Rövid írás egy hosszú úszásról, amit magam se értek.
***
– Ne viccelj, ez nagyon hosszú táv.
– Hát… majd próbáljatok pihenni közben.
– Figyelj, max feladod!
– Tegyél kendőt a fejedre.
– Jézusom, nagyon vigyázz magadra!
– Kend be a dörzsölős részeket vazelinnel.
– Tök buli lesz, legalább kipróbálod!
– Naná, hogy menni fog!
– Ne erőltesd túl magad.
– Azért ehhez komoly edzettség kell…
– Be fog görcsölni a lábad.
– Párás a víz felett a levegő, nem fogsz tudni rendesen lélegezni.
– Ha nem megy, add fel.
Add fel…
***
Mikor leszállunk a balatonfüredi állomáson Dórival péntek este, minden olyan békésen-csendesen balzsamos, hogy egycsapásra átkerülök abba a nyugodt, elcsendesült idegállapotba, amit szinte csak és kizárólag a Balaton megszokott közelsége tud megadni nekem. Sok minden építi ám fel ezt a hangulatot bennem: a gyerekkori nyaralások, az egynapos bornapozások, a biciklizések, a téli látogatások emlékei mindenképp, de mindenekelőtt talán mégiscsak ennek a nagy, megnyugtató, barátságos természeti tüneménynek a fizikai közelsége az, ami miatt az ember mélyebben lélegzik, csillogóbb szemmel néz, és nagyobbakat nevet.
A városka csendes, de a levegőben izgatottság rezeg, hiszen péntek este van, Füreden szépen elkezdenek cserélődni a turnusok: akik hazamennek, még egy utolsót hejehujáznak, a most érkezők pedig nyargalnak a sétány villogó világa felé. Az állomás modern, sokkal modernebb, mint amire emlékeztem gyerekkoromból, a vonat pedig InterCity, ami hamarabb (!) fut be pár perccel, mint ahogy a menetrend szerint érkeznünk kéne.
“Már semmi nem olyan, mint régen”, nevetünk Dórival, és könnyedén, kevés csomaggal sétálunk a füredi utcákon, hogy megkeressük a szállásunkat, amit csak pár óráig veszünk majd igénybe. Holnap reggel ismét vonatra szállunk, hogy részt vegyünk az idén 37. alkalommal megrendezésre kerülő Balaton-átúszáson. Dóri hetedjére ússza át a tavat, én pedig – ha minden jól megy – előszörre.
A nap épp lemenőben van, mikor a sétányra érünk, vacsorázás céljából. Mielőtt beülünk a választott étterembe, még kisétálunk a mólóra, és körbekémlelünk. Balra tőlünk a keleti medence, jobbra Tihany, az apátságot pont most szikráztatja meg a nap utolsó sugara. Olyan sokszor láttam már ezt a képet, mégis úgy vagyok vele, mint az esti Budapest látványával: sose tudnám megunni.
De ma új szemmel nézem az egészet, mert soha nem néztem át a túlpartra így, soha nem próbáltam magam elképzelni a két part között, félúton, se nem délen, se nem északon. Soha nem volt ennyire valóságos, amit valahol már gyerekként megálmodtam, eldöntöttem, betettem az agyam egyik fiókjába, hogy majd… majd ha megérek rá, majd ha képesnek érzem magam rá…
A déli part az egyik pillanatban közelinek tűnik – hiszen szinte ki tudom venni a fákat a túloldalon! – a másik pillanatban aggódva nézem a dombok kékjét, ami jelzi, hogy a valóságban ez egy igazi kihívás lesz.
Mikor lemegy a nap, hátat fordítunk a tónak, és étterembe megyünk. Bár nem terveztem alkoholt inni, most mégis bort rendelek. “Ünnepelek vagy az utolsó vacsorát eszem?”, mélázom. Aztán kezembe veszem a kést és a villát.
Kell az erő holnapra.
