Egy kedves barátomtól hallottam egyszer egy bölcs gondolatot, amit az illető saját anyukájától idézett. Eszerint a gondolat szerint akkor tudhatjuk, hogy jó viszonyban vagyunk önmagunkkal, ha be tudunk ülni egyedül egy kávézóba, és ott meg tudunk inni valamit úgy, hogy magunk vagyunk, és élvezzük saját magunk társaságát.
Néhány hónappal ezelőtt elköltöztem otthonról, és ezzel egy új fejezet kezdődött az életemben. Mindig is úgy terveztem, hogy ha elmegyek, azt valakivel teszem majd – egy baráttal, a testvéremmel, ne adj’ isten egy társsal. Persze mondanom se kell, hogy nem így történt (ilyenkor erős a gyanúm, hogy néha pont azt kapjuk az élettől, amire szükségünk van, még ha ez alkalmanként fájdalommal is járhat), és úgy esett, hogy május elején csak a saját motyóm került át egy merőben új környezetbe – egy 11-ik kerületi panellakás hatodik emeletéről egy belvárosi gangos épület földszinti szobájába.
Yaoyao Ma Van As: Escaping Reality
Mikor kiderült, hogy egyedül költözöm, egyáltalán nem csináltam belőle problémát. Sőt, egy kicsit még kacéran büszke is voltam a gondolatra, hogy kipróbálhatom azt, amire sose hittem volna, hogy lesz esélyem a budapesti albérlet- és lakásárakat ismerve. Ám hamar kiderült, hogy a kezdeti lelkesedést könnyen arcul üti a magány, és bizony időbe telt, mire eljutottam odáig, hogy ne féljek attól, hogy valaki rám töri az ajtót, mikor leszáll az est. (Mentségemre legyen mondva: földszinten sem laktam még soha, legfeljebb kertes házban, ahol minimum egy kutya mindig volt a kertben, de ott sem voltam szinte soha egyedül.)
Az első időszakban rémülten vettem észre, hogy nem akarok időt tölteni a lakásban, ahol jelenleg élek. Reggel hamarabb indultam munkába, mint kellett volna, és szinte minden este elmentem valahova. Ha vendéget hívtam, mindig felajánlottam az ottalvás lehetőségét. Néha hazamentem egy-egy éjszakára, és élveztem a családom társaságát, mikor szombat reggel a körükben ébredtem és együtt ittuk meg a reggeli kávénkat, miközben a kutyánk békésen szuszogott, megnyugodva abban a tudatban, hogy megint sikeresen felverte az egész családot reggel hétkor, hétvégén is.
Egy hétre külföldre utaztam, amely utazásból némileg megtépázva értem haza, és az ezt követő egy-két hétben komolyan gondolkodtam azon, hogy valóban nekem való-e az egyedülélés. Sajnos nagyon jó vagyok abban, hogy elvárásokat támasszak magammal szemben, és hogyha nem sikerül megfelelnem ezeknek, akkor bizony heveny önutálat tud rámtörni. Most is azt éreztem: beletört a bicskám abba, amire egyébként vágytam, és – még bosszantóbb! – amire, úgy éreztem, szükségem volt, mint fejlődő személyiség. Az egyedülélést egy létra következő fokának éltem meg, amin, ha nem tudok átlépni, elvágom magam minden további eredménytől.
Yaoyao Ma Van As: Sweatpants Hot Tea
Csalódtam magamban, ami az egyik legnagyobb félelmem. És nem tudtam, mit rontottam el, mikor ez a lépés olyan logikusnak tűnt, és mindenkitől azt hallottam: hű, de szerencsés vagy, ölni tudnék egy ilyen lehetőségért!
***
A Lehetőség, így, nagy L-el, magába foglalt még valamit, ami az első hónapban még nem volt jelen. Az, hogy megengedhettem magamnak az egyedülélést, egyetlen dolog folyománya volt: a lakás anyukám egy kedves barátnőjéé, akinek cicaszitterre volt szüksége, mert ő maga jelenleg külföldön dolgozik. Mivel azonban költözésem első hónapjában tudtuk, hogy én is el fogok utazni, májusban még nem volt kire vigyáznom: úgy állapodtunk meg, hogy ez az első időszak szóljon arról, hogy kicsit “belakom” a helyet, így, mire a cica érkezik, már tudni fogja, hogy most ideiglenes gazdihoz tartozik a lakhely.
