7. nap: Sivatag
Az utolsó teljes napom az Emírségekben már szinte megszokott rutin szerint zajlik. Mr. B. reggeli készülődését hallgatom az ágyból, félálomban. Kitakarózom-betakarózom, nehéz eltalálni a megfelelő hőmérsékletet, amikor a légkondi optimálisan hűt, de még nem fázom meg a kis pizsamámban. Elbúcsúzunk, az ablakból látom, ahogy a kocsi kiáll a parkolóból, aztán egyedül maradok.
Megszokások.
Lassan készülődök össze, utolsó kényelmes nyaralós napom ez. Már tudom, mit hol találok a hűtőben, konstatálom, hogy elfogyott a palackozott ivóvizünk – mondjuk a teámat csapvízből is meg merem csinálni, mert a felforralt víz egyben sterilizálódik is, de tudom, hogy el kéne menni a boltba, legalább ezért.
Aztán kicsit tovább viszem a gondolatmenetet. Bolt? Étel? Ahogy a konyhában állok, felsejlik bennem egy gondolat: bár igazán bárki megmondja az ismerőseim köréből, hogy nem vagyok nagy szakács, hirtelen feltámad bennem a vágy, hogy este vacsorát főzzek. Magunknak, illetve Mr. B-nek. Meg akarom köszönni neki ezt a hetet, ezt a sok élményt, a lehetőséget, azt, hogy beszenvedte magát Dubajba miattam, hogy elvitt Ománba, hogy megmutatta, hogyan kell határőrökkel barátkozni, hogy rávett, hogy ismeretlen húst egyek meg egy ismeretlen ország ismeretlen tengerpartján ismeretlen emberek mellett, hogy felvitt ahhoz az erődhöz Bukhában, hogy meghívott ide… (vagy egyszerűen csak azt, hogy elviselt egy hétig).
A tervemmel csak két gond van: az egyik, hogy a bolt a lakópark túloldalán van, legalább negyed óra sétára becsülöm (tehát oda-vissza fél óra), ami a szikrázó napsütésben – szégyen vagy nem – majdhogynem teljesíthetetlen.
A másik gond, hogy egyetlen ételt tudok tűrhetően megfőzni: a bolognai spagettit. És nem vagyok benne 100%-ig biztos, hogy minden hozzávalót megtalálok a kisboltban, még ha oda is érek egyben.
A problémát egy időre magam mögött hagyom, és úgy döntök, ha már a bolt irányába indulok, úgyis útba esne a medence, tehát miért nem állok meg ott egy kicsit strandolni? A kérdésen nem rágódok sokat, és fél órával később már a víz mellett fekszem az árnyékban, és a szemközt fürdő európai családot figyelem, ahogy birtokba veszik az egész medencét. Szokás szerint gyilkos a meleg: hiába tempózom a hideg vízben és fekszem be utána az árnyékba, a szívem a szokásosnál sokkal erősebben ver, mint mikor termálvízben kéne gyorsúszást bemutatni.
Mikor elérkezettnek látom az időt, elindulok a bolt irányába, de sajnos tíz perc után kénytelen vagyok visszafordulni. Rájövök, hogy nem tudnék egy karton vizet visszacipelni a lakásba, hiszen hiába hűltem le a vízben, még így is alig vánszorgok. Csalódottan visszafordulok, de a tervemről nem mondok le. Max nem lesz meglepetés, gondolom, de ez legyen a legnagyobb baj.
***
Mikor Mr. B. megérkezik délután, én épp elmerülök az egyik könyvben, amit a repülőn nem volt kedvem elkezdeni – ez Dave Eggers Hologram for the King című regénye. Többen is ajánlották erre a sivatagi útra, mivel Szaúd-Arábiában játszódik és szinte átsüt a lapjain a perzselő sivatagi napfény. Kicsit olyan „Godot-ra várva” hangulata van, de nekem többet mond, mint a Beckett darab. Valahogy megfog a hangulata: a sivatagban várakozó emberek, akik a titokzatos szaúdi király felbukkanását várják, miközben csak telnek és telnek és telnek a napok…
Ironikus vagy sem, az utolsó igazi közös programunk Mr. B-vel a következő: kimegyünk a sivatagba, és végre mutat nekem rendes homokdűnét („Megfoghatsz egyet”, harangozza be előző nap a túrát nevetve).
Camel road a javából.
Ahogy ő elmondja, az autóutakat általában három féle kategóriába sorolják errefelé: van az autópálya, van a teherautók által használt truck road és a lepukkant, néha homokkal befújt, kisebb települések között futó camel road. (És igen, tevék sétálnak rajtuk/mellettük, legalábbis előfordul a dolog.) Mi egy ilyen camel road felé vesszük az irányt, bár az igazi „autentikus” sivatag csak nem akar megérkezni: lépten nyomon oázisokba, házakba botlunk. Mr. B. kiakad.
– Csak egy dűnét akarok mutatni neked, erre mindenhol pálmafák nőnek – dohog. Majd kis szünet után hozzáteszi: – A következő kanyar után meg már mesterséges medencék lesznek, figyeld csak meg.
Én jót nevetek az egészen, mert őszintén szólva semmi kifogásom az ellen, hogy egész délután a sivatagban autókázzunk. Közben elhajtunk egy komoly kerítéssel körbevett karám mellett, ahol nem tevék vannak, hanem érdekes, fehér, hosszúszarvú gazella-szerűségek.
– Oryxok – mondja Mr. B. (és nem, ez nem egy Pokémon-fajta!). – Nagyon-nagyon védett állatok. Állítólag Ománban van valami rezervátum, ahol sokat lehet látni, és egyszer majdnem le is vezettünk odáig, aztán rájöttünk, hogy itt RAK mellett az egyik emír tart párat.
Messziről, de látom az állatokat. Bőven van helyük mászkálni, de maga a környezet nem egy turistabarát közeg.
