Hol a boldogság mostanában?

Minden ősszel felmerül bennem a kérdés: mi a csudát csináljon az ember, mikor vége a nyárnak és hirtelen amiatt kell aggódnia, hogy megették-e a molylepkék a télikabátját, hogy működik-e még a cipzár a csizmáján, és hogy idén mennyit kell majd fizetnie a fűtésért?

Én erre a kérdésre azzal szoktam magamnak válaszolni, hogy ilyenkor lehet finom meleg italokra beülni finom meleg helyekre barátokkal, ilyenkor lehet végre használni a sütőt, mert nem csak fűt, de finom dolgok is jönnek elő belőle (ha szerencsém van), illetve ilyenkor (is) hálát lehet adni az égnek, ha városban élünk, mert programok mindig vannak, csak a szabadtéri fröccsözések átlényegülnek mássá. Például színházi előadásokká, mozivetítésekké, teaház-túrákká és forralt borozássá.

Ettől függetlenül a szürke kedvtelenségért én sem rajongok, de mivel a kimozdulásból nem vagyok hajlandó engedni, pár héttel ezelőtt érdeklődéssel nézegettem egy esemény hirdetését, amit a drágalátos Facebook ajánlott figyelmembe. “Mitől olyan boldogok a dánok?”, jött a kérdés már a címben; egy kérdés, amit nem először láttam felbukkanni. A leírás egy előadást/beszélgetést ígért valami boldogság-szakértővel, illetve opcionális filmvetítést és talán még egy koncertet is (utóbbi kettőt fizetős, a beszélgetést viszont ingyenes alapokra helyezve).

Mint mondtam: a szürkeség hajlamos megfeküdni a gyomromat, így határozottan megnyomtam az “Ott leszek” gombot, meghívtam vagy hat ismerősömet, akik közül legalább négyen visszanyomták az “Érdekel” gombot, és ezzel hallgatólagosan megegyeztünk, hogy nem volt teljesen érdektelen az ajánlás, amit küldtem nekik. “Na, ebből még talán lesz is valami”, gondoltam, majd továbbálltam.

Hygge és Lykke

Nem tudom, hogy vajon tudatos-e az időzítés, de ha az ember könyvesboltban dolgozik, eléggé szemet szúr neki, ha valami különleges újdonság jelenik meg a piacon. Pár hete három (!) boldogsággal foglalkozó könyv is érkezett a munkahelyemre: ebből kettő az Ikigai címet viselte (ez egy japán kifejezés, általában úgy írják körül, mint azt az értelmet az életünkben, ami miatt érdemes reggel kikelni az ágyból), a harmadik pedig a The Little Book of Lykke megnevezéssel és egy rendkívül dekoratív borítóval illegette magát a polcon negyedmagával. Utóbbit egy (meglepetés!) dán férfi, egy bizonyos Meik Wiking (ez nem vicc) írta. És majdnem biztosra veszem, hogy nem véletlenül most, az ősz derekán jelent meg ez a könyv.

Mit szépítsem: mivel közelgett a dán esemény, és amúgy is érdekelt, mit lehet mondani a témáról, belefogtam az olvasásba. A lykke (kiejtése nagyjából: “luuh-kah”) egyszerűen a “boldogság” szó dánul, és, mint később megtudtam, a könyv maga tulajdonképpen folytatása Wiking úr tavalyi irományának, a The Little Book of Hyggének (aminek a fordítása kevésbé egyértelmű, de mondjuk úgy, hogy “kuckósság”, már ha elfogadjátok ezt a szót tőlem). Mindkét könyv kisméretű, de elég vastagok, és szépen dekoráltak kívül-belül. A bennük közölt adatok érdekes statisztikákra épülnek, a dániai Boldogságkutató Intézet (Happiness Research Centre) vezérigazgatója, a Wiking maga, pedig bátor következtetéseket von le a számokból – tudtátok például, hogy egy pénztárca-leejtős “vajon hányan adják vissza” kísérletből az derült ki, hogy Norvégia, Dánia és Finnország a legőszintébb országok? Vagy hogy a Dél-Afrikai Köztársaságban a leghosszabb az ingázásra fordított idő (átlagosan 60 perc), de hogy ha valaki már napi három órát ingázik az otthona és a munkahelye közt, akkor hirtelen már nem frusztrálja annyira, milyen sok ideje megy pocsékba? Illetve, hogy azok, akik gyereket vállalnak, nagy többségben és világszerte alacsonyabb boldogságszintről számolnak be, mint azok, akik ezt nem teszik meg? (Ez utóbbi tényleg így szerepel a könyvben, bár nyilván ez a leegyszerűsített verzió, függ a gyerekek életkorától, társadalmi helyzettől és támogatottságtól, stb.)

