– Na, ezt is a kutyákkal baszatnám meg! Nézd meg a kiélt szőke fejét, ilyen igazi kiélt kurva ez is, a gecibe, biztos ez is szereti, ha hátulról basszák meg!
Metrópótló busz, Astoria megálló. Az utcát nézem, mereven, megmozdulni se merek. A busz tele van utasokkal, én pedig be vagyok szorítva az ülésre, amin kuporgok. Az ajtók pittyegnek, bezáródnak, és mi tovább gurulunk a Kálvin tér irányába. A percek csigalassúsággal telnek.
– Nézd már ezt a kurvát, felém se néz, pedig itt pofázok neki, mi van te szőke kurva, na, mi van?
Mi van? Semmi. Nincs semmi. Nem látok, nem hallok, nem értek magyarul, már csak két megálló, de ahhoz, hogy leszálljak, szembe kell fordulnom ezzel az emberrel, aki fél méterre áll tőlem, és egyre közelebb préselődik. A lábát már fel is tette az ülésem szintjére.
– Mi van, én basszalak meg? Te kiélt, büdös kurva! Hú, de utálom az ilyet. Majd meglátnád, mit csinálnék én veled…! Szerinted ma hányszor baszták meg?
Az utolsó kérdés a vele utazó szakadt nőnek szól.
Kálvin tér. A tömeg meglódul. Egy sötét bőrű lány, nyilvánvalóan külföldi, barátságtalanul meglöki a férfit és a mellette ácsorgó cigány nőt, és két, épp felszabaduló ülésre mutat. Világos, hogy bár magyarul nem tud, a helyzetet így is értette.
– Szét kell baszni az ilyet, azt kell vele csinálni! – foglalja még össze a véleményét a férfi, majd végre odébb áll és eltűnik az arcomból. Azonnal felpattanok, és a busz hátsó részébe iramodom. Már csak egy megállóra vagyok a Corvin negyedtől, ahová tartok.
Leülök.
És csak ekkor kezdek el sírni.
***
Néhány nappal ezelőtt egy férfi ismerősömnek meséltem ezt a történetet, aki őszintén megdöbbent a hallottakon. Mint mondta, fogalma sem volt róla, hogy ilyenek történnek a városban. Ezért kétszeresen is úgy gondolom, hogy be kell számolnom néhány dologról, ami a nőket Budapesten érheti.
Nem ez volt az első eset, hogy fenyegetve éreztem magam egy tömegközlekedési eszközön, és biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó sem. Mikor eljön a melegebb tavasz, és főképp a nyár, mindig úgy tapasztalom, hogy megsokszorozódnak a hasonló esetek – igen, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy ilyenkor fel lehet venni szoknyát, vagy ne adj’ Isten egy egyberuhát is. Nem kihívó, nem “kurvás”, nem lóg ki belőle mindenünk. Csak egy szoknya. Amit, ugye, eredetileg hordtak a nők.
De néha még erre sincs szükség, egyszerűen elég annyi, hogy fiatal vagy és egyedül utazol. Még az se kell, hogy késő este legyen (sőt, engem késő este még soha nem ért semmi ilyen élmény, és ezt le is kopogom). A metrópótló buszon, ahol ez az incidens történt, este fél nyolc körül utaztam, nadrág és rövidujjú felső volt rajtam. Jó, igen, a szemüvegemet aznap este kontaktlencsére cseréltem, talán ezt se kellett volna. A hajamat lófarokba fogtam össze. Persze tudom, szőke vagyok, ez tényleg az én bűnöm, lehet, vissza kéne festetnem a hajamat arra a barnás egérszínre, amivé sötétedett az évek során. Vagy hordhatnék fejkendőt!
Lehet, ez lenne a megoldás?
Vagy lehet, hogy túl kihívóan viselkedtem. Végül is csendben ültem a helyemen és olvastam… Igen, igen, ez lehetett a probléma.
