Harmadik nap: Természettudományi Múzeum
Amelyen kiderül, mi a new yorki metró logikája és hogy hogy érdemes eltölteni egy esős napot a városban. Kivel szelfizünk a múzeumban és mit keresünk az Amsterdam Avenue-n? Mi szól a ramenezőben és hogy találunk haza?
Miután a megérkezés és a jetlag fejbekólintós hatását úgy-ahogy kiheverjük, az Államokban üdvözölt második reggelünkön már egész embernek érezzük magunkat. Leszámítva persze a kinti gyászos időjárást, ami kitartó esővel fenyegeti szegény turistákat.
Vasárnap van, és ezért fél órával tovább van reggeli a földszinten (ami természetesen a hotel liftjében és minden szöveges tájékoztatóban is “first floor”-ként, tehát első emeletként van hirdetve az amerikai nyelvhasználatnak megfelelően – nem is értettem hirtelen, miért az emeleten van az étkező), mi pedig ennek és a lógó felhőknek köszönhetően kicsit ráérősebben készülődünk. Úgy döntök, kipróbálom a telefonomba vásárolt amerikai SIM kártyát, és megcsörgetem az otthoniakat, hadd örüljenek a vasárnap délutáni kávé mellett.
A hívás csak egy picit tanakodik, mielőtt átsprinteli az Atlanti-óceánt, és pár csöngés után a túloldalon anyukám gyanútlan hangját hallom.
– Igen?
– Én vagyok! – vigyorgok bele a telefonba. A túloldalról egy másodpercnyi értetlen csend fogad. Majd…
– Kinguskám!!! – kiabál bele a kagylóba anyukám elragadtatva, majd nagy nevetések közepette kérdezi, hogy vagyok. Megkérem, hogy mentse el a telefonszámomat, és csak utána kezdek mesélni neki. Hogy itt minden más. És mégis minden ismerős. És pont olyan, mint a Jóbarátok vágóképei, amiket éveken át néztünk összebújva együtt a kanapén.
– Én is úgy megnézném – szűrődik át az epekedés a túloldalról, mielőtt letesszük. Ez az egyik nehéz az utazásban – mindig olyan sok ember marad ki belőle, akiknek szeretnéd megmutatni azt a rengeteg csodát, amibe belebotlasz…
Elbúcsúzunk, és bontom a vonalat. New York már türelmetlen, és ki vagyok én, hogy megvárakoztassam?
***
A Port Authority állomás akár nyugodtabb is lehetne, lévén, hogy vasárnap dél van, de esze ágában sincs lehiggadni egy pillanatra sem, így mi felfelé pislogva keressük az útbaigazító táblákat, amik lenavigálnak minket a metróba. A híres-hírhedt new yorki metróba, amit még nem volt merszünk kipróbálni…
Metróhuzat
A metrót magát könnyen megtaláljuk, és az automatákat is rögtön kiszúrjuk, de az egyhetes metróbérlet megvásárlása (ami 33$, azaz 10-12.000 Ft körül van) már korántsem megy ilyen egyszerűen. A kártyáinkat az automaták kaján örömmel dobják vissza egyszer, kétszer, háromszor, sokszor… Orsival szentségelünk, Enikő gépről gépre jár, és különböző variációkat próbálgat, míg végül úgy tűnik, rájön a dolog nyitjára.
– Ne azt válasszátok, hogy “debit”, hanem, hogy “credit”! – szól oda nekünk, mikor végre az egyik automata kinyomtatja neki a metróbérletet.
– De hát ezek nem hitelkártyák – nézünk vissza rá értetlenül.
– Tudom – vonja meg a vállát Enikő – de nekem így elfogadta…
Enikő szerencsés, mi nem. A mi kártyáinkat továbbra sem fogadja el egyik gép sem, még úgy se, ha hitelnek hazudjuk a költőpénzünket. Végül Enikő a segítségünkre siet, és megveszi a kártyát nekem. Orsiig azonban már nem jutunk el: a gép most már Enikő kártyáját is megunja.
Szentségelve állunk a forgalmas csomóponton és a tengelyünk körül forgunk. Az információs pultnál egy egykedvű férfi ül. Ki van írva, hogy nála csak készpénzzel lehet fizetni.
– Praktikus – morogjuk.
