Előszó: Mi tervezhető és mi nem az?
Este hét óra van, épp napnyugta után járunk, mikor zökkenünk egyet, és a sofőr bekiabál valamit a busz sötét hátuljába, ahol hárman ülünk, összehúzódva, álmosan, csillogó szemekkel figyelve, és a fülünket erősen hegyezve. Előreszédelgek a hosszú folyosón – közel huszonnégy órája vagyok úton, és már lassan az is nehezemre esik, hogy egyik lábamat a másik elé tegyem. De előre kell mennem, muszáj, mert nyolcvan százalékban biztos vagyok benne, hogy a sofőr azt kiabálta nekünk, hogy az utolsó megállónál járunk, ami pedig csak egy dolgot jelenthet…
… hogy leszállunk.
Durván kilökődöm a buszból, ahogy ügyetlenül lebotladozom a három meredek lépcsőn, és keményebben érek földet a tervezettnél, a lábam szinte odacsattan a széles járdára. Mikor mindkét lábammal talajt érek felemelem a fejem és körbefordulok, és megint körbe, és körbe, és körbe megint.
A hang egy másodperccel később robban a fülembe, mint ahogy meglátom a fényeket; olyan ez, mint érzékelni a villámot, majd meghallani a monumentális mennydörgést. A szemem visszatükrözi az Aladdin musical fényreklámját az utca túloldaláról, majd egy sárga taxi megvillanó csíkját a zebráról, végezetül egy piros tenyér stilizált, pixeles képét a közlekedési lámpáról. És egyszer csak megérkezik a hang – a hang, ami furcsán ismerős: a fülembe belereccsen a sokféle akcentus, a szirénák jajveszékelő vokálja, az autók folyamatos, lánccá fejlődő dudálása, amitől senki nem jut előrébb, de kicsit olyan, mintha enélkül nem is lenne érdemes autót vezetni…
– Last stop? – fordulok a fekete buszsofőr felé, aki már a busz csomagtartóját nyitja épp. Csak bólint felém: igen, ez a végállomás.
Visszafordulok a busz lépcsője felé, hogy szóljak Enikőnek és Orsinak, de időközben ők is megjelentek már, és szédelegve állnak a közepén annak a színes, zajos, nyomasztó és egyben végtelenül felszabadító, ismert és mégis ismeretlen, eddig elérhetetlenül távolinak tűnő képződménynek, amit úgy hívunk: Manhattan…
***
Sok dolgot szeretek az utazgatásban, de eddig még soha nem jutott eszembe, hogy az egyik, ami miatt közel áll a szívemhez, az különös tervezhetőségében fakad.
Hogy ez miért olyan fontos nekem?
Nos, az elmúlt években többször próbáltam önfejlesztés címszó alatt kicsit másabbá, kicsit (szerintem) szerethetőbbé válni. A húszas éveimben túl sok pofon gyűlt össze az életemben ahhoz, hogy ne forduljak az önfejlesztés irányába, és az egyik visszatérő cél, amit a baráti beszélgetéseken, terápiákon, és előre nem tervezett kiborulások alkalmával megfogalmaztam magamnak, ez volt: szeretnék egy kicsit lazább lenni. Szeretnék nem mindig egy lehetséges negatív kimenetelen görcsölni, nem mindig a legrosszabbat várni, és bizonyos helyzetekben egy kicsivel több spontaneitást bevállalni.
Abba, hogy ez milyen mértékben sikerült, most ne menjünk bele, legyen elég annyi, hogy én megtettem, amit tudtam az ügyben. Nyilván sose leszek az a direkte “szarokbele” típus (bár a cél nem is ez, lássuk be), de azért bizonyos fokú fejlődést talán sikerült elérnem. Ellenben a dedikált önfejlesztés egy idő után az ember ellen tud fordulni, és mikor hosszú évek próbálkozása után még mindig azt kapom meg a másiktól (aki ráadásul szakember a témában), hogy tovább és tovább kéne változnom, már eljön az a pont, hogy szembe tudom röhögni az illetőt (na jó, talán először inkább dühösen felcsattanok, és csak később, lehiggadva nevetek, de akkor is).
Mert időközben rájöttem, hogy a fene egye meg, nem biztos, hogy én ezeket a dolgokat meg akarom változtatni. Igenis vannak olyan területek, ahol a szigorú tervezés kifizetődik, és az utazást pont ilyennek tartom.
Az élet számos területéhez viszonyítva ugyanis az utazások nem csak javasolják, hanem egyenesen elvárják a gondos tervezést, és ezt bizonyos mértékig meghálálni is képesek. Egy párkapcsolatot, egy új munkahelyet, egy emberi interakciót tervezhetek az őrületig, de bizony a legritkább esetben érzem azt, hogy a gondos szervezésnek hála minden a terv szerint halad. Egy utazás önmagában rizikó, és ezért én szeretek mindig alaposan felkészülni rá; ily módon sok frusztrációtól óvom meg magam, és még ha nem is minden történik úgy, ahogy elképzeltem, általában készen állok a B tervvel.
Már önmagában az, hogy az ember el tud utazni egy idegen országba, feltételezi, hogy képes előre tervezni, mind szabadsággal, mind pedig a pénzzel. 2018 tavaszán vettem egy nagy levegőt, és testvéremmel, Rékával ellátogattam Japánba, hogy megnézzem végre, hogyan is él ott Julcsi barátnőm. Fantasztikus dolgokat láttunk a tizenkét nap alatt, és életre szóló élmény maradt első hosszabb repülőutam is. Viszont már a ferihegyi becsekkolásnál megakadt a szemem a LOT légitársaság reklámjain, akik épp egy hónappal a mi kalandunk után tervezték elindítani első közvetlen járatukat Budapest és New York között. Jellemző rám, hogy még fel se szálltam a tokiói gépre, már ott is volt a fejemben a gondolat: a fene essen bele, akkor kénytelen leszek New Yorkba is elmenni…
A japán utazás után sem feledkeztem meg erről a vágyamról, és 2019 februárjában sikerült eljutni a repülőjegy megvásárlásáig, ami ismét eltöltött azzal a szédítő mámorral, hogy milyen messzire is készülök: higgyétek el, nincs annál hihetetlenebb, mint mikor kiragasztod a hűtő ajtajára a Kennedy reptérre szóló jegyedet. A dátum október 18-a lett, az időtartam pedig tíz nap. Ennyit bírt a tervezett büdzsé, ennyit a két barátnőm, Enikő és Orsi, akik csatlakoztak hozzám, és ennyit a szabijaim.