– Sose mertem itt autóval megállni – csóválja a fejét Mr. B. A szigorú őröket és a magánterületre figyelmeztető táblákat látva megértem őt.
Végül ő fogalmazza meg a konklúziót is:
– Azért ha gazella lennék, egy Emírségekbeli rezervátumban szeretnék élni – jelenti ki nagy meggyőződéssel.
Utána egy kicsit átmegyünk angoltanárba, mikor felvetem, hogy a „Ha gazella lennék…” kezdetű mondat tökéletes lenne a feltételes mód gyakoroltatására.
40 teve
A játékból az ránt ki minket, mikor hirtelen kikanyarodik elénk egy kisebb terepjáró, amit egy nagyjából tizenkét éves fiú vezet. Baj nem történik, de Mr. B. még azért szidja kicsit a gyerekeket volán mögé ültető helyieket. „Persze, itt mi az alternatíva?”, gondolom. „Vagy teve, vagy séta…”
***
Kitartásunkat végül siker koronázza, és már igazi dűnék közt haladunk. Csakúgy, mint az ománi kicsi erődnél, Mr. B. itt is megy a kaland felé, és az elágazásnál a lepukkantabb utat választja – én ezt egyáltalán nem bánom, sőt, megintcsak az jut eszembe: éljen!
Az igazi dűne.
Sajnos az út elég hamar végetér, és a kanyargós, homokkal bevont, távolbavesző lehetőségre pillantva még Mr. B. is jobbnak látja átgondolni a továbbmenetelt – annál is inkább, mivel szép lassan lemegy a nap a hátunk mögött, és kinn éjszakázni azért nem akarunk.
Végül rövid tanakodás után a hazaút mellett döntünk.
Az egyetlen probléma, hogy Mr. B. egy ívben akar megfordulni a szűk úton.
A Toyota első két kereke lassan lehuppan az aszfaltról, és engedelmesen belesüpped az egyik vendégszereplő dűne aljába – majd olyan szinten makacsolja meg magát, hogy még kipörögni se hajlandó.
A nap közben továbbra is lassan süllyed lefelé.
Mi pedig – igen – elakadunk a sivatagban.
***
Bár még sose kellett autót kihúznom sehonnan, se sárból, se hóból, az első tippem az, hogy tegyünk valamit a kerekek alá, amin talán ki tudunk evickélni a szépen mélyülő gödörből. Mr. B-vel közös erővel félbevágott farönkökkel próbáljuk kiékelni a kerekeket (a csomagtartóban voltak, közvetlenül a gyékény mellett, amit Ománban már használtunk). De csak azt érjük el, hogy mikor Mr. B. gázt ad, én meg az eredményt felügyelem, az autó teleköp homokkal.
Helyet cserélünk, és most én adok gázt, Mr. B. pedig megpróbálja erővel elmozdítani az autót, de csak még tovább süllyedünk a homokba. Végül egy közelben dolgozó helyit hívunk segíteni (aki rögtön célszerszámokkal érkezik – látszik, hogy nem először kell Toyotát mentenie az úton), de még az ő ásóként használt fémrúdja se ér sokat.
A helyzet egyre szórakoztatóbb és bizarrabb, ám akkor – nagyjából fél óra vesztegelés után – befut egy kis társaság egy pick-up szerűséggel, ami pont megfelel a célnak. Nagynehezen kötél is kerül valahonnan, és végül a másik autó kihúz minket a slamasztikából.
Mr. B. vált pár szót a megmentőinkkel, és megüti a fülemet a „chai” szó. Mikor Mr. B. visszasétál hozzám, közli, hogy meghívtak minket magukhoz teázni. Ezt nevezem én vendégszeretetnek…
Sajnos a meghívást nem áll módunkban elfogadni, így csak köszönetet mondunk és továbbállunk – ezúttal egy kicsit óvatosabban.
***
A hazaút azonban korántsem eseménytelen. Először is: pár kanyarral a dűnés eset után nem kevesebb, mint három tevébe botlunk, akik az út mellett ácsorognak, és nagy lelki nyugalommal legelésznek (vagy hát rágcsálják azt a pár kórót, amit találnak). A két mellső lábuk lazán össze van kötve, hogy ne mehessenek messzire, de a gazdájuknak nyoma sincsen. Mr. B. megáll, hogy kiszállhassak és közelebbről is megnézhessem őket, én pedig elvarázsolva lépkedek a legközelebbi felé.
Ezt senki nem fogja elhinni…
A tevét nem nagyon zavarja, hogy bámulom, bár azért megsimogatni nem merném. Szép állat, és sokkal valóbbnak hat így, a homokdűnék között, a lemenő nap fényében, mint az állatkerti karámban, ahol általában látjuk őket (vagy, ahogy pár nappal hazaérkezésem után megesik velem, egy budapesti bicikliút mellett, mint cirkuszi kellékek…). Ahogy ott állok a tökéletes csendben, a lemenő nap fényében és elbűvölve nézegetem a tevét, megint hatalmába kerít az az érzés, hogy olyan leírhatatlanul fantasztikus, amiben épp részt veszek, hogy
- alig hiszem el
- félek, nem fogom tudni elég jól megosztani azokkal, akik nem voltak ott
- már megint túl hamar el fog múlni.
Hárman voltak, csak a hátsók szégyenlősebbek.
Picit tovább sétálok a másik két tevéhez, aztán visszafordulok az autó felé, hogy ránevessek Mr. B-re. Ő azonban nem engem néz: az egyes számú teve időközben barátkozós hangulatba került, és épp a lehúzott ablak fölött néznek farkasszemet Mr. B-vel. Jót mosolygok a látványon, és élvezem, hogy így, naplemente felé közelítve pont jó lett végre a hőmérséklet.
Alakul a hangulat.