Végül Orsi előveszi a vészpénzként hozott dollárjait és megveszi a maga bérletét. Ezután szépen végigcsúsztatjuk a kék-sárga MetroCard feliratú kártyákat a megfelelő vályatban, és átlépünk a metróba vezető kapukon – illetve lépnénk, ha Orsi kártyája működne…
– A picsába! – fakad ki most már az érintett, majd visszamegy segítséget kérni. Végül a mozgássérülteknek fenntartott ajtón engedik be, soron kívül.
– Azért az jól fog kinézni, ha én minden alkalommal oldalt kell hogy jöjjek – morog Orsi, teljesen jogosan. A metróról alkotott első képünket az “idejétmúlt”, “káoszos”, illetve “bosszantó” jelzők tarkítják.
A peronra érve sem lesz sokkal könnyebb a helyzet. Nem tartom magam rossz tájékozódónak, de itt mintha minden az utasok ellen esküdne. Nem látunk rendes tájékoztató táblát, ellenben két peron is van menetirányban. Felettük kisregények íródtak a jelzőtáblákra, amik nagyjából így festenek:
“2-es, 4-es, Q és B vonat. Hétvégén az 59. és a 124. utcát nem érinti. Este 10 után a Q expresszként közlekedik tovább. A 34. utcához szálljon át az “A” metróra a Grand Central megállónál.”
Manhattan metrótérképe.
A vicc az, hogy ez nem vicc. A new yorki metró egyik különlegessége ugyanis, hogy egy vonalon akár három-négy fajta metró is közlekedhet, amik idegbeteg delfinekként köröznek egymás körül, szétválva, majd újra egyesülve…. Ezen kívül vannak “express” és “local” metrók, tehát olyanok, amik csak nagyobb csomópontoknál állnak meg, meg olyanok, amik minden bokornál és fánál (értsd: az összes istenverte számnál, amivel el tudták látni az utcákat). Így turisták és helyiek egyaránt bosszankodhatnak rajta, mikor tévedésből egy expressz vonatra szállnak, és csak integethetnek a kiszemelt megállónak, mikor a belső vágányon lassítás nélkül húznak el mellettük ezek az alumínium vagonok. Ráadásul, ha ez mind nem volna elég, hétvégén minden a feje tetejére áll – néhány megálló kiesik a pikszisből, néhány meg beszáll, és kábé ugyanez történik késő este is. Az útikönyvem, a mindig megbízható, mindig okos, mindig naprakész Lonely Planet is csak ezt a fülszöveget tudta fűzni a new yorki metróhoz:
“Ha kétségeid lennének, kérj segítséget valakitől, akiről úgy tűnik, tudja, mit csinál. Lehet, hogy valójában fogalma sincs, de a metrós káosz (és frusztráció) egyike azoknak a nagy összetartó erőknek amik ebben a színes városban működnek.”
Hát, köszi.
New York City. The rush.
A frusztráció részt kipipálom: melegem van és bosszant a nettó harminc perc, amit három bérlet vásárlásával töltöttünk, de kisilabizálom, melyik metróra van szükségünk, majd felpropagálom rá magunkat. A bemondások érthetetlenek, de szerencsére a kiírásokat ki tudjuk lesni a peronokról, és hát végül is főként csak az utcák számai hangzanak el (amiknek nagyjából a felét értjük meg). Tíz perc múlva megérkezünk az American Museum of Natural History épületéhez, vagyis a Természettudományi Múzeumhoz, megkönnyebbülve kiszállunk – majd szinte azonnal csatlakozunk egy araszoló sorhoz, ami a múzeum földalatti bejáratához kígyózik.
A múzeumra több okból esett a választásunk: először is ez volt talán a legérdekesebb múzeum, amire elsőre rábökhettünk. Másodszor pedig az útikönyvem szerint a belépő “adomány” formájában történik, amit mi úgy értelmezünk, hogy annyit adunk amennyit akarunk.
Hát a valóság az, hogy huszonhárom dollárt kér tőlünk a jegyautomata, és nincs olyan opció, hogy kevesebbet adsz, úgyhogy ma már közel tizenhétezer forintot elköltöttünk fejenként azzal, hogy metróztunk és bejöttünk ide, de mintha említették volna nekünk, hogy New York nem a világ legolcsóbb városa… Végül bejutunk a múzeumba, és végre egy valamire elégedetten tekintünk: odakint most kezdett el esni az eső.
– Legalább időben vagyunk – állapítom meg, és célba veszem a lépcsőt a negyedik emelet irányába.
***
Nem tudom, ti hogy álltok a múzeumokkal – én, megmondom őszintén, néhány kivételével nem igazán tudtam rajongani értük soha. Egy kezemen meg tudnám számolni azokat a kiállításokat, ahol valóban jól éreztem magam, és a new yorki Természettudományi Múzeum is valahol inkább a középmezőnyben, mint az élvonalban helyezkedik el.
