3.NAP: Güell park – Tengerpart
Mivel már elég régen rájöttem, hogy az utazás olyan energiákat mozgat meg bennem, amikre nem sok más dolog képes (egy kedves barátnőm szerint az utazás közben készült képeken mindig valami olyan extra energia sugárzik belőlem, amit máskor nem lát rajtam), előszeretettel olvasok olyan dolgokat, amik az utazásaimat még egyedibbé tehetik, vagy amik megtaníthatnak arra, hogyan tudok praktikusan “jelen lenni” egy helyen. Vannak könyvek, amik kifejezetten ezt a témát célozzák (ajánlom például Vigh Bori könyvét, a Hogyan menjünk világgá-t, illetve honlapját, a backpacker.hu-t), de létezik egy pofonegyszerű módszer, amibe én csak most kezdtem belekóstolni:
A Facebook.
Pár hónappal Barcelona előtt felvételt kértem egy csoportba, mely a Female Solo Travellers (tehát Szóló Női Utazók) nevet viseli, és ahol, a nevéből adódóan, általában egyedül utazó nők osztják meg egymással tapasztalataikat. Miután néhány hétig nyálcsorgatva olvasgattam az ajánlásokat (illetve egy ízben én is tudtam segíteni valakinek, aki épp Japánba készült…), feltettem egy nagy kérdést a csoport tagjainak: van olyan hely Barcelonában, ami nem a legturistásabb, és ajánlják a meglátogatását?
A kiírásomra rengeteg hozzászólás érkezett, és harmadik napunk reggelén Solyával úgy döntünk, az egyik javaslatot ki is próbáljuk: mivel a szállásunk melletti kis kávézóban a reggeli fejetlenség némileg megviselt minket az előző két napon, elhatározzuk, hogy másik reggelizőhely után nézünk. Az egyik ígéretes hely neve Brunch & Cake, és ketten is ajánlották, így arra vesszük az irányt.
Barcelona utcáit úgy kell elképzelni, mintha direkt a gyalogosok bosszantására találták volna ki őket. Az utcasarkok ugyanis le vannak vágva; minden alkalommal, mikor útkereszteződéshez érünk, az embernek jópár plusz métert kell megtennie a zebráig, majd ha végre átkelt, jópár plusz métert sétálhat vissza, hogy folytathassa útját. Ha esetleg valaki nem értette, íme a szemléltetés:
Kéretik a sarkokat figyelni.
Forrás: Wikipedia
A Brunch & Cake egyáltalán nincs tőlünk messze, mégis, mire odaérünk, a pokolba kívánjuk az itteni gyalogos közlekedést. A hely olyan, mint egy nagymama budoárja, semmi spanyolos hangulata nincs, ráadásul szinte teljesen tele van; egy hosszú asztal végén kapunk helyet, a saját hangunkat is alig értjük a nyüzsiben. A pincérnők igyekeznek mosolyuk mögé bújva úrrá lenni a káoszon, mi pedig a tízeurós rántottákat kínáló étlapot magunk elé tartva egymásra sandítunk Solyával. A helyen a pincéreken kívül egyetlen spanyolt se látni.
– Én nem ragaszkodom ám ehhez a helyhez – motyogom Solyának.
Ő végigfut az étlapon, majd ránéz a pincérnőre, aki már az asztalunknál áll, és jól leplezett türelmetlenséggel várja, hogy rendeljünk gyorsan.
– Hát én sem – mondja végül ő is. Mosolyogva felállunk, dzsekibe bújunk, és egy percen belül ismét az utcán lépdelünk. Szinte ösztönösen indulunk visszafelé, ahol az egyik utcasarkon csendes, hangulatos, reggeli menüt kínáló helyet szúrtunk ki magunknak még az ideúton.
A menü nyolc euró, van benne bacon, pirítós, tojás, vaj, lekvár, narancslé és kávé is.
A pincérnő ráadásul valamiért extra kedves velünk.
– Honnan jöttetek? – érdeklődik, mikor fizetünk.
– Budapestről, Magyarországról – válaszoljuk. Nem adja jelét annak, hogy tudná, hol is van ez az ország.
Boldogan adok neki borravalót; az útikönyvem szerint a katalánok nem túl bőkezűek ilyen téren, az 5% borravaló bőven elég. “Többet akkor hagyjunk, ha a kiszolgálás különösen jó volt”, szól a nyomtatott instrukció a hátizsákomból.
A reggeli árát egy egész euróval megtoldom.
– Hogy mondják azt spanyolul, hogy “nagyon jó”? – kérdezem a nőt.