Biztos ez a probléma…
***
Azt szeretném, hogy mindenki számára, aki erről esetleg nem tud, világos legyen a következő: bár azok, akik nőket molesztálnak a buszon, általában a társadalom legalsó rétegeiből kerülnek ki, ez mit sem változtat a tényen, hogy ezek a dolgok megtörténnek. Aki nő és egyedül utazik/él, az pedig kénytelen kétszeresen is odafigyelni arra, éppen mi zajlik a környezetében. Ez sokszor ártalmatlan, és az ilyenekről nem is írnék blogbejegyzést, de kedves férfiak, higgyétek el: az itt következő esetekkel minden női ismerősötök találkozott már, ha nem közvetlenül, akkor közvetve, és kétlem, hogy bárki rajongana ezekért a helyzetekért.
Nyár van, és egyberuha van rajtam, mert megdöglök a 35 fokban. Napszemüveget teszek fel, ez mondjuk egy kicsit véd is, mert szabadon felmérhetem a környezetemet, ha valami gyanúsat észlelek. Hopp, egy építkezés! Átmegyek az utca túloldalára, de még így is a hátamban érzem annak az öt, nyakig izzadt munkásnak a tekintetét, akik minden szégyenérzet nélkül úgy fordulnak utánam, mint a szélkakasok egy tornádóban. Majd’ kiesik a szemük, és ehhez még egy különös mosoly is társul. A tekintetük is elég hozzá, hogy koszosnak, szennyezettnek érezzem magam.
A munkahelyem közelében van egy élelmiszerbolt, ahová reggel hozzák az árut. Ilyenkor pont azon a járdaszakaszon történik a kipakolás, amin nekem is végig kell haladnom. Jellemzően visszafojtom a lélegzetem, mikor itt megyek el, mert az a két férfi, aki a ládákat pakolja, ilyenkor mindig megáll egy pillanatra, és szemérmetlenül végigmér.
Az egyik hely, ahová ebédelni járok ki, szintén veszélyforrás. A munkahelyem a Rákóczi téren van (fogalmazzunk úgy: nem a város legelitebb pontja), a kifőzde pedig a vásárcsarnok mellett található. Számtalanszor volt már rá példa, hogy mikor az ebédemért igyekeztem, és kénytelen voltam elhaladni a kisebb talponállók és kocsmák mellett, be- beszólogattak az ott lebzselő férfiak. “Aztamindenit”, vigyorognak rám, bűzlenek az alkoholtól, az izzadságtól, vagy mindkettőtől, én pedig megint úgy teszek, mintha nem hallanám őket, még akkor sem, mikor majdnem elállják az utamat. Megtanultam (és mindenki más is így van ezzel), hogy ilyenkor az a legbiztonságosabb, ha süketnek tettetjük magunkat.
A város többi pontját is sorolhatnám. A Blaha Lujza tér, a Nyugati tér aluljárója (is), az a redves kombinó villamos, és most már, mióta kiváltotta a négyes metró, a hetes busz is (amire brahiból még mindig felszállok néha) mind-mind veszélyforrás. Utálom, mikor már messziről látom, hogy el kell majd sétálnom egy csoportba verődött férfitársaság mellett, akik nagyban beszélgetnek, mert pontosan tudom, mi fog történni, mikor elhaladok mellettük: hirtelen el fognak hallgatni.
És valahogy ez a hallgatás hidegkirázós élmény akkor is, ha semmi nem történik utána. Mindig Lovasi András szövege jut eszembe ilyenkor:
“Algás palástban, országalmával
A tengerből kijött egy király
Sörrel kezében, a többiek közé
A bolt elé, a napra áll.
Ott állnak a férfiak, rozsdásvas-szagúak
Állnak a férfiak, állnak a férfiak
Nézik, kit lehet megdugni
Sohasem fogják megunni
Állnak a férfiak, nézik a csajokat.”