***
Még mindig a sivatagban tekergünk és kivételesen az ománi rádiót hallgatjuk – ahol egyébként, meg kell mondanom, egész jó zenék szólnak. Elhajtunk Ras-al-Khaimah picike repülőtere mellett (mert van neki!) – Mr. B. fejből elsorolja, a világ mely tájaira indulnak innen gépek. Az ablakon kipillantva egyszercsak megpillantom a korábban látott fehér gazellákat.
– Nézd csak! Ezek azok az oryxok, nem? – kérdezem Mr. B-t. Aki oldalra pillantva maga is meglepődik, és azonnal megáll.
Ugyanis, bár kerítés mögött vannak, az oryxokat itt nem őrzik és táblát se látunk kitéve. Az utolsó sivatagi megállónk így végül egy szafari félreértelmezhetetlen hangulatát árasztja, ahogy mindketten a kerítésre hasalva igyekszünk a lehető legjobb minőségű képeket készíteni erről a vadonban már egyszer kihaltnak nyilvánított, most már „csak” erősen védett állatként számontartott, ritka teremtményről.
Oryxok a sivatagban.
***
Hazafelé tartva egyszercsak megszakad a rádióadás – pontosabban elhallgat a zene, és furcsa, természeti környezetet imitáló hangeffektusok veszik át a helyét. Vízcsobogást hallok, szelet, ilyesmit. Olyan érzést próbálnak kelteni, mintha valami erdőben vagy réten lennénk.
– Mi ez? – kérdezem Mr. B.-t.
– Most van az esti ima – mondja ő. – Pont most ment le a nap Maszkatban, tehát most kell imádkozni.
Furcsállom, hogy magát az imádságot nem halljuk a rádióban, csak ezeket a meditatív hangaláfestéseket. Nagyjából egy perc után egy kellemes női hang megerősíti, amit Mr. B. mondott Maszkatról meg a naplementéről, majd egy idézet hangzik el a Koránból
„Aki enni ad a böjtölőnek, hogy a böjtjét megtörhesse, ugyanazt a jutalmat kapja, anélkül, hogy a böjtölő jutalma bármit is csökkenne.”
A tervezett vacsorára gondolok, és már előre örülök, hogy adhatok valamit Mr. B-nek cserébe ezért a sok élményért.
Sivatagi utak.
Sajnos, mint kiderül, a lelkesedés nem kölcsönös. Mr. B. azt mondja, ne vesződjek főzéssel, inkább rendeljünk majd valamit, ha hazajön. Ugyanis az ok, amiért nem tudtuk elfogadni sivatagi barátaink meghívását korábban, az az, hogy időhöz vagyunk kötve: Mr. B-nek fociedzése van este, ami nagyjából egy órát tart ott mellettünk, a lakás mellett. Bár sajnálom, hogy így egy órával megrövidül az együtt tölthető időnk, eszembe nem jutna arra kérni őt, hogy hagyja ki az edzést. Úgy érzem, ennyi kikapcsolódás bőven jár neki. Meg úgy, hogy egy órát bőven kibírok.
Mikor azonban visszaérünk és ő összekészülődik, én meg a sivatagi fatuskós kalandból szuvenírként megmaradt szálkát operálom ki a kezemből, lassan változni kezd a terv. Mr. B. azt tanácsolja, hogy nyugodtan feküdjek le aludni, ők ugyanis az edzés után még esélyes, hogy megisznak pár sört. Majd valamikor érkezik – kilenckor, tízkor, esetleg tizenegykor? Igyekszem jó arcot vágni a dologhoz (nem vagy a barátnője, nem kérheted, hogy maradjon veled), de azt hiszem, abban a pillanatban, ahogy becsukja az ajtót maga után, minden visszaváltozik sütőtökké körülöttem.
***
Az elkövetkező pár órát egyedül töltöm. Nincs kedvem olvasni, nincs kedvem enni, nincs kedvem írni, nincs kedvem aludni. Most, mikor benne vagyok ebben a helyzetben, amikor úgy érzem, bebörtönöznek a saját kétségeim, gondolataim, félelmeim, és – igen – dühöm, legszívesebben felhívnék valakit, akinek elpanaszolhatom a magányomat. Ehelyett marad a chat, ami életmentőnek bizonyul. „Nem a barátnője vagy – a vendége”, mutat rá a barátnőm, aki Budapestről követi az eseményeket. Arra buzdít, hogy tegyem meg azt, amit muszáj lesz.
Beszéljek már Mr. B.-vel.
Nem vagyok egy konfrontálódó típus, soha nem voltam. A düh általában szomorúsággá fordul át bennem, és elgyengít, ahelyett, hogy erőt adna egy vitához. Erre rájön, hogy sokszor nem is érzem jogosnak a haragomat, három szóval el lehet velem hitetni, hogy valójában a dolog nem érdemel akkora figyelmet, mint amekkorát én szentelek neki.
De ezen az estén mindent megjárok, minden negatív érzelmet. Mivel enni végképp nincs kedvem, kinyitok egy sört magamnak – van egy pár a hűtőben – és előveszem azt a könyvet, amiben a versem és a novellám megjelent Mr. B-ről, még tavaly. Ott van a kézzel írt ajánlásom az elejében, ott vannak a szavaim, kinyomtatva, a 13. oldalon. Eszembe jut az elmúlt három év, minden beszélgetésünk, minden találkozónk, minden elválásunk, amikor sose mertem elsírni magam, hogy ne mutassam, mennyire fáj. Eszembe jut az is, amikor jól voltam, amikor egyszerűen örültem, hogy beszélünk, és érdekelt a véleménye, a tapasztalata, és végtelenül jólesett a biztatása. Még a megkönnyebbülésre is emlékszem, amikor otthon lett valakim, akivel naponta beszélhettem, és így kaptam valamit, amit Mr. B. sose tudott nekem megadni, de ettől függetlenül tudtam örülni annak, hogy ismerem őt.
