Ötödik nap: One World Trade Center, Wall Street, Macy’s
Nem emlékszem, mit csináltam 2001 szeptember 11-én.
Mentségemre legyen szólva: kicsi voltam még, épphogy csak tizenegy éves. Ebben az évben lettem ötödik osztályos, tavasszal jártam életemben először Londonban, év végén pedig kijött az első Harry Potter film. Szeptember 11-én bőven el voltam foglalva azzal, hogy egyszerre lettem felsős és szemüveges, meg azzal, hogy már minden órám más teremben volt megtartva, más szaktanárral.
A lángoló ikertornyok látványa még nem jutott el a tudatomig. Észre se vettem talán, hogy az apró pöttyök a torony mellett a levegőben: emberek. Nem ismertem ezt a két tornyot, nem tudtam őket kötni semmihez, nem fogtam fel, hogy mi történik, és az esemény csak évek során nyerte el valódi jelentőségét: fokozatosan erősödő reptéri szigorítások, valami névtelen félelem, ami időről-időre felütötte a fejét, ha valaki külföldre készülődött, az al-Káida megnevezés, és végül a fogalom: terrorizmus.
19 év telt el a támadás óta, és mi Enikővel és Orsival ezen a komor kedd reggelen az E metrón ülünk, sorra hagyva magunk mögött az állomásokat: Penn Station, 14th Street, Washington Square… majd, a sor végén: World Trade Center.
Végállomás.
Ez a helyszín teljesen új, nem is hasonlít a Manhattan többi részén látott, szerény kis peronokra; mi nem vagyunk biztosak benne, pontosan mekkora volt a kár a metróvonalakon, hiszen mindenkinek a két összecsukló torony képe maradt meg a legerősebben az itt történt katasztrófából, de világosan látszik, hogy ezen az állomáson mindent újjáépítettek.
Ahogy tovább sétálunk, a felszín helyett egy hatalmas, fehér csarnokban találjuk magunkat, aminek a létezéséről egyikünk se tudott: ez az Oculus, ami tulajdonképpen egy közlekedési csomópont és pláza egyben – kilenc metróvonal találkozása, belülről pedig… hát, belülről, bizarr módon, mindhármunkban ugyanazt a képet idézi fel…
Az Oculus csomópont belülről…
– Olyan, mint egy repülőtér – nézelődünk zavartan.
Mindenhol fehérség és letisztultság; nagy terek és kis boltok, valamint számos folyosó, amik különböző távolságú közlekedéseket tesznek lehetővé. Az épület teteje bordázottan törekszik az ég felé, csíkokban láttatva az eget.
– Vagy talán madár akar lenni? – morfondírozunk tovább, ahogy végül kilépünk az ajtón, és kívülről is szemügyre vesszük az épületet. Tény, hogy erősen elüt a felhőkarcolóktól – csak utólag tudom meg, hogy az épületet 2016-ban adták át. Egyébként valóban madarat szimbolizál.
… és ugyanaz kívülről, éles kontrasztban a környezettel.
Tavaly eljutottam Hirosimába, ahol Rékával megtekintettük az atomtámadás helyszínét és a mellette található múzeumot. Dermesztő élmény volt egy ilyen kegyetlenségű támadás helyszínén állni, nézni a villamosokat, ahogy zavartalanul futkároznak, figyelni a dolguk után siető embereket, akiknek szülei, nagyszülei ugyanígy rótták a járdákat 1945 augusztus 6-án. Akkor arra gondoltam: talán Auschwitzba látogatni lehet hasonló élmény.
Vagy éppenséggel a néhai World Trade Center tornyainak helyén állni.
A szökőkutak pereme, rajta az áldozatok neveivel, mögötte a felhőkarcolók falával.
Az ikertornyok helyén épült felhőkarcoló, a One World Trade Center. Jelenleg ez az Egyesült Államok legmagasabb épülete.
Szeretném leszögezni: soha nem érdekeltek a szeptember 11-i támadással kapcsolatos összeesküvés-elméletek. Szerintem arról a szintről, ahonnan mi nézzük, lehetetlen lenne eldönteni bármit is. Ami nekem számít ebben a történetben, az a 2977 áldozat, akinek a nevei ma ott sorakoznak felvésve a tornyok talapzatainak helyén épült két, aknába ömlő szökőkút peremén.
Enikővel és Orsival megállunk a szökőkutak szélénél és lefelé bámulunk, ahol kis medence képződik a vízesések sugaraiból. A terület tele van rendőrökkel – itt mintha még többen lennének, mint a város többi részén – de ezen nem lepődünk meg különösebben.
