Előszó
Október hónapja egy nagy döntéssel indult a számomra: arra az elhatározásra jutottam, hogy felmondok a munkahelyemen, egy idegennyelvű könyvesboltban, ahol két évet töltöttem oktatási tanácsadóként. Viszont, ha már felmondás, azt határoztam, hogy a legjobb lesz, ha stílusosan lépem meg azt, amit szeretnék, és nem egyszerűen kisétálok az ajtón, hanem rögtön ki is tárom (a WizzAirtől kölcsönvett) szárnyaimat, és a felmondási időm végén kivett megmaradt szabadságaimat kihasználva elhúzok délre, mint a vadlibák.
Minél többet forgattam a fejemben ezt a gondolatot, annál inkább realizálódott bennem, hogy ezt a szóvirágot komolyan gondolom. Délre… mindenképpen délre, hiszen az utazást november elején fogom tudni megejteni, mikor itthon már lehűl a levegő, de picit délebbre talán még beköszönhet a vénasszonyok nyara…
Még sosem jártam Spanyolországban. Viszont bosszantó módon a családom minden tagja látogatta már meg az Ibériai-félszigetet: a testvérem járt Málagában és Alicantéban, apukám és a felesége Madridban, anyukám Barcelonában tette tiszteletét az elmúlt években. Nekem meg Spanyolországról általában a következő dolgok ugrottak be gyors egymásutánban:
- Manuel a Waczak szállóból (Que?);
- Picasso karaktere a Picasso kalandjai c. svéd filmből, amint épp vizet kér (“Aqua!“);
- A Gente Hoy nevű tankönyv, amivel a munkahelyemen gyakran találkoztam (és aminek a címét minden második vásárló következetesen rosszul ejtette ki);
- És egy ilyen fordított felkiáltójel ni: ¡
Nagyjából ennyi.
Szóval mikor a pénztárcámmal ücsörögve azon agyaltam, hogy mire telik még a büdzséből, mielőtt új munkahelyemen megkezdem három hónapos, szabadságmentes, és ebből kifolyólag utazásmentes próbaidőmet, Spanyolország egyre gyakrabban táncolt keresztül az agyam képernyőjén (általában flamencozott egy bika társaságában és egy kasztanyettát is kattintgatott hozzá). Tényleg, miért nem megyek Spanyolországba…?
Az a helyzet, hogy nem találtam érvet arra, hogy miért NE menjek. Barcelonát találomra böktem meg, mint célpont, majd eltöltöttem a kötelező nyálcsorgató három-négy napot azzal, hogy négyóránként néztem meg a WizzAir honlapját, és még utolsó simításokat végeztem az agyamban formálódó képen: én bizony megveszem azt a repülőjegyet, ami itt illegeti magát előttem harmincezer forintért…
Említettem már, mennyire imádom azt a végtelen szabadságot, amit a fapados légitársaságok nyújtani tudnak az embernek? (Még ha a fapados légitársaságokért magukért annyira már nem is tudok rajongani.) Egy szombati munkanapon döntöttem el, hogy megyek; aznap a munkahelyemen ültem, és a kollégáimmal együtt nyögtem az értelmetlen üresjáratot. Semmi dolgom nem volt, csak kattintgattam össze-vissza. Végül pedig csak kilyukadtam azon a bizonyos honlapon (aznap már harmadszor).
– Na jó – mondtam a kollégáimnak, ahogy felálltam. – Mindjárt jövök, csak főzök egy teát.
Tizenöt perccel később egy bögre teával és két barcelonai retúrjeggyel ültem vissza a helyemre.
Mert néha tényleg ennyire egyszerű.
1.NAP: Budapest – Barcelona
Dideregve állok a Liszt Ferenc repülőtér betonján, bal kezemben hűséges húzós bőröndöm, hátamon a hátizsákom, jobbomon pedig Solyám, vagyis az egyik közeli barátnőm, aki úgy döntött, csatlakozik hozzám az útra. Solyát (vagyis Orsit) nyolc éve ismertem meg, mikor kölcsönösen kiszúrtuk egymást az egyetemi gólyatáborba tartó vonat kiindulási peronján, a Déli pályaudvaron – mindketten tanácstalanul és egyedül ácsorogtunk a tömegben, de az első öt percben eldőlt, hogy az összhang tökéletes, és utána a három órás vonatutat Fonyódligetre gyakorlatilag szünet nélkül végigbeszélgettük.
Útitársam, Solya, ugyanezen a napon egy kicsit később, már Barcelonában pózol.
Most nem állnak ilyen fényesen a dolgok, mivel egyelőre annak örülnénk a legjobban, ha végre felterelnének minket a gépre ahelyett, hogy a fapados utasoknak kialakított alumínium istállóban fagyunk halálra novemberben, hajnali fél hatkor. Tudjuk, hogy nem egymás mellett ülünk (hiszen ez már extra szolgáltatásnak számít, mint ahogy, úgy tűnik, az is, hogy fűtött helyiségben várjuk az indulást), de vállat vonunk, hiszen a két és fél órás utat nagy valószínűséggel úgyis alvással fogjuk tölteni. Hajnali háromkor keltünk, hogy most itt lehessünk.
