Keserű bűntudattal nézem a blog utolsó bejegyzéseit, amik valahol november közepén elapadtak, és már azelőtt is elég ritkásan jelentek meg. Nekiveselkedem a félbemaradt new yorki beszámoló folytatásának, írok fél órán keresztül, de valahogy nem jönnek a szavak, erőltetettnek hat minden. A végén csak felbosszant az egész és megint félbehagyom, hogy újabb két hétig felé se nézzek. Mondogatom magamnak, hogy nem számít, hiszen ide tényleg azt írok és olyan gyakran, amit akarok – de valahol gyászolom azt az ihletett érzést, ami egészen a közelmúltig velem volt, ha ezzel a bloggal foglalkoztam.
Valahogy megváltoztak a dolgok. És nem feltétlenül rosszabb irányba, de egyre kevésbé tudom lerázni azt az érzést, hogy ami mondjuk egy-másfél évvel ezelőtt teljesen lekötött és feltöltött, már nem képes ugyanazt kiváltani belőlem. Az írással kapcsolatos nehézségek csak egy részét jelentik ennek, de mivel anno óriási lelkesedéssel vágtam bele a blogolásba, ez volt az egyik, ami különösen szemet szúrt.
Miért nem megy? Miért nem hoz lázba, hogy megoszthatom veletek a legutóbbi utazásom részleteit? Miért nem jutnak eszembe egyéb témák, vagy ha eszembe jutnak, miért vagyok lusta nekikezdeni az írásnak, megszerkeszteni, javítani, a lehető leglogikusabbá tenni azt?
New York, 2019 október
Miért nem akarom bemutatni, és utána igazolni a saját gondolataimat…?
Júniusban Svédországba utaztam egy barátnőmmel, erről még megírtam a kétrészes beszámolót. Ha olvastátok, akkor talán emlékeztek rá, hogy a bejegyzés vége felé már elhintettem mondatokat, amik talán előrevetítették ezt a fásultságot, amit mostanában is éreztem.
“[A]z az igazság, hogy bár jól vagyok, valahogy mégis az az érzésem, mintha beteg lenne az utazógénem. Vágyom az új élményeket, és szó sincs róla, hogy haza akarnék rohanni vagy hogy ne lennék felfoghatatlanul hálás azért, hogy eljutottam Svédországba. De nem tagadhatom le azt sem, hogy vannak dolgok, amik elől mintha már nem tudnék olyan könnyen elfutni, mint pár évvel ezelőtt. Nincs kedvem ismét a jólismert magányban eltölteni a nyarat otthon, és folyton lenni valahol, és élményekkel narkotizálni magam, hogy kicselezzem a depressziót. Nem akarok megrekedni abban a jólismert egérfogóban, ahonnan se a terápia, se az utazások nem tudtak kihúzni, és ami – a legijesztőbb – még az íráshoz való kedvemet is elvette tőlem egy időre. […] Svédországban többször vett elő az a szorongó érzés, hogy jópár lezáratlan, vagy félig gyógyult seb van bennem, amikkel így vagy úgy, de le kéne számolnom – csak épp fogalmam sincs, hogy. Talán csak beképzelem, talán nem – mindenesetre ebben az esetben az utazás csak azt tette világossá számomra, hogy ha bizonyos elszenvedett sérelmeken kezdek agonizálni abban a pillanatban, hogy pár óránál több szabadidő áll rendelkezésemre, az nem pont az a formája a mindennapi létezésnek, amivel büszkélkedni szeretnék.” (Unicumos Lagom, avagy ne sírj, Göteborg – 2. rész)
Göteborg, 2019 június
Miután hazajöttem Svédországból eljött a nyár – a várt/rettegett – és utaztam egyedül, igaz, csak a Balatonra. És jól éreztem magam, ezt is megosztottam veletek, és ez igaz is volt.
Csak aztán eljött az augusztus.