Fizikailag rosszul vagyok, részben persze az éhgyomorra megivott sörtől. Szinte folyamatosan sírok, és úgy érzem, muszáj tudnom az igazságot, muszáj tudnom, mi ez, mit keresek én itt, miről szólt ez a hét. Este tizenegy felé nem bírom tovább, és írok neki, hogy nem vagyok jól. Lassan elindul hazafelé, én pedig nem dühöt, hanem félelmet érzek. Mert talán még sose voltam ennyire kiszolgáltatott helyzetben úgy, hogy épp még kiszolgáltatottabbá készülök tenni magamat.
Mikor végre belép az ajtón, két percre abba tudom hagyni a sírást. Megkérem, hogy beszéljünk, törökülésben ül le velem szembe az ágyra.
Három éve először vagyunk olyan helyzetben, amiből most egyikünk se tud elmenekülni. Nincs köztünk se a számítógép képernyője, se az az 5000 km, se az, hogy csak egy napunk van találkozni. Engem felőrölt a helyzet, és nincs hová mennem, nem hagyhatom őt ott, nem szaladhatok haza. És ő se tehet mást, mint hogy rám néz és meghallgat. És válaszol.
Úgyhogy beszélünk.
És mire eljön az éjfél, két dolgot tudok meg:
Az egyik, hogy a megérzéseim mindvégig helyesek voltak.
A másik, hogy valószínűleg most kezdődik az utolsó nap, amikor még beszélünk egymással.
8. nap: Ras-al-Khaimah – Dubaj – Budapest
Másnap reggel nem vagyok túl szép látvány. Gyakorlatilag a lakásban található összes papírzsebkendőt elhasználtam, ami közül jópár most ott hever körülöttem az üres franciaágyban. Még egy tekercs WC papírt is találok az éjjeliszekrényen, mert egy ponton muszáj volt alternatívát találnom a zsebkendőre. Az egyik párnát görcsösen ölelem magamhoz, a jobb kezem pedig még mindig ökölbe szorulva markolja az egyetlen megmaradt zsebkendőt.
Mr. B. készülődik, én kitámolygok a konyhába, hogy a szokásos reggeli teám elkészítésének rutinja valami életerőt verjen belém. Sűrű napom lesz: össze kell pakolnom, ajándékokat kell vásárolnom, szeretnék egy utolsót fürdeni a medencében, el kell jutnunk a reptérre, ahonnan este kilenckor indul a gépem, örökre el kell búcsúznom Mr. B-től…
Köztünk egyetlen beszédtéma van reggel, egy friss hír: az előző esti manchesteri terrortámadással van tele minden hírportál. Egy koncert utáni robbantásban 22 ártatlan ember halt meg.
Később a nap folyamán az Iszlám Állam vállalja magára a merényletet.
***
Kényszerítem magam, hogy lemenjek a medencéhez, bár erősen vonz a gondolat, hogy egész nap ágyban heverjek és olvassak, de tudom, hogy erre az éjszakai járaton bőven lesz lehetőségem. Egyébként az úszás jót is tesz – a monoton mozdulatok segítenek kicsit rendszerezni a gondolataimat, a mozgás pedig erővel tölt fel.
Búcsú RAK-tól.
Magam is meglepődöm rajta, mikor elkezdek az előző esti beszélgetésünk pozitív részeire koncentrálni. Sajnos volt már részem abban, hogy egy szakításnál csak negatívumokat hallottam magamról, de tegnap nem ez történt. Bár azt megállapítottuk, hogy a legbölcsebb elengedni ezt a történetet, Mr. B. megpróbált megnyugtatni az engem gyötrő kétségekkel kapcsolatban – akár a kinézetemmel, akár a tetteimmel, döntéseimmel, vagy a jelenlegi élethelyzetemmel voltak kapcsolatosak. Ez persze nem fog megvigasztalni, de jobb helyzetből indulok, mint közel egy éve, mikor ennek az ellentétét éltem át valaki mással.
Délutánra összeszedem magam annyira, hogy kibírjam a kétórás autóutat a reptérre. Elbúcsúzom a lakástól, Mr. B. segít kihúzni a bőröndömet, és elindulunk. Még elmegyünk vásárolni – ajándékot szeretnék vinni az otthoniaknak, Mr. B. segít kiválasztani a megfelelő fajtájú datolyát, teát, kesudiót, pisztáciát, sőt, még a bőröndbe való begyömöszölést is együtt oldjuk meg. Elfogyasztunk egy késői ebédet egy pizzériában, és az Abigél c. regényről mesélek neki – ne kérdezzétek, hogy lyukadtunk ki ennél a témánál. Aztán visszaülünk az autóba, és Dubaj felé fordulunk.
Épp a „Speed of Sound” szól, és én révülten bámulok ki az ablakon, hogy elbúcsúzzak a lemenő nap gyönyörű látványától, mikor Mr. B. meglep: azt mondja, irigyli, amit most érzek.
Megkérdezem, pontosan mit irigyel ezen.
Kiderül, hogy arra gondol, amit akkor érzünk, amikor egy egyszer látott tájtól keserédes nosztalgiával búcsúzunk, mert sejtjük, hogy többet nem fogunk visszatérni oda. Mikor igazából alig ismerjük a helyet, de már előre hiányzik; mikor már akkor vágyakozunk azután, amit elvesztettünk, mikor még ott vagyunk mellette.
Tudom, hogy hamarosan ő is elutazik, jópár hetet fog Ázsia túlsó végén tölteni. Nem féltem őt, nem gondolom, hogy unatkozna… De közben azt is elmondja, hogy az utazás egyre kevesebb izgalmat kínál neki. Ahhoz képest, hogy három éve büszkén mesélte, hogy egy bőröndöt bármikor képes összepakolni és indulni, most inkább szomorúan mondja ugyanazt.