– Furcsa lehet úgy élni, hogy folyton terrorveszélynek vagy kitéve – jegyzi meg egyikünk.
– Régen sokat gondolkodtam ezen – mélázok el. – Vannak azok a területek a világon, mint mondjuk az alpesi falvak, vagy bizonyos szigetek, vagy éppenséggel Japán, ahol állandó fenyegetés áll fenn valami miatt. Van, ahol lavinák, máshol tájfun vagy cunami, esetleg vulkán… Japánban voltunk egy Odawara nevű helyen az óceánparton, ahol bármikor evakuálhatják az ott lakókat, ha olyan az időjárás. Sose tudtam rájönni, hogy lehet ehhez hozzászokni…
– Hát engem féltett is apukám, mikor mondtam neki, hogy New Yorkba jövünk – jegyzi meg Enikő. – Aggódott, nehogy történjen valami…
– De hát úgysem fog – rázzuk a fejünket Orsival.
– Különben meg nem lehet állandó félelemben élni – gondolkodom tovább. – Ti most például féltek? Gondoltok arra, hogy itt bármelyik ember fegyvert ránthat és elkezdhet lövöldözni? Gondoltok rá, mikor a metrón utazunk vagy egy tömött helyen sétálunk?
NYPD. Rendőrök az emlékműnél.
Körülnézünk a közömbös, emberekkel telített téren.
– Én nem – így Orsi.
– Én egy kicsit – vallja be Enikő.
Én csak nézem a hármas csoportokban álló, gépfegyveres rendőröket. Valamiért, ki tudja, miért, de nem félek. Talán csak az a tévhit működik bennem, hogy velem az a rossz, ami másokkal megtörténik, nem történhet meg… nem tudom. De inkább afelé hajlok, hogy a vágy, hogy eljussak még ilyen helyekre, egyszerűen erősebb, mint a félelem, hogy meg se próbáljam…
Körbesétálunk a hatalmas területen, megbámuljuk a One World Trade Center gigantikus tornyát (aminek teteje ma sajnos ködbe burkolózik), figyeljük a játszadozó mókusokat. Enikő makkal eteti az egyiket, amit a bátor delikvens az ujjai közül kap ki, míg Enikőre rá nem szól egy parkőr, hogy tisztuljon a fűről, meg amúgy is hagyja békén a mókusokat. Az emlékművek oldalain közben vég nélkül jönnek velünk szembe a nevek – tűzoltók, egész osztagok, itt dolgozók, családtagok, egy anya neve meg nem született gyerekével…
Az emlékmű oldalain néhol virágokat is látunk. Van, amik rendes, nagy csokrok, máshol egy-egy fehér virág díszeleg csak, amik a kiírás szerint az áldozatok szülinapján kerülnek kihelyezésre. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és látom azokat a képsorokat, amiket nem értettem gyerekként, látom, ahogy ledől az egyik, majd a másik torony. Felnézek; elképzelhetetlennek tűnik, hogy ezek a felfoghatatlanul magas tornyok, amik most is körülvesznek bennünket, egyszercsak ledőljenek, megszűnjenek létezni.
Végül hátat fordítunk a térnek, és egy csapat rendőr mellett elsétálva eltűnünk a kis utcákban. Tíz perc múlva már a Wall Streeten sétálunk, ahol pörög a tőzsde, az épület homlokzatán sorra tűnnek fel a titokzatos rövidítések és a melléjük rendelt árak. De valahogy nem igazán fogom fel a pénzügyi negyed varázsát, mert egyre csak a régi képsorokat látom, a két repülőt, a két tornyot, az egy tornyot, a nulla tornyot.
És nem szeretnék ebben a negyedben maradni.
2001. szeptember 11.
***
Mikor meglátjuk a feliratot, nagy elégedettséggel lépünk be az ajtaján. “Shake Shack”, áll a homlokzaton zöld betűkkel, és ha valamelyik kajáldát sokat ajánlották nekünk, akkor az ez volt. A Shake Shack egy hamburgerező, de egy fokkal nívósabb, mint a maradi McDonald’s. Az étlapon még állatoknak szóló menük is fel vannak tüntetve, de mi inkább emberi kaját választunk, és hamarosan már három csipogóval felszerelkezve várjuk, hogy teljesüljön a rendelésünk.