Innen már csak minden mást kellett megtervezni…
Ha még nem jártatok ilyen hosszúságú és ilyen távolságú úton, talán bele se gondoltok, milyen aprólékos is a tervezés folyamata. Szállást kell találnotok, méghozzá olyat, ami mindhármótoknak megfelel, elhelyezkedésben és árban is (és egyikünk se milliomos, New York ellenben a világ egyik legdrágább városa!). Meg kell oldanotok a transzfert. Biztosítást kell kötnötök. Beutazási engedélyt kell szereznetek (az Egyesült Államok esetében ez az ESTA), de ez nem egyenlő a vízummal (azt helyben kapod, ha az amerikaiak is úgy látják jónak). Frissítened kell az okmányaidat, úgy mint útlevél, jogosítvány, vagy bármi egyéb, amit kérhetnek tőled. SIM kártyát kell venned, amivel kintről tudtok majd kommunikálni. Esetemben egy olyan mobilt is venni kell, ami felnő ehhez a kihíváshoz. Aztán transzfert kell találnotok, átalakító kell a kinti konnektorok miatt, szólni kell a banknak, hogy ne tiltsák le a kártyádat, és még millió dologra gondolni kell, mielőtt odáig jutsz, hogy a szórakozás részét kezdheted tervezni az utazásodnak.
És akkor magukról a programokról még nem is szóltam, hiszen ott is van olyan, amit előre le kell foglalni/ki kell fizetni, és mindig, mindenről meg kell állapodnod az útitársaiddal is, mielőtt pénzt adnátok ki érte…
Meg ugye az is fontos kérdés, hogy hova teszem a macskát 🙂
De én imádom ezt a folyamatot. Számunkra február és szeptember között, több csoportos megbeszélésen, fokozatosan alakult ki a kép erről a túráról, ami sokáig olyan hihetetlennek tűnt. Voltak dolgok, amiket elvetettünk (a Niagara vízesés meglátogatása – kizárólag a távolság miatt), meg olyanok is, amiket megszavaztunk (egynapos túra Philadelphiába, megint csak – bár nem kizárólagosan – a távolság miatt). Volt, amiben nem értettünk egyet (Washington felfedezése), meg olyan is, amire rögtön mindenki bólintott (Central Park felkeresése első nap).
Végül pedig ott álltunk útra készen, hárman. Orsival tavaly ilyenkor már utaztam együtt, akkor Barcelonában töltöttünk el pár napot; Enikő gimnáziumban osztálytársam, egyetemen pedig Orsihoz hasonlóan csoporttársam volt, szóval fél életemben ismertem. Tudtam, hogy lesznek súrlódások – ha hárman utaztok és ráadásul hosszú időre, az ilyesmi elkerülhetetlen – de kellőképpen bíztunk egymásban, és végre minden adott volt az induláshoz. Én pedig kicsit hátradőltem és elégedetten szemléltem a tervezés gyümölcsét; a hosszú kaland, a tervezett pihenés ígéretét.
Szeptember másodikán aztán törölték a new yorki közvetlen járatunkat. És itt jön be az utazás másik szépsége: nekem, aki tervezés-megszállott vagyok, megtanítja, hogy csak egy bizonyos fokig szabhatom meg, mi fog történni. Így adódott, hogy az első problémánkat még az elutazásunk előtt másfél hónappal kellett megoldanunk – ez szerencsére sikerült, és azt hiszem, itt jelent meg a fejemben az, ami egy egészen új gondolat volt: amit lehet, megterveztem és felkészültem rá. Ami pedig ezután jön, azt meg fogjuk oldani, mert meg kell oldani, és a tervezés mellett muszáj bíznom abban is, hogy a rögtönzés is menni fog.
És ahogy látni fogjátok – valóban ment is.
Első nap: Budapest, Liszt Ferenc repülőtér – Varsó, Chopin repülőtér – New York, JFK
Melyben kiderül, mit kínálnak a LOT fedélzetén fájdalomcsillapítóként, mit kell hallgatni Manhattanben, és hogy vajon beengednek-e minket az Amerikai Egyesült Államokba egyáltalán. Repülés, repülés, még több repülés, és több órányi buszozás. Hogy kerülünk mi ide?
Hajnali háromnegyed négykor csörög az ébresztőm. Nem bánom különösebben, mert amúgy se tudtam aludni igazán. Ha hajnali járattal utazom, már rég elengedtem azt a tévhitet, hogy este nyolckor le tudok feküdni aludni és kipihenem magam, hiszen még annyi last minute intéznivaló szokott felbukkanni ilyenkor – milyen könyvet vigyek, milyen zenéket töltsek le a telefonomra, és hol is van az a műanyag zacskó, amibe a folyadékokat gyömöszölöm a biztonsági átvilágításnál?
A reptéri transzferkocsi háromnegyed ötkor áll meg a ház előtt. Vezetője beszédes bácsi, aki soha életében nem repült még külföldre.
– Egyszer egy ismerősöm felvitt egy kisgépen és repkedtünk Budapest meg környéke felett. Hát, elég is volt – csóválja a fejét a kormánynál. – És maga? Messzire utazik?
Ó, hogy imádom érte, hogy megkérdezte!
– New Yorkba – mosolygok bele az autó sötét utasterébe, miközben a szemem sarkában elsuhan az egykedvű gyorsforgalmi, és a szélén elkezdenek megjelenni az utazós óriásplakátok.
A sofőröm füttyent egyet, és elmeséli, hogy előző nap egy teljesen kimerült baráti társaságot fuvarozott haza, akik Sydney-ben jártak előtte. Magamban bólogatok – na ja, Ausztrália, az is egy olyan célpont, ami megjárja…
Pontban negyed hatkor érkezünk meg Ferihegyre, én pedig kifizetem a viteldíjat – a bácsi figyelmeztet, hogy a kocsiban nem működik a kártyaleolvasó, úgyhogy marad a készpénz. Magamban arra gondolok, hogy kinn ez is biztos máshogy lesz; a kártyámat minden gép el fogja fogadni, és még a földimogyorót is hitelkártyával fizethetjük, ahogy eddig hallottam. Azért a pénztárcámban ott lapul 65 dollár (húszezer forint), amit abszolúte csak vészpénzként tettem el, és még sejtelmem sincs róla, hogy mekkora szükségem lesz rá.