Wiking a boldogságot hat dolog függvényének látja, ezek:

Együttlét (Togetherness), lényegében a más emberekhez fűződő viszonyunk
Pénz
Egészség
Szabadság (úgymint az önmegvalósításra, véleményünk kifejezésére, stb.)
Bizalom
Kedvesség

Van, ami tényleg megfogott a könyvben. Bírom a skandináv országokat, hobbiból például svédül tanulok, és szeretem az IKEA-s húsgolyót. Tetszett, mikor Wiking leírta a dán “bofellesskap” intézményét (angolul co-housing, vagyishát együttlakás, egymás mellett élés, ami még nem összeköltözés, de közel áll hozzá). Ennek lényege, hogy a szomszédság közösségként kezd működni (és nem úgy, mint a gazdagréti Szomszédok Lenke nénivel és barátaival). Olyanokat olvasok, hogy az ilyen lakókörzetekben a szomszédok egymást segítik mindenben: például vetésforgóban látják el a főzés terheit, szerszámokat is közösen vesznek/használnak, a gyerekek szabadon mozoghatnak a házak között, ha a saját szüleik épp nem tudnak vigyázni rájuk. Kicsit olyan kommün, de a jó értelemben. Célja elsősorban az, hogy mentesítse a családosokat a terhektől, és megosszák azokat (a főzés jó példa erre – ha csak hathetente kell a vacsoráról gondoskodni, mindjárt több idő jut egymásra). Ez szerintem baromi jó dolog, feltéve persze, hogy normális emberekkel vagyunk körülvéve.

De ahogy olvastam, kezdett kicsit elegem lenni az idealizmusból, és arra jutottam, hogy az író a dolog végére valószínűleg kifogyott az ötletekből. Kedvesség? Na, te Wiking, feltaláltad a spanyolviaszt.

Mondjuk lehet, hogy a véleményemet befolyásolta az is, hogy utánanéztem az író előző könyvének, ami a “dán életérzést”, a hyggét taglalta nem tudom, hány oldalon keresztül, és ami a goodreads.com-on kapott ám hideget, meleget. Inge szerint a The Little Book of Hygge “gyűjteménye mindazon dolgoknak, amik jók a világban. A hygge kifejezésnek sok nyelvben nincs pontos megfelelője, de mégis olyan fogalom, amit mindenki ismer: a melegség, kényelem, kuckósság, valahova tartozás és biztonság érzése ez”, Vanessa pedig “hihetetlenül boldog” volt, miközben olvasta. Barry ellenben kijelenti, hogy a könyvet inkább illeti a “The Little Book of Bollocks” cím, mert amellett, hogy egyértelmű dolgokra hívja fel a figyelmet (hát persze, hogy jó, ha normális egyensúly van a munkánk és a magánéletünk közt, illetve, ha megbízható társaságban, jó barátok között mozgunk), nem átall olyan javaslatokat tenni, ami bizony nem mindenkinek egyértelműen elérhető. “Menj el a hétvégi házikódba és élvezd kicsit a hygge életérzést”, áll a könyvben. Persze, ezt mindannyian megtehetjük, akármikor… Lily szerint pedig a könyv nem más, mint szimpla marketingfogás a dán gyapjúzoknik népszerűsítésére.

Hogy magyar vonatkozást is írjak, még az Indexnek is megvan a véleménye a témáról: tegnapi cikkük, mely “Az ember 44 éves korában a legboldogtalanabb” címet viseli, záró sorai a következők:

“[A hygge érzéshez] nem kell […] más, csak egy hatalmas lakás (a dánokra jut a legnagyobb lakóterület Európában, fejenként közel ötven négyzetméter), néhány szuper recept, és jó minőségű alapanyag, egy kandalló, egy kert, egy bicikli, sok könyv, és néhány természetes fából készült bútor. A könyvben több száz oldalon át sorolják a dán boldogság kellékeit, bár azt, hogy az ember nem hulladékot eszik, hogy ne mérgezze magát és a gyerekeit, próbál barátokat szerezni, próbál olvasni és a gyerekével friss levegőn lenni, szerintem nem hyggének hívják, hanem egyszerűen józan észnek.“

Hát valahogy nálam is ez volt a konklúzió a lykke-könyvet illetően.

A hygge egyik válfaja: csend, meleg, könyv, kutya.