De az első egy-két órában elvagyok. A negyedik emeleten, ahová irányítanak minket, olyan csontkollekció fogadja hármunkat, hogy nem győzzük számolni az őshüllő-bordákat a fejünk fölött. Számító módon rögtön egy T-Rex csontvázat tettek a bejárathoz, és még a lábnyomai is fel vannak festve a padlóra, hogy az ember biztosan megtalálja.
Nem mondom, hogy nem tanulunk semmit a dínókról (bár nekem gyakrabban jut eszembe Ross Geller figurája a Jóbarátokból, aki a sorozat szerint ebben a múzeumban dolgozott paleontológusként), és mivel hárman vagyunk, egymást is egész rendesen szórakoztatjuk. Én leállok a fényképezéssel, mert pontosan tudom, hogy soha, vagyis soha nem fogom visszanézni a húsz méter hosszú növényevőről készült fotókat, de igyekszem helyette kinyitni az agyamat és befogadni a kiállítást (meg a gigantoszauruszt, aminek a feje már egy másik terembe lóg át, miközben a háta mögött végtelenített dokumentumfilm pereg, amit – valamiért – Meryl Streep narrál).
A T-Rex csontváz az egyik fő attrakció. Nézzétek a kis kezeit!
Orsi, én, és a Rachel Christina nevű ősteknős életünk egyik meghatározó szelfijén.
Ahogy lefelé baktatunk az emeleteken tulajdonképpen végigkövethetjük az evolúciót, és lassan az emlősök is megjelennek – bizarr módon üvegvitrinek mögött, különböző helyzetekbe beállítva, természetes környezetük festett háttere előtt. Engem a méret szerint kilógatott denevérek és rágcsálók már kifejezetten megviselnek, és előre megyek oda, ahol már az emberekről és a különböző népcsoportokról van szó. Enikő a félmeztelen bennszülött nők testi adottságait szemléli, én pedig egy japán írást próbálok kisilabizálni három sarokkal arrébb. Orsi wifit keres a sarokban.
Időközben szintet lépünk az evolúcióban.
A múzeum utolsó szakasza már teljesen más téma, főleg az űrkutatással és az ősrobbanással foglalkozik. Itt egy üvegburában lebeg előttünk az egész föld, olyan méretben, hogy lépcsőn lehet fel-le mászkálni körülötte és benne. Besétálunk egy pár perces vetítésre, ami végigkalauzol minket az ősrobbanás folyamatán (annyi hajmeresztő számmal és adattal, amit esélyünk sincs felfogni), majd sétálunk még egy kicsit a Naprendszer bolygóinak makettjei között és ráállunk egy mérlegre, hogy megnézzük, hány kilósak lennénk a Holdon. Persze az eredményt fontban kapjuk meg. Sokat érünk vele.
A nap jórészét a múzeumban töltjük – az űrkutatós üvegburából pontosan látszik, hogy kint még mindig szakad az eső, de az egész napot ilyenre jósolták, úgyhogy nem akadunk fenn a dolgon. Végül kedvesen (és vagy hét nyelven) bemondják, hogy záróra van, és finoman kitessékelnek minket az esőbe. De semmi baj, mert már tudjuk, hova megyünk: végre itt az ideje belevágni a kulináris élvezetekbe.
A múzeum űrkutatással foglalkozó részlege kívülről (és egy teljesen másik napon, napsütésben)…
…valójában azonban ilyen az idő. Nofilter, de éljenek a sárga ernyők 🙂
***
Amennyire én elkezdtem felfedezni a metrót délelőtt, Enikő ugyanannyira kezd most megismerkedni a Lonely Planet telefonos alkalmazásával, ami bámulatosan jó tippeket ad kajálás szempontjából. A lányok megszavazzák, hogy kóstoljuk meg a rament, ezt a fincsin sós, húsos-tésztás-zöldséges levest, ami a japán konyha egyik remeke, és történetesen sose próbáltam – ugyanis hiába jártam Japánban tavaly és sétáltam el több ramenező mellett, viszonylag nehéz úgy rendelni, hogy se a kaják nevét nem érted, se a képet nem tudod értelmezni, amit mellé tesznek, de legalább a személyzet se tud angolul. Most viszont igyekszem bepótolni ezt a mulasztást, és jámboran sétálok a két lány után egy szimpatikus, kivilágított kis hely felé, ami történetesen a tegnapi holt költős kocsmánktól pár méterre található.
