hallatszik, ahogy nevetve kiabál.
– Valaki szóljon már rá az öregre, hát felgyújtja magát! – kacagott a nagymamám. – Mityuka (egy másik név, amit nagypapámra használt), vedd már le azt a kalapot!
– Vedd le a kalapod a honvéd előtt – dörmögi vissza öntudatosan nagypapám a felvételen, nagy derültséget keltve.
Ha filmezték, nagymamám mindig felvette sztenderd “jóságos” mosolyát. “Kár a filmért”, mondta, de azért volt benne egy egészséges hiúság. Hosszú haját minden este szépen befonta, és láthatóan örült, ha megdicsértem, milyen ügyesen csinálja (nem is tudom, a mai napig sem, hogy tudta magának befonni a haját). Szerettem, hogy kék a szeme, ezt el is irigyeltem tőle többször. Volt egy kedvenc fotója saját magáról, amit egy hajókiránduláson készítettek róla, félprofilból. Ahogy ő mondta, a tekintetében “benne van egy egész élet”, és ezt a képet ki is tette a nappaliban. Mikor már az otthonban volt, elhoztam, hogy megpróbáljam lerajzolni. Most, a temetés előtt került a kezembe, és észrevettem, hogy egy Edgar Allan Poe idézetet csatolt hozzá.
Nem is tudtam, hogy ismerte vagy szerette Poe-t.
Még az idősotthonban is láthatóan örült, ha bókot kapott. Minket mindig dicsérgetett (“De szépek vagytok”, derült fel, ha bementünk hozzá), de ha megjegyeztem, hogy milyen szép a pizsamája, annak is láthatóan örült. A haja ekkor már le volt vágva, Kleopátra-szerűen keretezte az arcát, hogy kevesebb legyen vele a vesződség. Furcsa volt rövid hajjal látni őt, de az évek során ezt is megszoktuk.
***
A nagymamámat katolikus szertartással temetjük, április 12-én. Sokan eljöttek, akik valaha vendégek voltak nálunk és találkoztak vele, többen, mint amire számítottam. Szólnak a zenék, amiket mi válogattunk, és örülök neki, hogy ezek szólnak, és nem más. Dermesztő élmény a koporsó mellett állni, ugyanakkor nem tudom azt hinni, hogy Nagyi nincs itt valamilyen formában, ami nem az, amit látunk.
Aztán megérkezik a pap, palástban, minden kellékkel, én pedig felkészülök a szokásos beszédre feltámadásról és Mennyországról. Ám ez a pap nem egészen olyan, mint amire számítok. A halál utáni élményekről beszél, azokról a dolgokról, amiket az életbe visszahozottak mesélnek.
– Én nem fogok most nagy bibliai idézeteket mondani – beszél az egybegyűlteknek higgadtan. – Gondoljunk arra, amit már a tudomány is bizonyított. Az, amit éveken át hangoztattunk – amiben hiszünk – már tudományos bizonyítást is nyert. Én nem azt kérem, hogy valami elvont dologban higgyen bárki. Csak hallgassátok meg, mit mondanak azok, akik visszatértek.
Érdeklődve nézem a papot. Ez nem egy hagyományos katolikus szertartás lesz, az már biztos.
Nagyi, ebben a te kezed van?
– Tudom – folytatja – hogy más felekezetből is vannak ma köztünk. Tudjátok, az az igazság, hogy nem számít, miben hiszünk itt. A túloldalon ez a sok vallás mind egy és ugyanaz.
Nagyokat pislogok, és bár most csak felületesen tudom megemészteni, amit mond, elismeréssel adózom ennek a papnak. Katolikusként ilyen merészet állítani számomra tiszteletre méltó. Pár nap múlva, Nagycsütörtökön a Bazilika lépcsőjén ülök majd, ugyanis pont este hatkor sétálok arra, hátulról kerülve ezt a monumentális épületet, ami méltósággal fordít hátat a forgalmas útnak, és merengve fordul a Duna felé, mikor is megszólalnak a harangok, és megkezdődik a húsvét. Soha nem hallottam a Bazilika harangjait ilyen közelről, és kitérőt teszek. Leülök a napsütötte lépcsőre, és nézem, ahogy a turisták számolatlanul lépdelnek be a kapun – japánok, kínaiak, muzulmánok, és még ezer más ember, akinek a hovatartozását nem tudom megítélni.