(Kiscsillag: “Állnak a férfiak”)
Szóval: a férfiak állnak, és nézik a csajokat. Rendben van, felteszem a kezem, elfogadom, ez a világ rendje, vagy mi. Mint mondtam, erről nem írnék külön blogbejegyzést, mert tudom, hogy ezzel együtt kell élni, ezt el kell fogadni, erről nem lehet panaszkodni, felesleges “felfújni”, hiszen “nem bántanak”, meg nem csinálnak semmit. Mármint általában.
Anno mindkét szakdolgozatomat férfi-női szerepekről írtam, és alapul 17. illetve 20. századi irodalmi műveket vettem, ezeket hasonlítottam össze – mindkét darabot nők írták. A régebbi szöveg, az 1670-es években íródott “The Rover” (nagyjából: “A kalandor”) az egyik első női drámaíró, Aphra Behn tollából származik, és visszatérő motívuma a férfi tekintet (“the male gaze”). A darabban van egy jelenet, mikor egy híres kurtizán, Angelica Bianca, maga helyett róla készült festményeket tetet ki az ablakába, mint hirdetés. A jelenetben három férfi is fixírozza a képeket, harcolnak a kiváltságért, hogy ki “vehesse meg” Angelicát, míg végül az egyik főszereplő fogja és leakasztja a neki tetsző festményt, majd aszondja, hogy:
“This posture’s loose and negligent,
The sight on’t wou’d beget a warm desire
In Souls, whom Impotence and Age had chill’d.
—This must along with me.”
(Aphra Behn: “The Rover”)
Nagyjából azt közli, hogy az a nemes tartás, amivel a festő Angelicát ábrázolta, még azokban is felébreszti a vágyat, akiket ettől már megfosztott az öregkor és az impotencia, tehát ezt a képet köszöni, ő elvitte magával. Ez a motívum – a férfi, aki a nőt vagy annak képmását nézi és “birtokolja” – visszatérő téma volt a szakdolgozatomban. Különösen az, ahogy a nőt kétdimenzióssá tették, egyenlővé egy műtárggyal, amit hozni-vinni lehet, és amit szabadon lehet bámulni.
“Playhouse Creatures”, April de Angelis műve. A másik darab, amit elemeztem.
Forrás: www.newtheatreroyal.com
Nem akarok igazságtalan lenni (azért a darabokban bőven előfordul olyan is, hogy nők lesnek meg férfiakat, sőt, Shakespeare korában, csupán hatvan évvel a fenti darab előtt, sokáig ugye a női szerepeket eleve férfiak játszották), de ez a téma valahogy nagyon megmaradt a fejemben. És sokszor eszembe jut, mikor utánam fordulnak, megszólítanak, és már-már sértő módon mérnek végig, akár többször is.
A helyzet az, hogy nem akarom, hogy idegenek csorgassák rám a nyálukat. Ez, szerintem, egy teljesen érthető és legitim kérés. És mégis: úgy veszem észre, nem sokat tehetek ellene.
De. Ez még mindig nem az, ami kiérdemel egy blogbejegyzést.
Mert ez, eddig, még mindig mindennapos.
***
– Szerinted ez szereti szopni a faszt?
Nyugodtan olvasok a hatos villamoson, este kilenc fele jár az idő, hétvége van, nyár, a város tele van emberekkel. Nagyon jó könyvem van, teljesen belemerülök, fel se fogom, mi történik körülöttem.
– Nézd má’, ez is ilyen intellektuális fajta, szerinted mennyibe kerülne megdugni?
Itt már figyelek. Persze csak a fülemmel, a fejemet még véletlenül se mozdítom el egy picit sem. Süket vagyok, süket vagyok, és közben hiúz is vagyok, mert sose tudhatom, mi fog történni, és készen kell állni rá.
– Még csak nem is szép, nézd má’, milyen kis kurvás, szerinted szereti hátulról csinálni? Vajon hányan dugták már seggbe? Ezt is a disznókkal baszatnám meg!