Meg a jókedv…
***
Két héttel ezelőtt még nem tudtam, hogy én elindulok ezen a versenyen. Nem vagyok úszó, bár tűrhetően evickélek és sose féltem a víztől. Az uszodákért kevésbé rajongok, ellenben úsztam már a Földközi-tengerben és a Perzsa-öböl vizében is. Az átúszásra nem edzettem külön – Dóri nyerte a két nevezést, én pedig igent mondtam a csatlakozásra (carpe diem, ugye). Előtte azért vettem egy úszószemüveget, és edzés gyanánt sokat gondoltam az elmúlt közel egy évben véghezvitt futásokra (melyek között két verseny is szerepelt, egy 5, illetve egy 7.5 km-es távval). Elmentem még egy utolsó jógaórára, ahol aznap – mit ad Isten – pont földön csúszkálós segédeszközökkel erősítettük.
Mint mondtam az órán: nem is tudtam, hogy szárazföldön is fogok tudni gyakorolni az úszásra.
De mára már csak a csillogó víz maradt, amibe egy órán belül csobbanunk. Révfülöpre nyolc óra előtt ér be a vonatunk, és a strand felé sétálva a tömegben egy idősebb nő szólít meg engem és Dórit. Kicsit törve beszéli a magyart.
– Ti is az átúszásra jöttetek? – érdeklődik.
– Igen – bólogatunk.
– És hányadjára ússzátok át?
– Én hetedjére – mosolyog Dóri.
– Én elsőre – motyogom bizonytalanul.
A néni is mosolyog.
– És ti is izgultok? Én nagyon – vallja be.
Tudom, mire gondol. Még soha nem éreztem pillangókat a gyomromban egy balatoni strand felé sétálva.
– Ez az első alkalom, hogy el tudok indulni ezen a versenyen – meséli nekünk. – Korábban mindig elhalasztották a rossz idő miatt, nekem pedig haza kellett utaznom.
– Honnan jött? – érdeklődünk tőle.
– Kaliforniából – osztja meg velünk.
– Hát akkor… sok szerencsét – búcsúzunk egymástól, ahogy kiérünk a füves sportpályára, ahol a nevezések adminisztrációja, az orvosi vizsgálatok kivitelezése, és a karszalagok osztása zajlik.
A mi első utunk az orvosi sátrakhoz vezet, mert a verseny előtt kötelező az orvosi engedély beszerzése. Ezt otthon is megtehetjük, de a helyszínen is szinte azonnal sorra kerülünk, és mire kettőt pislogok, már a vérnyomásomat mérik.
– Hú, de alacsony – néz nagyot a doktornő, mikor meglátja az értékeimet. – Mindig ilyen? – emeli rám a tekintetét.
Az őszinte válaszom az, hogy fogalmam sincs, de meggondolom magam.
– Igen, mindig. És ma reggel nem ittam se teát, se kávét, biztos azért ilyen nagyon alacsony – teszem hozzá bizonytalanul.
Szerintem a doktornő nem hisz nekem. Elnézően mosolyogva mér végig.
– Hányadjára ússza át? – jön a következő kérdés.
Milyen népszerű téma ez ma.
– Elsőre, remélem. – Igyekszem állni a tekintetét, ami megint szúrósan, de egyben szórakozva és megengedőn vizslat engem.
– És készült?
Úgy érzem magam, mint egy matekfelelésen. Végül röviden összefoglalom neki sportolói készültségemet, és hozzáteszem:
– Ha elfáradok, feladom. Nem fogok hősködni.
Erre megnyugszik, lepecsételi a papíromat, majd utamra enged. Dóri pár perc múlva csatlakozik hozzám, és gyorsan átöltözünk egy szimpatikus fa árnyékában. Fejünkre fehér, piros mintás kendőket kötünk, amik messziről úgy néznek ki, mint két babos kendő (pedig valójában piros Suzuki jelek vannak rajta). Minden olyan helyre kenünk vazelint, ami gyanús, hogy kidörzsölődhet (némileg kényesebb helyekre is, de hát ilyen ez az úszó-szakma, na). Bőven adagoljuk a naptejet is, amiből főleg az arcunkra kerül sok, végül pedig a nyakunkba akasztjuk az úszószemüvegeket, és beállunk egy hosszú sorba, ahol leadhatjuk a csomagjainkat. Ezeket aztán motorcsónakok viszik át Balatonboglárra, a célba.
A mellettünk lévő sorban, picit hátrébb, ott áll a kaliforniai nő is. Kék úszódresszben van. Nem vesz észre minket.
Babos kendő és ami az úszás mögött van.
Indulunk!