– “Muy bueno” – mosolyog ő.
– Hát ez a reggeli “muy bueno” volt – köszönök el tőle.
– Érezzétek jól magatokat Barcelonában! – köszön ő is, bólogatva.
Kilépünk a novemberi utcára, és ismét kerülgetni kezdjük az utcasarkokat, miközben felfelé evezünk, ahol egy nagyon is híres park vár ránk.
***
A Güell park, ami Barcelonam Gràcia nevű kerületében található, egy eléggé irdatlan nagy park; arról nevezetes, hogy az építész Gaudí többek között itt is elég sokat tevékenykedett, és olyan építményeket hagyott hátra a zöldben, amik nekem mindig a mézeskalács-házikókat juttatják eszembe. Mint megtudjuk, a parkhoz felsétálni egy elég embertpróbáló negyven perc, hegynek felfelé, amire egyikünk se érzi képesnek magát (ráadásul ma egy kicsit takarékoskodnunk is kell az erőnkkel – részletek hamarosan), így inkább buszra szállunk. Megjegyzem, a busz is húsz percen keresztül kanyarog felfelé, szóval Solyával egyáltalán nem bánjuk, hogy most a könnyebb utat választottuk. Ráadásul a busznak van egy “Jesús” nevű megállója, amin mindketten jót derülünk.
A Güell park nagy része szerencsére ingyen is látogatható, ám a Gaudí által megdizájnolt részért keményen fizetni kell. Így nekem a parkról az első képem egy kígyózó sor, és ez némileg visszavesz a lelkesedésemből. Solyával úgy döntünk, elaraszolunk a sor mellett, és bejárjuk a nem fizetős részt – a többit pedig meglátjuk.
Novemberi zöldségek.
Az időnk közel sem olyan ragyogó, mint előző nap, mikor a hegyen bóklásztunk, de a felhőkkel ki vagyunk békülve, és boldogan bolyongunk a pálmafák és iszapvárhoz hasonlatos árkádok alatt. Aztán egyszer csak zenét hallunk, és ösztönösen arrafelé vesszük az irányt.
Mint később kiderül, a parkban elég sok helyen játszanak félig-meddig utcazenészek; mi először egy háromfős kis társulatba futunk bele. Mikor megérkezünk, ketten zenélnek, harmadik társuk pedig lendületesen ropja egy talpalatnyi, kopogós valamin (fán?).
– Jézus milyen jól tolja – jegyzi meg a mellettem álló Solya, mire felröhögök. Most, hogy így mondja, tényleg van valami hasonlóság a táncos, és a jólismert bibliai főhős között.
Előkapom a telefonomat. A jó utcazenét mindig meg kell becsülni, és lehetőleg egy percet rögzíteni is érdemes belőle. Főleg, ha a hozzá járó táncos ilyen déjá vu érzéseket vált ki az emberből.
A parkot keresztül-kasul bejárjuk, amit lehet, igyekszünk befogadni belőle. Fotózkodunk, ahol olyan a kilátás, gyönyörködünk, ahol fotózni nem érdemes. Az összhatást csak a mindenhol felbukkanó “blanket salesmen”-ek rontják valamelyest “márkás” napszemüvegeikkel, táskáikkal, bizbaszaikkal, illetve rendszeresen felharsanó kiáltásukkal: “vanjuró, vanjuró, vóter, vóter!” (Vagyis egy eurórért árult palackos ásványvíz, ami nyáron bizonyára jó üzlet, így novemberben viszont kevésbé lehet meggazdagodni belőle).
Solyával elkalandozunk a fő csapásról, és egy boldog kis területre is ráakadunk, ahol egy tacskóféleséggel nagyban játszanak a gazdái. A kiskutya lelkesen kapkod a kis gumilabdája után, majd mikor a gazdája eldobja neki azt (gondosan úgy célozva, hogy az mindenképp leguruljon a hegyoldalon) a kutya kitörő örömmel veti utána magát. Percekkel később kerül elő, kifulladva, de kis pofájában vigyázva szorítja a labdáját.
Majd összezuhan a földön, és elégedetten néz körül.
Munka után édes a pihenés.
Egy darabon lesétálok azon az ösvényen, ahonnan a kutya az előbb tért vissza; Solya fenn marad, én pedig picit egyedül szemlélgetem a várost magam alatt. Alig töltünk itt időt, négy nap, az szinte semmi, de én mégis hálás vagyok, hogy itt lehetek. Négy nap az négy nap, és véleményem szerint az igazi kikapcsolódás valahol a tizedik nap környékén kezdődik meg, akkor is, ha Japánban, akkor is, ha Balatonfüreden van az ember, de aki a kicsit nem becsüli…
És Barcelonában vagyok.
