A napokban megnéztem a sokak által kedvelt és követett kutató/író, Brené Brown egyik előadását. Ha nem tudnátok, Brené Brown a sebezhetőséget és a szégyent kutatja, és számos könyve jelent már meg a témában, emellett pedig beszédeket tart és úgy összességében: inspirál olyanokat, akik mernek ezekkel a tabutémákkal foglalkozni.
Ez a két terület – a sebezhetőség és a szégyen – önmagukban is megérnek egy-egy misét, de nekem kivételesen most valami más ütötte meg a fülemet.
Brené egy ponton megkérdezi a közönséget: voltak már úgy, hogy az életük szokatlanul jó mederben haladt, és emiatt szorongani kezdtek? “Felébredsz”, mondja Brené, “úgy vagy, hogy: Hé, jól érzem magam. Minden jól megy. A családdal minden rendben. A házzal is minden rendben…
… Hú baszki.”
Sokan ilyenkor pánikolunk be a legjobban. Ha valami meghatározó dolog, amit régóta várunk, épp megtörténik, és “túl boldogak” vagyunk (Brené egyik példája erre a lánya szalagavatója, amikor azt látta, hogy a lánya és annak párja épp szépen kiöltözve sétálnak egy limuzin felé, hogy az elvigye őket a bálba. Brené abban a pillanatban boldog volt. És…
– Maguk mire gondolnának ebben a pillanatban? – kérdezi a közönséget, akik már előre kuncognak. – Hát autóbaleset. Nem? – mire a közönség egyetértően felnevet.)
Az ilyen pillanatokban valamiért szinte elkerülhetetlenül jön a gondolat: mi fog elromlani? Mi fog félresiklani? Hiszen ha minden ennyire flottul megy, akkor ott valami nem stimmel.
“Az öröm a lehető legsebezhetőbb az összes emberi érzelem közül”, mondja Brené. “Rettegünk attól, hogy örömöt érezzünk. Annyira félünk attól, hogy ha engedjük magunkat örülni, jön majd valami, és elszakítja tőlünk, és váratlanul gyomron vág a kín, a trauma, a veszteség.
Tehát csodás dolgok közepette szó szerint tragédiát próbálunk el.”
Engem ez a mondat vág gyomron, mert annyira sokszor éreztem hasonlót (és szoktam érezni a mai napig). Jellemzően egyébként nagy utazások előtt, azok előestéjén, mikor amellett, hogy egy pánik-szerű to-do lista pörög a fejemben, az a gondolat is rendszeresen megjelenik: szabad nekem ekkora ajándékot megélnem? Szabad nekem elszakadni a mindennapi mókuskeréktől, szabad azt mondanom, hogy egy, vagy ne adj’ Isten KÉT HÉTIG ne érdekeljen a munka, a macskaalom takarítása, a főzés, vagy bármi egyéb, ami a “kötelesség” rubrikába esik? Ezen a blogon is dokumentáltam két nagy utazásomat, az egyiket Japánba, a másikat az Egyesült Államokba – és nehogy azt higgyétek, hogy ezek előtt nem voltak bennem ezek az érzések. “Mivel fog büntetni a sors, hogy ezt most megengedem magamnak? Ez túl jó ahhoz, hogy kiérdemelt legyen” – kattogtam. És kattogok sokszor ma is.
“Ha nem tudunk sebezhetőek lenni, az öröm balsejtelmessé válik”, mondja Brené Brown. Ezek szerint nekem személy szerint még jó sok mindent kell megtanulnom a sebezhetőségről (de legalább megvan a szakértő, akinek a munkáit olvashatom és nézhetem a témában).
Brené Brown szociológiai kutatásokat végez, és nagyon érdekes eredményekről tud beszámolni. És a jó hír, hogy erre a speciális elmebajra, mikor a jó dolgok közepette a saját tragédiánkat próbáljuk el, létezik egy módszer, ami segít enyhíteni a tüneteket.
Mint kiderült, azok az emberek, akik nem görcsölnek a fenti helyzetekben, egyetlen olyan dologról számoltak be, ami mindannyiuk esetében közös: hálát gyakoroltak. Hálásak voltak azért, ami megadatott nekik: kifejezték a hálájukat a gyerekük születéséért, a repülőjegyekért, az előléptetésért, vagy bármiért, ami nagy örömet okozott nekik. És úgy tűnik, a kutatások szerint a hála az egyetlen fegyver, ami beválhat, ha legyűr minket a félelem és a balsejtelem.