Korábban, szakítások után sokszor hatalmasodott el rajtam az érzés, hogy én bizony akkor funkcionálok a legjobban, ha van valaki az életemben, akivel törődhetek, akinek kedveskedhetek, akiért erőfeszítéseket tehetek. Jó példa erre a főzés: magam miatt nem szoktam vesződni vele, de abban a pillanatban, amint vendégem jön vagy apropót találok rá, máris sokkal nagyobb hajlandóságot mutatok erre. Ahogy az előző barátommal való szakítás utáni gyötrődés után hangoztattam: legyen már valaki, aki megengedni, hogy spagettit főzzek neki!
Yaoyao Ma Van As: Warm Soft Chewy Gooey Cookies
Miután hazajöttem a májusi utazásból ezt a nézetemet egyre dühödtebben hangoztattam. Nem nekem való ez az egyedüllét, mondogattam, mert nem szeretem magam eléggé ahhoz, hogy csupán a magam “ápolására” nagytakarítást csapjak vagy főzzek. Ahogy teltek a napok, egyre szilárdabb, konokabb meggyőződésemmé vált ez, és eltökéltem: elegem van abból, hogy változtatni akarok magamon. Ha én egyszer azt mondom, hogy alapjában véve gondoskodó típus vagyok, miért baj az, hogy elismerem: szükségem van valakire, akit szerethetek, akkor is, mikor magammal épp nem vagyok túl jóban?
Ebbe a dühödt, dacos, keserű hangulatba érkezett meg végül lakótársam, a hétéves cicalány: Tüncica.
***
Soha nem volt macskám. Nincs ellenük semmi kifogásom, de a családom valahogy mindig inkább kutyás volt, így első körben hozzájuk húz a szívem. (Jól mintázza macskaügyi analfabetizmusomat, hogy mikor Tünci első ízben dorombolni kezdett az ölemben, rémülten húztam el a kezem, hiszen az első, reflex-szerű gondolatom az volt, hogy te jó ég, morog a macska!) Az állatokat viszont fenntartás nélkül szeretem, és, bár elsőnek fura volt olyan lénnyel “összeköltözni”, aki minden vízszintes felületre felmászik és a szeretetét néha karmolászva fejezi ki, végeredményben örültem neki.
Az első időszakban nem sok különbséget éreztem a macskával töltött és a macska nélküli élet között. Tüncica általában abban a pillanatban, ahogy kinyitottam a bejárati ajtót, hogy belépjek rajta munka után, kiiszkolt a lábam között, hogy felfedező körútra induljon a belső udvaron és a gangon. Mikor méltóztatott visszamászni a konyhaablakon, és benyammogni a vacsoráját, megszűnt számára a külvilág; este pedig, miközben én a kanapén fekve kerestem valami nézhetőt a tévében, a szoba túlsó végében kuporgott és gyanakodva méregetett engem.
Én párnával, Tüncica szőnyeggel alszik.
Nagyjából egy hét telhetett el, mikor egyik este ernyedten feküdtem a tévé előtt, és egyszer csak arra eszméltem, hogy Tünci előttem ül a földön, és akkora pupillákkal néz rám, amit egy mangakarakter is megirigyelhetett volna. A következő pillanatban a cica felszökkent mellém a kanapéra, és úgy helyezkedett, hogy a hátát nekem vetve feküdt, arccal a tévé felé. Épp a Jóbarátok sokadik ismétlése ment. Tünci elégedetten dorombolt.
***
Azóta alábbhagyott bennem a dac, és próbálom úgy felfogni saját magam működését, hogy valóban nem bűn az, ha szívesen gondoskodunk valakiről. Még az egyik legbátrabb, legvagányabb ismerősöm is, aki lány létére mérnök-informatikus szakot végzett Budapesten, majd Japánba költözött, hogy robotokat programozzon, és évek óta egyedül él kinn – még ő is nevetve mesélte nekem, hogy bizony a magány őt is eléri, és ez egy ponton odáig fajult, hogy a lakásában lakó két póknak köszönt, mikor hazaért a munkából. (Ha valakit érdekel, milyen magyar nőként Japánban dolgozni, ajánlom a barátnőm humoros, nagyonis érdekes blogját!)
Csak azt akarom mondani, hogy abban a pillanatban, hogy beismertem magamnak: szeretek megtenni dolgokat másokért, szeretek gondoskodni, jót tenni, ölelni, szeretni, átrendeződött az életem annyira, hogy a “kötelező felelősség”, ahogy nevezni szeretem, pont megfelelő mennyiségben jelent meg az életemben. Mert Tüncit nem kell félteni – ha olyanja van, kimászik az ablakon és kószál kicsit, ha meg olyanja, akkor odabújik hozzám, fejét nekem szorítja, és a két mancsával lelkesem dagasztja a hasamat. Cserébe én sem vagyok sétáltatásokhoz kötve, mint otthon a kutyánkkal (akit, félreértés ne essen, imádok, de az önállósághoz most kicsit azt is meg kell tapasztalnom, milyen, ha – tizenhárom év óta először – nem kell hazarohannom egy séta miatt).