Körülöttünk minden asztal tele van, de pont a hátunk mögött két nő két üres tálca mellett nyugodtan beszélget. Enikő gondolataiba mélyedve sandít ide-oda.
– Kinga, én megkérdezném őket, hogy esznek-e még, és ha nem, akkor elkérném az asztalukat – fordul végül hozzám. Rémülten kérem, hogy ezt ne tegye – az én lelkületemtől ez a fajta asszertivitás nagyon idegen, és bár Enikő ezt a kérdést a rá jellemző könnyedséggel tudná feltenni, nekem az egyik legnagyobb félelmem, hogy udvariatlannak tűnhetek valaki előtt.
Szerencsére a két nő pár perc múlva magától feláll, és mi nyugodtan elfoglalhatjuk a helyüket. A burger finom, bár méretre elég pirinyó. Pihenésképp elkezdem lapozgatni az egyik ingyenes újságot, amit a metróban vettünk el. Megtudom belőle például, hogy a tömegközlekdésben dolgozók szakszervezete versenyt rendez a “legpiszkosabb metrókocsi” kategóriában.
“Mivel a hatóságok nem hallgatnak a szakszervezetre, a szolgáltatást használó közösségtől is hallaniuk kell az igazságot. Nincs itt semmilyen titok; ezek a metrókocsik sokkal piszkosabbak lettek”, idézik a szakszervezet elnökhelyettesét. “Nem csak szemétről beszélek. Találkozunk széklettel, vérrel, hányással is – minden ehhez hasonlóval.”
Tájékozódás az aktualitásokról a Shake Shackben.
Híradó.
A másik vezető hír a városban élő hajléktalanok számának drasztikus növekedése, illetve a Trumppal kapcsolatos vádemelés (“impeachment”) aktuális helyzete. Az újság végén keresztrejtvényt is találok. Sajnos esélytelen, hogy megfejtsem.
A hamburgerek gyorsan eltűnnek, mi pedig épp kupaktanácsot tartunk arról, hogy merre vegyük az irányt, mikor is két idősebb nő lép oda az asztalunkhoz.
– Elnézést, hogy zavarunk, de esztek még? Szükségetek van még az asztalra?
Csodálkozva nézünk föl, de Enikő boldogan elvigyorodik.
– Nincs, máris megyünk! – közli vidoran, és már szedelődzködik is.
– Jaj köszönjük, ne haragudjatok, csak olyan sokan vannak itt…
– Nincs semmi gond, én is ezt szoktam csinálni – nevetgél elragadtatva, és már mi is vigyorgunk Orsival Enikő látható örömén, hogy hasonszőrű emberekre akadt a metropoliszban.
– Egyébként honnan jöttök? – fordul hozzám az egyik néni. – Az akcentusotokat nem tudjuk hova tenni…
– Magyaroroszágról.
– Ó, hát azt tudom, hol van, a nagyszüleim németek voltak – villanyozódik fel egyikük.
Miután befejezzük a földrajz-órát és kilépünk az utcára, jót nevetünk.
– Te Enikő, te ilyen leszel idős korodra – veregetjük meg a vállát. Enikő láthatóan örül a hírnek.
Mivel igencsak lóg az eső lába, beugrunk a közelben található Macy’s áruházba, ami kicsit inkább mentőprogramként funkcionál arra az esetre, ha leszakad az ég. Sokkal többet nem is tudunk kihozni ebből a giga-áruházból, ami a klasszikus department-store berendezést követi (tehát nem kis boltok vannak benne, mint a plázákban, hanem Skála-szerűen, emeletekre bontva találhatók a tematikus területek). A parfümös standokat sprintelve kerüljük ki, a ruhás részeknél felületesen nézelődünk a magas árak miatt, a lakberendezésin pedig fotót kérek egy fehér plüsstacskóval. A legjobban a magasabb szinteken található fa mozgólépcsők tetszenek nekünk, de egy idő után azokat is elunjuk, és inkább visszatérünk a valóságba – illetve előtte még egy M&M boltba, amit Enikő kérésére iktatunk a programba.
A Macy’s nagyáruház…
... és a szívemet elnyert portéka :’)
Reklámarcok. Négy darab 😀
Az igazi vásárlást azonban nem ezeken a puccos helyeken ejtjük meg. Holnap nagy kalandra indulunk – itt-tartózkodásunk óta először hagyjuk el Manhattant és környékét, hogy egy buszos túrán vegyünk részt. Ehhez azonban némi stratégiai rendezkedésre is szükség van, mivel a buszunk reggel hétkor indul Manhattanből, ami azt jelenti, hogy nekünk hatkor már a hotel előtti buszmegállóban kell majd várnunk a new yorki buszt. Hoteles reggeli kizárva.