Az ember meghoz bizonyos áldozatokat azért, hogy csodákat lásson.
A sor végre meglódul, mi pedig boldogan felkapkodjuk a lábunkat a meredek lépcsőn, ami rácuppan a gép testére. Solya hátra szalad a gép farkához, míg én búcsút intek neki a saját ajtómtól. Idén harmadjára indulok repülőútra – és, varázslatos módon, ezzel párhuzamosan ez lesz a harmadik új ország, amit 2018-ban meglátogathatok (Románia és Japán után).
Belépek a gépbe, köszönök a személyzetnek, felizmozom a bőröndömet a poggyásztartóba, majd levágódom az ablak mellé, és boldogan nézem a kis kerek ablakon keresztül, ahogy a sok csillogó, fehér, elegáns gép mögött fokozatosan rózsaszínre színeződik az ég alja, ahogy új nap virrad fel az életemben.
***
Három órával később vigyorogva lépkedek a nagy üvegajtók felé, amin túl ott vár rám Spanyolország. Két okból vigyorgok: az egyik, természetesen, hogy megérkeztünk és minden rendben volt. A másik, hogy az ajtón túl pálmafák virítanak, szép sorban. Ez majdnem olyan energetizálóan hat rám, mint ha tengert vagy havas hegycsúcsot látok, úgyhogy csillogó szemmel bámulom a fákat, míg rá nem jövök, hogy valahogy be kéne jutni a városba. Előkapom a Lonely Planet útikönyvemet (mert hát milyen más útikönyvet vinnék magammal, ha nem ezt?), és felcsapom a “Bejutás a városba” résznél.
– Solya, egy A2-es jelzésű buszt keresünk. “A” mint Aerobus – adom ki az instrukciót útitársamnak. Mellettem néhány turista furcsán néz rám, és inkább a telefonjukba merülve beütik az útvonaltervezőbe a kívánt úticélt. Gőgösen fordulok meg, és abba az irányba indulok, amerre Solya mutat – ő hamarabb szúrta ki a kék reptéri buszt, mint én.
Tizenegy euróért retúrjegyet veszünk, majd leülünk, és szokjuk az érzést, hogy egy másik országban vagyunk. Barcelona ébredezik, az emberek munkába sietnek (kedd reggel van), az épületek szépek, a sarka mintha mindegyiknek le lenne vágva, minden keresztutcánál kis tér alakul ki a járdán, ahová kávézók, reggelizők, és éttermek pakolják ki székeiket és asztalaikat. Az erkélyeken sárga-piros csíkozású zászlók lógnak – ekkor még nem vagyok benne biztos, de később lecsekkolom, hogy ez Katalónia zászlaja. Spanyol zászlót csak ritkán látok így kifüggesztve.
Ritka látvány.
A buszsofőr nem törődik vele különösebben, hogy bemondja vagy valamilyen módon feltüntesse azt, hogy merre járunk, úgyhogy Solyával memóriánkból táplálkozva leszállunk a második megállónál, és befordulunk balra, ahogy előző este a Google Mapsen láttuk. Az utcák nagyon egyformának tűnnek, és a főút, amin a busz végigjött, olyan mint egy monumentális Andrássy út, különösebb támpontok nélkül. Először egy kicsit elbizonytalanodom, de úgy döntök, hogy legrosszabb esetben metróra szállunk és tovább megyünk. Végül is itt a metró a hátunk mögött, a piros M betű már messziről látszik.
Szerencsére azonban jó helyen vagyunk, felismerem az utca nevét. “Carrer Comte d’Urgell”, jelzi a névtábla. Elsőre úgy hangzik, mint egy finom édesség neve.
– Na de hol a szállás? – morfondírozok, miközben a bőröndöm kerekei szorgalmasan kattognak a köves utcán.
– Itt van! – mutat az ajtóra Solya, mikor megpillantja a névtáblát. Először örülünk. Aztán…
“Zárva”, hirdeti a nagy, szürke, lehúzott roló.
Egy kicsit lehervad a vigyor az arcunkról.
Mielőtt azonban beüt a nagy pánik, felfedezzük, hogy a bejárat valójában a roló mellett van, ami egy gangos ház előterébe vezet. Velünk szemben nagy, kétszárnyú, rikítóan kék ajtók; tőlük balra egy kis benyílóban a recepció, ahol szerencsére angolul jól tudó tulajdonosok magyarázzák el, hogy jutunk fel a második emeletre, és hogy melyik a mi szobánk.
A szállást pofátlanul jó áron foglaltuk, állati jó helyen van, és egyetlen hátránya, hogy a szobáknak nincs saját fürdőszobájuk. Viszont szerencsére a szezon is bőven kifutóban van már, így mi Solyával azt gyanítjuk, hogy nem lesz tömeg a közös klotyón. A második emeleti folyosó csendes, kicsit kísérteties, de a 23-as szoba kinyílik a mágneskártyánk unszolására, és mi belépünk a kis hajlékba, ami pontosan egy helyiséget takar. Meg egy erkélyt, aminek spatulás ajtaját gyorsan kitárjuk, és lepillantunk a nyüzsgő, barcelonai utcára, mielőtt egy wifi kód megszerzésének segítségével gyorsan hazapötyögünk mindenkinek, hogy megjöttünk, innentől csak irigykedniük kell.