Csomagok nélkül hirtelen felgyorsulnak az események. Megfontoltan lépkedünk az immár csak úszóknak fenntartott füves részen. A mezőny eleje nagyjából 40 perce indult útnak (rajtolni reggel nyolc és déli tizenkét óra között van lehetőség, a célba pedig legkésőbb délután négyre mindenkinek meg kell érkeznie). A hangosbemondó szerint máris van olyan, akinek fel kellett adnia a versenyt. Mindenkit arra buzdítanak, hogy lassan indítson, hiszen az erőt hosszú órákra kell tartalékolni.
– Ez egy teljesítmény-túra! – vallja a testetlen hang, ami az úszók feje felett repked.
A víz a part közelében 25 fok körül van az elmúlt napok kánikulájának köszönhetően. Nagyrészt szélcsend van, bár a tó közepén állítólag hullámzósabb a hangulat. “A tó közepén.. vajon eljutok egyáltalán odáig?”, villan át az agyamon.
A stégre lépés előtt lecsippantják a karszalagunkat, ezzel megjelenünk az esemény internetes felületén. Számunka most kezdődik el a verseny.
Átsétálok a zuhanyon és lemászom a stég végén elhelyezett létrán. A Balaton selymes vize körbeölel, megsimogat, összezárul körülöttem, én pedig végre elengedem a létrát és belenyújtózom az első tempóba, amiből még több, mint háromezret tervezek megtenni a következő órákban. Szememet a túlpartra szegezem, Balatonboglár domborulataira, a helyre, ami 5.2 kilométerre fekszik tőlem, és nagy levegőt veszek.
Aztán úszni kezdek.
Nem Révfülöp, nem 2019, de úszás!
0-1.5 km
A Balaton átúszása elsőre nem tűnik másnak, mint elnyújtott strandolásnak, és én igyekszem így hozzáállni – csak ugye, ahelyett, hogy kijönnék a vízből néha, benne maradok… Dórival komótos tempót veszünk fel, sorra hagynak le minket a gyorsan úszók, a rutinosak, a dicsőségre jobban vágyók. Én a túlélésre játszom, Dóri pedig szolidarít.
Az első egy kilométert szinte végigbeszélgetjük, fejünket a vízből kiemelve, lassan úszunk, mint a Kondorosiban a nyugdíjasok. De bőven van mit nézni és megbeszélni, a kijelölt útvonal mellett ugyanis végig vitorlások sora áll, 30-50 méterenként kapaszkodót, pihenőhelyet kínálva a megfáradt versenyzőknek. Élvezettel olvasgatjuk a neveiket, és vizslatjuk a többi úszót is magunk körül. Az indulás után az emberek szétszóródnak és egyáltalán nincs tömeg-hangulat, pedig a versenyen idén majdnem 10.000 ember rajtolt el!
Az útvonal mentén 500 méterenként méretes bóják úszkálnak, reményt adva a fáradóknak. Az elsőt mosolyogva, nyugodtan hagyjuk el, az első teljes kilométert pedig a 40. perc környékén tudhatjuk magunk mögött.
Szórakozásképp meginterjúvolom Dórit.
– Hogy érzi magát így az első kilométer után? – tartom felé a képzeletbeli mikrofont.
– Örömmel számolhatok be arról, hogy minden teljesen rendben van. Bár a babos kendő lecsúszása némi riadalomra adott okot, szerencsére ez nem okozott komoly fennakadást a versenyben – nyilatkozik a megszólított, aki az előbb lebukott a víz alá, majdnem megszabadítva magát a szerencsehozó kendőtől. – Na és Ön hogy látja a helyzetet?
Válaszra nyitnám a számat, de ekkor egy alattomos hullám arcon csap, és beszéd helyett inkább nyelek két korty vizet.
Az első órát az 1.5-ös bója elérésével ünnepeljük. Az egyik vitorlásról pont bemondják a pontos időt, csak innen tudunk tájékozódni, mert egyébként az időérzékünket valahol a parton hagytuk. Megjegyzem, szükség is van erre a megváltozott tudatállapotra, hiszen a táv nagy része még előttünk van, és már egy órája folyamatosan úszunk…
Hangulat.