– Három perc alatt be tudok pakolni egy bőröndöt két hétre – néz előre mereven, miközben vezet.
Ott és akkor nem tudok mit mondani. Az ő utazásai túl sok fájdalmat okoztak már nekem.
Napokkal később jut csak eszembe:
Mr. B, nem biztos, hogy örökké az utazás lesz a legjobb válasz mindenre.
***
Az autóút sokkal jobb hangulatban telik, mint amire számítok. Ragaszkodom hozzá, hogy meghívjam magunkat még egy kávéra az egyik benzinkúton. Talán csak az együtt töltött időt akarom meghosszabbítani, talán csak a megmaradt dirhamokat akarom elkölteni – mire mennék velük itthon, vagy bármikor máskor? – de nem számít. Olyan gyorsan múlik el minden körülöttem, hogy fájdalmat is alig van időm érezni. Jobb kéz felől felsejlenek Dubaj felhőkarcolói, még egyszer, utoljára, a Burj Khalifa tornya magasan kiemelkedik az összes többi közül.
A táblák könyörtelen visszaszámlálást indítanak: fájdalmasan pislogok minden kilométerre, amit magunk mögött hagyunk, miközben a reptér egyre közelebb kerül. Már csak 50, már csak 35, már csak 20 kilométer…
Mr. B. még ekkor is meg tud nevettetni, mikor félreolvas egy táblát az út mentén, majd elkezd ezzel szórakoztatni engem. Az előző este jut eszembe, mikor az ágyon ülve keseregtem. „Veled csókolóztam először, rólad írtam azt a verset meg a novellát…” sírom neki. Komolyan vesz, de azért hozzáteszi: „Együtt ásódtunk el a sivatagban is”, mire elkezdek egyszerre sírni és nevetni.
Most is valami hasonló történik, bár ez a fájdalmas visszaszámlálás rosszabb, mint a sírás.
Ahogy megy le a nap és peregnek a kilométerek, folyamatosan emlékeztetem magam, hogy el kell búcsúznom. El kell búcsúznom a melegtől. El kell búcsúznom a datolyapálmáktól. El kell búcsúznom Tőle. El kell búcsúznom az autótól. El kell búcsúznom a palackozott ivóvíztől. El kell búcsúznom az ománi hegyektől. El kell búcsúznom Tőle. El kell búcsúznom az ima szavától. El kell búcsúznom az abajáktól. El kell búcsúznom a közös zenehallgatástól. El kell búcsúznom Tőle. El kell búcsúznom a sivatagi dűnéktől. El kell búcsúznom a felhőkarcolóktól. El kell búcsúznom a chai karaktól. El kell búcsúznom Tőle. El kell búcsúznom a naplementétől. El kell búcsúznom a párás levegőtől. El kell búcsúznom Tőle. El kell búcsúznom a tengertől. El kell búcsúznom Tőle. El kell búcsúznom az arab feliratoktól. El kell búcsúznom Tőle. El kell búcsúznom Tőle. El kell búcsúznom Tőle…
***
A reptéri parkolóban megpróbálom még egyszer megölelni őt – ott épp nincs senki rajtunk kívül. Visszaölel, de lélekben mintha már máshol járna. Talán Ázsiában. Talán csak otthon. Igazából nem számít.
A reptérre még bekísér, de ott már csak nézzük egymást – az erős érzelemnyilvánítást, ha emlékeztek, itt nem nézik jó szemmel. Alig bírom visszafogni magam. És közben olyan ismerős ez az érzés: mintha csak engem viselne meg ennyire. Elegem van abból, hogy mindig én vagyok a gyengébb. Közben tudom, hogy nem tudok megváltozni.
És elbúcsúzunk. Megmondom neki, hogy nem akarom őt elveszteni, nem végleg, nem, mint embert, akit ismerek. De tudom, hogy ő mást akar. Tudom, hogy le akarja zárni.
Tudom, hogy elfáradt.
Én is. Borzasztóan.
Végül hátat fordítunk egymásnak. És lélekben valahogy úgy zuhanok össze, mint Amélie, mikor a férfi, akit üldöz, közömbösen kisétál a kávézó ajtaján.
***
Mikor találkoztam Mr. B-vel, még először, három éve, elutaztam Londonba öt napra a testvéremmel. Az volt az első alkalom az életemben, hogy szülői/tanári kíséret nélkül mentem külföldre. Nagy kaland volt, nagyon kellemes emlék. London az egyik kedvenc városom, és nagyon szeretek elveszni benne. 2014-ben, mikor ez történt, már hét év telt el, hogy utoljára jártam ott. Akkor mentem először felnőttként, teljes értékű, önálló lényként.
A repüléstől soha nem féltem, gyerekként se, felnőttként se. Mégis, mikor Londonba készültem, volt bennem valami megfoghatatlan idegesség. Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem: attól félek, hogy pont most fog történni valami. Attól félek, hogy most, amikor van valaki, aki vár otthon, akivel épphogy csak elkezdtem megismerkedni, aki kedvel engem, aki azt mondja, van hozzám ideje… hogy pont most fog történni valami, hogy soha nem fogok visszaérni Magyarországra, hogy meglássam, hogy folytatódik a történet.
Attól féltem, hogy lezuhan a gép, és mindennek vége szakad, mikor épp a legjobban élvezem az életemet.
Most, ahogy a dubaji reptéren ülök és megírom az otthoniaknak, hogy ne csodálkozzanak nagyon, ha kisírt szemekkel érkezem, most, mikor majdnem végigbőgöm a várakozást a beszállásig, mikor hazafelé tartok, a legkevésbé sem érdekel, mi történik velem. Nem érdekel, ha plusz pénzt kell fizetnem valamelyik túlsúlyos hülye csomagom miatt, nem, ha akadékoskodnak az útlevelem nézegetésénél, nem, ha bugyira kell vetkőznöm a biztonsági kapunál, nem, ha nem engednek ki az országból, de az sem, kitoloncolnak. Egy dolgot akarok: kikapcsolni az agyamat, hogy ne kelljen gondolkodnom, ne kelljen emlékeznem, ne kelljen éreznem.