***
Az augusztusi hosszú hétvégén valahogy minden a fejemre szakadt. A sok szabadidő, az a végtelennek tűnő négy nap, ami fantasztikus, mikor van mit és van kivel csinálnod. És ami pokoli, ha minden programból kizáródsz, kimaradsz, nem úgy jön ki a lépés, bocsi, nem fér bele, majd bepótoljuk, utolsó pillanatban derült ki, nem így terveztem én sem, egy kis időm van de aztán mennem kell…
A hosszú hétvégén egyedül maradtam, négy napra, szinte teljesen, és én a négy napot majdhogynem végigbőgtem. Nem azért, mert nem tudok egyedül lenni. Két és fél éve élek egyedül, mindent el tudok intézni egyedül. Ez egy túlélési stratégia, ami megvéd, ha hirtelen mindentől búcsúzni kell – a tudat, hogy képes vagyok megmaradni. Egyedül.
De ez a tudat alatt bennem lévő félelem, hogy szükségem is lesz ezekre a készségekre, valahol kikészített. Augusztusban azt éreztem, hogy szó szerint minden ismerősömnek van sokkal jobb dolga annál, mint hogy velem töltse az idejét. Ez egy erősen sarkított kijelentés, amit az akkori, önsajnálatban fuldokló agyam költött magának, és hazugság lenne, ha azt mondanám, hogy senkit nem tudtam elérni, és senki nem próbált nekem segíteni – akikre vonatkozik, azok úgyis tudják, mennyire hálás voltam a jelenlétükért, a társaságukért, pusztán azért, mert meghallgattak és nem rohantak ki a világból tőlem.
Augusztus 20-án jógaórára mentem este, majd óra után kiléptem a járdára és tanácstalanul megálltam a járdán. Pont odaértem volna a tűzijátékra, ha szedem a lábam, és eljátszottam a gondolattal, hogy jó, akkor kimegyek – volt már, hogy egyedül néztem végig az ünnepséget a Duna partjáról, és egyszerre volt megrázó és felemelő élmény. De aztán behunytam a szemem, és elképzeltem, ahogy párban vagy csoportban érkező emberek között ácsorgok, és már a gondolatra szédülni kezdtem. Megpróbáltam kitalálni, mégis mit akarok, mi tenne boldoggá, mi hiányzik annyira, miért érzem magam ennyire szarul, újra meg újra meg újra meg újra meg újra…
Budapest, 2019 augusztus 20.
Aztán rájöttem, mire vágytam annyira abban a pillanatban. Semmi másra, csak egy ölelésre. Nem programra, nem tűzijátékra, nem valami óriási figyelmességre. Egy ölelésre, ami addig tart ameddig szükségem van rá, ami elhiteti velem, hogy nem leszek örökre egyedül, hogy nem kell majd mindig más emberekhez csapódnom, ha el akarom űzni ezeket a démonokat. Csak egy ölelésre, és rá se nézek a tűzijátékra. Mert őszintén – nem érdekel. És nem számít. Nem ez számít.
Augusztus 21-én megkönnyebbülve mentem be dolgozni, és hálás voltam az épp előttem álló kihívásért, ami teljes egészében lefoglalta a gondolataimat, napokon keresztül. Sikerült megint hátat fordítanom a gondjaimnak, meggyőznöm magam, hogy minden rendben – egy pár napig, aztán megint eljött a hétvége, kicsivel több idő gondolkodni, átgondolni…
Nem tudom, mi a depresszió definíciója, ezért nem is akarok ilyen fogalmakkal dobálózni. Ami biztos, hogy ritka sötét szemüvegen keresztül láttam a saját életemet, a gondolataimat, illetve a jövőbe vetett hitemet. Se a rajzoláshoz, se az íráshoz nem éreztem kedvet magamban, szép lassan minden kreatív elfoglaltság érdektelenné vált számomra, és ez megijesztett. Nem egy ember javasolta, hogy kezdjek gyógyszert szedni a hangulatingadozásokra – én ezeket a javaslatokat következetesen visszautasítottam. Viszont elmentem egy coach-hoz, akitől többet reméltem, mint a két és fél évig tartó terápiától. Aztán eljött a megváltó ősz, vele a sok munka, és a dolgok picit javultak.