Orsi és Enikő is pontosan érkeznek, és leadjuk a csomagjainkat. A becsekkoló pultnál a fiatal srác elkéri az ESTA papírt, egy kósza pillantást vet rá, majd vissza is adja, és a kezembe nyújtja a beszállókártyáimat: Budapest-Varsó, Varsó-New York, áll rajtuk. Még mindig hihetetlen, pedig már le is csipogtam őket a biztonsági sor elején.
Szeretem az ilyen napokat.
Alulról a harmadik, avagy “Nowy Jork”.
Varsó nem egy különösebben érdekes hely, és az egy óra húsz perces repülés után négy óránk van a termináljában, ahol a legkellemesebb momentum az, mikor találunk egy csendes, napos sarkat, jó messzire a játszótértől, és behunyt szemmel, napozva pihenjük ki a korai kelés fáradalmait. Az átszállás uncsi is lehetne, de annyi bennünk az izgalom, hogy hamar elrepül, majd belépünk az elektronikus útlevél-leolvasó arc-azonosító részébe. Orsi fájdalmas pillantásokat vet friss útlevelére, amin saját bevallása szerint úgy néz ki, mint egy negyvenéves nő.
Az érzékelő nálam majdnem két percig vacillál, mire átenged, ellenben Orsinál azonnal nyílik a kapu, amint a kamerában néz.
– A picsába – morogja az érintett, majd kitrappol a schengeni határ túloldalán, miközben mi Enikővel jót mulatunk a dolgon.
Varsó-New York. Alakulnak a méreteink.
Aki ismer, az tudja, hogy imádok repülni, a nagy gépeknek meg van egy olyan varázsuk, amivel ritkán találkozik az ember. A mi modellünk egy szélestörzsű Boeing Dreamliner 787-es – ezen a gépen a legnagyobbak az ablakok, amik már nem műanyag borítóval takarhatók el erős napfénnynél, hanem az üveg kis gombokkal sötétíthető, akár teljesen, és akár központilag is (megakadályozva azt például, hogy az óvatlan utas hirtelen felhúzza a redőnyt pihenőidőben, miközben odakinn időközben feljött a nap, mint ahogy mi tettük ezt Rékával Japánba menet). A gép nagyjából 300 utast tud szállítani, de most nincs teljesen tele. Például az előttünk lévő sor is teljesen üres, egészen addig, míg rohanvást meg nem érkezik két lány, lihegve zuttyanva le két ülésre.
Halljuk, hogy ők is magyarok, így hamarosan beszédbe elegyedünk velük.
– Majdnem lekéstük – zihál az egyikük, mikor már a kifutópálya felé gurulunk. – Késett a budapesti gép, amivel jöttünk…
Tudom, melyik gépről beszél; ha azt választjuk, tovább alhatunk, viszont csak egy szűk óránk lett volna átszállni (vagy, mint a fenti képből is látszik, még annyi sem). Tervezés, tervezés…
Aztán felszállunk, a hatalmas gép simán suhan a betonon, majd hihetetlen könnyedséggel felemelkedik, ami még mindig elvarázsol, hiába vagyok tisztában működésének elméleti hátterével. A gigantikus, különösen hajlékony szárny pont az ablakunk alatt húzódik, és lassan nyugat felé kanyarítja a gépünket.
– Készüljetek fel életetek leghosszabb napjára – nevetek a lányokra, ahogy az előttünk lévő ülések hátulján megjelennek a földrészek, és kirajzolódik az útvonalunk, ami kitartóan menekít majd minket a sötétség elől, hogy helyi idő szerint péntek délután fél négykor leszálljunk a Kennedy reptéren.
A Dreamliner gép szárnya valahol félúton, a félig sötétített ablak mögül.
A fedélzeti ellátás, a szórakoztató egység, illetve a felszolgált bor lecsekkolása után Orsival elbóbiskolunk, majd megnézem az Aladdin filmváltozatát, hogy azzal is teljen az idő. Enikő ül a folyosó felőli oldalon, és egy lengyel úrral beszélget (Orsival kajánul vigyorgunk). Az utolsó másfél- két órában már nem nagyon köt le minket semmi, hiszen olyan helyek fölött repülünk el, amiket eddig csak atlaszokban láttunk: Grönland után Kanada jön, utána pedig már az Egyesült Államok keleti partvonala.
Kanada felett kanyargunk.
A leszállást nem mindenki viseli jól.
– Nincs egy fájdalomcsillapítótok? – fordul hátra az egyik magyar lány. – A barátnőm rosszul van…
– Nem adnak gyógyszert a stewardessek?
– Én kértem, de sört hoztak…
A barátnő beveszi a gyógyszert, de sajnos a papírzacskóra is szüksége van. Enikő is eléggé aggódva pislog mellettem, és már alig várja, hogy földet érjünk. Én sajnálom a rosszul lévőket, de túlságosan élvezem a röpködést, hogy különösebben szomorú legyek miattuk.
A távolban piciben feltűnik Manhattan látképe, és én nem hiszem el, hogy itt vagyunk… majd nagyot csattanunk a betonon, és a gép most minden erejét a fékezésbe öli, amitől kicsit előre csúszok a széken.
És kész, itt is vagyunk. New York, New York.
Az első amerikai csücsök.
***
Az Egyesült Államokba való belépés véleményem szerint olyan dolog, amivel remekül lehet riogatni azokat az embereket, akik először esnek át rajta. Mit fognak kérdezni, milyen papírt kérnek, be kell mutatnom, hogy van visszajegyem? Rá fognak kérdezni a szállásomra? És arra, hogy milyen céllal jöttem…? Mi lehet gyanús nekik, mit mondjak nekik?
A valóságban a repülőről való lelépés után egy sor végére állunk, ami csigalassúsággal halad előre. A repülőn megismert két magyar lány jóval előttünk jár – tíz perccel ezelőtt már elbúcsúztunk tőlük, mikor megindultunk kifelé a repülőből. Ők tovább mennek Washingtonba, és csak az utazásuk második felében jönnek majd föl New Yorkba.
– Hát… talán még találkozunk – integet nekünk az egyik lány.
– Úgyis olyan kicsi ország – jegyzi meg faarccal Orsi, megalkotva ezzel első úti szállóigénket.
Míg türelmes nyájként álldogálunk a határátkelést váró sorban bőven van idő írni az otthoniaknak, ahol este tíz-tizenegy felé jár az idő. Nálunk eljön, majd el is múlik a négy óra, és már inkább a délután öt felé tartunk. Tudjuk, hogy otthon késő este van, de nem vagyunk álmosak. Jó cucc ez az adrenalin.