Van, akinek terápiás kutya jut – nekem ezesetben terápiás macskám van.
***
Négy hónapja lakok egyedül. Bár kávézóba még nem mentem el magam (ezt még mindig jobb szeretem társaságban űzni), három olyan jelenetet is megéltem a nyáron, ami megnyugtatóan kommunikálta felém: egyre jobban viselem a saját társaságomat.
- Deák tér: a görögdinnye
Az egyik júliusi estén a testvéremmel és az unokatestvéremmel a városban sétáltunk, élvezve a meleget, a jó hangulatot. Mikor ők végül hazamentek, én valahogy nem bírtam rávenni magam ugyanerre. A Deák téren vettem egy szép szelet görögdinnyét (amit egész nap kívántam, de valahogy sehonnan nem volt kedvem hazacipelni), majd leültem kicsit a Budapest Eye óriáskerék elé, figyelni a turistákat, élvezni a szökőkút hűvös permetét, és a behűtést váró dinnyeszelet ígéretét. Voltak körülöttem emberek, fényképező turisták bőven, mégis magam voltam – de nem voltam magányos.
- Kobuci kert: a koncert
Augusztusban, mikor tombolt a Sziget, én természetesen egy olyan koncertet néztem ki, ami nem ott volt, hanem a Kobuci kertben. Mivel épp mindenki el volt foglalva a fesztiválozással, senki nem ért rá velem jönni. Kora este otthon ültem és Tüncit dögönyöztem, mikor megszületett bennem az elhatározás, hogy bizony én akkor is el fogok menni, ha ebben senki nem lesz partnerem. Így is tettem, egyedül álltam a tömegben sokáig, és ritka felszabadító élmény volt körbemászkálni anélkül, hogy bárkihez is igazodnom kellett volna. Végül összefutottam ismerősökkel is, és nagyon örültem nekik, de annak legalább annyira, hogy eljöttem, és hogy semmi hiányérzetet nem tapasztaltam “magányomban”.
- Kossuth tér: a tűzijáték
Augusztus 20-a nem szokott különösképpen megérinteni, bár általában napközben azért szoktam egyet sétálni a barátaimmal a Magyar Ízek Sétányán. Ez idén is megtörtént, egy barátnőmmel andalogtunk pár órát, majd közösen úgy határoztunk, hazamegyünk, mielőtt a tűzijáték megkezdődik – egyikünknek se volt nagy kedve a tömeghez. Ellenkező irányokba indultunk; én a kettes metróra szálltam föl. Régen a tűzijátékot mindig otthonról néztük, a hatodik emeletről ugyanis többé-kevésbé látszott a dolog. De idén belémbújt valami, és a Kossuth térnél rögtön le is szálltam a metróról. Felbaktattam a Parlament mellé, kiálltam a Duna partra (ahol, bár sokan voltak, egyáltalán nem az a kiállhatatlan tömeg fogadott, mint amire gyerekkoromból emlékeztem arról az egy alkalomról, mikor a partról néztük a rendezvényt).
A várakozást untam kicsit, de aztán az első rakétát percre pontosan lőtték fel, és a szemem előtt robbant szét, gyönyörűen, hatalmasan, váratlanul, lélegzetelállítóan. Aztán jött még egy. És még egy. Én meg úgy kapkodtam levegő után, mint egy turista, aki még sose látott 20-i tűzijátékot. Pedig csak meghatódtam. Valahogy minden szétrobbanó rakéta az elmúlt évem egy-egy ikonikus pillanatát juttatta eszembe, szépeket és szomorúakat egyaránt, és kimondhatatlanul örültem, hogy elmentem aznap este – meg annak is, hogy mindenki felfele nézett, és így senki nem láthatta, ahogy végigbőgöm az első 15 percet, de végre nem a szomorúságtól.
Tüncica álmosan várt otthon, készen arra, hogy szokásos esti tévézésünkbe kezdjünk. Épp a Bárányok hallgatnak volt műsoron. Hősiesen végignéztük a filmet, így, hogy volt kibe kapaszkodnunk.
Tűzoltók nézik a 20-i rendezvényt a Parlament mellett.