“Ego sum via, veritas et vita” (“Én vagyok az út, az igazság, és az élet“), hirdeti a felirat a homlokzaton. Már legalább százszor elolvastam.
Az a furcsa érzésem támad, hogy életemben először egész nyugodt vagyok egy katolikus templom közelében.
De most még a temetésen állunk, és egymásba kapaszkodunk. Nekem azonban az jár a fejemben, hogy Nagyi pontosan ilyen szertartást szeretett volna: nem egy bigott, hagyományos katolikusat, hiszen ő maga se tartotta sokra ezeket a szokásokat. Jól van ez így, érzem.
A temetés után a pap odalép néhány ismerőshöz, akik vidékről jöttek fel a temetésre.
– És milyen felekezethez tartoznak? – kérdezi őket.
– Evangélikusak vagyunk – jön a felelet.
A pap jóindulatúan mosolyodik el.
– Semmi baj – foglalja össze véleményét.
Hát ha máson nem, nagymamám ezen könnyesre nevette volna magát, ebben egészen biztos vagyok. És ebben a jelenetben valahogy annyira érzem őt, a humorát, az iróniát, ami öröklődik a családban, hogy egészen megnyugszom tőle, ahogy elindulunk visszafelé a sírtól.
“Humor nélkül nem lehet élni”, susogják a fák a csendben.
***
Ahogy próbálok rendet tenni az emlékeim között, lassan rájövök, hogy elképzelhető: lehetetlen feladatra vállalkoztam. Bármihez nyúlok, eszembe jut valami, ami még több dolgot ránt elő a múltból. Egy gyűszűről eszembe jut a varródoboza, amiben annyira szerettem turkálni, mert mindig találtam benne valami szép gombot vagy kapcsot, amivel eljátszottam. Ha sütikre nézek, látom magam előtt a tortákat, azokat a híresen csúnyácska tortákat, kristálycukorral a mázban, ami ropogott a fogunk alatt – és amit imádtunk. A temetés után étteremben ülünk a családdal, előttem étlap, és én arra gondolok, hogy legszívesebben Nagyi húslevesét enném, semmi mást.
És mikor túl vagyunk a temetésen, másnap Nagyi kertjében állok. Úgy veszem észre, Nagyit leginkább akkor tudom felidézni és akkor érzem őt legerősebben magam mellett, ha a természetben vagyok – egy virágzó fa mellett, a Margitsziget vadaskertjében, vagy ugyanitt a Japánkertben. Nagyi házát, amit a hatalmas kert vezet fel, és ahol olyan sok boldog hétvégét töltöttünk el gyerekként, pár hónapja kezdtük el felújítani. Mivel már rég lakatlanul állt, bőven ideje volt nekiállni a munkának, és csak a véletlen (?) hozta úgy, hogy Nagyi pont most távozott végleg közülünk. Nem tudok nem arra gondolni, hogy “átadta” nekünk a házat, és vele együtt a szeretett kertet.
Pár hete borsót ültettem az egyik szögletbe, amit egyelőre nem érint a felújítás, így nyugodtan játszhatok benne veteményest. Most nekiállok kapálni és gyomlálni – ügyetlenül, kétbalkezesen, hiszen nem nagyon van ebben gyakorlatom. Nagyi egyszer, nagyon-nagyon régen, meglepett engem egy gyerekeknek méretezett kertészkészlettel – volt benne kisásó, kiskapa, kisgereblye – de a mozdulatok nincsenek meg. Összeszedem minden igyekezetemet, és egyesével, borsóhajtásról borsóhajtásra haladok, vigyázva, nehogy magát a zöldséget is kihúzzam vagy lefejezzem a gyommal együtt, ami ellepi.
Réka mellettem áll, és segít, ahogy tud.
– Nagyi biztos sokkal ügyesebben csinálná – mondom neki, ahogy tapogatózom.
– De sajnálná, hogy hajladozunk és fárasztjuk magunkat – fűzi tovább Réka.