Jó ötven perces sorbanállás után eljön a mi időnk. Egy fekete nő előre int minket, majd jelzi, hogy egyszerre csak egyvalaki léphet oda a határőrhöz. Én vagyok az első.
A középkorú férfi elkéri az útlevelemet és vet rá egy pillantást.
– Kinga? – kérdezi csendben.
– Yes – mosolygok, reménykedve, hogy a többi kérdése is ilyen egyszerű lesz.
– Milyen céllal érkezett az Egyesült Államokba?
– Turistaként.
Tovább nézi az útlevelemet. Remélem, hogy nem kérdez rá az ománi pecsétre az ötödik oldalon, mert az hosszú mese lenne.
– És először jár itt?
– Igen.
– Hány napot fog itt tölteni?
– Tizet.
– És egyedül érkezett?
– Nem, velük – intek Enikő és Orsi felé, akik jámboran pislognak két és fél méterrel hátrébb. – A barátaimmal.
A határőr még egy fürkésző pillantást vet az útlevelemre, majd megkér, hogy tegyem az ujjaimat egy szkennerre, és minden ujjamról lenyomatot vesz. Aztán le is fényképez engem. Szerencsére nem látom a képet.
– Érezze jól magát! – nyomja rá a pecsétet a megfelelő oldalra, majd visszanyújtja az útlevelet. Nagyot lélegzek.
– Köszönöm – veszem át a kis piros könyvet, és már át is léptem a határon.
Pár percen belül Orsi és Enikő is csatlakoznak hozzám, és lekapjuk árván maradt bőröndjeinket a gumiszalagról, hogy végre kiléphessünk az Újvilágba.
***
– Sajnálom, de nem működik a kártyaleolvasó, be kell fáradnia velem az épületbe – csóválja a fejét a jegyárusító nő, akinél elméletben az interneten vásárolt jegyemet tudnám igazira váltani, és azzal felszállhatnék a Manhattanbe tartó buszra. Álomittas vagyok, de jót mulatok a déjá vu érzésen.
Miután a buszon vagyunk, lerogyunk a hátsó üléseken. Az egyik terminálnál még veszünk föl utasokat, majd egy virgonc, fiatal, fekete fickó pattan fel, és ellenőrzi a jegyeket. Mindenki előrébb ül, mint mi. Mikor meglát minket, széles vigyor terül el az arcán.
– Hát ti meg miért ültetek ennyire hátra? – nevet, ahogy odaér hozzánk. – Teljesen kifárasztotok, hogy ennyit kell sétálnom hozzátok – teszi még hozzá, és színpadiasan lerogy az egyik szabad ülésre. Jót nevetünk a dolgon, majd átadjuk a jegyeinket, és végre kikanyarodunk a reptérről.
A Kennedy reptér. Részlet.
Az ablak mellett ülök, és örülök, hogy most egy órán keresztül szokhatom ezt az ismeretlen, új országot. Belátok az autókba, amiknek első pillantásra hetven-nyolcvan százaléka városi terepjáró, a sebváltójuk viszont csak egy botrányosan picur pöcök, ami az automata kezelést teszi lehetővé. Az autópálya többsávos, de minden irányba dugó van – itt a péntek délutáni csúcsforgalom, a rush hour.
Elnézést kérek a lányoktól és bedugom a fülem, hogy zenét hallgassak. Kicsit kettesben szeretnék lenni New Yorkkal, mielőtt elkezdünk osztozkodni rajta.
“Fénylő Hold, lesz majd egy új idő
Mikor a Jupiter a Marssal együtt áll
A harc és minden rossz felhő elszáll
S helyére a szeretet áll
Ez lesz a Vízöntő
Az új korszak hajnala
A béke győztes angyala
A vízöntő, a vízöntő”
(Hair – “Aquarius”)
Mindig is szerettem a Hairben a nyitó zenét, és az egész musical-szerű jelenetet, ahogy minden szereplőt megismerünk az “Aquarius” alatt, miközben a tágra nyílt szemű vidéki fiú megérkezik New Yorkba, hogy bevonuljon katonának és Vietnámba menjen harcolni.
Sose értettem igazán, mi köze van a Vízöntő jegyének a Hair-hez (vagy úgy bármihez), de mikor kicsit utánaolvastam és megtudtam, hogy a 60-as és 70-es években divatos volt abban hinni, hogy a csillagok hamarosan felvesznek egy új együttállást (ezt nagyjából 2000 évente teszik meg), amiben az uralkodó csillagkép a Vízöntő lesz. A Vízöntőt tradicionálisan az egyenlőséggel, a demokrációval, a szabadsággal asszociálják, szóval anno eléggé kapóra jött a lazuló hippimozgalomnak, meg hát illett az Amerikáról alkotott idealista képbe is.
Azt mondjuk megjegyezném, hogy senki nem tudja biztosan, mikor is jön el ez a bizonyos korszak. Állítólag a huszadik század végére vártuk, de szerintem erős késében van.
Na, mindegy.
Ahogy nézek ki az ablakon, egyszer csak felkapom a fejemet. A nap már pont lement, este fél hét fele jár az idő, mi pedig Queensből lassan közelítünk Manhattan felé. És egyszer csak meglátom a horizonton a felhőkarcolók tiszteletet parancsoló sziluettjét; a sok ezer csillogó ablakot rajtunk; a fejük felett elszálló repülők árnyát. Csendben nézem, fülemben a zenével.
Mikor megunom a Hair-t, átváltok egy klasszikusra. Tudom, hogy klisé, biztos minden második idelátogatónak ez jár a fejében mikor megérkezik ide, de nem érdekel. A fülemben Lady Gaga elkezdi énekelni a “New York, New York” feldolgozását. Lassan felébredek, magamhoz térek a városban, ami sosem alszik… aztán, pont, mikor már karnyújtásnyira vannak a házak, eltűnünk egy alagútban, és hosszú perceken keresztül hajtunk benne, mintha egy láthatatlan, mágneses pályára húzna minket Manhattan felé.
Aztán kibukkanunk, és Lady Gaga egy pár másodperces szünetet tart, míg levegőt vesz a nagy reprízhez. Ismét előbb ér el hozzám a kép, mint a hang; a felhőkarcolók tövében vagyunk, a nyakamat tekerve nézek fel rájuk, és én is nagy levegőt veszek…
…aztán Lady Gaga tovább énekel, és én úgy fújom ki a levegőt, mintha víz alól jönnék fel, az ének pedig meghozza a mennydörgést New York látványának villámai után.