“A hála is sebezhető”, mondja Brené. “Néha félünk tőle, mert olyan érzés, hogy: ‘Nem veszélyes hálásnak lenni valamiért?’ Mert ha valaki meglátja, azt mondhatja: Nocsak, ezt elvehetem”. Ennek ellenére a hála gyakorlása még mindig kellemesebb elfoglaltság, mint attól félni, hogy lezuhan a repülőnk, mert merészeltünk két hét szabadságot kivenni. Szerintem.
És visszatérve Brené lányának szalagavatójára…
– Tudják, mit csináltam? Álltam az ajtóban, integettem a lányomnak, és azt kiabáltam: “Hálás vagyok, nagyon hálás vagyok! Annyira hálás vagyok!”. Mire a fiam odahajolt a férjemhez, és megkérdezte: “Anyának mi baja?”. A férjem pedig azt mondta: “Hagyd, hadd csinálja, erre szüksége van.”
Függöny.
Nem történt autóbaleset.
Hálalista 2023: Lélegzetelállító táj (Tauplitz)
***
Bár tőlünk ez a rituálé abszolút távol áll, ősz vége felé valamiért elgondolkodtam a hálaadás ünnepén. Mint tudvalevő, a hálaadást csak az Egyesült Államokban és Kanadában tartják, mégis sokan ismerjük, hiszen ott van a filmekben, a sorozatokban; tudjuk, hogy november vége felé esedékes, hogy ilyenkor pulykát kell enni, és hogy Észak Amerikában majdnem olyan hangsúlyos családi esemény ez, mint a karácsony. Az amerikai filmek visszatérő toposza az is, mikor körbeüli az asztalt a család, a vacsorán részt vevők pedig mind hálát adnak valamiért.
Megmondom őszintén, én az amerikai filmek toposzainak jórészét utálom (vagy csak szimplán megcsömörlöttem tőlük, ki tudja), és a hálaadás ábrázolását is már jó régen elkönyveltem egy afféle hóbortnak, ami pont olyan szirupos, mint a happy end befejezések, a vonósok által játszott romantikus zenetémák, meg a – jó, szóismétlés, de – juharszirup. Nem is nagyon agyaltam én ezen a szokáson mostanáig, hiszen tulajdonképpen semmi közöm hozzá, és bár az amerikai ünnepek és a hozzájuk kapcsolódó hazafiság-érzet innen nézve elég szórakoztató tud lenni a zászlóra felesküdéssel, Trump jelmondataival, meg a híres-hírhedt észak-dél ellentéttel, igazából nem éreztem soha szükségét, hogy különösebben elmélyedjek a témában. Az meg aztán végképp nem merült fel bennem soha, hogy milyen jó lenne, ha itt is lenne valami hasonló esemény egyszer az évben.
(Minden gúny nélkül azért szeretném hozzátenni azt is, hogy tényleg eszméletlen belegondolni, hogyan is jött létre az Egyesült Államok, hány különféle népcsoportot kellett országgá kalapálni, mekkora a diverzitás az egyes régiók között – tehát a hazafiság érzése itt nem csak parádézás, de szükséges ragasztó is egyben).
A hálaadással szemben viszont már gyerekként is nagyon szimpatikusnak találtam Halloween ünnepét, és bár gyerekként még csak az angolórán tanulhattam róla, erre kifejezetten azt mondtam: “na, ez jöhetne ide is”. Már akkor is nagyon tetszett a beöltözős-vonulós őszi farsang, annak ellenére, hogy persze én is meghallgattam a besavanyodott véleményeket, miszerint eszeveszett illetlenség halottak napja előtt ilyesmit rendezni. Na, hát a Halloweent azóta “megkaptuk”, de hálaadásunk, vagy ahhoz hasonló ünnepünk továbbra sincs. És persze ez valahol érthető is: ez az ünnep az amerikai történelemből gyúródott, ahhoz kötődik szervesen, tehát semmi keresnivalója a mi kultúránkban.
Persze, a telepes-indián viszonyok, meg az abból származó bonyodalmak számunkra irrelevánsak, ezt nem vitatom. De mégis kinek az ennivaló ötlete volt az, hogy az ünnepet hálaadásnak nevezzék el? És miért nem tudunk a koncepcióhoz legalább egy kicsit kapcsolódni?
Szinte hallom a reflexből jövő választ: mert mi panaszkodó nemzet vagyunk. Egyáltalán nem az a hálaadós-fajta.