Forrás: csodalatosbalaton.hu
1.5-2.5 km
Az úszás kicsit olyan kezd lenni, mint a meditáció. A beszélgetésünk szakadozik, majd megállapodunk, hogy most egy ideig nem szólunk egymáshoz – így talán több energiánk marad a mozdulatok összehangolására. Én felveszem az úszószemüvegemet, és átváltok “szabályos” mellúszásra, amit évek óta nem műveltem. A szememet tágra nyitva merülök bele a vízbe, és csendben imádkozom érte, hogy nehogy meglássak valami halra emlékeztető objektumot a zavaros homályban, mert tudom, hogy ha egy ponty lábon puszil, én ordítok…
De szerencsére egyik hal sem olyan hülye, hogy tízezer csapkodó embernek a környékére merészkedjen, ráadásul a Balaton vizét annyira felkavartuk, hogy a kinyújtott kezemet se látom magam előtt, nem hogy bármi mást. Egyre kevésbé fókuszálok a külvilágra, és egyre jobban érzem a víz természetességét magam körül. A kinti világ megpillantása szükségszerű, de nem sok új információt ad, és bár mindig látom a következő bóját, a levegőn töltött egy-két másodperc nem engedi, hogy sokat merengjek a távolságon – és ez így is van jól. A mozgásom koordinálására figyelek, próbálgatom, hol tudok még több erőt beleadni az úszásba.
Pihenésképp megállok egy kicsit és a hátamra fordulok, amiben már érzem a megtett kilométereket, és jólesik más testhelyzetet felvenni. Révfülöp még mindig közelebb van, mint Boglár, pedig már másfél órája a vízben vagyunk – ugyanakkor muszáj rávennem az agyamat arra, hogy értékelje a megtett távot, és ne a még előttem álló kihívásra feszüljön rá.
Sajnos úszni nem tudok ebben a pozícióban: a Balaton, bár ma nem annyira hullámos (lehetne ez sokkal vadabb is), azért nem úszómedence, a hátúszást pedig hullámzó vadvízben csak kopoltyúval rendelkező lényeknek ajánlanám. Visszafordulok a hasamra.
– Hogy vagy? – kérdezem Dórit, aki két méterrel előttem pihen.
– Fázom – vallja be a kérdezett. – De azért jól. Csak mozognunk kell…
Kicsit aggódom Dóriért, aki messze a legsportosabb ember, akit ismerek (50-60 kilométereket is le tud futni, nincs egy hete, hogy egy nap alatt körbebiciklizte a Balatont, és januárban vele indultam el életem legelső futóversenyén is), de ennek a sportosságnak egyik hozadéka izmos, erős, ám szinte teljesen zsírtalan testalkata is – ami általában kívánatos, hosszú úszás során viszont némileg hátrány.
Tovább úszunk, és próbálok arra gondolni, hogy hamarosan a táv feléhez érünk. Dórira nézek, aki továbbra is fázik, én pedig leltárt készítek testrészeimről és fizikai állapotomról, majd arra jutok, hogy munka után édes a pihenés.
Meg arra, hogy úgyse voltam még vitorláson.
– Dóri, én szeretnék pihenni egyet a felénél – kiáltok úszótársamnak, aki rögtön beleegyezik a javaslatba. Kinézünk egy szimpatikus vitorlást, és keresztbe fordulunk a pályán, hogy elérjük. Most váltok először gyorsúszásba, mert dolgozik bennem a vágy, hogy minél kevésbé zavarjam meg a többi úszó tempóját. A meggondolatlan, hirtelen váltásért jutalmam egy azonnal görcsbe álló bal vádli.
– Hujj – örvendezek a fejleménynek, és gyorsan megkapaszkodom a vitorlás mellett lebegő mentőövek egyikében.
– Mit adhatok? – hajol fölém a hajó tulajdonosa érdeklődve.
– Egy pohár vizet – szól valaki az én hangomon.
Jé, gondolom, azt hittem, valami erősebbet fogok kérni. Meg hogy már ittam ma eleget…
– És ha van esetleg szőlőcukor….? – próbálkozunk. Szerencsére szőlőcukor van. Mindig van, és kell is, de nagyon…
A szőlőcukor úgy olvad el a számban, mint a legfinomabb karácsonyi édesség, és olyan érzést vált ki belőlem, mint a legkiadósabb vasárnapi ebéd. Az jár a fejemben, hogy életemben nem ettem még ilyen jót, és gyorsan kérek még egyet – nagyobb itt a tét annál, mint hogy finomkodjunk. Már legalább 500 kalóriát égettem el ma.