A gépünk késve indul, és mikor utoljára kilépek a forró, bár már éjszakai levegőbe, még utoljára meghallom az esti imádság hangjait, ahogy valami hangosbemondóból szólnak. Majdnem újra elkezdek sírni, de aztán megállom, beülök a 16 fokosra hűtött kisbuszba, ami a géphez visz, újra elkezdek ismerkedni azzal az érzéssel, hogy fázom, és hazáig már nem sírom el magam. Azt hiszem, valahol az elmúlt 24 órában elfogytak a könnyeim.
A repülőn két agyonbarnított, nem túl agyas lány mellé szól a jegyem (arról gondoskodtam, hogy folyosó mellé üljek a hosszú úton, de az útitársaimat nem tudom megválogatni). Nem bánom, hogy nem ablak mellett ülök, túlságosan fájna látnom, ahogy Dubaj összezsugorodik alattam. Inkább behunyom a szemem, míg gyorsítunk, míg össze-vissza rázkódunk a kifutópályán. Még soha nem tűnt ilyen hosszúnak ez az idő, amit a földön gyorsulva töltöttünk. Alig várom, hogy elemelkedjünk, a gép annyira ráz, hogy már szinte fáj.
Végre felszállunk.
Még hat óra, és otthon vagyok.
***
Az út rázós, sokszor kell visszaülni, övet becsatolni. Még rosszul is leszek egy ponton, mikor megpróbálok a széllökések ellenére aludni, pedig nincs ilyesmire hajlamom. Az egyik mellettem ülő Nagyon Buta Lány méltatlankodva sandít felém, mikor pár perccel felszállás után bekapcsolom az olvasólámpát, és kezembe veszem az Eggers könyvet. Nem érdekel. Ha nem olvashatok, csak gondolkodom, és azt akarok a legkevésbé. Órákkal később kapcsolom csak le a villanyt, mikor filmet kezdek nézni a telefonomon.
Az utasok fele alszik. A széksorok közt egy négyéves kislány tornázik: belekapaszkodik a támlákba és a székek aljáról lógó fémkallantyúkra helyezi a lábát, így mászkál fel-alá. Senki nem szól rá, legkevésbé a saját szülei. Minden szék támláját megrángatja, de az utasok se reagálnak. Én se. Pár napja még kihívásként éltem volna meg – szólj rá, érvényesítsd az akaratod, figyelj az igényeidre – de most nem érdekel. Ha felbosszant, bosszús leszek. Nincs erőm ahhoz, hogy újabb lépést tegyek bárminek az irányába.
Ez az első utam, hogy udvariatlan utaskísérővel találkozom. Nagydarab, kosarasnak beillő férfi, aki nagyhangon fűzi az összes stewardesst a hülye dumájával, miközben fel-alá csörtet a gépen. Mikor negyedjére is elhangzik a bejelentés, hogy turbulencia miatt csatoljuk be az öveinket, durván gesztikulál felém és a mellettem ülők felé, hogy vegyük ki a fülünkből a fülhallgatókat. Ennek sincs értelme, gondolom. Az előző három alkalommal ugyanaz volt a bemondás.
Itthoni idő szerint hajnali egykor érkezünk meg Budapestre, ez a belső órám szerint hajnali három. Az egyik Nagyon Buta Lány méltatlankodva húzza fel az orrát, és nem hajlandó megtapsolni a sima leszállást. Mikor végre kikászálódom az Airbusból, dühösen szlalomozok az utastársak között, hogy mielőbb kiérjek a reptérről, és mivel nincs feladott poggyászom, ennek sikerülnie is kéne. Az útlevélvizsgálatnál azonban egy szűkkörű (hét fős) cigánycsalád tartja fel épp a forgalmat, így kénytelen vagyok várni. Pedig legszívesebben üvöltve rohannék ki, el.
Tudom, elég lenne annyi, hogy megírhassam Mr. B-nek: minden rendben, leszálltunk.
De nem tehetem.
És mellesleg – a kutya se kérdezte.
***
Kilépek a tükörajtón, kint nagy a zsivaj. Megcsap a hűvös éjszakai levegő, világosan érzem, hogy nemrég még esett az eső. Tompán tudatosul bennem, milyen szokatlan, hogy más is lehet, mint napsütés. Ismerős arcot keresek a tömegben, megtalálom, kisétálunk a parkolóba.
Hazaértem.
Csak azt nem tudom elképzelni, hogy hogyan fogok válaszolni arra a kérdésre, amit számtalanszor hallok majd az elkövetkező napokban:
Na, Kinga, milyen volt az út?
Utószó
Ez egy blog, és nem lányregény. Azért döntöttem úgy, hogy leírom, amiket átéltem – jót és rosszat egyaránt – mert, mint mindig, ezt éreztem az egyetlen járható útnak. Én az írásban tudom kifejezni a legjobban az érzelmeimet, és most nagyon sok érzelmet kellett konkretizálnom, újra átélnem. Jó volt megint végigjárni ezt a lenyűgöző hetet, amikor olyan dolgokat láthattam, amiket soha nem akarok elfelejteni. És fontos volt újraélni azt is, ahogy végetért. Tisztában vagyok vele, hogy történnek nagyobb tragédiák az életben, mint az a szívfájdalom, amin én keresztülmegyek, de ha ezt a „mellékszálat” kihagytam volna, úgy érzem, nem tudtam volna ugyanolyan intenzitással átadni a gondolataimat.