Barcelonában!
Mikor visszatérünk a turisták közé, lepillantunk a Güell park belépős részére, melynek a felét épp renoválják, a másik felét pedig ellepik a turisták. Az elkerített rész vitathatatlanul jól néz ki, mi mégis úgy döntünk, ezúttal nem megyünk be. A park bejárása meglepően sok időbe telt, a lábunk már kopik, Gaudí építményeit pedig kívülről is meg tudjuk csodálni.
Kukkoljuk a műalkotást.
Mások a várost kukkolják a műalkotásból.
Még vetek egy búcsúpillantást két szerelmes kis papagájra, akik nagyban vakarásszák egymást az egyik pálma tetején, majd búcsút intünk a hegyi parknak. Vár ránk ugyanis egy feladat, amit még az utazásunk előtt tűztünk ki magunk elé:
Este le akarunk futni öt kilométert Barcelona tengerpartján. Ez pedig még némi tervezést (és állóképességet) igényel tőlünk.
Mr és Mrs Güell
***
A futás témájára most nem szeretnék hosszan kitérni, mert az egész sport eléggé komplex módon és számomra sem teljesen érthetően került bele az életembe, ráadásul gyanítom, hogy egy másik embernek is köze volt ahhoz, hogy én elkezdtem komolyan venni az augusztusban megkezdett edzéstervemet, de ha csak azért kezdtem el futni, hogy egy novemberi alkonyatkor Barcelona tengerpartján állhassak teljes futófelszerelésben, készen arra, hogy nekivágjak a (régen rettegettnek tűnő, ma teljesíthető, de azért még sokat követelő kihívásként felfogott) öt kilométeres távnak, már megérte.
Just do it.
Nincs kifejezetten meleg, és a naplemente is lehetne festőibb, hiszen igazából nem is látjuk azt a felhős időnek köszönhetően, de mikor Solyával kocogni kezdünk, és jobbra tőlünk elnyúlik a homokos tengerpart, és ahogy a hullámok táncát és a boldog kutyák kergetőzését nézzük a Földközi-tenger háttere előtt, nem is igazán számít a naplemente (hiányzó) fénye. Már rég észrevettem, hogy könnyebben és jólesőbben futok, ha valaki ott van mellettem, de Solyával még sose futottam. Bevallom, féltem is, mikor közölte, hogy ő a Margitsziget 5.3 kilométerét 25 perc alatt teljesíteni tudja, hiszen én ennél jóval szerényebb célokat tűzök ki magam elé, ha a futásról van szó (például, hogy egyáltalán érjem el a célvonalat), de azért elindulunk, és – kocogunk.
Egészen helyinek érezzük magunkat; talán most először lehetünk benne biztosak, hogy nem feltétlenül néznek minket turistának (bár Solya a tejfehér bőrével és én a szőke hajammal valószínűleg erős túlzással is csak a “bevándorló” címet szerezhetnénk meg magunknak itt), és mellettünk rendszeresen futnak el helyiek, akik munka után jöttek ki edzeni egy kicsit. Barcelona tengerpartja több strandra tagolódik, és mi sorra hagyjuk el őket, bár ez igazából nem is tudatosul bennünk. Csak futunk, futunk, míg egyszer csak el nem fogy az út – ekkor, mint Forrest Gump, megfordulunk, és futunk visszafelé azon az úton, amelyiken jöttünk.
Beszélgetünk, beszélgetünk, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy már négy kilométert teljesítettünk. A finisben vagyunk. A horizonton a W Hotel jellegzetes, vitorla-alakú sziluettje délibábként ágaskodik elénk. A dubaji Burj-al-Arab hotelre emlékeztet, amihez az istennek nem tudtam kiverekedni magam, mikor tavaly az Emírségekben jártam.
Négy kilométer. A vége felé járunk.
– Solya – mondom/lihegem útitársamnak – futottál te már többet, mint a Margitsziget?
– Nem – jön a tömör válasz.
– És nincs kedved?
– Ja! De.
Elérjük az öt kilométert, majd elhagyjuk azt. Aztán elhagyjuk az 5.3-at, ami a szigetkörnek felel meg. Ismeretlen terület.
Az utolsó száz métert nem engedem el.
– Húzzuk meg a végét! – biztatom Solyát, és minden erőnket beleadva sprintelünk az utolsó pár méteren.
Aztán a számlálóm kerek hat kilométerre ugrik, és mi leállítjuk a hajtóműveket.