A beszélő egy kigyúrt fickó, akivel egy kicsípett nőcske utazik. A villamos folyosójának másik felén ülnek, nagyjából másfél méter van köztünk. Nagyokat vihognak a kinézetemen, és a férfi továbbra is a fenti témákat ecseteli.
Érzem, ahogy kigyúlik az arcom, részben a szégyentől, részben a haragtól. A férfi egyszer csak kirúg felém – nem tudom pontosan, miért, lehet, hogy csak kipróbálta, elér-e engem a lábával. Szerencsére nem.
Az előttem lévő ülésen egy fiatal férfi ül, háttal az eseményeknek, de világos, hogy mindent hall.
Pár perc után bedugja a fülét a fülhallgatójával.
Jön az Oktogon, és én összecsukom a könyvemet, felállok. Az ajtóhoz sétálok, nem nézek a párocskára, ahonnan még mindig gyalázatos mondatok röpködnek felém. Megnyugodva érzékelem, hogy nem itt akarnak leszállni.
Örömök az Oktogon felé tartva…
Abban a töredék másodpercben, mielőtt lelépek a villamosról, végre nyíltan a férfi arcába nézek, és a lehető legutálatosabb fejet vágom, ami tőlem telik. Süt belőlem az undor, a düh, az egész helyzet visszafojtott megalázottsága, a gyűlölet. Gyűlölöm ezeket a helyzeteket, gyűlölöm, hogy menekülnöm kell, gyűlölöm, hogy megfélemlít – és gyűlölöm, hogy senki nem segít.
A férfi, mint egy veszett kutya, azonnal hőbörögni kezd, amint a tekintetünk találkozik. “Na mi van, te szakadt kurva? Mit nézel? MIT AKARSZ? HOGY BASZNÁLAK MEG!”, üvölt utánam. De én akkor már reszketve szlalomozok a tömegben, a villamos tovább indul. Közben magamat szidom – nagy árat fizethettem volna ezért a pillanatnyi revansért. Mi van, ha leugrott volna utánam, mi van, ha megüt? Hiába vagyok egy zsúfolt tér közepén, nem tudom, ki segítene. Az előttem ülő férfira gondolok, aki inkább bedugta a fülét, semmint, hogy segített volna, vagy legalább figyelt volna, hogy közbeavatkozzon, ha valami tényleg történik, és könnyek szöknek a szemembe.
Miért kell ezeket eltűrnünk?
***
Ezekkel a helyzetekkel az a gond, hogy még akkor is egyedül veszünk részt bennük, ha többen vannak körülöttünk. Az emberek általában félnek, és nem akarnak belekeveredni egy konfliktusba, főleg nem verekedésbe. Félreértés ne essék: én ezt nem is várom senkitől (bár igazán jólesne, ha egyszer azt látnám, hogy egy, a zaklatóhoz hasonló fizikai adottságokkal rendelkező illető a falhoz keni ezeket a tahókat), de azért van, amikor lehet tenni valamit.
Mikor a metrópótlón ültem, teljesen csapdába voltam esve, a férfi beszorított az ülésemre, nem tudtam volna arrébb menni anélkül, hogy szembe ne kerüljek vele. De tudjátok, mi történt? Abban a passzív tömegben, akik nyugodtan végighallgatták az engem érő gyalázkodásokat, akadt egy valaki, aki megpróbált közbeavatkozni.
Tudjátok, ki volt az?
Egy idős néni.
Egy IDŐS, HALLÁSKÁROSULT NÉNI!
Egy idős néni, aki a zaklatóm mellett állt a tömegben, és meg merte rángatni annak a ruhaujját, hogy leállítsa. Aki megpróbálta észhez téríteni. Ez a néni, mikor végre leszállt a tömeg, mellém ült, és megsimogatta a karomat. Azt hiszem, itt kezdtem el bőgni.
– Jaj ne sírjon – mondta nekem – hát látja, milyen emberek ezek! Na, nem történt semmi baj, nyugodjon meg.