– Igen, és mondaná, hogy ehhez az ő “nagy marha ujjai” kellenek – teszem hozzá, és erre, az ismerős szavakra felnevetünk.
Később felsétálok a kertben a házhoz, ami most új fallal, még lyukasan, kirámolva áll. A frissen betonozott padlón nem rég egy kóbor macska ment keresztül, apró cicatappancs nyomokat hagyva maga után a konyhában és a nappaliban. Végignézek a ház csontvázán, és megérintem a falait. Én nem azt látom most, ami előttem áll, hanem látom egyszerre mindazt, ami itt történt: látom az ebédeket, a szülinapokat, az esti filmnézéseket; látom a sok kutyát, akit ismertünk és szerettünk; látom nagypapámat, ahogy meccset nézve a tévével kiabál. Látom Nagyit, ahogy befont hajával előlép a fürdőszobából, és látom, ahogy a kék hálószobában fekszünk hárman, és mesét olvas nekünk – “Játék ország kismackója”, már legalább tizedszer, mert ez volt Réka kedvence. Látom a nagy, forgós foteleket, amikben mesét néztünk és tejszínhabot ehettünk magában, mert Nagyinál mindent lehetett. Látom a fa fűszertartót, amit általános iskolában készítettem, és a nagyszüleimnek ajándékoztam.
Látom magam előtt a boldogságot, látom magam előtt az életet, látom magam előtt a szeretetet, ami ezt a házat megtöltötte.
De aztán mindez eltűnik, és én a csupasz falat fogom, és nem léphetek a friss betonra, és a kis hálószobában már csak csíkokban látszik a kék tapéta.
A hátam mögött a kiskertben két fa áll, két cseresznyefa. Az egyik bőven virágzik, a másikat viszont, az öregebbet (ami emlékeimben még mindig “A” kis cseresznyefa néven fut, mivel volt egy még öregebb, ami már évekkel ezelőtt ki lett vágva) alaposan meg kellett metszeni. Az ágaiból vittem haza, és az ágyam mellett kivirágoztattam a rügyeket. Így olyan volt kicsit, mintha Nagyi vigyázna rám álmomban.
Mikor tavaly Japánban jártunk, és a repülőnk leszállt a reptéren, épp a cseresznyevirágzás közepére érkeztünk Rékával. Amíg a folyosóhoz gurultunk, egy kellemes női hang üdvözölt minket az országban, majd elmondta, hogy a cseresznyevirágzás többek között az újrakezdés ünnepe is. Most, ahogy ezt a két fát nézem, ahogy egymással szemben állnak, az egyik teljes pompában, a másik sötét, csupasz ágakkal, erre gondolok.
Aztán bepillantok a fiatalabb fa mögé, ahol egy pici, pár hete ültetett barackfa csemete meredezik. Egyelőre alig több egy magasabb, földbe szúrt botnál. De ki tudja, mi lesz itt még.
– Aztán megembereld ám magad – szólok oda neki, mielőtt visszaindulok.
Letörlöm a könnyeimet, és lesétálok a borsóültetvényemhez. Egyetlen virág nő az ösvény mentén, egy ágak-bogak közé ékelődött, magányos pipacs. Letördelem körülötte az ágakat, hogy több helye legyen. A mandulafákra gondolok, amiket a nagyszüleink emlékére szeretnénk ültetni ide Rékával – egyet-egyet az út két oldalára, hogy tavasszal, mikor virágoznak, mesebeli, rózsaszín sziromösvénnyé változtassák a házhoz vezető utat.
Furcsa érzés, hogy a ház és a kert már hozzánk tartozik. Most már tényleg azt csinálunk amit akarunk.
Ahogy leérek a veteményeshez, és kisüt a nap, valaminek megörülök, de időbe telik megfogalmaznom, hogy mi is ez az érzés pontosan. Aztán megértem: az tölt el elégedettséggel, hogy közel öt év után én vagyok az első, aki ismét magokat vetett itt a földbe.
Úgyhogy azt teszem, ami a leglogikusabbnak tűnik, ami mindig is a leglogikusabbnak fog tűnni, mikor elveszítünk valakit, mikor lezárunk valamit, mikor el kell búcsúznunk:
Letérdelek – és tisztára gyomlálom a kis borsópalántákat.