Kiolvasva: 2018 november
Hogy miért olvas el az ember egy futásról szóló memoárt egy japán író tollából?
Hát először is azért, mert ha frissen kezd futni, és még ki is tart valamennyire az edzésterve mellett, akkor bizony elkezdi érdekelni a téma.
Meg azért is, mert ha bölcsész, akkor mindenben keresi a mintát, mindennek értelmet akar adni, és futás közben elég sokat lehet filozofálni.
Meg azért is, mert ha az a bizonyos japán író történetesen Murakami Haruki, akkor az alany már sejti, hogy bizony nagy valószínűséggel érdemes egy kósza pillantást vetnie az irományra.
Ez a könyv nem hosszú, és nem is világmegváltó. Egy elismert író elmélkedéseit vegyíti olyan gyakorlati tanácsokkal és tapasztalatokkal, amik nem mellesleg komoly hosszútávfutók (vagy esetleg triatlonozók) javára is válhatnak. Murakami szenvedélyes futóként mindent kihoz a témából, amit lehet, miközben fáradhatatlanul edz célja megvalósítása érdekében: hogy sokadjára is lefussa a New York városban rendezett maratont.
Ami számomra (mellesleg) észvesztő teljesítmény.
Ami tetszett:
Mindig is érdekelt azoknak a sportolóknak a lelkülete, akik olyan emberfeletti teljesítményre képesek, amiről mi, földi halandók, csak álmodni tudunk. A futás becsapós dolog: ha még sose próbáltad, talán könnyűnek is tűnhet, és valahol végül is rémesen egyszerű az egész – hiszen csak felveszed a cipőt és nekiindulsz – de a fizikai rátermettségen kívül Murakami ügyesen rávilágít arra is, hogy bizony mentálisan is kihívást jelenthet a sport, főleg, ha tulajdonképpen arról van szó, hogy naponta futsz. Ugyanis azt a napi edzést, ami egy maratonhoz kell, órákban tudod mérni. Napi kb két óra futás egyedül pedig bizony nem csak a lábat, de az agyat is megterheli.
Murakami Haruki író, ezért a futást legkönnyebben ezzel a foglalkozással állítja párhuzamba. És ha még valamit kéne mondanom, ami engem erősen foglalkoztat, az bizony az, hogy vajon miképp születik meg egy regény – mi kell hozzá, milyen utat jár be az alkotója?
Na, hát elárulom, hogy általában egy rögöset és hosszút, amin csak akkor tudja keresztülverekedni magát, ha gondosan beosztja az erejét (és a tehetségét). Ismerősen hangzik?
Jójó, mondjuk futócipőt nem visel közben. De a lényeg valahol ugyanaz.
Ami nem tetszett:
Murakami Haruki számomra “régimódi” író – a szónak nem abban az értelmében, hogy poros történeteket ír! Csupán arra célzok ezzel, hogy történetei megfontolt tempóban bontakoznak ki, nem sietnek, nem kapkodnak, hanem egyfajta fogösszeszorítósan “japános”, magabiztos húzóerővel vontatják végig a kedves olvasót a cselekményen. Néha megvan a hangulatom Murakamihoz, néha meg nem. A Miről beszélek mikor futásról beszélek azért működik, mert – ironikus módon, hiszen egy hosszútávfutóról beszélünk ugye – rövid. A felkészülés néhány hónapját mutatja be, kisebb kitérőket téve közben ultramaratonokra, görög utakra, kiábrándító triatlonokra – és ez elég is. A könyv néha így is túl sokat kalandozik el vagy fejtegeti ugyanazt a gondolatot, de a végén kicsit az olvasó is úgy érzi, hogy lefutott egy távot – egy olyan úton, ami Murakami számára már rég a könyv megírása előtt elkezdődött, és bizonyára még sokáig fog kanyarogni előtte azután is, hogy letette a tollat. Mi az egészből csak egy szeletet látunk – a hátralevő részekre viszont engedjük el Murakamit egyedül.
Olvasd el…
… természetesen akkor, ha szeretsz futni, vagy ki szeretnéd próbálni, vagy kipróbáltad már, de nem ment. Igazából ezt a rövid, mégis elgondolkodtató könyvecskét akkor is érdemes kézbe venni, ha azon gondolkozol, hogy bármiféle sportba belevágsz, mert nem csak a futásról, hanem a kitartásról magáról is sok mindent fogsz megtudni. Illetve olvasd el akkor is, ha kicsit is érdekel a regények írása mögött megbúvó lelkület.
Ne olvasd el…
… ha nem stílusod, hogy a regényíró egyes szám egyes személyben beszélget veled; ha nem egy pörgős, világos főszereplőkkel vezetett történetet mond el, hanem inkább beszámolót közöl saját tapasztalataiból. Ha modernül kéne megfogalmaznom, azt mondanám, hogy Murakami könyve olyan, mintha rövid ideig blogot vezetett volna a futásról, augusztustól novemberig, miközben hol Hawaii-on, hol Japánban, hol az USÁ-ban edzett. Blogot, amiben néha kicsit elkalandozott. Ennek a történetnek nincs eleje és nincs vége – mert Murakami csak fut tovább, le a lapokról.