Erkélykénk.
***
Fél órával később már nagy elégedetten ülünk a szállásunk közvetlen tőszomszédságában található kávézóban. Solya egy melegszendvicset analizál, én pedig egy cappuccinót kortyolgatok (amit korszerűbb lenne spanyolosan café con leche-nek hívnom, vagyis tejeskávénak, de azért mégsem ugyanaz a kettő, mert a cappuccinóra kakaót is szórnak, a tejeskávéra meg nem). Az útikönyvet lapozgatjuk, és szédülünk – egyrészt a kialvatlanságtól, másrészt a lehetőségek tárházától, amit Barcelona jelent. Solya már nem először jár itt, de sok dolgot megnézne újra, ha belépős, ha nem. Én meg aztán pláne.
A reklám helye
Mikor tapasztalt utazókat kérdeztem Barcelonáról, és tippeket kértem arra vonatkozólag, hogy mit érdemes megnézni a városban, sokan kiemelték, hogy ha lehet, hagyjuk ki a La Ramblának nevezett, hosszú bevásárlóutcát, ami a Plaça de Catalunya (Katalónia tér) és a tengerpart között húz egyenes vonalat. Én értem, hogy aki nem először jár itt, annak ez a hely üres turistafogó, de kézenfekvő, hogy szegény kelet-közép-európai, kárpátfogja magyar turista legelőször a tengert akarja látni egy mediterrán városban, amihez egyenes utat jelent ez az utca, úgyhogy mi azért elég gyorsan a Ramblán termünk, és a napsütéses korzón kapkodjuk a fejünket a virágárusok, fagylaltosok, “márkás” napszemüveget árulók, tapas bárok és életnagyságú zsebtolvajok között. Az egyik kisebb utcában, amin keresztülvágunk, éles madárcsicsergést hallok, és azt hiszem, egy kisállatkereskedés van valahol a közelben; fél órával később jövök rá, hogy a papagájok valójában a fejem fölött repkednek, pálmafáról pálmafára. Tűz a nap, még dél sincs, és előttünk az egész nap. Fotózunk, megyünk egy kicsit, és – ámulunk.
Forgatag a Ramblán, novemberben.
Jobbra tőlünk egyszer csak feltűnik Barcelona híres piacának, a Mercat de la Boqueriának impozáns bejárata – ez tulajdonképpen egy spanyol Vásárcsarnok, amit muszáj közelebbről megvizsgálnunk. Magunkhoz szorítjuk a táskánkat, és jó negyedórára beleveszünk a kínálatba. Van itt déli gyümölcs, egy csomó olyan, amit fel se ismerünk; cukorkák és csokik végtelen választéka; frissen facsart gyümölcslevek, mindenféle csalogató színben; a hentespulton a megszokott kínálat mellett nyulat is találunk (ez mondjuk engem erősen felzaklat, Solyának erősebb a gyomra); a pékáru hol csokis, hol nem, de mindenképp gömbölyű és nyálcsorgató; és végül, de nem utolsósorban, feltűnnek a halaspultok. Ilyen hal, olyan hal (az egyikről gyanítjuk, hogy ez a híres-neves hekk, aminek a feje tényleg megér egy misét, nem csoda, hogy itthon könyörtelenül levágják tálalás előtt…), rákok, garnéla, kagyló, osztriga, tengeri sün, lepényhal és… “cap de rap”. Ami Solya szerint úgy hangzik, mintha egy arab rapper lenne, de egyszerűen nem tudunk rájönni, mi lehet. Talán rája…?
A piaccal szemben erotikamúzeum található, erkélyén Marilyn Monroe áll élvetegen, de mi nem engedünk a csábításnak, hiszen az útikönyv megmondta, hogy nagyobb ennek a helynek a füstje, mint a lángja (ó, haha…). A Plaça Reial viszont egy olyan kis tér, ahol megpihenünk, modellkedünk a középen álló szökőkúttal, próbáljuk lencsevégre kapni a galambokkal vetélkedő, póriasabb papagájkalandorokat, illetve rájövök, hogy még sosem láttam karácsonyi díszítést pálmafán (ahogy a Fonográf énekli “Utazás” című dalában: “Bevallom, hogy nyáron/Sosem láttam még hómezőt”…). Vissza a Ramblára, sodródunk tovább, már látjuk a tenger kékjét magunk előtt. Jobbra tőlünk feltűnik, majd eltűnik a Gran Teatre del Liceu épülete, ami egy, az 1800-as évek közepén nyitott operaház. Balra tőlünk viaszmúzeum, ami előtt közlöm Solyával, hogy oda engem hat lóval se húz be. Az utcán feltűnnek az első beöltözött élőszobor emberek, akik engem a legkevésbé sem érdekelnek (és ők se rajonganak az ötletért, hogy én ingyen lefotózzam őket, úgyhogy az üzletet semmisnek nyilvánítjuk).
