Kristin Newman: What I Was Doing While You Were Breeding (Amíg ti szültetek, én…) (2014)
Kiolvasva: 2018 április
Mikor épp Japánba készültem egy két hetes vakációra, elromlott a Kindle e-book olvasóm. Mert ugye mikor máskor, ha nem egy tíz órás repülőút előtt? Na de sebaj, végül is könyvesboltban dolgozom, szóval viszonylag gyorsan összeválogattam magamnak egy mini olvasmánylistát, amin első helyre választottam Newman könyvét.
Kristin Newman forgatókönyvíró Los Angelesben (vagy legalábbis a könyv írásakor az volt), többek között egyik kedvencem, az Így jártam anyátokkal szövegkönyvén is dolgozott. Talán ebből adódik, hogy a saját életét is regényként szeretné prezentálni (ezzel mondjuk tudok azonosulni), az ötlet megvalósítása viszont közel sem egy olyan zökkenőmentes és szépen felépített mese, mint amit Ted Mosby regél a gyerekeinek arról, hogyan ismerkedett meg az anyjukkal (pedig meg mernék rá esküdni, hogy Newman szívesen hívta volna a könyvét úgy, hogy “Így jártam apátokkal…”)
Kristin huszonévesen épp egy fájdalmas szakításon evickél keresztül, mikoris az egyik barátnője meginvitálja magával Franciaországba. Kristin be van sózva, mert végre egy igazi kalandban lehet része. Lesz is, mikor egy párizsi fiúkával hetyeg. Majd kicsit később már Oroszországban vesznek nyelvleckéket egymástól egy másik illetővel. Aztán jön Argentína…
Szóval: annak ellenére, hogy Kristin megpróbálja humorosan beállítani a dolgot, mégis csak arról van szó, hogy valami istentelenül nagy rebound-vakáción vesz részt húszas-harmincas éveinek javarészében, mikor igyekszik annyi csávóval összejönni idegen országokban, amennyivel nem szégyell. Ez néha tényleg vicces, néha tényleg filmbeillő és motiváló, néha viszont simán gusztustalan (lásd a brazil férfi esetét, amiben jelentős szerepet kapnak a fogak, a vér, és még néhány dolog, amit nem részleteznék). A mélypont valahol ott jön el, mikor különösen mélyen megrendíti, hogy egyik utazásán (azt hiszem, Ausztráliában) hiába tölt egy hónapot, nem sikerül senkivel sem összekavarnia.
🙁
Szegény Kristin.
Ami nem tetszett: Kristin stílusa nekem egy kicsit közönséges volt. Az első egy-két eset, amit elmesél, még szórakoztatott, de utána úgy éreztem, a könyvnek nincs semmi komolyabb tartalma – ilyen erővel egy Cosmopolitant is vihettem volna az útra, az úgyis tele van szextippekkel meg hasonlókkal (vagy nem?).
Ami tetszett: a sok helyszín, ahol a könyv “játszódik”, illetve Kristin néhány jól pozicionált meglátása az életre vonatkozólag kifejezetten tetszett, még ha arra nem is volt elég, hogy egybefogják a sztorit. Kifejezetten tudok azzal azonosulni, ha valaki nem nagyon tud/akar leragadni egy rutinszerű életnél, és nem az az ideális számára, ha szül három gyereket a húszas évei végén aztán élete hátralevő részében őket viszi oviba meg üli végig a szülői értekezleteket. Kristin vállalja, hogy az elköteleződés iránti vágy benne később jelent meg, és neki volt türelme ezt kivárni ahelyett, hogy éretlenül vállalkozott volna valami ilyesmire. Ez becsülendő.
Olvasd el…
… ha csak a strandon szeretnél feküdni valamivel, ami már nem újság, de még nem igazi, tartalmas regény. Repülőutakra is alkalmas, mert nem igényel különösebb koncentrációt, illetve akkor is motiváló lehet némelyeknek, ha épp egy szakítást szenvednek meg, és lazítani szeretnének a fojtogató érzelmeken és gondolatokon.
Ne olvasd el…
… ha a következő Ízek, imák, szerelmeket keresed. Bennem volt egy ilyen vágy, mikor megvettem ezt a könyvet, de ez a nyomába se ér Elizabet Gilbert memoárjának; egyszerűen nincs olyan mélysége. Ráadásul, míg Liz Gilbert az önmegtartóztatásra helyezte a hangsúlyt és igyekezett saját magát egyedül felfedezni, Kristin Newman ennek pont az ellenkezőjét teszi. Ez pedig számomra sokkal kevésbé motiváló.