Annyira zokogtam, hogy nem bírtam elmondani neki: azért sírok, mert ennyire féltem, ennyire megijedtem, ennyire sokkolódtam. Csak a szerencsén múlott, hogy ez a férfi nem ütött meg engem, vagy hogy nem csinált velem bármi mást. De aznap azon a buszon ez az idős néni volt a legbátrabb ember (mellékesen megjegyzem: itt is ült előttem egy férfi, hátulról olyan kosarastermetűnek nézett ki, és még csak hátra se fordult). A villamosos incidensnél leszállhattam volna (bár a gyomrom forog attól is, hogy mindig a megfutamodás a megoldás), a buszon azonban csapdába estem.
Nem tudom pontosan, hogy az ilyen helyzetekben meddig terjed a BKK hatásköre. Az üzletszabályzatuk szerint viszont a járműveken tilos “botrányosan vagy illemsértő, jogszabályba […] ütköző módon viselkedni”; ha valaki így tesz kizárható az utazásból. Ehhez azonban az kell, hogy a sofőr vagy a villamosvezető tudomást szerezzen az esetről. Szerencsére meséltek már nekem olyat, hogy a buszvezető meghallotta, hogy egy lányt molesztálnak, megállt a busszal, és le akarta szállítani az utast. (Az nem akart leszállni, de mikor a sofőr beközölte, hogy kihívja a rendőrséget, meggondolta magát.) De sajnos több az olyan eset, mikor nem ez történik. Hanem ülünk, csendben reménykedünk, félünk.
Külön nőknek (és gyerekeknek) fenntartott metrókocsi Dubajban.
A napokban volt hír, hogy az 1-es villamoson egy nőt kábítószeres tűvel combon szúrtak. Nagyjából egy hónapja Zsófi barátnőm a tizenegyedik kerületben sétált haza, mikor egy férfi majdnem nekiugrott – egy jóhírű kerületben, minden előjel nélkül. Az egyik kolléganőm, aki (jól láthatóan) terhesen utazott egy külvárosi buszon, nem rég mesélte, hogy leült vele szemben egy furcsa férfi, aki magában motyogott, és ha a kolléganőm véletlenül ránézett, elüvöltötte magát, hogy megöli. A kolléganőm pedig nem tudta, mit csináljon: szálljon le a következő megállónál (és kockáztassa meg, hogy a férfi utána jön a néptelenebb utcákon, és tényleg bántalmazni fogja), vagy tettesse süketnek magát, és várja meg, míg eljut a célállomásig, ahonnan haza tud menekülni.
Itt se szólt senki a buszsofőrnek.
Pedig nagyon kéne.
***
A villamosos incidens után reszketve sétáltam haza. Másnap este kimentem futni a Városligetbe – csak egy kicsi kört, szigorúan a kivilágított részeken, a tó körül, a Vajdahunyad várban, a Kós Károly sétány mentén. A tó partjánál, ahol épp ki volt égve az egyik lámpa, két férfi ült egy padon és beszélgettek. Gyomorgörccsel futottam el előttük. Be volt dugva a fülem, zenét hallgattam, de még így is hallottam, hogy valamit utánam kiabálnak. És éreztem, hogy megint elönt ez tehetetlen, keserű düh és felháborodás: mégis hogy lehetséges az, hogy félek sötétedés után elkocogni egy pad előtt, amin férfiak ülnek!? Akkor most ezt nekem nem szabad? Ez most komolyan felelőtlenség?
Mi a megoldás?
Üljek otthon és napszállta után csak kísérettel közlekedjek??
Szintén a nyáron egy beszélgetés vége ütötte meg a fülemet: a húgom és a barátja épp hazajöttek valahonnan. A testvéremen egy szép egyberuha volt, ami nagyon csinos, sötétkék, elöl gombos viselet. A szoknyája egy árnyalatnyival rövidebb, mint amiben én még komfortosan érezném magam, de ez minden.
Néhány szót kaptam csak el, amiket a tesóm mondott a barátjának.