“Bevallom, hogy nyáron/Sosem láttam még hómezőt”…
Plaça Reial. Póz.
A Rambla a Kolombusz szobornál ér véget; a hős felfedező egy 60 méteres emlékművet kapott itt, és most büszkén mutogat a tenger felé, miközben mi körbejárjuk és a talapzatnál hasaló oroszlánokat fotózgatjuk. A talapzattól tíz méterre már úgynevezett “blanket salesmen”-ek, vagyis “pokrócos árusok” igyekeznek fogást találni a turistákon; főleg fekete férfiak ácsorognak itt táskák, napszemüvegek, esetleg apró ékszerek társaságában, amiket mind a földre pakolnak ki, általában egy terítőre. Száz métert sem teszünk meg az első olyan tábláig, ami mindenkit arra kér, hogy ne vásároljon ezektől az emberektől, mivel ez illegálisnak minősül.
Az üzlet sose zár be!
Végre elénk tárul a tenger, és mi némán tisztelgünk előtte, mert olyan ritka látvány ez az életünkben. Le is ülünk a mólóra egy kicsit; a kikötőben sétahajók várakoznak, körülöttük sirályok ringatóznak a vízen (meglepően nagy példányok). Egy ember megmagyarázhatatlan okból kifolyólag fel-alá sétál egy szinttel alattunk, félmeztelenül, és dudorodó hasát simogatja közben. A fejünk fölött egy libegő himbálódzik át, útban a velünk szemben lévő Montjuïc hegy (domb?) felé. Munkaidő közepe van, mi pedig elégedetten süttetjük az arcunkat a Földközi-tenger partján. Én nem csak a napfényben, de abban a gondolatban is sütkérezek, hogy előző nap, hétfőn töltöttem utolsó rendes munkanapomat régi munkahelyemen, valamint elmorfondírozom azon, hogy vajon hogy fogom magam érezni hét nap múlva, mikor egy új helyen kell majd bizonyítanom.
De aztán visszarántom magam a jelenbe. Barcelona tovább csalogat minket.
Kedd.
***
A délutánt a tengerparttól távolabb töltjük: miután kibámészkodjuk magunkat és eleget szimatoljuk a sós víz illatát, visszakanyarodunk a városba, és betérünk az első parkba, amit találunk. Ez a Parc de la Ciutadella, ami történetesen a Picasso múzeum közelében található. Mivel gyönyörű időnk van, viszont csak négy napunk, Solyával egyelőre úgy döntünk, a zárt terű múzeumokat kizárjuk a programból; elég látványosság nekünk az, ami körülöttünk zajlik, és minden vitrinnél érdekesebb az, amikor belépünk a gyönyörű, egzotikus növényekben, narancs-, magnólia- és leanderfában bővelkedő parkba. Bocsi, Picasso. Semmi személyes. De tényleg.
Interaktív múzeum.
A parkban található Barcelona állatkertje, mi azonban ezt kihagyjuk, és csak sétálgatunk, követve – ez nem elírás – a Trónok Harca főcímzenéjének szaxofonos feldolgozását. Kevés szürreálisabb élményt tudok felsorakoztatni annál, mint hogy egy fantasy sorozat zenéjét valaki szaxofonon játssza Barcelonában egy napsütötte novemberi délutánon, de az is elég hihetetlen, hogy itt vagyunk, szóval jámboran megindulunk a hang irányába. Útbaejtünk egy rendhagyó pálmaházat is (azért rendhagyó, mert nincs beüvegezve, csak a keret van meg), és ahol ki van írva, ott szorgalmasan olvasgatjuk a növények neveit. Tudományos elmélyülésünket egy fenyőféle akasztja meg, ami a következő névvel büszkélkedhet:
Pinus pinaster.
Szinte azonnal könnyekben törünk ki a röhögéstől. A szó valami monumentális jelleget sugároz, amellett, hogy, hát…khmm. Közben valahol előttünk, a bokrok rejtekében még mindig kitartóan szól a szaxi. Most a “New York, New York” van terítéken. Igen, még mindig Barcelona.
A park végében elérjük a Vízesés-szökőkutat, egy 1888-ban befejezett látványosságot, amit részben Barcelona híres építésze, Gaudí tervezett (aki ekkor még csak tanulója volt a szakmának). Mutat némi hasonlóságit a Rómában található Trevi-kúttal, de mi nem vagyunk építészek, úgyhogy nekünk bőven elég az élmény, hogy körbejárjuk, felmegyünk rá (két szinten járható be), és nézzük, ahogy iskolás csoportok rohangásznak az előtte található kis téren. A kúttal szemben található zöld növényzetből egy mammut alakja rajzolódik ki, ormányán gyerekek lógnak. Nem értjük.
Lentről…
… és fentről.