Ugye.
Biztos mindenki hallotta/mondta már, hogy a magyarok imádnak panaszkodni. Panaszkodunk a munkahelyünkre, a tömegközlekedésre, a csirkemell árára, a tévéműsorra, a mai fiatalokra, a politikusokra, a fizetős parkolókra, a szomszédra, a mozijegy árára, a bicikliútra vagy annak hiányára, a havazásra télen, a melegre nyáron, a MÁV-ra, a menzakajára, a belső sávban száguldókra és a külső sávban tötymörgőkre, az idősekre, a fialatokra, a tömegre az IKEÁ-ban, a hajléktalanokra a Körúton, a társkeresőkre, a párunkra, a fizetésünkre, a GLS futárokra, a lassú pénztárosokra, a kórházakra, a strandbelépők árára, a lassú okostelefonunkra, a rövid nappalokra, a hosszú éjszakákra.
Nos, elárulok egy titkot. Ha beírjuk a Google-ba (angolul), hogy “panaszkodás, mint nemzeti sport”, a következő szalagcímek fognak felugrani (ebben a sorrendben!):
- Panaszkodás: Az olasz nemzeti sport? (HeartRome)
- A panaszkodás Oroszország nemzeti sportja (Russia Beyond)
- A panaszkodás [Új-Zéland] nemzeti sportja lett (New Zealand Herald)
- A franciák panaszkodási kultúrája (The Glossika Blog)
Itt jó pár cikk következik szegény franciákról, majd…
Magyarország fel sem került a térképre.
Egy humoros cikk megpróbálta “Karenek” szempontjából rangsorolni a világot (ha valaki nem tudná, a “Karen” általában krónikusan reklamáló fogyasztót jelöl az angolban, igaz, csak pár éve jött divatba ezt a nevet szinonimaként használni a panaszkodó vásárlókra). Itt egyértelműen az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság végzett a csúcson – az eredményt egy Reddit fórum is alátámasztja, ahol mind az amerikaiak, mind az angolok rendesen kapják az ívet (igaz, itt végre már megjelenünk mi, magyarok is!), bár a németek neve is felmerül a Redditen, nem is egyszer. Egy LinkedIn cikk, ami a Karenes forrásra támaszkodik, már Hollandiát és Görögországot is bevonja a top buliba. És ha az emberek személyes véleményét nézi az ember, például a Redditen?
Reddit: “A ti országotokban sokat panaszkodnak az emberek?”
“Minél többet panaszkodsz, annál lengyelebb vagy.”
“Amikor Bécs a harmadik lett a legtöbbet panaszkodó városok listáján, arra panaszkodtunk, hogy nem mi lettünk az elsők.”
“A panaszkodásnak különféle szintjei vannak. A franciák teljesen más szinten művelik.”
“Ha a panaszkodás sport lenne, mindig nyernénk. És aztán panaszkodnánk róla. De tényleg, az ukránok minden miatt nyafognak, rettenetesen idegesítő.”
“Az emberek általában a sötétség és a hideg miatt panaszkodnak, de néha minden miatt is. Finn vagyok.”
Egy szó mint száz: úgy tűnik, a panaszkodás mindenütt jelen van, legalábbis a nyugati kultúrában egész biztosan. Lehet, furcsa, de én annak már tudok örülni, hogy Magyarországot szinte nem is említették a témával kapcsolatban (bár ha specifikusan keresnék rá, egész biztosan találnék olyan fórumot, ahol a magyar panaszkodás van kivesézve); nekem ez annyit tesz: nem, nem vagyunk genetikailag arra programozva, hogy “panaszkodó nemzet” legyünk. Itt van leírva feketén-fehéren: nem mi vagyunk benne a legjobbak, nincs hozzá különösebb tehetségünk, nem csináljuk elég jól ahhoz, hogy kitűnjünk a tömegből, és ami a legfontosabb: nem kötelező művelnünk, mert ez nem valami nemzeti örökség, amire büszkének kéne lenni!
És akkor ennek most vagy örülünk, vagy – panaszkodunk róla.
Hálalista 2023: Amikor pont elkerül az eső (Balatonfüred)
Mi bajom a panaszkodással?
Leginkább az, hogy én is csinálom. És nem is keveset.