– Á, de jó, pont itt egy vécé – lelkesül fel Solya, akinek ez általában központi kérdés, és futás közben is felmerült, így ő azzal a lendülettel, ahogy lassítunk, egy jobbra kanyarral be is tér a strand mellékhelyiségébe. Vigyorogva nyújtok, míg elő nem kerül.
– Hat kilométer – nevetünk fel, és adunk egy (kicsit fáradt, de azért elismerésre méltó) ötöst egymásnak.
Eredményes nyaralás, avagy jöhet a vacsi!
***
A futás után rövid sétát teszünk a tengerparton, amely helyszínnek bizony mindig nehéz hátat fordítani. Kisétálunk egy mólóra, ahol Solya rövid kalandba bonyolódik egy sziklába vésett arccal, és elolvashatjuk, hogy a mólón horgászókat tilos zavarni (“no molestar”, szól ismét a jószándékú intelem). A parton szabadtéri edzőterem is van, ahol legalább húsz férfi nyújt, gyúr, húzódzkodik, magyarul: közvetetten majomkodik.
– Na várjál, ezt az állatkertet azért lefotózom – mondja Solya, miközben lopva feltartja a telefonját.
A parton, ahol egyre kevesebbet látni, a blanket salesmenekről kiderül, hogy ők igazából meg nem értett művészek: a homokban remekbeszabott homokkastélyokat építenek, és igazi tűzzel dekorálják vagy világítják meg azt. De nem ragadnak le az épületeknél – mi egy tekeredő sárkányt is látunk, aminek a szájában lobognak a lángok.
Az egyik helyen pedig egy nagy homokkupacot találunk, ami mellett egy border collie liheg elégedetten.
Fotózni persze csak pénzért lehet ezeket a csodákat.
Esteledik. A W Hotel, aminek a sziluettjét futás közben követtük.
Mikor kisétáljuk magunkat, és sokadjára is megdicsérjük egymást a szép teljesítményért, visszaszállunk a metróra, tusolunk, és visszatérünk abba a kerületbe, ahol a mai napot töltöttük. Ugyanis a Facebookos csoportajánlásoknak szeretnénk még egy esélyt adni, és eltökélt szándékunk, hogy búcsúvacsoránkat az El Rabipelao nevű venezuelai étteremben költsük el.
Már akkor sejtjük, hogy jó nyomon vagyunk, mikor egy teljesen jellegtelen utcában lyukadunk ki az útvonaltervezőnek hála. Tapasztalataink szerint a legjobb helyek pont az ilyen eldugott zugokban találhatók.
A Rabipelaót nem csak az ajánlás, hanem rendkívül vicces logója miatt is választottuk, ami így néz ki:
Beszarok, hát még köldöke is van!
A “rabipelao” egyébként (és ezért az információért azért tepernünk kellett egy kicsit!) magyarul “fiahordó oposszum”-ot jelent. A logó természetesen ezt a családcentrikus állatot hivatott ábrázolni (szerintem zseniálisan).
Fiahordó oposszum eredetiben. A leghátsót az is érdekli, honnan jöttek!
Forrás: YouTube
Solyával sokáig vakarjuk a fejünket, hogy mégis mit kérjünk az ínycsiklandó menüről, de végül egy többtételes tálat rendelünk, hogy kicsit mindent kipróbálhassunk. Az a helyzet, hogy a kaja annyira jó, hogy kis híján kicsordul a könnyünk az élvezettől. Főleg a kora esti intenzív mozgás és az elmúlt három nap átlag harminc kilométerének lesétálása után.
Hosszú percekig nem szólunk egymáshoz, csak akkor, mikor koccintunk a Rabirra nevű, saját márkájú sörrel. Az üvegen ott virít az oposszumos logó, én pedig a kiürült üveget diszkréten a lábamhoz helyezem, hogy feltűnés nélkül elvihessem emlékbe. Ez a tervem ott zuhan össze, mikor nagy jókedvemben felrúgom az üveget, ami nagyot szól a csempén az egyébként relatíve kihalt helyen (a spanyolok ilyen korán, este 7-8 között még nem vacsoráznak; az egyik nagy asztalt például kilencre foglalták be). A pincérre könyörgő szemekkel nézünk, de szerencsére engedélyt kapunk az üvegek lenyúlására.
Családi fotót készítünk plüssgyerekünkkel, Mónival, akinek szintén nagyon tetszik a (szerinte inkább mangusztára hasonlító) logó. Rá hagyjuk; hadd legyen a gyereknek is egy jó napja…
Kilenckor boldogan támolygunk ki az ajtón. Az épp érkező spanyol vendégek csodálkoznak; nem értik, mire ez a nagy sietség, hogy már kilenckor befejezzük a vacsorát. De nekünk már megtelt a fejünk a nap eseményeivel.