Ikigai

Na, akkor egy pillanatra nézzünk át a földgömb másik oldalára, Japánba. Van nekem ott egy ismerősöm, meg vannak sztereotípiáim, hiszen még nem jártam ott, ezért nem nagyon tudok miből építkezni, de ha naggggyyyon boldog embereket kéne mondanom (akik nem dánok), valószínűleg nem a japánok jutnának eszembe. Bocsánat mindenkitől, aki nem ért ezzel egyet. Azt elismerem, hogy Japánban eszméletlenül magas a várható életkor (83,7 év a WHO szerint, ez valami átlagolt érték lehet, mert nem különböztet meg nőt és férfit, és a lykke-könyvből van), tehát valamit biztos nagyon jól csinálnak. Emlékszem, angolóráimon néha elővettem egy CNN riportot Okinawáról, ahol száz éves emberek futóversenyeznek meg ilyenek. Ők azt mondták, hogy sok gyümölcsöt és halat esznek, sokat vannak társaságban és hasznosnak érzik magukat, ezért a magas életkor.

De a boldogság? Azért az is elég jólismert tény, hogy Japánban nagyon magas az öngyilkosságok száma, hogy hajlamosak túldolgozni magukat, hogy kevés a szabadnap és a nagyvárosokban jellemző a magányos életmód.

Szóval akkor most mi van?

A The Little Book of Ikigai című könyvet Ken Mogi írta, és sokkal spirituálisabb alapokkal indul, mint a Lykke. Érdekes, de alappillérek itt is vannak, csak merőben mások, összetettebbek. Ezek:

Kicsiben kezdés (Starting small)
Az ego elengedése (Releasing yourself)
Összhang és fenntarthatóság (Harmony and sustainability)
Az apró dolgok öröme (The joy of little things)
A jelenben élés (Being in the here and now)

A könyv teljesen más irányból közelíti meg a témát, mint nyugati “kollégája”. Részletekbe menően írja le például, mi az oka annak, hogy az országban több ezer fazekas próbálja létrehozni modernkori mását egy történelmi emléknek, egy különleges, csillag-szerű mintával ellátott edénykének, a yohen tenmokunak, amiből mindösszesen három darab létezik a világon. Mogi itt beszél a kodawari fogalmáról, ami az ő definíciója szerint “személyes elvárás magunkkal szemben, amihez az egyén makacsul ragaszkodik”. Például, ha szakács, nem éri be akármilyen szusival, és addig nyomkodja a tonhalat, amíg meg nem találja a legtökéletesebbet. Ha fazekas, akkor akár az egész életét arra áldozza, hogy újra és újra kiégesse az edényeket, míg meg nem találja azt a vegyi kombinációt, ami a csillagmintázatot eredményezi. Nyugati aggyal nálam ez egyenlő a perfekcionizmussal; mindkét esetben igaz, hogy se a kodawari, se a perfekcionizmus/maximalizmus nem kell, hogy világmegváltó dologra irányuljon.

Azt nem tudom, boldogok-e a japánok (ezt majd megnézem magamnak), de van itt egy érdekes dolog, ami Moginál valahol az ego elengedésével kapcsolatban jelenik meg először. És ha azt hiszitek, hogy eddig pesszimistán álltam a boldogság kérdéshez, akkor nagyot fogtok nézni.

Flow

Pont, mikor elkezdtem azon gondolkodni olvasás közben, hogy vajon lesz-e köze az irománynak a flow/mindfulness (“sodródás”/tudatosság) témakörhöz (épp Zen buddhistákról szóló bekezdéseknél tartottam), és lapoztam egyet, már ott is volt a név, amire gondoltam: Csíkszentmihályi Mihály, a magyar származású amerikai pszichológus neve, aki megalkotta a “flow” fogalmát, ami lényegében annyit tesz: a jelent minél tudatosabban megélni, a jelenben maradni, annak részévé válni, se a múlttal, se a jövővel nem számolni. Csíkszentmihályi szerint a flow “olyan állapot, aminek során az embert annyira lefoglalja, amit csinál, hogy semmi más nem érdekli“. Így, egyszerűen. Flow az, mikor gyerekként a földön fekve legózunk elmélyülten. Az is, mikor lakásfelújítás van, és festeni kell a falat, aminek a monotonitása szinte meditatív állapotba juttathat minket. És természetesen ide tartozik minden, művészetet őszintén űző ember élménye: a fotósé, mikor a modellel van, a karmesteré egy koncert közben, az illusztrátoré rajzolás közben.

És igen, én is ezt szoktam érezni, ha írok.