Az Ízek, imák, szerelmek című regényt Elizabeth Gilbert írta. Egy másik könyvében, amit a napokban kezdtem olvasni, ez az író így ír a kreativitás megéléséről:
„Ha kreatív elmével rendelkezünk, az kicsit olyan, mintha egy border collie-t tartanánk háziállatként: munkára kell fogni, különben rengeteg gondot fog okozni. Adj valami munkát az elmédnek, különben talál magának, és lehet, az nem fogja elnyerni a tetszésed (például ha megrágja a kanapét, gödröt ás a nappaliban vagy megharapja a postást). Nekem évekbe telt, mire rájöttem, de az a helyzet, hogy ha nem alkotok valamit, akkor valószínűleg pusztítok (magamat, egy kapcsolatot, vagy a saját nyugalmamat).
Határozottan hiszem, hogy mindannyiunknak kell találnia valamit, ami megakadályozza, hogy a kanapét rágjuk. […] Mindünknek szüksége van valamire, ami egy kicsit elfeledteti velünk, kik vagyunk – ami picit elfeledteti velünk a korunkat, a nemünket, a szociális hátterünket, a kötelességeinket, a bukásainkat, és mindent, amit elvesztettünk és elcsesztünk. […] Erre képes az imádság, képes a közjó szolgálata, képes rá a szex, a testmozgás és a különböző mesterséges szerek túladagolása (természetesen a maguk szörnyű következményeivel) – de a kreatív lét is meg tudja tenni. A kreativitás talán legnagyobb haszna ez: azzal, hogy egy rövid és varázslatos időszakra teljesen elmerülünk benne, időlegesen meg tud szabadítani minket annak a tudatnak a szörnyű terhétől, hogy kik is vagyunk valójában. A legjobb pedig, hogy a kreativitással kikövezett út végén kapsz egy szuvenírt – valamit, amit te készítettél, valamit, ami örökre emlékeztetni fog az ihlettel való rövid, de átütő erejű találkozásra.”
Nekem pontosan ez volt most ez a blog. Megakadályozta, hogy a kanapét rágjam (vagy legalábbis sokszor jobb belátásra térített). És minden visszajelzés, amit kaptam azoktól, akik végig velem tartottak, egy picit továbblökött a saját magam összeszedésének irányába mutató úton, azon a sokkon, hogy bár egy felfoghatatlan kaliberű kalandban volt részem, elvesztettem, valakit, akinek az ölelése többet ér Dubaj minden felhőkarcolójánál és fényénél – legalábbis számomra.
Talán van olyan, aki nem érti, miért a nagy felhajtás. Mire számítottam? Arra, hogy ezentúl egy pár leszünk?
Nem.
Arra, hogy örök hűséget fogadunk egymásnak?
Nem.
Arra, hogy a közeljövőben hazaköltözik?
Nem.
Csupán annyira, hogy egy szép, szeretetben eltöltött hetet tudhatok majd magam mögött. Mindig tudtam, hogy hazajönni pokoli nehéz lesz, mikor előtte több időt töltünk majd együtt, mint korábban bármikor. De nem bántam. Az egyik kedvenc mondásom így szól: „Vannak olyan dolgok, amikért érdemes összetörni a szívedet.”
Azonban az, hogy megszakadjon köztünk a kapcsolat, soha nem szerepelt a terveim közt. Mint ahogy az sem, hogy arra kelljen rádöbbennem, egy hét elég ahhoz, hogy a másik arra a következtetésre jusson: más vagyok, mint amit elképzelt. És mutassatok nekem egyetlen olyan embert, akinek ez nem fájna.
Ha bárki azt hiszi egyébként, hogy nem vagyok hálás azért a rengeteg dologért, amit láthattam, nagyon téved. Liz Gilbert könyvében van egy másik rész, ami egy egyszerű idézet – egy Jack Gilbert nevű költőtől származik.
„Muszáj megkockáztatnunk a boldogságot. Muszáj makacsul elfogadnunk örömünket a világ könyörtelen kohójában.”
Én mindkettőt megtettem, de most, meg kell mondanom, egy kicsit tanácstalan vagyok.
A címadó regényt – az Ízek, imák, szerelmeket – egy éven belül háromszor olvastam el. Elolvastam tavaly nyáron, Máltán, egy nyaraláson, elolvastam egyszer itthon, és elolvastam az EAE-ben is. Ez az évem egyben önmagam felfedezéséről is szólt. Tavaly július óta rengeteg energiát forgattam abba, hogy megtaláljam azokat a területeket, ahol fejlődhetek, azokat, amik felerősítik a gyengeségeimet, ahol bizonytalan vagyok, ami miatt elégedetlen vagyok magammal. Ebben az évben eljutottam boxolni, tiltottak le Facebookon, közzétettem a gondolataimat ezen a blogon, elköltöztem otthonról, volt merszem azt mondani annak, aki megbántott, hogy nem teheti többé, elkezdtem terápiára járni, elkezdtem futni, másztam falat, teljes állásom lett, és még sorolhatnám.
Ez az utazás a cukormáz volt a torta tetején. Higgyétek el, kellett hozzá bátorság, és ezt most nem azért mondom, hogy önmagamat fényezzem.
Épp ezért, mikor pár nappal a hazatérésem után elmesélem a történteket a hozzám legközelebb állóknak, mikor a legjobb barátnőm nem tud mit mondani, mikor a pszichológusom is lefagy egy pillanatra, dühös vagyok. Számtalan embertől hallom, hogy ne keressek logikát, értelmet az élet történéseiben – „minden véletlenszerű”, vallják ők – de én ezzel a tudattal nem tudok élni.
Emlékeztek arra a könyvre, amit említettem? God Is Not Great. Nézegetem, elolvasom a hátulját, a borítóját.
Visszateszem a polcra. Talán könnyebb úgy élni, hogy minden káosz körülöttünk és az elszenvedett fájdalmak csak pechsorozatok valami kozmikus lottójátékban. Talán tényleg az. De vannak dolgok, amikre nincs befolyásom. Ilyen ez is.