A szállásunk előtt egy megállóval hatalmas Walmart komplexum található (ha esetleg nem ismernétek: Tesco-szerű bevásárlóközpont), ahová kora este szabadulunk be. Én eleinte azt hiszem, hogy péksütikből fogok feltankolni másnapra, de húsz perc múlva meglepve veszem észre, hogy a kosaram tele van előre csomagolt zöldségekkel. Meg egy előre felszeletelt almával, ami mellé mártogatós mogyorókrémet adnak…
– Azt hiszem, kicsit zöldséghiányom van – nézegetem a választott portékákat, mielőtt a csokik felé vesszük az irányt, hogy (ha már úgyis itt vagyunk) nekikezdjünk az ajándékvásárlásnak is.
Sokszor eszembe jut ez a mérhetetlen édességmánia és az ételek cukros mivolta. Az édességsoron öt kilós (!) kiszerelések is találhatók a népszerűbb márkákból. Valamennyire ráfoghatjuk persze a közelgő Halloweenre a dolgot, de a méreteket akkor is túlzásnak tartjuk.
– Mégis mire föl ez a sok cukor? – kérdezgetjük egymást.
Nekem van egy elméletem.
– A cukor végül is függőséget okoz, nem? Egyébként nem vettétek észre, mennyivel több pénz forog itt egy átlagos napon, mint mondjuk otthon? Nyilván az a cél, hogy függj valamitől és fogyassz – fejtegetem az álláspontom.
Az is eszembe jut, mennyi edzőterem reklámját látjuk egy átlagos napon a belvárosban kifüggesztve: kedvezmények, bérletek, étrend-kiegészítők, amit akartok. Okosan van ez összerakva, húzom el a számat. Egyél, válj cukorfüggővé, fogyassz, hízz el, válts életmódot, járj edzőterembe, fogyassz, vegyél étrendkiegészítőket, és – fogyassz…
A vásárlás után visszamegyünk a szállásra, én pedig az előző napokról megmaradt kajáimon élősködöm. A lányokkal a hotelszoba szőnyegén ülünk, mindenki valamilyen vacsival/édességgel ellátva, és a tévét bámuljuk. Eddig még nem kapcsoltuk be a készüléket, most viszont frusztrálva ugrálok a számtalan csatorna között. Eltelik pár perc, mire rájövök, mi zavar annyira: szinte minden csatornán reklám megy. Mintha az amerikai tévé csak és kizárólag hírműsorokra és reklámokra épülne.
Fogyassz, fogyassz, fogyassz…
Végre ismerős terepre bukkanok, és hagyom, hogy a háttérben az Agymenők karattyoljon. Még sose néztem eredeti hanggal. A lányokkal békésen esszük a ramen/nachos tál/marcipános golyó egyveleget, majd aludni térünk, hogy a bevitt energia feltöltsön minket.
Holnap nagy út vár ránk, egy másik államba megyünk. Kelleni fog az az energia.
Elemózsia holnapra á la Walmart.
Hatodik nap: Manhattan – Philadelphia – Lancaster County
A reggel három, álmosan pislogó magyar lányra virrad New Jerseyben. A hatórás távolsági buszt várjuk a hotel előtti megállóban, táskáinkban úti elemózsiával, a szívünkben meg egy nagy adag izgatottsággal. A hotelben csodálkozva néztek ránk a recepción – ugyan miért keltük fel ilyen korán, és hova a csudába igyekszünk félálomban?
Mint mindig, ma reggel is a Port Authority Bus Terminal az elsődleges célunk. Még nagyon korán van, és bőven időben vagyunk ahhoz, hogy odaérjünk az egésznapos túra találkozási pontjára, így olyasmire vetemedünk, amire itthon álmomban se lennék hajlandó: határozott léptekkel besétálunk egy Starbucks kávézóba, ahol gyorsan csatlakozunk a zombiként ácsorgó, koffeinfüggő amerikai munkavállalók sorához. A Starbucksban csak (!) 1200 forint egy capuccino. New York áraihoz viszonyítva ez a hülyének is megéri.
– Name? – kérdezi a barista miután leadom a rendelésemet. Már vártam ezt a pillanatot.