Lábunkban jópár kilométerrel, megcsappant energiakészlettel fordulunk ki a parkból, és lazán célba vesszük Barcelona ikonikus építményét, a Sagrada Família templomot. Közben rövid pihenőt tartunk egy teázóban, mert mindketten épp készülünk összeesni, Solyának ráadásul kajáról is gondoskodnia kell (nekem még kitartanak az otthonról hozott “elsőnapos” szendvicsek). A teázóban előveszem a táskámban rejtőző, és külön erre az útra bekészített pici plüssmangusztát, amit hat évvel ezelőtt Solyától kaptam a születésnapomra. A Móni névre keresztelt szurikátát névleg gyerekünknek fogadtuk (jelen állás szerint én vagyok az apja, Solya a boldog anyuka), és mivel még sose fordult elő, hogy mi “szülők” ketten indultunk volna útnak, most úgy döntöttünk, a családi nyaralásra a gyereket is magunkkal hozzuk. Móni egyelőre rezignáltam, egykedvűen mosolyog a világba. Hiába, nem vagyunk összeszokott család.
A Sagrada Família hosszú sétánk végén bukkan ki az épületek közül – tornyait, melyek azt a benyomást keltik, mintha valaki homokból vagy iszapból emelte volna őket, szorgalmasan építik az összképet némileg összerondító, sárga daruk. A templom tövében úgy nyüzsögnek az emberek, mint hangyák a boly körül. Mi Solyával tisztes távolságból, az egyik kisebb parkból szemléljük a gigantikus építményt. Ma csak tisztelgünk a katedrálisnak; bemenni egy másik nap tervezünk, mikor nem a végelgyengülés utolsó fázisában esnénk be a kapukon.
A templom kimondhatatlanul részletes külső falán megszámlálhatatlanul sok apró figurát, szobrot, faragványt látok, de zsong a fejem a gondolatra, hogy ezt az egészet megpróbáljam most befogadni. Behunyom a szemem, és elengedem a templomot. Tudom, hogy megvár minket.
Az ég szerelmére, hiszen még meg sem épült teljesen…
Az alkotó (még nem) pihen…
***
Az útikönyvben, melyet gondosan tanulmányoztam az utazás előtt, le vagyon írva, hogy a spanyolok későn vacsoráznak (este kilenc előtt ne is nagyon számítsunk ilyen luxusra, hogy vacsora), ellenben erre találták ki a tapast, amit azért este hatkor már büntetlenül fogyaszthatunk. Mivel érezzük, hogy erőnk végén járunk, Solyával úgy döntünk, megkeressük a környéken található legígéretesebb tapas bárt, és végre megnézzük, mire ez a nagy felhajtás.
Az internet és a Lonely Planet közös erejével találunk rá a Tapas 24 nevezetű helyre, amihez egy pincelejáró vezet, és hála a jó égnek mindenki jól tud angolul. Magas asztalokhoz ülünk, és azt rendeljük, amit az útikönyv ajánlott, mint itteni specialitás. Bikininek hívják, és, mint kiderül, kis háromszögletű szendvicseket takar. Nem tudnám megmondani, pontosan mi van benne, de az egyik összetevőnél a szarvasgombára tippelünk. Katalán kenyeret is kérünk mellé, ami paradicsomos, olívaolajas pirított kenyérre hasonlít, és kétfelé áll a fülünk tőle, annyira finom. Hát még, mikor kihozzák a 6%-os sört is, amit a vacsihoz kértünk!
A falakra a helyi specialitások vannak felfestve, kellemes összevisszaságban. A mi “bikini” nevezetű kajánkat egy fürdőruhás nő képe illusztrálja, míg közvetlenül Solya mögött egy torreádor ácsorog, kezében egy nyugtalanító bikatestrésszel, amiről gyanítjuk, hogy a szerencsétlen állat farka lehet. A torreádor arckifejezéséből ítélve ez igazi különlegesség, de én, azt hiszem, lemondanék róla.
Tapas és bikafarok. Solya rosszalja.
Kipirulva, nevetgélve, fáradtan vacsorázunk. Eljátszunk a gondolattal, hogy miután visszatérünk a szállásra rövid pihenőt tartunk, majd megnézzük az éjszakai Barcelonát, de a tapasozás vége felé világosság válik előttünk, hogy erre semmi esély sincs. Annak is örülünk, ha ébren vissza tudunk botorkálni a szállásra – de ez végül, a jó sörnek hála, még egész eredményesen sikerül.
Este nyolc órakor kerülünk ágyba (franciaágyunk van, amit egy közös takaróval fedtek le nekünk – elgondolkodunk rajta, hogy szólunk a recepción és kérünk két külön takarót, de amint vízszintesbe kerülünk, rájövünk, hogy egyikünk se fog felkelni ma már többet). Szobánk ajtaján diszkrét jelzés lóg – “No molestar, por favor!” A spatulás erkélyajtónk viszont minden, csak nem jó szigetelő, úgyhogy forgalmas utcánk minden zaja tisztán behallatszik a második emeleti szobába. Kicsit olyan érzés nekem, mint otthon, Budapesten, ahol ha kinyitom az ablakot éjszaka, az olyan, mintha a 72-es troli megállójában aludnék.