Aztán itt van az, hogy általános rossz hangulatot teremt, amit sajnos nagyon könnyű átragasztani egymásra. Az, hogy miért csináljuk, szépen szétszálazható – van, aki szimpátiát akar vele kiváltani saját maga iránt, van, aki csak pletykálkodni szeretne egy kicsit, de van olyan is – és ez a “kedvencem” – amikor az áldozatszerepet és a tanult tehetetlenségünket erősítgetjük vele. Panaszkodunk, tehát rávilágítunk a problémára, de nem kezdünk vele semmit, csak dörzsölgetjük a sót a sebbe, és valahol a szavak alatt bizony megbújik az, amit nagyon nehéz beismerni: hogy elhárítjuk a felelősséget magunkról. Áldozat. Áldozatok vagyunk. Szegény mi.
Áldozatok vagyunk…
… mert reggel átázott a cipőnk.
… mert csak mi nem kaptunk karácsonyi bónuszt a barátaink közül.
… mert már megint elromlott az autónk és vihetjük szervízbe.
Megjegyzem: nem akarom ördögtől valónak nyilvánítani a rossz érzelmek kifejezését (sőt!). Nagyon is fontos, hogy elkerüljük a toxikus pozitivitás csapdáját. Az élet nem habostorta, ugyebár, és felesleges is úgy tenni, mintha az volna. De ha megpróbálunk őszinték lenni magunkkal, bizony előfordulhat, hogy…
… a cipőnk már sokadjára ázik át, mert nem vittük cipészhez, nem impregnáltuk, és váltás zoknit se vittünk magunkkal, pedig láttuk, hogy szakad az eső.
… rossz munkahelyen vagyunk, de nem fektetjük bele az energiát abba, hogy a karrierünket átgondoljuk, tervet készítsünk, és változtassunk.
… húsz éves az autónk, de szentimentálisan ragaszkodunk hozzá, ellenben minden alkalommal, mikor lerobban, úgy teszünk, mintha a vadonatúj Teslánk göthösködne.
Panaszkodni könnyű, vagy úgyis mondhatnám: a könnyebb út. És nem akarok magas lóról beszélni, mert én is csinálom. Hajjaj, de mennyit, és néha észre se veszem! Emlékszem, mikor egy időben úgy jártam be a munkahelyemre, hogy már mindennel bajom volt; minden napra jutott valami rossz. Hol a hármas metró pótlóbusza volt tele, hol a kora nyári hőséggel volt problémám, néha pedig egyszerűen csak nem volt kedvem aznap emberekkel beszélni, pedig a munkám miatt nagyon is muszáj volt.
Ebben persze benne volt (és szerintem mindig benne van) számos más faktor is: itt nevezetesen minden panaszom a munka körül forgott, de akkor már előttem is világos volt, hogy ideje váltanom (és végül ezt is tettem). Számomra az ijesztő rész ott kezdődik, ha valaki átcsap krónikus panaszkodóba, és már mindenről csak valami rossz dolog jut eszébe (lásd fent). És nem, nekem ne kezdjétek el mondani, hogy a magyarok már csak ilyenek. Egyrészt láttátok, hogy egy szimpla Google keresés rá tud világítani arra, hogy sehol sem vagyunk mondjuk a top 10 panaszkodó országhoz képest, másrészt még ha igaz is lenne a fenti állítás – kin múlik, hogy ez megváltozzon, ha nem az egyénen? Ha azt mondod, a magyarok már csak ilyenek, és közben te is magyar vagy, akkor nem érzed az iróniát a helyzetben? Nem az a logikus lépés, hogy elkezdesz szembemenni a negatív sztereotípiával? Magyarként ugyanis viselkedhetsz másképp, mint a sztereotípia. Sőt – légyszi, viselkedj másképp.
És igen, ez egyéni felelősség.
Ne mondd azt nekem, hogy a magyarok ilyenek, és kész. Maximum te vagy ilyen (és ezt bizony választottad). Ne kend rá arra a nemzetre, amibe születtél, mert ez csak a felelősség hárítása. Mintha esőben szandált húznál gumicsizma helyett. Ha a kacsa nem tud úszni, nem a víz a hülye, ugyebár. “Milyen rossz itt az étel!” – “Igen, és milyen kicsit adagokat adnak!”. Vagy, mint ahogy ebben a panaszkodásról szóló cikkben írják:
Két ember ebédel. Az első nap az egyik arról panaszkodik, hogy húsos szendvicset eszik ebédre. A következő napon ugyanez történik. A harmadik napon is. Végül a másik ember megszólal: “Miért nem szólsz a feleségednek, hogy csináljon másfajta szendvicset neked ebédre?” Mire a társa így felel: “Én készítem az ebédemet!”