– Kinga. K-I-N-G-A – betűzöm gyorsan. A lány szemrebbenés nélkül írja fel a nevemet a pohárra, majd pár perc múlva már a cukrot adagolom a kávémba.
Enikő neve sokkal trükkösebb. Mikor elkészül a rendelése, izgatottan vesszük szemügyre a poharát. Az “Aniko” név áll rajta.
Nem is rossz.
Sose pózoltam még Starbucks kávéval New Yorkban.
A negyvenhetedik utcához sétálunk a kávéinkkal, ahol már nem kis tömeg gyülekezik a megadott ponton. Minket rövid úton átterelnek az utca túloldalára, majd fel egy kényelmes buszra, ahol elégedetten sóhajtok a tudatra, hogy ma egy picit többet fogunk ülni mint az előző napokban. A felszállásnál mindenkitől megkérdezik, milyen nyelven beszél, és a válasz függvényében alakul az ültetés is – ennek az értelmére akkor derül fény, mikor elindulunk és a két idegenvezető szónokolni kezd.
A busz első felében az angolt beszélők, a hátsó részében a spanyol ajkúak foglalnak helyet, az idegenvezetők pedig felváltva (illetve néha egyszerre) mondják a mondókájukat. Mi a két szekció határán billegünk, úgyhogy olyan, mintha egyszerre két hangsáv futna a mozifilm alatt. A spanyol szekció egyébként érezhetően többet és hangosabban beszél, ami az első félóra után kezd némileg idegesítővé válni.
Ahogy kihajtunk New Yorkból, a hátunk mögött gyönyörű látvány bontakozik ki: a nap épp most kel fel a felhőkarcolók mögött. Gyorsan lefotózom, és elküldöm pár otthoni ismerősömnek “Indulunk Philadelphiába!” képaláírással:
Az ilyen pillanatokért utazik az ember.
Aztán hátradőlök, és egy ideig csak bambulom a tájat, ahogy keresztülvágunk New Jersey-n.
Az elénk táruló vidék egyébként nem hagy bennem mély nyomokat. Az autópályák egyébként is mindenhol hasonlítanak egymásra, úgyhogy egy idő után inkább nekilátok a reggelimnek mielőtt skorbutot kapnék. Hatalmas élvezettel rágcsálom az előző nap vásárolt zöldségmixet – mára elértem azt a pontot, hogy a hideg is kiráz a vajas-lekváros bagel és a cukrozott müzli gondolatára. Mire a nagyjából másfél órás út végén megérkezünk Philadelphiába gyakorlatilag minden bébirépát és miniparadicsomot elpusztítok, és teli hassal gurulok be Pennsylvania államba.
Vitatigris.
***
Hogy miért fontos az amerikaiaknak Philadelphia (vagy, ahogy gyengéden nevezik néha, Philly)? Nos, több okból is illik ide ellátogatni:
- Mielőtt Washington D.C. felépült, tíz évig Philadelphia volt az Egyesült Államok kinevezett fővárosa.
- Ebben a városban írták a Függetlenségi Nyilatkozatot és itt ülésezett a születendő ország első parlamentje is.
- Itt található a Szabadság harangja (Liberty Bell), ami fontos jelkép nem csak az amerikai, de más függetlenségi mozgalmak számára is.
- Pár méterre a harangtól meglátogathatjuk az Independence Hall nevű múzeumot is: 1776-ban az alapító atyák itt írták alá a Függetlenségi Nyilatkozatot, illetve az amerikai alkotmány alapjait is itt fektették le.
És végül de nem utolsósorban:
- Van itt egy magas lépcsősor, amin Rocky futkározik abban a bizonyos filmben (és példáját több tucat turista követi minden percben)…
Mi hárman azért választottuk Philadelphiát, mert pont elérhető távolságra van New York City-től ahhoz, hogy egy egynapos kirándulás beleférjen a napirendbe; emellett én, Enikő és Orsi is anglisztika szakot végeztünk, ahol szépen levizsgáztunk nem csak a nyelvből és annak fejlődéstörténetéből, kiejtéséből, dialektusaiból, valamint irodalmából és egyéb kulturális sajátosságaiból, de a tananyag részét képezte az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok történelme is. Angliában jártunk már és úgy általában elérhetőbb, mint Amerika, de most jólesik végre élőben is megnézi azokat a dolgokat, amikről eddig csak könyvekben olvashattunk.