Éjszaka szép álmaink a vegyestál körül forognak.
Elmosódott emlékek az estéről.
4.NAP: Sagrada Família, Barcelona – Budapest
Utolsó reggelünk szervezett rendben kezdődik meg, míg végigmegyünk a kijelentkezés szokásos menetén, majd gyorsan betérünk immár törzshelyünkké vált kávézónkba. A kis helyen szokás szerint hatalmas a tömeg; a pult előtt nem sorban, hanem tömegben állnak az emberek, és a rendelésemet elviszi valaki más, mielőtt én lecsaphatnék rá. A pincérlányok teljes fejetlenségben dolgoznak, és látszik, hogy bár megszokták, azért nincs ínyükre ez a cécó. Egyik bevett taktikájuk, hogy a kávézóba belépő embernek rögtön odakiáltják, hogy “café?”, és ha a másik bólint, már hozzá is látnak a kávéfőzésnek. Csak fogyjon el végre a tömeg…
Sajnálom őket, mert pontosan tudom, milyen az, embereket kiszolgálni; ugyanakkor negyed óra várakozás után már inkább bosszankodok. De én még mindig jobban járok, mint Solya, aki megint belefut abba, hogy egyszerű kérését (miszerint melegítsék meg a szendvicsét) nem értik. Én közben a vendégeket figyelem: meglepően sokan kérik a reggelijüket vagy kávéjukat itteni fogyasztásra, pedig hétköznap van és reggel tíz. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy van ezeknek ideje ilyenkor leülni és kényelmesen reggelizni.
– Miért nincsenek ezek a munkahelyükön? – morfondírozok, miközben végre Solya is befut a szendvicsével.
Gyorsan eszünk és gyorsan iszunk, hiszen sűrű nap elé nézünk: a szuvenírok vásárlásán kívül az egyik legnagyobb látványosság megtekintését is az utolsó napra hagytuk, a gépünk pedig este indul haza Budapestre. Úgyhogy felhörpintjük a tejeskávénkat és már trappolnánk is ki az utcára. Nekem azonban az utolsó pillanatban eszembe jut valami, és előre engedem Solyát.
Kinyitom a pénztárcámat, és kiszórom belőle az összes centet, amit találok benne. Majd a pulthoz sétálok, ahol egy borravalógyűjtő dobozka árválkodik a nagy kavarodás közepette.
Nagynehezen elkapom az egyik lány tekintetét – a véletlen úgy hozza, hogy pont azzal nézünk össze, aki engem is kiszolgált. Felmutatom az ökölbe szorított kezemet, majd az összes aprót beleszórom a perselybe.
– Muy bueno! – kiáltok oda neki.
– Grácias – sóhajt fel, mielőtt felveszi az újabb rendelést.
Kilépünk az utcára, és nekivágunk az utolsó napnak Barcelonában.
***
Ajándékok és szuvenírok vásárlásáról sose szoktam írni, mert az utazásnak talán ez a legkötelezőbb köre, ami sose tudta belopni magát a szívembe, még akkor se, ha a saját szeretteimnek kellett valami ajándékot néznem. Most azonban Solyával bűnözni készülünk: mivel Barcelonában meglepően sok olyan ruhaboltba tértünk be, ami csodásan karakteres szoknyákat, felsőket, egyberuhákat és pulcsikat kínált, rábeszéljük egymást, hogy egy-egy ruhadarabot igazán választhatunk magunknak is. Természetesen semmiféle “I Love Barcelona” feliratú póló nem jöhet szóba; mi valami egészen másban gondolkodunk.
Cicák egyik kedvenc bevásárlóutcánkban.
Elgyaloglunk egyik kedvenc kis utcánkba, ahol sok ruhaboltot láttunk, és körbekémlelünk. Gyönyörűnek találjuk az egyberuhákat, de végül egyikünk se nyári ruhát választ. Az én szívemet egy homokszínű, sündisznós pulóver ejti rabul, amit egy környezetbarát anyagokkal dolgozó üzlet kirakatában láttam meg két nappal ezelőtt. Nagy örömömre a pulóver még mindig ott lóg a kirakatban, és mikor felpróbálom, úgy illeszkedik rám, hogy egyszerűen képtelen vagyok ott hagyni. Ráadásul a sündisznó mintha a lelkem ábrázolása lenne.