Icike-picike részlet a “villámlásból”…
A buszunk bekanyarodik a szűk utcákba, ahol film forog, hiszen minden utcasarkot láttunk már a mozivásznon, minden idegen, de mégis furán ismerős; soha nem jártam még ilyen idegen városban ilyen bizarr ismeretség-érzéssel. Ismerem a metrólejárók zöld gömbjeit, ismerem a postaládákat, ismerem a taxikat és a gyalogátkelők piros tenyerét és fehér emberkéjét, a gigantikus fényreklámokat és a kéregetőket is. De még mindent elválaszt tőlem egy ablak, még csak némafilmet nézek, és az egyik első ember, akire sikerül ráfókuszálnom, egy fánkot evő rendőr, és hitetlenkedve elnevetem magam.
Kellemes túlélést kívánunk.
Filmbéli utcakép.
Aztán zökkenünk egyet, és a sofőr bekiabál valamit a busz sötét hátuljába, ahol hárman ülünk, összehúzódva, álmosan csillogó szemekkel figyelve, és a fülünket erősen hegyezve.
Végállomás: Port Authority Bus Terminal, a nyolcadik sugárút és a negyvenkettedik utca sarka, Manhattan, New York, New York.
Itt vagyunk.
És ahogy Sinatra bácsi mondta: ha itt sikerül, bárhol menni fog.
“If I can make it there I’ll make it anywhere…”
Második nap: Times Square, Grand Central, 5th Avenue, Central Park
Milyen messze van New Jersey és hogy tájékozódsz Manhattanben? Kik játszanak az életükkel a Time Squaren? Vajon igazi művész az utcazenész hegedűs? Orsit vajon kirabolják a mesefigurák, és ha nem, mennyit vesznek el tőle?
Zavart molylepkékként keringünk a hotel reggeliző helyiségében; látszik, hogy ez az első napunk, az első reggelink itt, és fogalmunk sincs, hol találjuk a tányérokat és az evőeszközöket, a forró vizet, a tejet, meg a többi hasznos kelléket. Egy kedves alkalmazott, akit a névtáblája szerint Carlosnak hívnak, jótékonyan mosolyog, miközben úgy áll az egyik fal előtt hátratett kézzel, mint a Buckingham palota őrei Londonban.
Végre megtaláljuk a tányérokat és elkezdünk feltankolni a svédasztalról. Van itt minden, amit az amerikai reggelik megkívánnak, azaz:
- Rántotta húspogácsával, sült krumplival és reszelt sajttal
- Cukrozott müzli
- Juharszirup(-szerűség)
- “Quaker” márkájú zacskós zabkása
- Waffle-sütők (négy darab), bekevert tésztával
- Péksütik: bagelek, muffinok, toast kenyér, stb.
- Rémesen vizes kávé (háromféle cukorsziruppal, hogy íze is legyen)
- Tejszínhab, mogyoróvajkrém, Heinz ketchup és lekvárok
- A fejünk fölött pedig CNN és reggeli beszélgetős műsorok a síkképernyős tévéken
Ami nincs, azok a felvágottak, a rendes sajtok, és – ó, borzalmak borzalma! – a zöldségek. Fejcsóválva járunk körbe újra meg újra; képtelenek vagyunk felfogni, hogy egy szem zöldség se jár a reggelihez (hacsak nem számítjuk a “zacskós paradicsomot”, ugye). Végül kénytelenek vagyunk megrohamozni az édességeket, és bagelekkel, lekvárokkal, illetve waffelekkel telepszünk le az asztalunkhoz.
– Fúj, ez ihatatlan – fintorodik el Enikő, mikor belekortyol abba a rózsaszín löttybe, amit az italautomatából választott magának. Azt hiszem, valamilyen gyümölcslé lehet, de a színéből meg nem tudnám mondani, pontosan mi.
-Tele van cukorral – panaszkodik a tulajdonos, majd Orsi orra alá tolja a poharat. – Kóstold csak meg!
Miközben Orsi is fintorog egyet, szemügyre veszem a terítékünket. Minden evőeszköz és tálca műanyagból van: a reggeliző sarkában hatalmas szemetesek (nem szelektívek) várják, hogy elnyeljék ezt a mérhetetlen hulladékot, amit itt egy reggeli alatt termelünk. Ide kerül a fejenként átlag két tál, az evőeszközök, az üdítőitalos poharak, a teának/kávénak fenntartott vastagabb falú pohár, és természetesen a szalvéta, meg a felhasznált lekvárok, édesítők csomagolópapírjai.
Kétségbeesett próbálkozások az egészségem megőrzésére reggel.
– Nem úgy tűnik, mintha különösebben érdekelné őket a fenntarthatóság – nézem szomorúan a kukákat, amik épp túlcsordulni látszanak. – Itt aztán úgy tűnik senki nem mosogat…
Reggeli után végre úgy lépünk ki a levegőre, hogy látjuk is, mi történik körülöttük, ahelyett, hogy a fáradságtól szédelegve nyüszítenénk. Tegnap este Manhattanből még ki kellett buszoznunk New Jerseybe, ahol a szállást foglaltuk, New Yorkban ugyanis bőven meghaladta volna a pénztárcánkat bármiféle ár, amit találhattunk volna. Ez a városrész, Secaucus, azonban csendes és kellő távolságra (20 percre) esik a város nyüzsijétől. Most pedig csak egy távolsági buszt kell találnunk, ami bevisz minket Manhattanbe.
Szerencsénkre ez az “amerikai Volán” (az igazi neve NJT, vagyis New Jersey Transer) pont a hotel előtt áll meg; mint majdnem mindegyik busznak, amivel utazni fogunk, ennek is fekete sofőrje van. A hölgy elnézően veszi el tőlünk a készpénzt, és türelmesen kiszámolja nekünk a visszajárót. A húsz perces kis út 4.25$-ba kerül fejenként (tehát nagyjából 1200 forintba). Miután átvesszük a jegyet, hátradőlünk, és csak figyeljük, ahogy egyre közelebb érünk Manhattanhez.
NJT busz a szállásunk előtt épp megfordulni készül, hogy felkapjon minket és New Yorkba vigyen.