Mi készítjük a saját szendvicseinket, efelől ne legyenek illúzióink. Persze a krónikus panaszkodók (akiknek a panaszkodása már csak azt a célt szolgálja, hogy felkeltsék a figyelmet, vagy empátiát erőltessenek ki a másikból anélkül – és ez fontos! – hogy ők maguk elkezdenének dolgozni a probléma megoldásán) már azonosultak ezzel az áldozat-szereppel, amiből roppant nehéz kikecmeregni. A krónikus panaszkodók “empátia-fekete lyukak”, akiknek igazából nem fog segíteni az együttérzés, mert ezt szimplán elnyelik, de nem keletkezik belőle energia, aminek segítségével talpra állhatnának. A problémájukat pedig nem fogjuk tudni helyettük megoldani, de az érdekes az, hogy valószínűleg ők nem is akarják ezt. Hiszen az áldozatnak kell egy probléma, különben eltűnik az identitása.
Eszerint a témával foglalkozó videó szerint: ha meg akarjuk különböztetni a jogos panasszal élőt a krónikus panaszkodótól, a legjobb, ha amellett, hogy kifejezzük a helyzet iránti sajnálatunkat, megkérdezzük tőlük, hogy mit terveznek kezdeni a fennálló helyzettel. A jogosan panaszkodó egyrészt hálás lesz az empátiáért, és azért, hogy validáljuk az érzéseit, másrészt a kérdésre ad valami olyan választ, ami nem a “nem tudom” / “fogalmam sincs” vonalon mozog. Esetleg, ha tényleg tanácstalan, visszakérdez, hogy mit javaslunk mi – de a legfontosabb, hogy utána az egyik saját ötletét vagy a mi egyik javaslatunkat a gyakorlatban is megpróbálja megvalósítani.
A krónikus panaszkodó ellenben nem lesz hálás az empátiáért, a validálást úgy veszi, hogy jogos az önsajnálat, és még mélyebbre süllyed benne, a megoldásra vonatkozó kérdést pedig elintézi egy vállvonással. Esetleg szóban elköteleződik egy megoldás-javaslat mellett, de a valóságban semmit nem tesz meg ezért – és a következő találkozónkon ugyanúgy panaszkodik tovább.
Ismétlem: nem akarok magas lóról beszélni. Én is voltam krónikus panaszkodó, és nincs arra garancia, hogy valamikor nem fogok visszasüllyedni ebbe az állapotba. A legmeghatározóbb dilemma számomra a párkeresés volt, hosszú éveken át. Rengeteget panaszkodtam a helyzetemről, és a panaszok egy része megalapozott volt, hiszen próbálkoztam, de mindig félresikerült valami. A változást egyrészt az hozta meg, mikor elhatároztam, hogy pszichológushoz megyek, és megpróbálom feltárni azokat a mintákat, amik miatt rendszeresen csalódok, de rengetegszer kaptam meg tanácsként azt is, hogy regisztráljak online társkeresőn – és ezt évekig visszautasítottam. De panaszkodni panaszkodtam. Szóval értitek. Csináltam magamnak a húsos szendvicseket, és azt vártam, hogy mikor beleharapok, nutellás szendvics lesz, vagy tonhalas, vagy tojáskrémes.
És akkor itt vissza is lehet kanyarodni a hála témaköréhez, mert nem kell erőltetett optimistának lenni ahhoz, hogy apró lépésekben el tudjuk kezdeni változtatni a hozzáállásunkon. Elég néha kicsit körülnézni, és elgondolkodni azon, mi mindenért is lehetünk hálásak – “count your blessings”, mondja az angol, vagyis “vedd számba az áldásokat”, mármint azokat, amikben részed van. Tudom, ez nem a spanyol viasz, de mivel év végén és év elején, bármennyire is klisés, én szeretem átgondolni az életvezetési stílusomat és igen, fogadalmakat is szoktam tenni, ez talán lehet javaslat azoknak, akik észrevették magukon a panaszkodó (vagy épp túlaggódó, túlfeszülő, túlteljesítő, stb) melankólia jeleit.