Solya egy teljesen más stílusú ruhadarabot választ, bár ez is pulóver, csak épp macskás: egy gót boltban szúrta ki még az első napunkon. A pulcsi fekete, elején nagy cicafejjel; kapucnijához, melyet akár teljesen le is lehet húzni, mert kivágások vannak rajta a szemeknek, felvarrt cicafülek tartoznak (az egyikben csengővel). Tele van zsebekkel, az ujja is kézfejre húzható, a hátulján pedig egy felkapcsozható cicafarok teszi teljessé az összhatást. Solya négy napig csorgatja rá a nyálát, de végül meggyőzöm, hogy nagyon is sajnálná, ha ezt a pulcsit itt kéne hagynia. Úgyhogy ő is fizet.
Az pedig, hogy mennyibe kerültek a pulcsik, inkább maradjon a mi titkunk…
***
A Szent Család-templomot, vagyis a Sagrada Famíliát 1882-ben kezdték el építeni, a projektet 1883-ban vette át Antoni Gaudí, hogy jellegzetes stílusjegyekkel ruházza fel, illetve hogy élete hátralevő részét a projektnek szentelhesse. Gaudí 1926-ban, 73 évesen halt meg (elütötte egy villamos…), de ekkor a templomnak még csak alig a negyede készült el. A katedrálist azóta is rendületlenül építik (illetve, mikor épp zajlik a spanyol polgárháború, akkor nem építik, de értitek, na), az építkezés pedig a technikai fejlődés miatt gyorsulóban van, de a befejezést így is csak 2026-ra, pont Gaudí halálának századik évfordulójára tervezik.
A Sagrada Família Barcelona talán leghíresebb látványossága, amit kihagyni pont olyan lenne, mint Párizsban nem elmenni a Louvre-ba, vagy Londonban nem megnézni a Buckingham palotát. Én mégis bizalmatlan vagyok, hiszen tapasztalatból tudom, hogy a templomok, még ha oly csodásak is, mint amilyennek ezt mondják, nagy általánosságban elég kis hatást gyakorolnak rám. De megerősít az, hogy még Solya is (aki egyszer már járt Barcelonában, és volt a Sagrada Famíliában is) azt mondja, hogy menjünk, ő megnézné a templomot még egyszer. Ez meggyőz, és megvesszük a két jegyet, ami aznap délutánra garantálja a belépésünket.
Így esik, hogy vásárlás után, immár két új pulóver boldog tulajdonosaiként, némileg erőltetett menetben haladunk a darukkal körített templomtornyok irányába; a tornyok felé, amik magasan kilógnak Barcelona többi épülete közül. Lopva az órámra sandítok: a templomba időzített jegyet kaptunk, így egy kicsit iparkodnunk kell, ha nem akarjuk lekésni a belépést.
A bejáratnál tüzetes biztonsági ellenőrzésen esünk át, olyasmin, mint amit a reptereken is alkalmaznak, de mindketten rendben találtatunk, és szabadon beléphetünk a templomba. Azt hiszem, elfelejtettem említeni, hogy az időjárás a mai napra megunta, hogy kényeztessen minket, és egész nap vagy esőben állunk, vagy csak simán didergünk. Ezért aztán kétszeresen jól esik belépni valami fedett helyre, ráadásul olyanba, ami a szemünket is kellő fókuszálnivalóval látja el.
Zimankós az idő…
Mert hát mi tagadás: a Sagrada Família valóban lenyűgöző építmény, még így félkészen is. Nem minden része látogatható (részben a zajló építkezés, részben belépőjegyeink “olcsósága” miatt), de a tornyokba néhol liftek (!) suhannak fel – “szent liftek”, ahogy Solya megjegyzi mellettem. Az oltárnál Jézus lóg felfüggesztve egy különös, lámpaernyőhöz hasonlító dolog alatt (Solya szerint ez az “ejtőernyős Jézus”), az ablakokon pedig számtalan mozaikszerű alakzat színezi meg a benti fényeket. Nekem talán ez tetszik a legjobban az egész templomban – míg az egyik oldalán a hideg, a másikon a meleg színek dominálnak, a beeső (kevéske) napfényt megfestve.
Az egyik…
… és a másik.
Körbesétálunk a templomban, én pedig elkezdem az embereket figyelni. Látok egy férfit és egy nőt, amint csendben ülnek egymást mellett; a nő a férfi vállára hajtja a fejét, és csak felfelé néz, a magas ablakokra. Látok egy házaspárt, akik audio idegenvezetőjüket követik hűségesen, időről-időre meg-megállva, hogy eldöntsék, melyik irányba kell tovább menniük. Látok egy japán kislányt, aki ugyanezt az audio guide-ot a füléhez szorítva támaszkodik egy oszlophoz, szemével a cipőjét fixírozva. Látok két nénit, akik egy asztalra helyezett tükör fölé hajolnak, így próbálják befogadni a megsokszorozott látványt.