Egyszerűen nem akarok abban hinni, hogy nem kell hinni semmiben.
***
Ettől függetlenül dühös vagyok.
Rettentően dühös. Valami névtelen dolgot akarok nyakon ragadni és összekarmolni, ütni-vágni. Reszketek a dühtől, ordítani tudnék. Sorozatban a negyedik nyaram kezdődik úgy, hogy valaki összetörte a szívemet, és nem látom, hol a hiba. Olyan érzés, mintha a Sors (most nevezzük így) szépen egyenletesen húzna magával, mint makacs gyereket a határozott szülő. Én pedig életemben először kitépem magam a kezei közül és üvöltve fordulok szembe vele. Olyan érzés, mintha egy oroszlán lennék, akit ketrecbe zártak, aki most vicsorogva, morogva bámulja a látogatókat. Olyan érzés, mint mikor lekaparjuk a bőrt a körmünk mellől, csak ezt most mintha a lelkemmel, a szívemmel tenném.
Két hét telt el azóta, hogy hazajöttem, de még mindig toporzékolva állok a Sorssal szemben és nem vagyok hajlandó tovább menni. Tudom, hogy idővel a dac megkopik, és csak a sok élményre fogok emlékezni, amiket itt rögzítettem. De mikor elkirándulsz a saját határaidhoz, mikor úgy érzed, az elmúlt egy évben mindent megtettél, hogy elmozdítsd őket, bevallom, arra számítasz, hogy kicsit jobb színben térsz haza.
A legolvasottabb blogbejegyzésem érdekes módon egy olyan írás, amiről, bár büszke voltam rá, nem gondoltam volna, hogy ennyi embert érdekel vagy megérint. „A körénk vetített valóság” címet viselte, és részben a saját határaink feszegetéséről szólt. Nagyon örültem neki, hogy ilyen sok ember talált benne érdekeset, de megvallom: azok után, hogy nekikormányoztam a saját hajómat a saját stúdióm falának és kisétáltam a világba, nem arra számítottam, hogy vissza kell térnem szűkös kis határaim közé.
Talán elég az időre bíznom a sebeket, talán valami új kihívás van előttem, talán csak keresztül kell vergődnöm a keserűségen. De jelenleg nincs kedvem szépen becsomagolni a dolgokat és masnit tenni rájuk. Az az egyedül töltött este durva válasz volt az imáimra. Bár el kell ismerni, működött. Semmilyen más helyzet nem vett volna rá, hogy minden kártyámat kiterítsem Mr. B. elé – egy évvel ezelőtt erre talán még nem lettem volna képes.
És most, hogy itthon vagyok, egyetlen dolog jár a fejemben.
Annak a buta kis versnek a vége.
Nos, én nem jártam még Mexikó szép partján.
Nem lépdeltem San Juan utcácskáján.
Nem láttam még Haitit
Se Spanyolországot
Nem jártam mezítláb, mikor arcomba zápor vágott.
De éltem már bajt
És éltem meg fájdalmat
És voltam már szeretve –
Megtenném megint, ha lehetne.
Ha olvasod…
A reptéren nem tudtam neked elmondani, mennyire sokat jelentett nekem ez a hét. Ha mindent kivonok az egyenletből, és csak az élményeket hagyom benne, még akkor is. Mondjuk szerintem te ezeket tudod, de azért úgy érzem, ezzel kell kezdenem.
Néha azt kívánom, bár többet tudtam volna kínálni. Bár érdekesebb, vagányabb, élettelibb lennék, vagy valami, ami hatással van a másikra. Néha fáradtan elismétlem magamban, hogy „valaki pont úgy fog szeretni, ahogy vagy”, és egyáltalán nem hiszek benne.
Iszonyatos volt utolsó este magamra maradni. Ezért még mindig nagyon szomorú vagyok. Ugyanakkor legalább beszéltünk. És annak örülök, a fájdalom ellenére is.
Köszönöm, hogy részt vettél ebben a fájdalomban. Köszönöm, hogy mikor szemtől szembe kerültünk egymással, csupa pozitív dolgot mondtál rólam. Az elmúlt napokban azt hiszem, ez segített megőrizni a józan eszemet. Köszönöm, hogy megöleltél. Nem is tudod, hányszor féltem elsírni magam életemben, féltem, hogy nem fognak megvigasztalni. Te megpróbáltad. És már ez is valami.
Ha azt hinnéd, nem tudlak elengedni, mint olyasvalakit, akit szeretek, tévednél. Egyszer már megtettem – tényleg megtettem, különben nem tudtam volna mással együtt lenni – így ettől kevésbé félek. Én azonban más dolgokat is asszociálok veled, és ezeknek az elbocsátása lehetetlen (és értelmetlen) feladatnak tűnik.
Óriási inspiráció voltál számomra az évek során. A szó minden értelmében. Ha te nem vagy, nekem nincs publikált írásom. Egy olyan ember voltam, aki még nyári táborokba se ment el, aki gyerekkorában nem bírt kiszakadni a megszokottból. Miattad Ázsiába repültem, teljesen egyedül. Ha ez nem inspiráció, akkor nem tudom, mi az.
Te megfogtad a kezem és egyetlen mozdulattal kirántottál az árnyékból a napfényre. Ezáltal sokkal több lettem. És ezt magamért, magamtól, soha nem tudtam volna megtenni. Az inspiráció az, amit nem fogok tudni letenni. Mindannyiunknak kellenek emberek, akik motiválnak. Akik miatt megtesszük azt, amit másokért nem. Nekem te voltál ez az ember.
Csak remélni tudom, hogy én is tudtam nyújtani valamit neked.
Nagyon szerettelek. De érdekes: azt hiszem, hogy ha a dolgok máshogy alakulnak, még jobban tudtalak volna.
„Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.”
Ezt olvastad, ugye?