Hálalista 2023: Mikor kikelnek (paradicsomok)
Hálalista 2023: Mikor messzire jöttél, és csak az út áll előtted (Linz)
Számtalan cikk támasztja alá a rendszeres hálaadás hasznosságát, és egészen elképesztő tudományos bizonyítékok léteznek arra vonatkozóan, milyen jótékony hatásai vannak annak, ha rendszeresen hálát adunk:
- Ha napi 15 percet szánunk arra, hogy hálát adjunk a jó dolgokért, hat hét után már kimutatható a gyakorlat mentális és fizikális (!) egészségünkre gyakorolt pozitív hatása. (UCLA Health)
- Ha rendszeresen kifejezzük a párunk felé a hálánkat, akkor azzal kapcsolatban is magabiztosabbak leszünk, ha valamilyen kritikát kell megfogalmaznunk. (Harvard Health)
- Ha odafigyelünk a hála érzésére, kisebb az esélyünk a depresszióra és jobban is alszunk. (The New York Times)
Sorolhatnék még a fenti háromhoz hasonló cikkeket, de szerintem a lényeg világos.
Számtalan módon gyakorolhatjuk ezt az új szokást, ha van rá hívásunk. Ilyen például a Three Good Things (Három jó dolog) nevezetű applikáció, ami rettenetesen egyszerű, és minden egyes bejegyzéshez kér egy érzelmet is (például: sütöttem egy sütit délután, ettől ügyesnek éreztem magam, és örültem annak is, hogy így örömet okozok a családomnak), de számtalan másik is létezik, elég csak rájuk keresni. Persze működik a klasszikus megoldás is: csak legyen nálunk egy füzet meg egy toll, és lefekvés előtt írjunk le pár jó dolgot, ami aznap történt velünk.
Vagy (még egyszerűbb): ha este nem tudunk elaludni, ha cikáznak a gondolataink, ha nyomaszt a másnap, ha aznap történt egy veszekedés, ha megmérettetés előtt vagy éppen valami óriási, izgalmas dolog előtt állunk, ha magányosnak érezzük magunkat, ha sokat gondolunk valakire, akivel a valóságban kommunikálni már nem tudunk, ha teli van a szívünk szeretettel valaki iránt, ha vágyakozunk, vagy ha épp átéltünk életünk legnagyobb csodáját – csak keressünk három dolgot, amiért hálásak lehetünk.
Három dolgot, ami őszinte örömmel töltött el minket, talán meglepő módon, talán csak egy pillanatra, talán csak a szerencsénk miatt. Lehet ez csak annyi, hogy épp elég korán ébredtünk ahhoz, hogy lássuk a rózsaszín napfelkeltét, vagy hogy szakítottunk rá egy percet, hogy a napfény felé forduljunk és lehunyt szemmel élvezzük a sugarakat; lehet csak annyi történt, hogy megéreztük a tavasz első illanását a levegőben, vagy láttunk egy barátságos kutyát, aki jókedvűen mellénk ugrált; lehet, hogy megengedtünk magunknak egy islert ebéd után, vagy üzenetet kaptunk valakitől, akivel már rég beszéltünk. Nem számít.
A hála érzése mindenképp megerősítést ad, mindenképp feltölt, mindenképp a jót erősíti bennünk. És lehet, hogy csak apró lépésekben, de egyre többször vesszük majd észre az apró örömöket, és így lassan, de biztosan kitalálhatunk a panaszkodás és a borúlátás emberi, de ettől függetlenül észrevétlenül nyomasztó labirintusából.
Hálalista 2023: Mikor végre elfárad és elalszik (Benedek)
Az új év első hónapjának tiszteletére: hála-lista 2024 január, a teljesség igénye nélkül.
- A finom marhahús-leves, amit szilveszterkor főztünk.
- Könyvillatban állni a könyvtárban.
- Meghallani Benedek cicát (“prr-prr”), mikor megjelenik a szoba ajtajában.
- Az összebújás este, mikor kinn fúj a szél.
- Gofrival indítani az évet.
- Mikor előttem az üres vázlatfüzet, a kezemben pedig egy kihegyezett ceruza van.
- Frissen facsart narancslevet inni.
- Friss narancslevet facsarni a családomnak.
- Megengedni magamnak, hogy félbehagyjam az edzést, ha nem érzem jól magam.
- A délutáni alvás.
- A saját sütésű zsemle illat a lakásban.
- A forró fürdő, egy jó könyvvel.
- Hallani, milyen sokan fogadják meg idénre, hogy többet fognak olvasni.
- Egy fehér pulcsi, amit újonnan kaptam, M-es, és amiben jó eltűnni.
Hálalista 2023: Menedék-pulcsi.