A hely neve – ha valamelyikőtök keresné esetleg – Jin Ramen, és az Amsterdam Avenue-n található, tizenöt perc sétára a múzeumtól. Ez nagy mázli, két okból is:
- Nem kell visszamásznunk a metróba.
- A délutáni újranyitás után negyed órával már ott is vagyunk…
… ami azért baromi nagy szerencse, mert mint látjuk, Manhattanben a jó helyek úgy nagyjából nyitás után tíz perccel már tele vannak, és utána, tetszik vagy nem, sorba kell állnod a kajádért.
Minket gyorsan leültetnek egy hosszú asztal végére, ahol folyton jön ránk a huzat a percenként nyíló-csukódó ajtóból, viszont nagyon hangulatos kilátás nyílik a sugárút ázott arcára. Én gyorsan kiválasztom, hogy mit kérek – jól is teszem, mert a pincérünk három percet ad a gondolkodásra, és látható csodálkozással lép arrébb, mikor Orsiék kérnek még két percet tőle.
Furcsállva nézem a fogadó pult előtt gyűlő embereket, akik a legkisebb csodálkozás jele nélkül állnak be a sorba, hogy asztalt kaphassanak; addig a barátaikkal beszélgetnek vagy a telefonjukba mélyednek. Érezhetően nagy a pörgés: a rendelésünk után tíz perccel már három lábas méretű tál áll előttünk, benne a gőzölgő ramennel, amihez óriási fakanál is jár. Gyanakodva a számhoz emelem az első korty levest, majd elügyeskedek a pálcikáimmal és negyedjére sikerül a husit is eljuttatni a nyelvemre. Lenyelem a fűszeres, meleg levet, és könnybe lábad a szemem a gyönyörtől.
Ide nekem ezt egy esős, nyálkás nap után!
Mikor épp nyitnám a számat, hogy áradozzak egyet, a háttérben zeneváltás történik, és megszólal a Beatles szentimentális kis dala, a “Penny Lane”. A körülöttünk ülők mosolyogva dúdolni vagy egyenesen énekelni kezdik, főleg a (nem túl bonyolult) refrént. Kinézek az utcára, ahol járókelők sietnek a dolguk után, miközben bent hat-hét ember ácsorog kedélyesen, cseppet sem türelmetlenül, az asztalára várakozva. A mellettünk lévő baráti társaság, akik már húsz perce álldogálnak, dalra fakad, mikor Paul McCartney ismét belekezd a refrénbe:
“Penny Lane is in my ears and in my eyes…”
Az utcán egy fiatal férfi közeledik az étterem felé céltudatosan. Belép az ajtón és a baráti társaság felé fordul.
“And all the people that come and go
Stop and say, “Hello”!”
– Hello! – szólal meg végszóra a srác, a barátai pedig örömködve köszönnek vissza neki. Észre se veszik, hogy élő videoklipet csináltak az asztalunktól tíz centire.
Ezt a helyet egyszerűen nekem találták ki.
Na ja.
Enikő és Orsi könnybe lábadt szemmel kanalazzák a saját ramenüket és pofátlanul kóstolgatjuk egymás rendeléseit. A zene közben vált, de továbbra is Beatles szól, csak Beatles, kizárólag Beatles. És az emberek spontán éneklik a dalokat mellettem miközben kinn szakad az eső és életem egyik legfinomabb levesét eszem…
Kinn a szürkeségben sárga taxik húznak el az utcán, konokul köpködve a vizet a kerekeikkel. És lassan leszáll az éj New Yorkra.
***
A fizetésnél finoman jelezzük a pincérnek, hogy három felé szeretnénk osztani a számlát. Ezt a kérésünket ő gond nélkül abszolválja, és visszahoz az asztalunkra három kis bádogvödröt, benne a három számlával. “Milyen kedves”, gondoljuk, bár a vödröket az istennek se értjük. Végül jó magyarokként megfogjuk a saját számlánkat és már állnánk is fel, hogy átverekedjük magunkat a tömegen és a pultnál fizessünk a fogyasztásért.
A pincérlány értetlenül néz minket.
– Nem kell felállni! Csak tegyétek a kártyákat a vödrökbe, és mindjárt hozom őket! – int nekünk. Nem értjük, de így teszünk. A nő elviszi a vödröket, majd öt perc múlva visszahozza őket. A tranzakció végbe is ment.