A vádlimat közben a hajó oldalának támasztom és a hajókötélbe kapaszkodva nyújtok. Isteni érzés pihenni egy picit, de a vízből nem akarok kimászni – többek között azért, mert visszamenni egész biztosan sokkal nehezebb lenne, mint egyszerűen csak tovább úszni.
Öt percet adunk magunknak, majd búcsút intünk a hajónak, és elengedjük a köteleket és mentőöveket. Megint száz százalékban a Balatonra bízzuk magunkat.
“Jól figyelj ide, fiam. Azért hoztalak el, hogy erősödj, és örülj a szabadságnak. Korlátokat nem szabok, mert annyi eszed már lehet, hogy nem mégy fejjel a falnak. Ha tehát bevered a fejed, a te dolgod, ha bajba kerülsz, magadnak kell kilábalnod, mert esetleg nem lesz melletted senki. Annyira vállalkozz, amennyit elbírsz, és nekem hiába nyivákolsz, ha elvágod a kezed, vagy elrontod a gyomrod. Ez mind te magánügyed. Úgy vélem: csak így tanulsz meg a magad lábán járni, és pontosan rájössz majd, hogy mit lehet, és mit szabad” …(Fekete István: Tüskevár)
2.5-3.5 km
A szőlőcukor körbeszaladgál a szervezetemben és minden lankadó testrészemnek lekever két nagy pofont, mire azok vigyázzba vágják magukat, és a következő 500 métert olyan energikusan úszom át, mint a verseny első fél órájában. “Ez vérré vált” – mondja Dóri, és maximálisan egyetértek vele.
A gerincem pihentetése érdekében nagyrészt a szabályos mellúszáshoz tartom magam, bár így lemaradok a látvány egy részéről, ami pedig nem elhanyagolható dolog. A Balaton közepén úszunk, mögöttünk már teljes pompájukban rajzolódnak ki a badacsonyi hegyek, és Révfülöpön már nem látjuk a part részleteit. Normál időben itt járnak a hajók, itt horgonyoznak a vitorlások, és még soha nem úsztam itt. Annyi helyét ismerem már a Balatonnak, de ezt még nem, itt még sosem jártam, itt, ami se ide, se oda nem tartozik, megyehatár is egyben, pedig milyen különleges kis hely ez, és milyen jó, hogy a miénk…
Az úszásban az az egyik érdekes dolog, hogy csendben zajlik. Tempózol és közben – gondolkodsz, mert hát zenét nem tudsz hallgatni. Tempózol, és mindenki más is ezt teszi, és itt, a táv felénél, már kevesen csacsorásznak. A futóversenyeken mindig van zene, innen is, onnan is szól, de itt érdekes módon ez nem divat, pedig a vitorlásokon lehetnének hangszórók. A sok ember között csendben úszás azt a benyomást kelti bennem, mintha valamilyen lazac-féle lennék, aki felfelé úszik a folyón, hogy hazatérjen, sok ezer másik társával együtt, nem megkérdőjelezve azt, ami mindannyiuknak természetes.
“Csak nehogy kiemeljen egy grizzli” köpi be az agyam a kötelező hülye poént, ami némileg kikezdi a fennköltséget.
Dóri tudna gyorsabban úszni, mint én, és néha tíz-húsz méterre is eltávolodik tőlem, de mindig megáll és megvár, addig is pihen. Nem akarom, hogy miattam legyen rossz az ideje, de azt mondja, nem érdekli. Már hatszor úszta át a Balatont egyedül, és most neki is többet számít az, hogy megoszthatja az élményt valakivel, mint az, hogy hány órakor ér célba…
A szőlőcukor hatása hamar elmúlik, de van más, ami erőt önt belém: egy kék, íves paca a túloldalon, ami nem hasonlít az útjelző bójákra.
– Te Dóri, az micsoda? – kérdezem a tapasztaltat.
– Az? Az a cél.
Hű.
– Már a felétől látni lehet? – ámulok. Pedig valójában nem olyan nagy csoda ez, de a városban azért ritkán fogadhat be a szemünk két és fél kilométert légvonalban…
Három és fél kilométernél járunk. A táv nagy részét megtettük már, viszont két és fél órája úszunk. A térdhajlataim fájnak, és a karjaim egyre satnyábban húzzák a vizet mögém. Néha elrontom a ritmust, és egyre többször szeretnék háton úszni, hogy megfáradt gerincem fellélegezhessen.