Áldom az eszem, hogy mindig pakolok füldugót, és ennek Solya is örül, mikor megszánom egy párral. Este fél kilenc van, mi tizenhét és fél órája keltünk föl hajnalban otthon, Budapesten. Olyan messzinek tűnik a reggeli ácsorgás a reptér hideg betonján, mintha nem is ma történt volna.
Lehunyjuk a szemünket, és mélységes mély álomba zuhanunk.
Rémálmaim tárgya, avagy esti állapotunk Solyával (amúgy…hekk????)
2. NAP: Montjuïc
– Café con leche? Uno café con leche por favor!
– Perdón! Lo siento!
– Cuánto cuesta?
– Sí, gracias!
Szétmegy a fejem ettől a reggeli kakofóniától, pedig a szállásunk közvetlen közelében álló kávézóban minden nap így indul. Szerencsére én egyszerű dolgokat kérek, és már megtanultam, hogy csak olyan péksütit érdemes választani, aminek ki tudom ejteni a nevét. Kiszúrok egy szimpatikusat, elhadarom az eladónak a kívánságomat, majd türelmesen várok. A hosszú pult előtt tömegesen állnak az emberek, semmiféle sort vagy logikát nem látok a kiszolgálás gyorsaságában. Úgy tűnik, az kapja meg először a kávéját, aki a leghangosabban kéri azt. Én megszeppenve húzódom a falhoz, míg a fejem fölött a katalán munkavállalók hada követeli a reggeli koffeinadagját.
Mint mondtam, én egyszerű dolgokat kérek. Solya azonban nem enged a huszonegyből, és ragaszkodik hozzá, hogy a szendvicsét meg is melegítsék neki. Ezért történik az, hogy én már a péksütim és a kávém felén túl vagyok, mire Solya csatlakozhat hozzám.
– Mit nem lehet azon érteni, hogy “heat it up, please?” – forgatja a szemét, miközben leül. Én mosolyogva nyalom le a porcukrot a szám széléről, és örülök, hogy valahogy kajához jutottunk.
A mai napunk különösen szépnek ígérkezik, az égen egy felhő sincs, így úgy döntünk, kipróbáljuk azt a libegőt, ami előző nap a fejünk fölött lengett, útban a Montjuïc hegy felé. Nagy léptekkel indulunk a tengerpart felé, keresztben áthaladunk a Ramblán, majd kis utcákon talpalunk tovább. Ma nincs kedvünk a monumentális tömeghez.
Úgy döntünk, felemelkedünk.
Ezek a pici utcák borzasztó hangulatosak, és tele vannak kis boltokkal, amik mind olyan karakteresek, hogy muszáj bekukkantanunk néhányba. Az egyikben gyönyörű egyberuhákat találunk (átlag 30 euróért), de belebotlunk egy Venus nevű tapasbárba is, amit megjegyzünk magunknak későbbi felhasználásra. Solya beleszeret egy macskás pulóverbe, ami hatvan euró körül van (bár meg kell hagyni, tényleg baromi jó és mindent tud, amit egy pulcsinak tudnia kell, kezdve a meleg béléstől egészen a mindenhol megtalálható zsebekig, illetve a felcsatolható macskafarokig…), én pedig egy cseresznyemintás ruhát nézegetek álmodozva. Áthaladunk a Pi téren (tényleg ez a neve), ahol egy bácsi épp spatulát fest fehérre egy narancsfa lombkoronája fölött, és ahol a picike teret nagyban uralja a Santa Maria bazilika homlokzata. Végül kilyukadunk a tengerparton, és most már célirányosan tudunk haladni a libegőállomás felé, ami világítótoronyként emelkedik ki a többi épület közül.
Az úton egyéb látványosság is akad (“Há kié vónák?”)
A parton rengeteg a turista és a “blanket salesman”, mi pedig teszünk egy véletlen és felesleges kitérőt, mikor rossz mólón sétálunk végig (így viszont látunk egy csomó magánjachtot a kikötőben). Mire a homokos partrész kezdetéhez érünk, Solyának pont megjön a pisilhetnékje, úgyhogy amíg ő ezeket az ügyeket intézi, én boldogan ácsorgok a tengerparton. Átlag negyven másodpercenként jön oda hozzám egy férfi, aki vagy masszázst, vagy mojitot kínál, de köszönöm, nekem egyikre sincs szükségem. Nekem most elég a vizet néznem, amit olyan ritkán láthatok, és elég befogadnom a tengerpart látványát, ami mindig olyan csodálatosan boldogító.
Aztán megjelenik Solya, és megfordulunk, hogy megvegyük tizenegy eurós jegyünket a libegőre.
***
A kis fülkében legalább tízen szorongunk, de szerencsére az út nem hosszú, és mi teljes kilátással rendelkezünk, amibe Barcelona nagyrésze bele is fér. A távolban magasan kiemelkedik a Sagrada Família toronyrendszere, amik körül úgy ácsorognak a daruk, mint az odatévedt vízimadarak. Közvetlenül alattunk akkora tengerjáró hajó horgonyzik, ami hotelnak is beillene; kicsit távolabb még többet látunk ezekből az úszó monstrumokból, amik nyilván tengeri körútjuk egyik impozáns programpontját teljesítik. Kis kabinunk egy park felé himbálódzik, és többen is megkönnyebbülten sóhajtanak a tízperces út végén, hogy túlélték a kalandot.