– Öhm… és a PIN kód? – villan át az agyamon. Nem értem a dolgot, de tele hassal és álmosan úgysem tudnám megfejteni a rejtélyt. Végül kötelességtudóan ráírjuk a blokkra a borravalót (tollat is kapunk a feladathoz!) – New Yorkban az útikönyv szerint 20% az átlag. Olyan, hogy nem adsz, max akkor van, ha valaki belenyáladzott a levesedbe. Tényleg.
Én már épp adnám vissza a kártyámat, hogy a borravalót is lehúzhassák (továbbra sem értem a rendszert), de a nő nevetve visszaadja azt.
– Ezt ne add nekem, még szükséged lesz rá! – mosolyog, és már ülteti is le a helyünkre a következő vendéget. A kabátom még ott lóg a szék támláján; gyorsan megkaparintom.
Osztatlan bizonytalanságban lépünk ki az utcára.
– Ti értitek ezt? – teszem fel végül az egymillió dolláros kérdést.
– Nem – jön a tömör válasz jóllakott útitársaimtól. Végül a probléma megoldását másnapra hagyjuk, és futólépésben megindulunk a legközelebbi metrómegálló felé.
A lejáró előtt udvarias kis tábla fogad minket.
“A metró hétvégén ezt a megállót nem érinti. Kérjük, utazzon “Uptown” három megállót, majd szálljon át a “Downtown” expressz vonatra”, kér minket a felirat.
Úgyhogy elmegyünk az ellenkező irányba, majd visszakanyarodunk, és expressz metrózunk a Port Authority-re. Kezemben az elvitelre kért fél ramen egykedvűen lengedezik a nejlon szatyorban.
“Penny Lane is in my ears and in my eyes“, dúdolom félálomban a buszon hazafelé.
Ahol a metró se jár.
Negyedik nap: High Line, Szabadság-szobor, Ellis Island, burrito
Mi köze a vasúti síneknek a parkokhoz és mit lép a rendőr ha elindulsz a pirosban? Hogy jutunk ki a szigetekhez és hány magyart találunk Ellis Islanden? Miért ilyen sok itt a francia és mennyibe kerül egy utcasarki burrito?
A hajamba belekap az erős szél, és szorosabbra kötöm a sálamat. Jobb kéz felől egy teljesen piros Coca-Colás kamion áll az úton, pont olyan, mint amilyet a karácsonyi reklámokban látni. A bal oldalamon egy “Canine Retreat” nevű hely, amit nagyjából “Kutyawellness”-nek tudnék fordítani. A kiírás szerint van itt napközi, egész napos megőrzés, kutyasétáltatás és trenírozás meg kutyafuttatás is – a kutyákat egyedi személyiségteszt alapján osztályozzák és személyre szabott napirendet is ki tudnak nekik alakítani.
Ha kutya lennék, azt hiszem, ide szeretnék születni.
Végül kiérünk a Hudson partjára és szófogadón megállunk a zebránál. A hátunk mögött két rendőr beszélget, majd felszisszennek, mikor egy másik turistacsapat elindul a pirosban.
De már késő, és az egyik rendőrnő legyint. Manhattanben igazából mindenki elég lazán veszi a piros lámpákat (legalábbis a gyalogosok biztosan) és ezt a rossz szokást az ember elég hamar átveszi az itt élőktől. Egy ízben velem is előfordul, hogy nagy svunggal nekivágok a zebrának, mire egy forgalmat irányító rendőr rámfütyül. Azt hiszitek, megállok? Intek neki, hogy bocsi, és átmegyek. Csak később jut eszembe, milyen karakteridegen módon viselkedtem.
Végül irányba állunk és elkezdünk a folyó irányával ellentétesen sétálni. Mai elsőszámú úticélunk a High Line nevezetű… hát… tulajdonképpen park. Csakhogy ez egy olyan park, ami a levegőben lóg, sőt, kanyarog, ugyanis a furfangos várostervezés egy régi, emelt vasúti pálya helyére telepítette a fákat és a bokrokat. Az eredmény egy elegáns, parkosított felüljáró, ami Manhattan nyugati része, Chelsea felett ível jobbra-balra.
Ismét felhőkarcolók, ezúttal a High Line mellett.
Hétfő délelőtti lazulás.
Mi felkaptatunk rá, és jámboran követjük a vonalát, miközben időnként bepillantunk a park mellett álló házak harmadik emeleti ablakain.
– Ennek azért lehet, hogy nem mindenki örül – jegyzi meg egyikünk.