A Szabadság harangjával kezdjük, ami előtt mindenki gyorsan fotót akar készíteni (az Így jártam anyátokkalban van egy rész, mikor Ted és Barney eljönnek ide megnyalni ezt a harangot, na, nekem csak ez jár itt a fejemben), innen szép iskoláscsapatot idézve átbaktatunk az Independence Hall területére. Az épület előtti park tele van mókusokkal (ezt nem tudom megunni), de egy kedves idegenvezető néni figyelmeztet minket, hogy az épületben az utóbbi időben eléggé elszaporodtak az egerek is, úgyhogy legyünk szívesek ne vegyünk elő semmilyen élelmet míg benn vagyunk.
Mi nem nyaltuk meg 🙂
Hangulatkép Philly-ből.
A Függetlenségi Nyilatkozat egyik eredeti másolata szigorúan tompított fényben fekszik az orrunk előtt; éppen hogy ki tudjuk olvasni a betűket rajta, ha nagyon hunyorítunk. A spanyol idegenvezető fennhangon karattyol a csoportjának, mire a teremőr/idegenvezető bácsi nyomatékosan megkéri őket, hogy fogják vissza magukat. Egy brit házaspár elmélyülten beszélget a vitrin előtt a közjáték alatt.
– Itt mindenki más angol? – fordul hozzánk a teremőr bácsi, miután a spanyol társaságot kívül tudja a termen.
– Neeeeeeem – nevetünk rá.
– Honnan jöttetek?
– Magyarországról.
– Magyarország… az valahol Európa közepén van, igaz? – gondolkodik el a bácsi.
Meglepve nézünk vissza rá.
– Igen, pontosan.
– Jó messzire vagytok otthontól.
“Az biztos”, gondolom, miközben kilépünk az ajtón, és átmegyünk egy másik terembe, ahol az első parlament ülésezett. A padok recsegnek ahogy leülünk, és fél szemmel egerek után kutatok, de aztán minden figyelmemet elvonja az itteni idegenvezető, aki pár percben elmeséli nekünk, pontosan mi zajlott itt. Nem annyira az köt le, amit mond – igaz, hogy jópár évvel ezelőtt, de mégiscsak ötösre vizsgáztam a történelmükből! – hanem az akcentusa. A csávó egy az egyben úgy beszél (és kicsit úgy is néz ki!) mint Peter Griffin.
Nem vicc. Nézzétek meg a videón, ha nekem nem hisztek:
Ezután a meglepő élmény után kapunk egy kis kimenőt, amit én arra használok fel, hogy lődörögjek a pici parkokban amik ezt a környéket övezik. Az Independence Hall előtt található (mélységesen meglepő módon) az Independence Square, ezen átvágva pedig a Washington Square nevű füvesített téren találom magam. Megtekintem egy ismeretlen katona sírját, integetek egy pimasz mókusnak, és tátott szájjal állok egy fa előtt, ami a plakett szerint egy olyan magból nőtt ki, ami megjárta a Holdat.
Miután visszasündörgünk a buszra még három állomás vár ránk Philadelphiában:
- Az Elfreth’s Alley, egy szűk utcácska, amit meghagytak (közel) eredeti állapotában, hogy a látogatók megnézhessék, milyen lehetett Philadelphia látképe alapításának idején.
Nos: ilyen.
2. A Betsy Ross ház, ami az amerikai zászló tervezőjének, a fent nevezett Betsy Rossnak állít emléket.
Csak hogy tudjátok, mit jelölnek a színek.
3. A Phildalphia Museum of Art, ahol azonban nem a múzeum a lényeg, hanem a már említett lépcsősor. Mivel én nem láttam a Rocky-t, a leghalványabb fogalmam sincs róla, miért olyan fontos fel-le rohangálni ezeken a lépcsőkön, és miután egy darabig bizonytalan mosollyal nézem a többi turistát, inkább elsétálok az út túloldalán található szökőkúthoz, valamint Philadelphia szemet gyönyörködtető látképét fényképezem.
Philadelphia. Ezek nem mi vagyunk, de kapóra jöttek 🙂
Mikor elköszönünk a várostól nem fáj a szívem utána különösebben. Valahogy rám nagyobb benyomást tett New York a maga monumentalitásával és a lépten-nyomon előugró ismerős nevekkel. Enikőnek azonban sokkal inkább stílusa Philly, és nem győz áradozni róla, mennyire tetszett neki a város. Szóval azt hiszem, a dolog végsősoron csak ízlés kérdése.