Kiotó, 2018 április
***
Onnan tudod, hogy valami nem stimmel, ha már egy küszöbön álló new yorki utazás se hoz különösebben lázba.
Eddig azt hittem – Svédországban legalábbis biztosan – hogy az utazógénemnek egyre nagyobb adagokra van szüksége, egyre extrémebb úticélokat, egyre hosszabb időszakokat kell megjelölnöm ahhoz, hogy kielégítsem a vágyait. De szeptemberben, egy hónappal az utazás előtt, csak nagyon felületesen éreztem a boldogságot, és ez megijesztett.
Szóval: mi is van az utazásokkal? Miért nem működnek?
Mostanában nem egy irányból hallottam meglepő kijelentéseket az utazással kapcsolatban. Az egyik legváratlanabb egyik barátomtól, Ákostól származott, akit pont egy túrán ismertem meg két évvel ezelőtt, mikor a Békatutaj társasággal elutaztam Szlovéniába. Ákos nagyon szeret utazni, ez volt az első közös témánk, és azóta ő is, én is sok helyen jártunk. Érthető hát, mennyire meglepett vele, mikor a napokban elmesélte: úgy döntött, a következő utazását le fogja mondani. Így elbukja a repülőjegyét, de állítása szerint nagyon megnyugodott a gondolatban, hogy itthon marad.
– Most fontosabb az itthon? – tettem fel neki a kérdést.
A válasza nem volt egyértelmű igen. Inkább valami olyasmit fogalmazott meg: nem akar menekülni.
Hruševje, Szlovénia, 2017 október
Egy másik élmény ez utazós csoportban ér, ahol női utazók osztják meg egymással a tapasztalataikat. Itt általában inspirálóbbnál inspirálóbb bejegyzések kerülnek ki az üzenőfalra – elutaztam Balira, megvettem a repülőjegyet Mexikóba, és lányok, mit ajánlotok programnak, ha van egy estém Lisszabonban…?
A csoport sikeresen működik és nagyon hasznos tud lenni, de pár napja meglepő bejegyzés jött velem szembe rajta. Megakadt rajta a pillantásom, mert a mellé csatolt kép Budapestet ábrázolta. A rövid blogbejegyzés írója egy lány volt, aki a barátnőjével utazott Magyarországra. Remekül érezték magukat – egészen addig, míg valami furcsa érzés nem kerítette hatalmába őket. Egy furcsa érzés, aminek az volt a lényege: magányosak. Hirtelen felülkerekedett bennük a vágy, hogy a megszokottban legyenek, az általuk szeretett emberekkel, biztonságban, gondoskodásban. A legmegindítóbb talán az volt, mennyien tudtak azonosulni az érzéssel. “Utazni akkor jó, ha vár otthon valaki”, szól az egyik komment a bejegyzés alatt. Nagyon egyet tudtam érteni vele.
Ezeken a dolgokon morfondírozok én is, mikor azon gondolkodom, miért csúsztam meg augusztusban, miért nem éltem át teljes egészében Svédországot, miért nem megy a rajzolás és miért küszködök az írással. Ha ennyi élményt tudok generálni magamnak, ha ennyire nyitott vagyok (és tényleg az vagyok, exponenciálisan, egyre jobban), ha egyre könnyebben ismerkedek emberekkel, akkor miért érzem néha üresnek mindazt, amit csinálok? Miért félek tőle, hogy lesz időm átgondolni a dolgokat, hogy körülnézhetek a fejemben?
Helyt álló, ha azt mondom, hogy az utazások csak és kizárólag a menekülést szolgálják már egy ideje?