Keressük a szépet.
Hideg/meleg.
Amennyire lehet, körbejárjuk az egész templomot; vannak, akik a háttérben játszott dokumentumfilmet nézik, vannak, akik a “Hiszekegy” imát olvasgatják a falon, vannak, akik az oltár előtt ülnek és gondolkodnak. Vannak, akik lepillantanak a kriptába – itt nyugszik ugyanis Gaudí.
Mi Solyával szintén leülünk az egyik fapadra, hogy megpihenjünk.
Az az igazság, hogy sose értettem igazán a templomokat. Bár funkciójuk szerint menedéket kéne lelnem itt, biztonságérzetet kéne ébreszteniük bennem, soha semmi ilyesmit nem éreztem még egyikben sem. Számomra teljességgel érthetetlen, hogyan tud valaki elmélyülten imádkozni egy olyan helyen, ami kényelmetlen, szűk fapadokkal, hideg kőfalakkal, és egy könyörtelenül szenvedő ember képmásával van tele. A sok kötelező szöveg, rituálé és szertartás, ami a keresztény vallást övezi, még az érthetőség határát súrolja, hiszen rituálékra mindannyiunknak szüksége van, de szigorú, dogmatikus követésük már egészen más lapra tartozik. Mint metaforikus történet, borzasztó érdekesnek tartom a Bibliát, Jézust pedig követendő embernek, aki jó ügyekért állt ki, de sose tudnék “garanciaként” tekinteni rájuk az élet nagy kérdéseit illetőleg.
Nem arról van szó, hogy nem “szeretem” a vallást. De túlságosan beszabályozottnak, ridegnek tartom ahhoz, hogy a magaménak érezhessem azt. És akármilyen szép ez a hely, ahol most ülök, ezt az érzetet nem tudja kiölni belőlem.
– Tudod – mondom Solyának, aki szintén nem vallásos – soha nem értettem, miért nem lehetnek a templomok… nem is tudom… otthonosabbak. Így ez az egész olyan távolságtartó. Itt kéne kapcsolatba lépni Istennel? Így?
Ejtőernyős Jézus.
– Talán azért ilyenek, mert aki hithű keresztény, annak kell is egy ilyen… nem is tudom… grandiózus, monumentális távolságtartás Istentől, akit ugye nem ismerhetnek meg teljesen, aki kifürkészhetetlen – gondolkodik Solya.
– Lehet benne valami – morfondírozok. – Mégis… nem érzem helyesnek a közeget. Egy olyan helyen vendégeskedünk, ahol nem látnak minket szívesen. Hideg van és kényelmetlenek a székek. Ez nem az a hely, ahol békében meg tudok maradni sokáig.
– Hát nem is céljuk, hogy egész nap itt ülj.
Erre felnevetek.
– Persze. De attól lehetnének még egy fokkal vendégszeretőbbek.
Időközben hátunk mögött a “szent lift” újabb körből tér vissza, mi pedig dideregni kezdünk a hideg kőfalak között. Ahogy kifelé megyünk, sok dolog jár a fejemben. Másfél év alatt viszonylag közelről láthattam az iszlám vallást és a buddhizmust is. Mindkettőben találtam végtelenül szimpatikus jegyeket (a vendégszeretet erősségét és a Ramadan szokását a muzulmánoknál, a meditációt és az erdőbe ágyazott szentélyeket a buddhistáknál), ezzel párhuzamosan pedig azt is érzem, hogy egyre távolodok a számomra “hivatalosan” elrendelt katolikus hittől. Ugyanakkor tudom, hogy valamiben hiszek – valamiben, ami nem templom és nem egy harminchárom éves, szenvedő férfi arca; nem Allah és nem koplalás és böjt; és nem a földi vágyakról való lemondás és a csendes elmélyülés.
Nem vagyok ateista. Csak ettől még azt hiszem nem vagyok vallásos sem a szó klasszikus értelmében.
– Engem végül is egyáltalán nem érint meg az a része, hogy a valláshoz kötődik az épület – mondja végül Solya. – Egyszerűen csak baromi szépnek találom építészeti szempontból.