Hátradőlünk a kényelmes üléseken, és miközben a folyamatos háttérzajként jelen lévő spanyol karattyolást hallgatjuk áthajtunk a kiejthetetlen nevű Schuylkill folyó felett és mélyebbre hatolunk az államban. Következő megálló: az Amishok, illetőleg Lancaster County.
***
A bő egyórás úton zenét hallgatok és pihenek – most érzem talán először, hogy a közel egy hete tartó utazgatás kezdi megcsapolni az energiáimat. Eszembe jut, hogy tavaly Japánban a tizedik nap környékén dobtam be a törölközőt, és örülök neki, hogy beiktattuk ezt a félig-meddig pihenőnapot a programba, amire érzem, nagy szükségem van.
Az Amishokról pedig, megmondom őszintén, nem sokat tudok. Halvány képeim vannak a modern technikát nélkülöző, fura ruhákat hordó férfiakról és nőkről, akik szigorúan vallásoskodnak és zárt közösségekben élnek, és nagyjából itt véget is ér a tudományom. Szerencsére az idegenvezetőnk a szívén viseli, hogy mindenki jól tájékozott legyen, és amint meglátja az első, lóval szántó Amish férfit, magyarázni kezd.
Megtudjuk, hogy az Amishoknak igenis van választási lehetőségük, a fiatal felnőttek dönthetnek a világiasabb életmód mellett is, ha akarnak (csak mivel nem ebben nevelkedtek, ritkán tesznek így, tegyük azért hozzá). A közösségek egyik legfontosabb alkotóeleme a család, sokszor hat-hét gyerek is nevelkedik ugyanabban a háztartásban. Az Amishok egymás között a német egy sajátos dialektusát beszélik. Ami a külső energiaforrásokat illeti (elektromosság, gáz, stb.) ott a külső világgal való érintkezés a tiltott, de saját leleményességgel ezt sokszor meg tudják oldani (pl gázpalackokkal). Közlekedésre legfőképp lovakat vagy lovaskocsikat használnak (nem egyet látunk is belőlük és a busz türelmesen kerülgeti őket); az autó birtoklása elméletben tiltott, de idegenvezetőnk szerint azért már előfordul néhol. Az autóban utazást semmi nem tiltja.
Mire idáig jutunk az informálódásban meg is érkezünk a faluba, ahol minden teketória nélkül felpakolnak minket két “buggy”-ra, vagyis két fedett, fekete lovaskocsira. A járgányt két ló húzza, akiket egy mogorva Amish férfi irányít. A kocsiban vagy tizenketten ülünk, és én erősen aggódok a két ló miatt, akik egykedvűen húznak minket fel egy enyhe emelkedőn.
A “buggy”.
– Szerintetek ez nekik nem nagyon fárasztó? – aggodalmaskodok pislogva, miközben a lovakat vizslatom. Úgy tűnik, senki más nem osztja az aggodalmamat, és én is megpróbálom elengedni a dolgot, de azért végig kényelmetlenül feszengek a húsz perces kocsikázás alatt. Időnként váltunk pár szót Enikőékkel, a velünk szemben ülő turisták pedig egyre kerekebb szemmel pillantgatnak felénk, és egymás között pusmognak.
Üveges szemmel nézünk vissza rájuk, aztán megfejtjük a dolgot.
– Fogalmuk sincs, milyen nyelven beszélünk – nevetjük el magunkat, és ettől valamiért nagyon jó kedvünk lesz. Öt perc hírnév, de kicsit mi is látványosságnak érezzük magunkat a szántóföldek között.
Hátezekmegkik?
Egy ponton rövid pihenőt tartunk és megállunk egy házikó mellett, amiből jellegzetes, körszakállas Amish férfi lép elő. Házi készítésű kekszet és úgynevezett “root beer”-t kínál eladásra jó áron. Mi mindkettőt megkóstoljuk, de egyértelműen a süti nyer. A kólaszínű “root beer”, meglepetésünkre, semmilyen alkoholt nem tartalmaz (az Amishok elméletben nem fogyaszthatnak alkoholt), ellenben nagyon édes (naná), és nyomokban köptetőre emlékeztet. Nem mondom, hogy életem legjobb vására volt.
Mikor tovább hajtunk, az élelmes Amish mellől két egyberuhás, fonott hajú kislány integet, akiket néhány turista úgy fényképez, mint állatkertben a majmokat szokás.
– Apuka azért jól megtanítja a gyerekeknek, mi is az a kapitalizmus, biztos ami biztos – vonom fel a szemöldököm. Nem vagyok benne biztos, hogy tetszik nekem ez az Amish-buli.