Másodjára is pihenőt javaslok, és Dóri most sem ellenkezik. Három és fél kilométert úsztunk már, de csak a második vitorlásnál tudunk kényelmesen megállni, mert az elsőt jelenleg valósággal ellepik a fáradt úszók. A fedélzetről halk zene szól – a “Hey Jude”. Elmosolyodom.
A második hajónál ismét mentőövbe bújok és két pofára kezdem enni a felkínált szőlőcukrot. Olyan ez kicsit, mint egy vízi büfé – volt is olyan hajó, ahol hallottam a poént – “Hamburger, sültkrumpli kecsappal, jó lesz?”. Balatonboglár időközben egész közel került hozzánk. Meglepődve veszem észre, hogy lassan kirajzolódnak a fák, és a boglári gömbkilátó is világosan kivehető már.
“Lehet, hogy át tudom úszni ezt a tavat?” – morfondírozom titokban.
Lehet.
Forrás: 24.hu
3.5-5.0 km
Soha életemben nem tettem még ki magamat ilyen megerőltető fizikai próbatételnek – semelyik sportot nem űztem három órán keresztül folyamatosan, és még ha űztem is volna, ilyen, mint az úszás, ahol kezed-lábad együttesen és összehangoltan mozog, talán nincs is még egy. Nem vagyok úszó és nem gyakoroltam erre a versenyre, és mégis – valahol tudom, hogy nem fogom feladni. Az elején sem akartam, de most, az utolsó másfél kilométeren lassan el is hiszem, hogy hacsak nem történik valami előre nem látható baj, bizony nem is fogom.
Lassan képzelődni kezdek, bár ezek ártatlan hallucinációk, és főképp dupla hamburgerek, palacsinták, illetve hekkek alakját öltik. A babos kendő már rég lejött a fejemről, és már órák óta a jobb karomra kötve lóg, de nem gyanakszom napszúrásra, ahhoz túlságosan is vizes a fejem. A gyomrom viszont reszketve harmonikázik. Reggel nem mertem sokat enni (csak pár Fornettis meggyes párnát majszoltam el a vonaton), és ez nem volt hiba, de most már, a harmadik óra végéhez közeledve, fertelmesen éhes vagyok.
Dóri egyre jobban eltávolodik tőlem, de nem hibáztatom, és megpróbálok egyszerre elmerülni a vízben és a gondolataimban. A fájdalmaim tűrhetők, egyik sem olyan, ami ne lenne indokolt három óra intenzív úszás után, de már szeretnék a végére érni a távnak. Lebukom, rúgok, karral is húzok, kiemelkedem, levegőt veszek, majd elölről kezdem. És közben – gondolkodom…
Nem mindenki volt támogató ezzel a lehetőséggel kapcsolatban. Sokan féltettek, vagy olyanokról meséltek, akik hiába készültek, nem tudták leúszni a távot. Megint mások több dologtól is óva intettek, és láttam a szemükben, hogy nem hiszik, hogy sok esélyem lenne úgy átúszni a Balatont, hogy én ezt két héttel előtte találom ki. Volt, aki azt javasolta, hogy ne vegyek részt rajta, csak strandoljak egyet, és várjam meg Dórit, aki biztosabb induló.
Senkire nem sértődtem meg emiatt, de most eszembe jutnak, és megengedek magamnak egy kárörvendő vigyort a víz alatt. Erre nem számítottatok, mi?
Aztán más dolgok jutnak eszembe. Például a kollégáim, akik egytől egyig megszavazták, hogy képes leszek teljesíteni a kihívást, és ezt az irodai tábla is tanúsíthatta, amit egy hétig nézegethettem a verseny előtt. Eszembe jut a nagymamám is, akit márciusban veszítettem el, de aki világéletében imádta a Balatont, és aki valószínűleg most is valahol értem aggódik, miközben azt igazgatja, hogyan legyen még ennél is ideálisabb az időjárás… És főképp: eszembe jut az a millió élmény, ami ehhez a tóhoz köt, amit második otthonomnak érzek, ami egy és mégis ezer meg ezer különböző arca van, és ami mindent és mindenkit befogad, és mindig ott van, ha kikapcsolódásra, békére, pihenésre vágyunk.