– … csak azért mertem felvenni, mert tudtam, hogy te ott leszel mellettem.
Ennyi elég volt, hogy megint felhúzzam magam.
Igen: mindennapos jelenség az, hogy bizonyos ruhákat nem merünk felvenni, ha tudjuk, hogy aznap egyedül kell majd közlekednünk. És ez szégyen és gyalázat, de én akkor sem fogom magamat a hőségben is takargatni. Miért kéne ezért bűntudatot éreznem?
Tényleg magunknak keresnénk a bajt?
Ugyan már!
Japánban élő ismerősöm, Carmen, egyszer így írt erről az egészről, amit itthon tapasztalt, és a szavai azóta is sokszor eszembe jutnak:
“Az utcai zaklatás egy olyan probléma, amiről nagyon sok férfi nem tud, gondolom, mert nem a szeme előtt zajlik, és mert neki ez az ocsmányság eszébe sem jutna. Mikor (idősebb vagy fiatalabb, teljesen mindegy) férfi ismerőseimnek elmondtam, hogy mi, átlag nők min megyünk keresztül a tömegközlekedésen, megdöbbentek. Szétestek a vonásaik, annyira. És ez elborzasztott. […] Egy albán barátnőm egyszer azt mondta, hogy azért visel kendőt, mert így a férfiak békén hagyják. Az iszlámban azért alakult ki a jilbab, ami eredetileg bármiféle ruhaneműt jelenthetett, ami véd a zaklatók elől, mert akkoriban is gyakori volt a szexuális zaklatás.”
Szaúdi nők hajókáznak Ománban.
Mit tegyünk, Carmen? Takarjuk el teljesen magunkat?
“Én […] a hosszú szoknyát, meg a fejkendőt ma már nem tartom megoldásnak. Nem tetszik a fejkendők egyetlen formája sem. Nem tetszik sem az izraeli keresztények fejkendője, sem az etióp keresztényeké, sem az ortodox keresztényeké, sem a vidéki nagymamáinké. Nem gondolom, hogy akár Isten, akár a társadalom előtt rejtegetni való a szépségünk, és ez az egyetlen megoldás a zaklatás felszámolására.“
Én se gondolom. Nagyon nem.
Persze és akkor itt kéne valami megnyugtató lezárás, valami, amibe lehet kapaszkodni. Mondjuk most jön majd a tél, és a vastag télikabátok majd (talán) megvédenek minket (a zaklatóktól; az őrültektől nem biztos). Néha, ártalmatlanabb helyzetekben, még a meglepetés ereje is segíthet: Zsófi barátnőm nyáron megszenvedte azt, hogy a lakhelye és a munkahelye közti utakon mindenhol építkezések voltak. Ezért minden reggel el kellett tűrnie a beszólásokat, a vizslatást, ezt a méltatlan nyálcsorgatást, amitől ragadósnak és mocskosnak érezzük magunkat.
Tudjátok, mit talált ki Zsófi?
Mintegy megelőzésképp elkezdett előre köszönni a munkásoknak! Mivel amúgyis minden nap arra vitt az útja, tudta, mire számíthat, és úgy döntött, elébe megy. A munkások általában úgy meglepődtek a bicikliről odakiáltott “Jó reggelt!”-en, hogy elfelejtették zaklatni a barátnőmet.
Persze a leírt tömegközlekedési helyzetekben ez nem működik. Végül arra jutottam: el kell gondolkodni az önvédelmen; egyre több értelmét látom. Pénzt és időt fogok arra áldozni, hogy megtanuljak krav magázni, vagy bármi mást csinálni, amivel szükség esetén megvédhetem magam. Mert úgy tűnik, még nem tartunk ott, hogy teljes biztonságban érezhessük magunkat; nem tartunk ott, hogy számítsunk a (sok-sok) normális utas és normális férfi segítségére.
És mert sajnos nem igaz, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap.
És mert sose lehet tudni, melyik lesz az a kutya, amelyik veszettnek bizonyul majd.