A környékünk egyébként kicsit olyan, mintha Budaörs lenne, csak bevásárlóközpontok helyett szállodákkal telepöttyözve. Érezhető, hogy sok komplexum kitelepült ide, és sokan meg is találják ezeket a jobb áron lévő szállásokat. Még indulás előtt kiszámoltam, hogy itt, New Jersey-ben, kevesebbet fizetek egy éjszakáért (kerekítve tizenkétezer forintot) mint nyáron Balatonföldváron, mikor egyedül nyaraltam három napot.
Jópofa, mi?
Manhattanbe a Lincoln alagúton keresztül siklunk be; ez az egyik alagút a sok közül, ami összeköti New Yorkot a külvilággal. Célállomásunk mindig a Port Authority Bus Terminal, ami egy amolyan monumentálisabb Népliget, persze Volán buszok helyett a Greyhound jegyárusító automatáival, illetve állig felfegyverzett rendőrökkel, akik kettes-hármas csoportokban beszélgetnek a Starbucksot rohamozó new yorkiak tömege mellett.
Aki látott már amerikai filmet vagy nézett már amerikai sorozatot, az tudja, hogy milyen gyakran hangzanak el olyan mondatok a szereplők szájából, mint például: “A hetedik és a harmincegyedik sarkán találkoztam vele.” Vagy épp: “Ó, az ötödik sugárút és a negyvenedik sarkán van? Akkor az csak öt háztömbnyire van a munkahelyemtől!” Megmondom őszintén, engem ezek a sarkok meg számok mindig felbosszantottak egy kicsit, mert sose tudtam elképzelni, hogy működik ez a számozós rendszer. Most viszont, turistaként, hirtelen létszükség lesz, hogy kiismerjem magam New York utcáin, úgyhogy lelkesen lapozgatom az útikönyvemet és nyitogatom a zsebtérképemet, amit hozzá adtak.
A lényeg, hogy Manhattanben minden hosszant futó utat sugárútnak (avenue) hívnak; ezeknek a számai jobbról balra növekednek. A keresztben futó utcák (street) számai pedig ugyanezt csinálják, csak felülről lefelé. A mi fix kiindulási pontunk a nyolcadik sugárút és a negyvenkettedik utca sarkán található, ami annyit tesz, hogy a Central Parktól délnyugati irányban állunk, nagyjából húsz perc sétára magától a parktól.
Igen ám, de sok más nevezetesség is lapul a közvetlen közelünkben, úgyhogy mi először is megindulunk a negyvenkettedik utcán – és szinte azonnal csapdába esünk.
PABT = Port Authority Bus Terminal.
Az hagyján, hogy a fényreklámok nappal ugyanúgy égnek és viháncolnak, mint éjszaka – csak egy újabb gyertya a spórolás oltárán – de most vesszük csak észre, hogy a villódzó színházak járdáin beöltözött mesefigurák randalíroznak, és megpróbálják elkapni a gyanútlan turistákat egy fotóra (amiért persze keményen fizetni kell). Én megpróbálom sutyiban lekapni ezeket a szörnyeket (Minnie egér, Mario, illetve Hello Kitty nagy egyetértésben sutyorognak a metrófeljáró előtt), de az árát másnak kell megfizetnie: nevezetesen Orsinak.
Én ugyanis fejemet csóválva átvágok a rémkabalák sorfalán, ám Orsit megkaparintják maguknak. Mi Enikővel tisztes távolságból, visszafogottan vigyorogva figyeljük, ahogy Orsit egy rakás mesefigura zsarolja. Végül ad egy dollárt az egyiknek, és menekülőre fogja.
– Azt akarták, hogy mindenkinek adjak – füstölög, mikor utolér minket.
– Többet ilyenek mellett még csak nem is lassítunk – rázom meg a fejem, és a jövőben ehhez tartjuk magunkat.
Orsi csapdában.
Pár lépés után szerencsére megfeledkezünk erről, ugyanis belekerülünk egy embertömegbe, ami kitartóan hömpölyög velünk egy nagyon is jól ismert tér felé.
A Time Square fényoszlopát mindenki látta már, de egészen más élmény fotón vagy videón megcsodálni, mint egy lámpaoszlopba kapaszkodva fotózni abban a tizedmásodpercben, amikor épp meg tudod vetni a lábadat az emberek között. Ennek a térnek túlságosan is sok rajongója van – ahhoz képest pedig eléggé picurka. Ráadásul a forgalom is nagy itt, és minden pillanatban félő, hogy egy óvatlan turista kilép valamelyik lendületesebb sárga taxi elé a tökéletes selfie készítése közben.
Mi lekuporodunk néhány rózsaszín ülőalkalmatosságra, amiket kellemesen süt a nap, és kicsit hallgatjuk a tömeg szüntelen morajlását körülöttünk. A tér egyébként a New Yor Times folyóiratról kapta mostani nevét, akik 1904 és 1905 telén költöztek ide – nem utolsósorban azért, hogy praktikusan trónolhassanak az első metróvonal egyik megállójánál. Sokak szerint itt a legmenőbb a szilvesztert ünnepelni, innen indulhat el az ember sétára a Broadway színháznegyedében, és itt kapták lencsevégre a csókolózó párt 1945-ben (aminek emlékére egyébként ötévente csókpartit is szerveznek ide, a második világháború végére való emlékezésként). Mi ilyen heves érzelemnyilvánításra nem vállalkozunk, de azért Orsi és Enikő szelíden megfogják egymás kezét napozás közben, napszemüvegben és titokzatos mosollyal az arcukon.
Mindhármunkat hullámokban ér el az érzés, hogy New Yorkban vagyunk, és nem máshol, de még túlságosan hihetetlen a tudat ahhoz, hogy igazán felfogjuk azt.
Aztán váratlanul kisebb csődület támad az úttest mellett, és mikor odasétálunk, már értjük, hogy mire a nagy füttyentgetés: valamiféle gördeszkás felvonulás van épp kialakulóban, csak sajnos úgy tűnik, a gördeszkások elfelejtettek szólni az autósoknak, hogy ők a hetedik sugárutat most kisajátítanák egy húsz percre. Öngyilkos vállalkozásnak tűnik, amit művelnek: mindenféle védőfelszerelés nélkül szlalomoznak az eszeveszetten dudáló autók között, és eszükbe sem jut megállni a piros lámpáknál. Vannak, akik az öklüket rázzák feléjük, vannak, akik hangosan biztatják őket a járdáról. Én valahol a két hozzáállás között téblábolok: nekem is tetszik ez a vad,vagánysággal keveredő nihilizmus, ugyanakkor… megőrültek ezek?!