Magamhoz ölelem a Balatont, és ő is megölel engem, ahogy végtelenítve, harmonikusan siklok benne előre, felfüggesztve levegő és iszap, hullám és hínár, vitorlás és part, úszó és úszó között; nem tart meg semmi, csak én saját magamat, és mégis megtart valami, ez a hét betű, ami a térképeken valahol pont itt fut keresztül, ahol én most fizikailag is tartózkodom, valahol az L és az A között…
Azokra az emberekre gondolok, akiket szeretek, és akik gondolnak rám most, akik talán az interneten nézik a versenyt, és várják, mikor ugrik fel a nevemnél a “Célba ért!” felirat, és aggódnak, mert bár azt nem tudom, pontosan mióta vagyunk a vízben, az világos, hogy már nagyon-nagyon régóta.
Fáradt vagyok, és minden rúgást érzek, és a cél nem akar közelebb jönni; olyan, mint egy délibáb, ami elérhetetlen. Balról szirénát hallok – rendőrhajó cirkál, hallod, Dóri, kiállítják a szabálytalankodókat, viccelődök magamban, de Dóri már messze van, pár pillanatig nem is látom és aggódni kezdek, de aztán észreveszem, minden rendben; elhúz felettünk egy helikopter, a vizet nézik, jobbra tőlünk elsősegély-mentőcsónak megy a másik irányba, köröz körülöttünk, aztán riasztják, és meglódul.
Visszateszem az úszószemüvegemet, és ismét a víz alá bukom. Nem akarom látni azt a célt, ami még egy kilométerre van tőlem, ami még negyven perc ezzel a tempóval, csak mozogni akarok folyamatosan, gondolatok, érzések nélkül, hogy amikor legközelebb kidugom a fejem és jól körülnézek, már lássam az embereket a parton…
Az 5. kilométernél érzem, hogy már csak vergődöm, de ez már a cél, ez már igazán az…! Reményteljesen nyújtom lefelé a lábamat, a versenyen első ízben, de nem találok támaszt, így gyorsan visszahúzom és indulok is tovább. A parton tömeg áll, és a vízben is félkörben állnak az emberek a célt jelző bójasorokon kívül, de ami ennél is fontosabb, az Dóri, aki már csak tizenöt méterre van tőlem, és nem is annyira az, hogy Dóri, de az, hogy Dóri –
– Dóri áll.
– Leér a lábam – kiáltja nekem, félig sírva, félig nevetve, és pár másodperc múlva megérkezem mellé, és leteszem a lábam a balatonboglári strand iszapjára.
Dórival összeölelkezünk és visszanézünk az északi partra, és – nem hisszük el.
Onnan jöttünk.
Cél
Az utolsó pár métert gyalog tesszük meg, a bámészkodók kereszttüzében. Sajnos személyesen senki nem vár itt minket, de a tömeg mintha minden célba érőnek örülne – ha meg nem, akkor is örülünk mi magunknak, kit érdekel?
– Téged is maguktól visznek a lábaid? – érdeklődöm Dóritól, aki bólogat. A lábaink mintha önálló életet élnének, folyamatos mozgásban vannak, és sebesen terelnek minket kifelé, a szárazföldre. Beleszólásunk nem nagyon van a dologba.
Remegve kecmergek ki a vízből; abban a pillanatban, hogy a bőrömet szél éri, libabőrös leszek és egész testemben reszketni kezdek.
– Mindjárt megkapjuk a pólót és sokkal jobb lesz – ígéri Dóri. A célvonalhoz lépünk, ahol elkapják a csuklónkat, és leolvassák a karszalagunkat.
– Háromórahuszonhatpercharmincnégymásodperc, gratulálok, fotó! – darálja a lány a célban, lefényképezi megrökönyödött személyemet, aki még afölött sem tért napirendre, hogy átúszta a Balatont, hát még afölött, hogy három és fél órán keresztül úszott, majd végigsétálunk a szponzorsátrak között és begyűjtjük az ellátmányt. Jobbra tőlünk DJ helyett egy fúvós katonazenekar ül, teljes felszerelésben. Némiképp melankolikus hangulatot árasztanak, ahogy a tűző napon a “Summertime” című szerzeményt zengetik, de oda se neki.