Ken Mogi egy japán példát hoz, Hayao Miyazakit, akit a legtöbben a Chirio szellemországban c. rajzfilm alkotójaként ismerhetünk, és aki világhírű animációs művész. Ő az, aki képtelen nyugdíjba vonulni, mert a munkája annyi örömet ad számára. 2013-ban állítólag bejelentette visszavonulását, csak, hogy 2016-ban, 75 évesen újból dolgozni kezdjen egy animációs filmen… De ide tartozik Walt Disney is, aki szintén aprólékos munkával, odaadással, valószínűleg flow állapotban alkotta meg rajzfilmjeit. “Válassz olyan munkát, amit szeretsz, és soha többet nem kell dolgoznod“, mondta ugye Confucius…

Érdekes egyébként, hogy mikor kíváncsiságból rákerestem a boldogság témakörére, rájöttem, hogy a jelen megragadása valahogy mindig megjelent a forrásokban. Valahol erről szól a carpe diem, a meditáció, a buddhizmus, a flow, az ikigai (a lykke/hygge dolog nem annyira, de lehet, tévedek, és ez is benne foglaltaik valahol a dán életérzésben)… szóval elég sokminden ahhoz, hogy ne tudjunk csak úgy elsétálni mellette. Az első TED videó, ami felugrott a keresésemre, ugyanezt az üzenetet hordozza (Matt Killingsworth: Want to be happier? Stay in the moment). És nem mintha magamat akarnám fényezni, de rájöttem, hogy még én is írtam erről, itt, ebben a blogban, mikor Jorge Bucay írásán filozofáltam, ami állítja, hogy az álló órák is lehetnek pontosak – napjában pontosan kétszer.

Magyarkodás

Valamiért mi, magyarok, olyan könnyen keltjük rossz hírét saját magunknak. Szeretünk panaszkodni, mondjuk (ami már önmagában panasz), pesszimisták vagyunk, morcosak, nem elég mosolygósak, stb. Mikor a Wiking könyvet olvastam, direkt figyeltem a statisztikákra, hiszen többször is megjelentünk itt-ott a skálákon. Ezt találtam:

Bár a gyermekvállalás általában csökkenti a szülők általános boldogságérzetét (sarkítva), a legboldogabb szülőket Portugáliában találhatjuk. Magyarország a második a rangsorban; mind Norvégiát, mind Svédországot, mind pedig Dániát megelőzzük.
Mikor a tudósok pénztárcákat “hagytak el” nagyvárosokban, Magyarország bizalom terén is az élmezőnyben végzett: 12 pénztárcából nyolc került vissza jogos tulajdonosához, ezzel a negyedikek lettünk a bizalom-létrán.
Olyan nyugatiak számára, akik otthonról is végezhetik a munkájukat, és ezt akár más országból is megtehetik, Budapest az elsőszámú célállomás (világjárt barátom véleménye szerint mi, “belsősök”, gyakran észre se vesszük, milyen élhető fővárosban lakunk a többi “nagyhoz” képest) – ezzel Berlint és Bangkokot előzzük meg a top háromban.
Van egy elmélet, ami mintha mindig felbukkanna a boldogságot célzó életmódtanácsok között, a flow. És ezt egy magyar születésű tudós fogalmazta meg először. És én erre szeretnék büszke lenni. Ritkán tekinthetünk rá így, de lehet, hogy a boldogság igazi receptje sokkal szorosabban kötődik hozzánk, mint hinnénk.

Szóval lehet, hogy legközelebb egy The Little Book of Boldogság is kerülhet a boltokba.

Boldogság

Mikor felvirrad a dán boldogságelőadás napja, természetesen szakad az eső. Elvergődök a munkába, ahol a fűtés még nem üzemel, ezért egész nap forró teával és pulcsiban reszketek, miközben a kezeim lefagynak a billentyűzeten. Azzal vigasztalom magam, hogy este jobb lesz, de miközben a délutáni angolórámra ügetek, érzem, ahogy átázik a csizmám. Szerencsére van nálam váltózokni, de mikor ismét kilépek az esőbe, ugyanott tartok.

Ráadásul időközben kiderül, hogy egyetlen barátom se fog velem tartani az esti programra.

Mivel elég erős kötelességtudat munkál bennem (lehet, jól ellennék a japán mentalitással), még ezek után is bűntudatom van, ha arra gondolok, hogy kihagyjam a ma esti programot. De talán a boldogságnak van egy titkos összetevője is, ami minden egyén esetében egyedi, mert mindenkinek mással kell megküzdenie magában. Nekem a magammal szemben támasztott elvárásokkal. Hogy el tudjam engedni azt, hogy “kell”, csak azért, mert azt mondtam magamnak.

Végül átkozódva feladom, és beállok egy tömött sorba a Sparban, hogy sütőtököt vegyek az előadás helyett. Mikor hazaérek, a cicám boldogan elémdöcög, dörgölőzik. Felcsavarom a fűtést, bekapcsolom a sütőt, belököm a tököt. Míg készül, a cicát simogatom, veszek egy forró zuhanyt, kiengedek. És mikor kijövök a fürdőszobából, olyan illat lengi be a lakást, mintha egy tökházba költöztem volna.

A tökre vajat olvasztok és letelepszem a kanapéra a kedvenc sorozatommal meg a cicával. Majd adok én nektek hyggét!