Khasab, Omán, 2017 május
Arra jutottam, hogy nem. Nem az. Az utazások csodálatos dolgokat adtak nekem, és nem tervezek leállni velük. És szeretném veletek megosztani, milyen fantasztikus hely New York, és szeretnék még sokat repülni és szeretném még lekaparni a megmaradt országokat a térképemről. Ha módom van rá, szeretnék másokkal együtt utazni, megosztani az élményt – mert nincs annál vacakabb érzés, mikor átélsz valami fantasztikusat, és nem tudod kivel megosztani.
De közben arra is jutottam: ha nincs ott valaki, aki átölel, miközben fellövik a tűzijátékokat, akkor megette a fene az egészet. Előbb vagy utóbb.
Balatonfüred, 2018 június
***
Szeptemberben, hogy elűzzem a tanácstalanságot, ismét belevágok valami random dologba, ami szembejön velem a Facebookon és már amúgy is kacérkodom vele egy ideje: ellátogatok egy salsa órára. Én, meg még nagyjából hatvan másik ember…
A salsa nem teljesen ismeretlen terep számomra. Pár évvel ezelőtt már nekifutottam egyszer a táncnak, bár akkor csúfos kudarcot vallottam. Idén Svédországban Dylannel beálltunk egy nyitott salsa órára, bár pár perc után feladtuk a dolgot, és inkább nevetve néztük a párokat az oldalvonalról. Augusztusban pedig a Deák téren is hosszú percekig néztem egy flashmob szerű tánccsoport bemutatóját, akik a szökőkút előtt keringtek egymás körül.
De aktív résztvevőként állni egy ilyen táncórán nem kis kihívást jelent, legalábbis egy introvertált számára. Az a rengeteg ember, és az a sok instrukció, amit be kell fogadni… megfelelési kényszer, görcsölés, aztán pedig a párban táncolás, aminek a nehézségeit el se akarom kezdeni sorolni. Mikor a tizenötödik emberrel kerülök párba, és bemutatkozunk egymásnak, megint hatalmába kerít az a kellemetlen érzés, hogy rossz irányba indultam.
Itt jegyezném meg, hogy szinte minden választott elfoglaltságom olyan, hogy szólóban is lehessen űzni. Ez csak félig tudatos döntés, de ilyen volt a zumba, ilyen a jóga, és ilyen a futás is. A falmászás is hasonló, bár oda kell valaki, aki biztosít, de a falon egyedül vagy. Ilyen volt a box és a vívás is, ahol megint csak párban vagytok, de – egymás ellen!
Rafting, Salza folyó, Ausztria, 2018 július
És most?
Most rákényszerítem magam arra, hogy párban tanuljak meg valamit egy teljesen idegen partnerrel, és nem véletlenül használom a “rákényszerít” szót. Nagyon nehéz megtalálni a komfortzónák közül azt, ami még nem esik a “pánik” kategóriába, hanem pont eléri a kívánt hatást, és ahelyett, hogy visszazárna önmagadba, megmutat neked valami újat. Életem első salsa kurzusa négy napig tartott, minden este jelen kellett lenni, és az ötödik nap el lehetett volna menni bulizni. 26 éves voltam, épp, hogy elköltöztem otthonról, épp, hogy hazajöttem arról a bizonyos dubaji útról. És nem voltam jól a bőrömben, és feladtam, a bulira már nem mentem el, és az agyam (mint most kiderült) mindent törölt is, amit a salsáról tanultam.
De anno azt a 2017-es bejegyzést, amit a salsáról írtam, így zártam:
“[A]zt hiszem, el fogok menni ebbe a buliba. Ha nem is most azonnal, ha nem is ezen a héten, mikor elkezdtem ismerkedni a salsa világával… de feladni, és főleg, befejezetlenül hagyni, azt hiszem, ezt sem vagyok hajlandó.” (Intenzív sete-suta)
Az első salsa buliról, bevallom, most is megfutamodok. Félek, mert nem ismerek minden lépést. Félek, mert a sok idegen ember megriaszt, mindig is megriasztott, vagy legalábbis megcsapolta az energiáimat. Félek, mert még közel sincs helyén az önbizalmam.