Dórival gyorsan begyűjtünk mindent, ami jár az átúszásért (póló, alma, víz, alkoholmentes Dreher, fánk, perec) és elterülünk a füvön. Körülöttünk hasonlóképp elfáradt emberek hada. Mellettünk négytagú fiúcsapat, akik egymással versengve úsztak, de most ők is nagyokat lélegezve pihennek, mint fiatal fecskék, akik életükben először repülték át a tengert.
A fecskékről eszembe jut idei első strandolásom Balatonszemesen, pár héttel ezelőttről, ahol messzire sétáltam/úsztam el a partról. Előszezon, szombat délután, rengeteg szúnyog és kevés ember egyvelege volt az a látvány, ami végül megalapozta a döntésemet, hogy részt vegyek a mai versenyen: a szúnyoginvázióban fecskék hada cikázott a fejem fölött, ahogy a tükörsima, szinte teljesen átlátszó vízben tempóztam, megbűvölve a túlpart és úgy általában az egész tó látványától, amibe kedvem lett volna beleúszni, ameddig erőm bírja…
Mosolyogva, három harapással tüntetem el a fánkot, és a nap felé fordítom megégett arcomat.
Megcsináltuk.
Végszó
A Balaton átúszása dicséretes teljesítmény, akárki hajtja is végre, és a dicsőség teljesen független a végeredménytől. A profi úszók ezt a távot egy óra alatt ússzák le; Dóri két és fél óra alatt képes rá, a komp pedig, amin visszafele haladunk, 25 perc alatt teszi meg az utat. Az idei versenyen 9724 úszó indult el, és döbbenetes módon a résztvevők 99%-a teljesítette is a távot, pedig majdnem mind amatőr úszók vagyunk!
Ebbe a kihívásba úgy vágtam bele, hogy halvány fogalmam se volt róla, mire vállalkozom pontosan. Nem tudtam, hogy egy kilométert vagy ötöt tudok majd leúszni; nem tudtam, bírom-e majd szuflával; nem tudtam, kitart-e a lelkesedésem és hogy megéri-e majd a fáradság a célt. Erre a kihívásra nem készültem, nem úgy legalábbis, mint ahogy egy futóversenyre készül az ember.
Mégis, mikor ott voltam, meglepő kitartással és szívóssággal tartottam magam, olyannal, amiről nem is tudtam, hogy megvan bennem. Közben és utána is gondolkodtam azon, hogy vajon mi segített át a nehezén, mi adta a lelkesedést (mert azért kell hozzá lelkesedés bőven). A válasz – az olyan, kézzelfogható dolgok mellett, mint a jó kondi, a bizonyos fokú edzettség, és a testünk által adott visszajelzések folyamatos figyelése – számomra ez: mindannyian szeretjük a Balatont, és a Balatonban úszni teljesen más, mintha, mondjuk, a Garda-tavat úsznánk át. Felvállalom a szentimentalizmust, de szentül hiszem, hogy van abban valami hajtóerő, ha olyan helyen teljesítünk, ahová sok érzelem köt minket. Más a hazai pálya, mint idegenben játszani…
“Nem beszél, hát nem is hazudik; nem ígér, és mégis odaadja mindenét,
nem szól, és mégis többet mond, mint amit ember valaha mondott.”…
(Fekete István: Tüskevár)
Az átúszás nem változtatta meg a kihívásokhoz való hozzáállásomat. Tudom magamról, hogy a jövőben is úgy fogok állni a kihívásokhoz, mint eddig: félve, kétségekkel kitömve, akkor sem bízva magamban, ha már előtte sikerrel teljesítettem valami hasonlót. Ha jövőre rajthoz állok, számomra ugyanolyan hihetetlen lesz a célbaérés, mintha először történne meg a dolog. De a biztató gondolat az, hogy ennek ellenére, a folyamatos küzdelem és kétségek ellenére is rajthoz lehet állni, és lehet, hogy nagyon lassan kerülünk közel hozzá, és lehet, hogy meg kell állnunk pár vitorlásnál, és beszélgetnünk kell a mellettünk úszó barátunkkal, és meg kell égnünk a napon, de elérhetjük azt a kék pacát, ami, bármilyen hihetetlen, mégis a célvonal lesz…