Itt még kétesélyes.
Mi Solyával leülünk kicsit a parkban ahová megérkeztünk, és tízóraizunk (az ellátmányt a közeli szupermarketban szereztük be). Solya ananászt eszik, én pedig valami szilvafélét és hozzá almapürét meg zsemlét, ami jobban néz ki mint amilyen az íze. A park neve Mirador del Poble Sec, és mi elég sok időt töltünk itt, mivel végre nem egy kabinból kell élveznünk az elénk táruló kilátást. Mögöttünk fura, földből kiálló gyökerű fák sora áll, az egyiknek a tövében két lány beszélget elmélyülten. A vastagtörzsű fa körül két kutya kergeti egymást eszeveszetten. Mosolyogva nézem őket, miközben süttetem magam.
Aztán gyorsan Solya felé fordulok.
– Pinus pinaster! – kiáltom el magam, és már lövöm is a fotót.
“Pinus pinaster”
***
A Montjuïc hegy leginkább arról nevezetes, hogy nagyrészt ez volt a helyszíne az 1992-es barcelonai Olimpiának – van itt egy Olimpiai stadium is a hátunk mögött valahol, ha minden igaz. A hegy tetejére egy másik felvonó indul, amire külön jegyet kéne vennünk, de egyikünk se ragaszkodik hozzá, hogy újabb nyolc euróval szegényebb legyen, fiatalok vagyunk meg ügyesek meg amúgyis süt a nap, szóval gyalog kezdünk kapaszkodni fölfelé. A hegy nagyjából olyan, mint itthon a Gellért-hegy, és a funkciója is hasonlónak tűnik, de azért egy cseppet nagyobb, mint budapesti alteregója. Ehhez mérten mi azért rendesen fáradunk, miközben parkokon és kerteken vágunk át, követve a kettes számú libegő drótkötélpályáját.
Már majdnem a csúcson vagyunk, mikor leülünk pihenni egy kicsit. Ahogy szuszogunk, egy nagy pillangó illen közelebb hozzánk, majd megtelepszik az egyik növényen. Lelkesen kattintgatni kezdek, kihasználva fényképezőm adottságait.
– Nézd, ez tök jó lett! – mutatom Solyának az egyik képet.
– Aha, tök jó – néz az ellenkező irányba a megszólított, borzongva. Hát persze; egy pillanatra elfelejtettem, hogy Solya ki nem állhatja a pillangókat. Elvigyorodom, és megpróbálom nem stresszelni azzal, hogy éppen mikor repül közelebb hozzá a fotóalanyom.
A hegy tetején egy vár található, amibe nem megyünk be, hanem inkább körbesétáljuk. A hegy túloldalán egészen más a kilátás, mint a kis parkban, ahová érkeztünk, ugyanis itt terül el Barcelona ipari kikötője. Nem szép látvány, de azért van benne valami megkapó, ahogy a konténerek sorát és az egész infrastruktúrát nézegetjük a magasból.
A vár körül séta- és futópálya vezet – egyik oldalát a várfal, másik oldalát kaktuszok és nád (!) szegélyezik. Solyával nem értjük, hogy ez a két növény, az egyik köztudottan szárazságtűrő, a másik meg kifejezetten vízparti, hogyan élnek túl egymás mellett (ráadásul egy hegyen). Mondjuk Solya kiemeli, hogy a kaktusz nem is néz ki túl boldognak.
Hosszú órákat töltünk a hegy bebarangolásával – egy idő után mondjuk már csak az vezérel minket, hogy valami olyan helyet találjunk, ahol ebédelhetnénk és ez húsz euró alatt lenne. Az Olimpiai stadiumot is megpillantjuk valahol alattunk, illetve Barcelonának azt a részét, amit kevésbé fogunk bejárni az itt töltött négy nap alatt. Végül visszafordulunk, és lebaktatunk a hegyről. Lonely Planet elő, majd útvonaltervező elő, és fél órával később holtfáradtan esünk be egy kis kajáldába, ahol szerencsére van napi menü. Quiche-t eszünk és sört iszunk, és alig beszélünk. Olyan fáradtak vagyunk, hogy kétséges, vajon lábra tudunk-e állni a kései ebéd végeztével.
A tengerpartra gondolok, és arra a tervünkre, hogy este elmegyünk futni oda. Óvatosan Solyára pillantok.
– Te… én nem biztos, hogy este képes leszek még öt kilométert lefutni – fogok bele bizonytalanul a mondókámba.
Szerencsére azért Solya is emberből van.
– Ja, nem baj. Mehetünk holnap is esetleg – mondja ő.