Visszanézek a templomra. Tudom, hogy van itt még valami más is, nem csak a fények és a tornyok kavalkádja. De azt hiszem, hogy bármennyire is ciki ezt pont a Sagrada Famíliában realizálni, még nem tartok ott, hogy pontosan tudjam, mit is kéne még éreznem Isten házának levegőjében.
Stairway to Heaven
***
A vásárlás és a csendes elmélyülés után Solyával szükségünk van valamire, amit eddig még nem volt alkalmunk kipróbálni Barcelonában, most pedig már bizony eléggé sürget az idő, így hát megkeressük a Sagrada Famíliához legközelebb eső kávézót/cukrászdát, és rendelünk két adag churrost.
Mondjuk ez így elég leegyszerűsített változata a történetnek: a churros nevű koleszterintúladagolást tavaly a Szigeten próbáltam ki először, ahol nemismondommennyiért vesztegették a burrito nagyságú, csokival töltött, fánk-szerű tésztából készült, cukorban meghempergetett édességet. Tény, hogy tömény cukros mibenléte rendkívül kielégítő volt egy végigugrált P!nk koncert után, de mikor Solyával közli a pincérnő, hogy egy adag desszert öt churrosból (!!!) és egy adag forró csokiból (!!!) áll, én visszahőkölök, és inkább a kivárásra játszom.
Szerencsére kiderül, hogy a churrost (ami itt virslinagyságú, nem töltött, ellenben cukrozott, lángos/fánk állagú rudacska), ha nincs megtöltve, még pont meg lehet enni, és valóban nagyon menő dolog közben forró csokiba mártogatni azt. Pár percig nyálcsorgatva nézem Solyát, majd intek a pincérnek, és elnézést kérek a testemtől, hogy még ezt a merényletet elkövetem ellene.
– Igen? – kérdezi a pincérnő.
– Egy ugyanilyet szeretnék – nyelek egy nagyot, Solyával szinkronban.
A pincérnő felnevet, és sarkon fordul, hogy teljesítse a kérésemet.
És lőn. Vendégszerepel: Solya keze.
Evés közben megpróbálok az előző nap lefutott hat kilométerre gondolni, meg arra, hogy a reptéren vagy a repülőn úgyse fogok tudni rendes kaját szerezni magamnak, meg arra, hogy holnaptól újra normálisan fogok étkezni… aztán meghozzák a churrost, és már nem gondolok semmire, csak élvezem a torkosság bűnét.
Két órával később elégedetten ülünk a reptéri buszon, és nosztalgikus búcsúpillantásokat vetünk az elsuhanó tájra. A nap végre előbújt a felhők közül, és mi szinte könnybe lábadt szemekkel nézzük a fantasztikus fényjátékot, amit a lemenő nap Barcelona épületein játszik.
– Képzeld el, ha ebben a fényben futhatnánk…
– Áh, ne is mondd.
Felemelem a fényképezőmet, de aztán le is eresztem azt. Esélytelen, hogy bármit is megörökítsek a folyamatosan mozgó, reklámokkal bevont buszablakból.
Tipikus része ez minden utazásomnak: még annyi a látnivaló, és máris hazamegyünk. Buszunk épp a Plaça d’Espanya téren rostokol, amit meg se néztünk, csak áthajtottunk rajta az ideúton és most. Nem látogattuk meg a Barcelonát övező hegyeket, még csak lábbal se érintettük a tengert. Nem voltunk buliban, egyszer sem ittunk bort, és tapasozni is csak a legelső estén volt időnk.
Mindezek ellenére hálás vagyok Barcelonának; hálás, mert szorított nekünk időt sűrű kis naptárában – a város, ami mindig tele van turistákkal, számunkra egy lazított képét mutatta. Négy napig nem gondoltam az otthon hagyott nyűgökre, vagy ha mégis, akkor keveset. Nem rágtam magam azon, milyen lesz hazautazásunk után utoljára bemenni a munkahelyemre, vagy hogy milyen lesz hétfőn elkezdeni az újat. Nem stresszeltem a magánéletemen, a “mi lesz”, “mi lenne”, “hogyan tovább” kérdéseken. Talán még sosem éreztem utat ennyire menekülésnek a mindennapjaimból, de hát ki mondja, hogy nem menekülhetsz egy kicsit a problémáid elől?
Buszunk forgalmi dugóba kerül a Plaça d’Espanyán. Zsibbadtan nézek előre, míg egyszer csak rá nem eszmélek valamire.
Dugóban állunk.
Vagyis egy helyben.
Felemelem a fényképezőmet, és a busz ablakának tisztán hagyott szegletén keresztül ellövöm az utolsó képemet Barcelonában.
Adiós!