Hazamegyek és házit írok – listát készítek a coach-nak arról, hogy mit becsülök magamban…
Aztán eltelik pár hét, és nem futok el. Az idejét se tudom, mikor voltam ilyen igazi buliban, ahol zene van, ahol emberek vannak, nagyrészüket ismerem az órákról, de azért nem mindenkit, és lehet inni, és, ami a legfontosabb: lehet táncolni.
Lehet párban táncolni.
Nehezen tudom megfogalmazni azt az érzést, mikor felépítesz magadról egy képet, és nem sikerül elérned, és megfutamodsz, és orrba vágnak a saját határaid (ez történt velem 2017-ben), majd mikor több mint két évvel később visszatérsz a parkettre és hirtelen te leszel az a kép, amit évekkel korábban kitaláltál magadról.
Nem vagyok benne biztos, hogy mi változott bennem, hogyan változott bennem, és sok dolog még mindig óriási energiabefektetést igényel. Még mindig bizonytalan vagyok, még mindig szükségem van megerősítésre. Szükségem van emberekre – szükségem van társaságra, társaságra, akikkel bulikba járhatok, olyanokra, akik visszavárnak, ha elutazom. Szükségem van az ölelésekre, szükségem van arra, hogy megforgassanak, szükségem arra, hogy elronthassak dolgokat, és hogy ez ne legyen baj. Szükségem van arra, hogy mosolyogjak, hogy rajta legyek a csoportképeken, hogy ami történik velem, az mással is megtörténjen. Hogy egyszerre éljük át, hogy ne egyedül tengődjünk a tapasztalatban.
És szükségem van az egyedüllétre is, mert az egyedüllét feltölt, és el tudok merülni abban, hogy mit szeretnék, mire vágyom, mi okoz vagy mi okozhat még örömöt. New Yorkban kifejezett kérésem volt, hogy egyedül is bolyonghassak Manhattanben, hogy, legyenek olyan utcasarkok, olyan kajáldák, amiket én fedeztem fel. Szeretek jógázni, elmerülni a gyakorlatokban, nem beszélgetni senkivel ha nem muszáj, csak a tökéletességre törekedni. Szeretem, mikor az erőfeszítés kifizetődik, és futás közben a Szabadság-szobor biztatóan int felém – de még jobban szeretem, mikor vár valaki a célvonalban, aki végig szurkolt nekem. Még jobban szeretem, mikor a fa pózban behunyom a szemem, és állva maradok (ami nagyon, nagyon-nagyon.nagyon nehéz…), majd mikor végül mégis eldőlök, valakibe bele tudok kapaszkodni.
A salsában van egy különleges fajta táncforma, a rueda. Ez tulajdonképpen körtánc, aminek annyi a lényege, hogy a párok körben állnak, és vezényszavakra táncolnak, tehát mindenki ugyanazt a figurát hozza. Bizonyos instrukcióknál párt kell cserélni, ilyenkor a fiúk tovább lépnek a következő lányhoz, és minden megy tovább, megszakítatlanul, jókedvűen.
Életem első salsa buliján a rueda az egyik legnagyobb élmény. A csoporttársaimmal még csak három hónapja táncolunk, de a kör teljes értékű tagjainak érezzük magunkat. Amit eddig csak órán, ellenőrzött körülmények között művelhettünk, azt most szabadjára engedjük, és forgunk, pörgünk, elrontjuk, nevetünk, és én boldog vagyok, mert gondolkodás nélkül lépek, és nagyobb a hangsúly azon, hogy jól érzem magam, mint azon, hogy jól csináljam.
Aztán váltás van, odalép hozzám a következő partner, és összekapaszkodunk. Ez még nem ölelés, de talán már majdnem. És ami fő: erről hirtelen megint van kedvem írni.
És megint van kedvem élni.