Végül valahogy átugrálunk a deszkások között és csendesebb vizekre evezünk: a hatodik sugárutat, bár mi nem tudtunk róla, a mai napra lezárták, és mindenféle kajabódé meg ékszer-és ruhastandok lettek felállítva a két oldalán. A nap pont besüt a felhőkarcolók közé, mi meg lassíthatunk kicsit a feszített tempón, ami a Time Square-ig vitt minket. A levegőben félig-meddig ismeretlen illatok, az egyik sarkon pedig egy hegedűs lány Lindsey Stirlinget játszik. Egészen kedvtelve hallgatom, egészen addig, míg el nem hallgat a zene, majd úgy kezdődik újra, hogy a hegedű és a vonó fél méteres távolságban vannak épp egymástól.
Nem mind arany ami fénylik, na.
A hatodik sugárutat az érkezésünkre való tisztelettel lezárták.
A Bryant Parknál lyukadunk ki, ahol már halloweeni díszbe öltöztették a játszóteret, majd elkanyarodunk a Grand Central pályaudvar irányába. Meg kell hogy mondjam, lenyűgöző élmény belépni a főpályaudvar csarnokába, ami engem sokkal inkább emlékeztet múzeumra vagy katedrálisra, mint vasúti csomópontra. Minden tisztának és rendezettnek tűnik: az épület olyan szép, hogy egy ázsiai pár ezt választotta esküvői fotósorozatuk színhelyéül. A menyasszony épp az induló vonatok táblája előtt illegeti magát.
El tudjátok képzelni ugyanezt mondjuk a Keletiben…?
A Grand Central pályaudvar…
…és az egyik minden manhattani turistalátványosságnál megjelenő ázsiai pár a sok közül.
Az összképet számomra csak az rontja, hogy az egyik emelvényen nem más kapott helyet, mint egy Apple Store, ami sehogyan sem illik ebbe a grandiózus képbe, Enikőnek viszont pont kapóra jön, ő ugyanis eltervezte, hogy beszerzi az iWatch óra legújabb példányát. Én technikai visszamaradottként még csak nem is hallottam az iWatchokról, és a vásárlás nagyjából olyan érdekes számomra, mint reggelinél a teletömött kukák látványa, de mivel hárman vagyunk, szépen leparkolunk, és én az épület fotózgatásával szórakoztatom magam, míg Enikő a sorára vár.
A Grand Central pályaudvarnak egyébként nem csak a falai, de a mennyezete is hátborzongatóan gyönyörű: ha az ember felnéz, több jólismert csillagképet fog látni rajta. Az útikönyvem szerint fordított sorrendben vannak ott a képek, ám ez természetesen nem véletlen: a művész úgy kívánta ábrázolni ugyanis a csillagképeket, ahogy Isten nézi őket “kívülről”, nem úgy, ahogy mi látjuk őket az égen. A Vízöntő is ott tündököl valahol a fejem fölött.
A vásárlás meglepően sok időt vesz igénybe, és én kicsit unni kezdem magam; viszket a talpam, hogy – a szikrázó napsütést kihasználva – végre irányba vegyük a Central Parkot. Mikor végre tovább indulunk, az ötödik sugárúton, a híres 5th Avenue-n találjuk magunkat, és végre elkezdünk “felfelé” úszni a folyón, hogy megnézzük, miből is áll Manhattan “Uptown” része.
***
Akárhány felhőkarcoló is magasodik körülöttünk, engem mindig, minden városban hamar elcsábítanak a zöld területek, és ez New Yorkban sincs másképp. A Grand Central elhagyása után magunk alá gyűrjük az ötödik sugárutat, amin úgy kapkodjuk a fejünket jobbra-balra, hogy kicsit el is szédülünk. Méregdrága kirakatok és szívszorító táblákkal kolduló hajléktalanok egyvelege ez, ahol balra a Rockefeller Center, jobbról meg a Szent Patrik katedrális néz le ránk méltóságteljesen. A Trump Tower tövében egy Trumpnak öltözött ember masírozik fel-alá – korábbi, mesefigurás tapasztalatainkból merítkezve inkább nem fotózzuk le, csak fürgén kikerüljük.
Az ötödik sugárút teljes pompájában.
A Central Parkba megkönnyebbülve esünk be – természetesen sokadmagunkkal.
Ez a park méreteiben az általam eddig látottak közül talán csak a londoniakhoz fogható – úgy saccolom, hogy nagyjából kétszer, de az is lehet, hogy két és félszer nagyobb, mint a mi Margitszigetünk. Szélessége 800 méter, hosszúsága 4 kilométer mindkét oldalán, és – természetesen – tökéletes téglalap alakú. Ennek köszönhetően pedig pont úgy illeszkedik a számozott utcák rácsozatába, mint egy jólirányzott Tetris-darab.
A nap magasan jár már és fáradhatatlanul süt le ránk, mi pedig lerogyunk, hogy az egyik padon szuszogjuk egy keveset. Reggeliről pofátlanul elcsórtunk egy kis elemózsiát, én ennek látok neki, Enikő és Orsi pedig perverz gyönyörrel hallgatják a legközelebbi utcazenészt, aki konkrétan csak egy hangot képes kicsikarni a hangszeréből (és még abban sem vagyok biztos, hogy ez milyen hangszer akar lenni).
A parkba menekülünk…
És ezzel nem vagyunk egyedül.
Tovább sétálva elhaladunk az állatkert kapuja alatt és néhány helyen még be is tudunk kukkantani a rácsok mögé, ahol fókák és gyerekek kölcsönös érdeklődéssel bámulják egymást. Picit odébb csődület vonja el a figyelmünket: tornászok és táncosok szokatlan egyvelege épp közelebb inti a turisták bámész hadát, mielőtt elkezdenének kézen állva járni meg aszfalton breakelni.
– Ha valami olyat látnak, ami tetszik, tapsoljanak! Ha valami olyat mutatunk, amit nem tudnak megcsinálni, tapsoljanak! És ha még többet akarnak látni ezekből a mutatványokból – hát tapsoljanak! Kérjük azt a new yorki energiát! Hölgyek, közelebb is lehet jönni, szingli vagyok ám! Hé, te! Te ott, ázsiai srác! Igen, te! Figyelj, ha kicsit közelebb állsz, itt ingyen wifit kapsz! – hadar a mikrofonba a csapat vezetője, mielőtt belekezdenek a mutatványba. Mind az öt srác fekete, természetesen.
– Nem kell félni, mutatványosok vagyunk ám, nem gengszterek! – vigyorog a szószólójuk tovább.
