Kiolvasva: 2018 július
Bevallom, nekem tetszett a Mielőtt megismertelek (Me Before You), sőt, a folytatás is, a Miután elvesztettelek (After You), még akkor is, ha mindkettő limonádébb volt annál, mint ami általában a társadalmilag még elfogadott könyvek limitje fölé esik. Egy picit az a kategória volt, amit pironkodva veszek elő a metrón – de csak egy picit. És nem azért csak egy picit, mert az első kötet témája (egy kvadriplégiás fiatalember és az őt ápoló lány szerelme) komolyabb tájakon mozog, mint az átlagos romantikus regény.
Nem. Az én véleményem szerint Moyes sikertrilógiáját a főszereplő karakter, Louisa Clark viszi el a hátán; ő az, aki miatt ez a sorozat közelebb került a szívemhez, mint a “sima” romantikus regények szoktak. Louisa nagyon szerethető, és megvan benne a Hamupipőke-szerű felemelkedés lehetősége: míg az első regényt szinte végig Stortfoldban, a másodikat Londonban, a harmadikat már javarészt New Yorkban tölti.
Igen, igen, akik olvasták a második részt, azoknak nem titok, hogy Louisa New Yorkba költözik, hogy egy évre asszisztensi állást vállaljon egy tehetős családnál. Magába szívja Manhattant, az embereket, a gazdag családok ügyes-bajos dolgait – aztán történik valami, és Lou megint nagyot koppan. Több téren is.
Meg kell, hogy mondjam, ezt a könyvet végig kicsit szkeptikusan olvastam. Nem voltam benne biztos, hogy kell-e egy harmadik rész ennek a történetnek, és még mindig kicsit tanácstalannak érzem magam. Nagyjából a könyv háromnegyedéig a frusztráltság uralta az érzelmeimet (“Jó, már megint gondozói szerepben van, aki másokat maga elé helyez. Jó, távkapcsolatban él, ami nyilvánvalóan befuccsol, hiszen kell egy konfliktus. Igen, haza is látogat, igen, tök más szemmel látja a kisvárost, ahonnan származik. Valami új….?”), és csak a végén döntöttem úgy, hogy azért lett tanulsága a történetnek. Csak kicsit nehéz szülés volt.
Ami tetszett: most azonnal New Yorkba akarok költözni egy évre, hogy én is felfedezhessem magamnak ezt a helyet, amit mindenki ismer, de nem mindenki láthatja élőben. Logikus döntés volt eggyel “tovább tolni” a helyszínt, és New York nagyot lendít a cselekményen is, meg Louisa személyiségén is. Másik nagy pirospont jár Sam és Lou rövid találkozóiért, főleg az elsőért, mikor csak három napjuk van együtt, és persze egyáltalán semmi nem jön össze, amit elterveztek. Ez tökéletesen lett ellesve az életből, akármennyire is klisének hangzik, ahogy most írom.
Ami nem tetszett: a könyv túl hosszú ahhoz képest, amit mondani akar. Nem mondom, hogy nem színesíti a cselekményt néhány plusz karakter és adalék, talán nem is lehetett volna jól meghúzni a szöveget, de mégis… Nem érzem teljesen jogosnak a 480 oldalt.
A másik, hogy van a könyvben pár kifejezetten idegesítő/undorító karakter, akiknek a disznósága szerintem nincs eléggé kidomborítva. A legjobb példa erre Agnes, az a nő, aki mellett Lou asszisztensként dolgozik. SPOILER, de ez egy kétszínű, hazudozó, másokért felelősséget nem vállaló nőszemély, aki pontosan úgy veszi semmibe Lou-t, mint ahogy azt előre megjósolják neki munkatársai. A könyv végén mégis valami cinkos összekacsintással búcsúzunk tőle, amit, őszintén szólva, nem értek.
Olvasd el… ha tetszett az első két könyv, írhatnám, de ez magától értetődő. Inkább azt mondom: olvasd el, ha te is utadat kereső huszonéves vagy, ha volt már szerencséd távkapcsolathoz, ha a külföldre költözést fontolgatod vagy esetleg most sem otthon élsz. Illetve, ha egy kis motivációra van szükséged ahhoz, hogy a saját álmodat éld.
Ne olvasd el… ha már a Miután elvesztettelek megírását is túlzásnak találtad. Ha ez így van, akkor ezt végképp annak fogod, és ezen semmilyen helyszín, karakter, csavar vagy vicces mondat nem fog változtatni.