Ebben megnyugszunk, majd úgy határozunk, hogy a nagy látványosságokból mára elég volt. Kaja után rögtön a következő kaját kezdjük tervezni, és eszünkbe jut a napközben látott Venus tapasbár (aminek kirakatában érdekes maszkok, étlapján pedig finom tapasok csalogattak minket). Gyorsan határozunk, és úgy döntünk, ma a szállásra érés után tényleg visszatérünk a városba, méghozzá azért, hogy ellátogassunk a Venusba.
Ahhoz, hogy ezt eredményesen meg tudjuk tenni, metrójegyre lesz szükségünk – a barcelonai metrót most készülünk először használni, és mindketten kicsit lámpalázasak vagyunk, de a jegyet (ami tíz átszállásos utazásra jogosít fel) minden gond nélkül megvásároljuk, és hamarosan már a közös fürdőszobák telítettségét mérlegeljük a második emeleti folyosónkon.
Sehol senki.
Egy órán belül ismét úton vagyunk, a reggel is látott kis utcákon baktatunk keresztül – minden ugyanolyan, azzal a különbséggel, hogy a város este felélénkül, és mintha még többen lennének, mint nappal. Mi Solyával szerencsés időszakban látogattunk ide, hiszen Barcelona köztudottan könnyen túltelítődik turistákkal, de azért novemberben már mérsékeltebb a szaporulat. És ilyenkor talán a szegény turistát se utálják annyira a helyiek.
Már majdnem a Venusnál vagyunk, mikor elhaladunk egy bolt előtt, ami a nappali fényben nem tűnt fel. Egy szexbolt az, ami már a kirakatában annyi érdekességgel szolgál, hogy nem bírok ellenállni a kísértésnek. Solya csak lefotózná a kirakatot, én azonban berángatom őt a boltba. Talán egy fokkal kevésbé ciki, mintha otthon csinálnám…
Ez a Venus, nem a szexbolt, bocsi 😉
A bolt ügyesen úgy van felépítve, hogy az előterében semmi vállalhatatlan nincsen, de aztán rájövünk, hogy az üzlet rendelkezik egy elég tekintélyes hátsó résszel is, ami már tényleg szigorúan korhatáros. Mi mindenesetre jól szórakozunk a sok felcsatolható/kóstolható/tekergethető és még sorolhatnám, milyen segédeszköz között. Ráadásul tök egyedül vagyunk, és amúgy se érti senki, hogy mit beszélünk, úgyhogy most az egyszer jól kinézelődhetjük magunkat.
Épp egy érdekes segédeszköz textúráját vizsgálgatjuk (majdnem mindenből van kiállítva tesztpéldány, ami megfogható, megnyomkodható, vagy épp bekapcsolható, ha úgy tetszik), mikor a bolt új vásárlót fogad magába: egy ázsiai férfit (egyedül). Egy ideig kerülgetjük egymást (a bácsit nagyon lefoglalja az egyik polc), aztán diszkréten elsurranunk egymás mellett. Ekkor vesszük észre, hogy a boltnak egy emeleti része is van…
– Én tök szívesen felmennék oda is – mondom Solyának.
– Én is – mondja ő. De a lépcsőn egy eladólány ül, és elmélyülten mered a telefonjába.
– Csak egy kicsit ciki lenne megkérni, hogy álljon már fel, mert minket a legperverzebb részleg is érdekelne – morfondírozik útitársam.
Végül erőt veszünk magunkon, és kilépünk a boltból, hogy becélozzuk a Venus-t. Plüssmanguszta “gyerekünk” egykedvűen rázkódik a hátizsákomban.
– Borzalmas szülők vagyunk – csóválom a fejem.
***
A Venus barátságos, kicsi, és alig van benn valaki. Nekünk tökéletesen megfelel, a gyomrom azonban közli, hogy képtelen lenne most bármi egzotikus befogadására (arról nem is beszélve, hogy bennem erősen jelen van a kései ebédre fogyasztott bőséges menü a quiche-el). Solya azonban, igaz, nem látszik rajta, de gyakorlatilag bármikor és bármennyit képes enni, úgyhogy ő, “egy életem egy halálom”-alapon, bevállal egy tenger gyümölcsei válogatást, hozzá az elmaradhatatlan katalán kenyérrel. Én szolidan csak egy forró csokit kérek.
Jó ez!
A tengeri mütyűrök sokkal jobban néznek ki, mint amire számítottam, és Solya megengedi, hogy megkóstoljam a salátáját. Nem tudom pontosan megkülönböztetni egymástól a kagylót, a polipot, meg a rákot, de egyáltalán nem furcsa az ízük. Mentálisan elraktározom magamban, hogy ha legközelebb mediterrán országban járok, nyugodtan kérhetek valami tengeri dolgot. Vélhetően itt azért egy fokkal jobban készítik, mint amire én az otthoni sztenderdek alapján számítok.
A mellettünk lévő kirakatban nyúlmaszkok és egyéb nyalánkságok lógnak, szuggesztívan figyelve egyoldalú vacsoránkat. Az utcán sétálók néha megállnak és a maszkokat nézik, mögöttük pedig minket. Az asztalon lévő forrócsokis bögre kanalán Móni a manguszta pörög egykedvűen.