Körülöttünk mókusok rohangálnak, olyan pofátlanul közel, mint itthon a galambok. Szívesen megetetnénk őket, de nincs a kezünk ügyében semmi, amit odaadhatnánk nekik, bár az mindhármunknak feltűnik, milyen szépen formált makkok hevernek a földön mindenhol.
– Ezekből kéne szedni, és vinni az otthoniaknak – morfondírozik Enikő. Az ötlet osztatlan sikert arat, és megegyezünk, hogy a tíz nap alatt valamikor kivitelezzük is majd.
Ő is mutatványos 🙂
Az elmaradhatatlan PEREC (ami olyan sós volt, hogy a végén már én vakartam le róla az adalékot, hogy meg tudjam enni).
Elérünk a park nyugati oldalához, és belépünk az egyetlen olyan helyre, amit én ebben a parkban ma célzottan szerettem volna megnézni: a Strawberry Fields nevezetű “csendes tér”-be.
Ha valaki nem tudná, a “Strawberry Fields” eredetileg egy kései Beatles-dal címe, amit nagyrészt John Lennon szerzett; sajátos, kísérteties hangzása van, és a szövege is hamisítatlan, filozofikus Lennon. Itt, a Central Parkban a közepén egy kövekből kirakott “Imagine” felirat áll, ami körül folyamatos a tolongás és a mosolygós szelfizés, pedig az ok, amiért itt ez az emlékhely, nem is lehetne komorabb: 1980. december 8-án John Lennont itt, a Central Park mellett található Dakota-ház előtt lőtték agyon, mikor Yoko Ono oldalán kilépett az utcára.
Nekem mind a Beatles, mind John Lennon munkássága nagyon sokat jelent, és ahelyett, hogy szelfiznénk az emlékművel, inkább leülünk egy padra a lányokkal és hallgatjuk, ahogy egy gitáros Beatles dalokat játszik a tömeg túloldalán. Később egy percre elszakadok Enikőéktől, és átszaladok a zebrán, hogy egy pillanatra megálljak a Dakota-ház előtt. Sokszor eszembe jut, vajon mit szólna John Lennon a világhoz, ha ma is élne; vajon lenne-e befolyása az emberekre, tudna-e befolyásolni a dalaival bármit is abból, ami mostanában történik, akár itt, Amerikában, akár máshol.
A Dakota-ház előtti járda ma nem sokról árulkodik.
A ház előtt nincs emléktábla vagy plakett; az egyetlen biztos jele annak, hogy ez a ház sok embernek fontos, az a túlsó járdán álló kisebb csoport, akik akkurátusan fotózzák az épület homlokzatát, és azt a pár métert a kapu előtt, ahol közel negyven éve meggyilkolták a béke egyik legvalódibb szószólóját.
Imagine (és egy csipetnyi Abbey Road).
***
“The Dead Poet”, (“A Holt Költő”), áll a kocsma bejárata fölött. Illik hozzánk a név, mert az egész napos szédült sétálgatástól mindhárman félholtnak érezzük magunkat, úgyhogy határozottan bemasírozunk ebbe a sötét kis pubba és lerogyunk egy magas asztalhoz. Enikő és Orsi koktélokat kezdenek nézegetni. Imádatos neveik vannak: “A vihar”, “Akiért a harang szól”, “Walt Whitman”, illetve “A vasálarcos” egyaránt képviseltetik magukat az itallapon, a titkos recepttel rendelkező “Holt költő” pedig egyenesen hétféle alkoholt tartalmaz (meg még jó néhány dolgot, amit a kiírás szerint úgyse árulnának el, úgyhogy ne is kérdezd). A koktélok 12-13 dollár körül vannak (tehát 3600-4000 Ft egy ital), de ez természetesen nem a végleges ár. Erről az amerikai csiribáról majd egy kicsit később szólok még.
A lányok isznak, én pedig szuszogok, és a képeimet nézegetem. Új telefonom hősiesen kezdi menteni a fotókat üres memóriakártyájára, de így is látom, hogy erősen szelektálnom kell majd ahhoz, hogy otthon értelmesen el tudjam mesélni az utazást. Még csak az első napunkon vagyunk túl, de máris zsong a fejem New Yorktól.
Az ivás és a pihenés után gyalog indulunk vissza a Port Authority irányába, egy ideig a Broadway kanyarát, majd a nyolcadik sugárút szigorú vonalát követve. Enikőnek vízhólyagos a lába, de még nincs metróbérletünk, és kitartóan baktatunk tovább.
A Lincoln Centernél ismét megpihenünk (ez egy olyan kulturális központ, ahol mintha több MÜPA épületet telepítettek volna egy rakásra), és miután lefotózom a gyönyörű szökőkutat, én is letelepszem a lányokhoz a lépcsőre. Egy idősebb nő magassarkúban siet el mellettünk, majd nagyot esik szegény, ahogy a cipője kicsúszik alóla. A forgalmas járdáról rögtön hárman ugranak oda hozzá, hogy felsegítsék.
– Szerintem Budapesten az emberek nem rohannának csak így oda – véli Enikő. Én azonban más véleményen vagyok.
– Szerintem pedig Budapesten is vannak segítőkész emberek. Nem gondolom, hogy senki nem nyújtaná oda a kezét ilyen helyzetben – vélem.
Árnyak a Lincoln Center szökőkútja előtt.
Az viszont tény, hogy van valami New York hömpölygő tömegében, ami más, mint az otthoni nyüzsgés, más, mint egy otthoni csúcsforgalom. “Kimentem a vadonba, mert tudatosan akartam élni. Maradéktalanul ki akartam szívni az élet velejét. Elpusztítani mindazt, ami nem volt élet, hogy ne a halálom óráján döbbenjek rá, hogy nem éltem”, jut eszembe a híres Thoreau idézet a Holt költők társasága c. filmből, ami a kocsma óta ott lappang a tudatalattimban. Örülök neki, hogy itt vagyok, még ha ez nem is az a vadon, amire Thoreau gondolhatott: igaz azonban, hogy betondzsungelnek nem is lehetne dzsungelebb.
Majd meglesz a kulcs, gondolom álmosan, ahogy végül talprasegítjük egymást a lányokkal és tovább sétálunk a Colombus Circle irányába, ahonnan egyenes út vezet a buszállomásra. Meglesz, hogy mi ez a különös rezgés, ami magával ragad New Yorkban, meglesz, biztos meglesz…
…csak hadd aludjak előtte egyet.
New York. Rezgünk 🙂