Kapitalizmus Amish módra!
Mikor vége a kocsikázásnak eszünkbe jut az idegenvezetőnk finom intelme, amit azelőtt mondott, hogy leszálltunk a buszról:
– Az Amishoknál elvárt dolog a borravaló az apróbb szolgáltatások után – ecseteli a mikrofonba. – Ha elégedettek, adjanak pár dollárt majd a lovaskocsik sofőrjének.
Morcosan csörgetem az aprót a zsebemben, és a szakállas sofőrre nézek, aki egész úton nem szólt egy szót sem. A farkukkal egykedvűen csapkodó lovakat is jól megnézem, akiket talán tényleg nem viselt meg a tizenkét ember húzása-vonása… A számban még érzem a köptető-ízű italt és figyelem, ahogy a többi utas sorban áll az apróval, aminek az odaadása után közös fotót készítenek a sofőrünkkel. Az említett mindezt sztoikusan tűri.
Végül odébb állok és nem adok borravalót. Valami nekem furcsa ebben a helyben.
***
Öt perces buszút után a csapatot szabadjára engedik egy Kitchen Kettle nevű “faluban” – falunak hívják ugyan, de engem inkább emlékeztet díszletre a maga archaikus házikóival, cégéreivel, meg szűk utcácskáival. Egy részét elhiszem annak, amit látok, de egy másik részem pontosan tudja, hogy ez a turisták részére létrehozott pénzköltő hely, és mint mindig, kicsit megsértődöm, mikor úgy érzem, hülyének néznek. De nincs mit tenni, van itt egy óránk, úgyhogy Enikővel és Orsival elkezdjük a boltokat járni…
… és nagyon kellemes meglepetések érnek minket.
Az egyik üzletben standok tömkelege fogad minket, mindegyik széles választékot kínálva olyan kóstolható különlegességekből, mint a salsa szószok, lekvárok, mustárok, mézfélék, és bármi egyéb, amit kenve fogyaszthatunk. Pár perc alatt összerakjuk, mi is itt a kulcsszó: kóstolható. Ráadásul büntetlenül, a standoknál még csak kóstoltatók se állnak, annyiszor térünk vissza a kedvenc ízeinkhez, ahányszor csak akarunk. Így végignyalakodjuk a lekvárféléket, mogyoróvajkrémeket, édes és csípős szószokat, és nem bírunk betelni az élménnyel.
Végül döntök, és fejet hajtok az Amishok profizmusa előtt: a boltot négy üveg lekvárral hagyom el, majd rövid, magányos sétára indulok a környéken egy utcasarkon lármázó zenebohóc tekintetének kereszttüzében. A nap süt, a zene egész kellemes, és ha figyelmen kívül tudom hagyni az enyhe lószarszagot, akkor a helyzetet idillinek is nevezhetném.
Fejbe ver egy makk, ami épp most döntött úgy, hogy megválik a fájától, nekem pedig eszembe jut a Central Park, ahol szeretnénk makkot gyűjteni szuvenírként az otthoniaknak. Ettől pedig tudatosodik bennem, mennyi minden vár még ránk New Yorkban, úgyhogy lassan takarékra állítom bukolikus gondolataimat és a buszra már kellemes álmosság és elégedettség keverékével szállok fel.
Indulás után fáradt iskolás csoportként szendergünk, egészen addig, míg el nem kezdődik a közös filmnézés (amiről senki nem szólt ám!). Legnagyobb derültségemre a választott film a Dumb & Dumber, ami valószínűleg a legaljább vígjáték, amit szerethetek, de pont ezért gyerekkorom óta imádom.
“Nyugi, visszaragasztottam!” xD
Orsival végigröhögjük a hazautat, hátunkkal felfogva az időnként érkező szemrehányó pillantásokat, amik egy-egy erősebb vizuális poén hatására az útitársak szeméből lövell ki. A filmben a hamarosan pórul járni készülő rendőr épp arról oktatja a két főszereplőt, hogy Pennsylvániában tilos alkoholt tartani az utastérben, én pedig indokolatlanul nagyot derülök a gondolatra, hogy ezt a mondatot, amit már számtalanszor meghallgattam a filmben, most a valódi Pennsylvániában élvezhetem.
A poént ismerem, de mégis kuncogok rajta. Aztán pedig csak hagyom, hogy az amerikai autópályán suhanó busz elringasson a retro road movie hangulatára.
Úton…