– Az lehet, de még mindig jobb, mintha a vonatokat kéne hallgatniuk – jön a logikus válasz.
Ahogy dél felé haladunk úgy sűrűsödik a tömeg körülöttünk. A High Line, természetéből adódóan, szűk, viszont ma süt a nap és sok turista látogatott el ide rajtunk kívül. Vannak azért olyanok is, akik helyi lakosként üldögélnek a padokon és újságot olvasnak, de a többség a tengelye körül forogva próbál fényképezni, és bármennyire is gyönyörű a füvesített-fásított környezet, egy idő után elunjuk a lökdösődést.
Gyors fotó, mikor épp kicsit kevesebben vannak.
Ráadásul egykor találkozónk van egy elég jólismert hölggyel Dél-Manhattanben, és ezt az időpontot semmiképp sem szeretnénk lekésni.
Így a High Line egyharmadánál egérutat keresünk és levágtatunk Chelsea járdáira, hogy megkeressük a legközelebbi metrómegállót, ami történetesen a 23. utcánál található. Az egyik utcai lámpa oszlopán kiskutyákat kínálnak eladásra (“gyerekbarát, alacsony fenntartású”, áll a plakáton a színes csoportkép alatt). Az egyik széles járdán nagy ívben kikerülünk egy megkeseredett embert, aki saját óriási hátizsákját rugdalja végig az úton. Három méterre tőle egy rendőr áll, aki elnéző unottsággal szemléli az előtte zajló néma jelenetet. Feltételes zebrához érünk, és én rácsapok a gombra, hogy zöldre váltson a lámpa. “Wait!”, szól rám egy géphang a kapcsolóból. Majd öt másodperc hatásszünet után ismét: “Wait!”. Van valami bántóan feddő a hangjában.
Utcakép Chelsea-ből. Na, eladjam az IKEÁ-nak óriásdekorációként?
Célunk, a 23. utca metróállomása.
A metró már egy fokkal kisebb rejtély, mint tegnap volt, és relatív bizonyossággal sétálunk le a lépcsőkön a peronra és szállunk fel az egyes kocsira, amivel egészen a végállomásig, South Ferry-ig utazunk, elérve ezzel Manhattan déli csücskét. És mikor kijövünk az aluljáróból…
– Staten Island or Statue of Liberty? – lép elénk egy egyendzsekis nő határozottan.
– Sta…statue of Liberty – dadogok vissza meglepetten.
– Akkor jobbra és álljanak be a sorba! – hangzik az utasítás és mi engedelmesen jobbra fordulunk.
És aztán meglátjuk a sort.
A Sor, így, nagybetűvel, közel áll a “végeláthatatlan” jelzőhöz, és több száz méteren keresztül kanyarog a metrómegállótól a víz irányába. Kétségbeesve fut rajta végig a tekintetünk.
– Ugye van egy másik sor is? – nézünk egymásra nyöszörögve.
Szerencsére van. A jegyeink időzítettek, így hamarosan már egész elöl állunk, és csak a sor mellé lecövekelt önjelölt hegedű (vagy valami hasonló…) művészek fülsértő nyekergését vagyunk kénytelenek eltűrni, akik rendíthetetlenül prüntyögik a “Greensleeves” nevű örökzöld nótát, vagy hamisan visítják az “Auld Lang Syne”-t. Eközben mi pingvinekként totyogunk egyre előrébb (és lehetőleg egyre messzebb a performanszoktól) a biztonsági ellenőrzés felé, ami egy az egyben ugyanúgy zajlik, mint a reptereken. Csak ezután léphetünk fel végre a Lady of Liberty nevű hajóra, ami türelmesen ringatózva vár minket.
A fedélzeten arcul csap a nap és a vízpermet, ami félig folyó, félig óceán. Kikönyökölök az egyik korláton. Hátam mögött Manhattan, közvetlenül előttem pedig a Szabadság-szobor sziluettje. Ebből a távolságból nem nagyobb, mint a kisujjam, de tisztán kivehetők a jellemző részletek: az egyenes nőalak, arccal az óceán felé fordulva, kezét fáklyával a magasba emelve.
Előveszem Tutut, és megmutatom neki is a látványt.
Díváskodás a hajón. A háttért szerintem ismeritek.
Aztán a hajó megmoccan, a fejünk fölött egy sirály ráfekszik a széláramra, én pedig révedezve nézem az egyre növekvő szobrot, ami oly sok embernek jelentette az ígéretet egy új kezdetre.
***
Mikor kiköt a hajónk, mi Enikővel és Orsival a fedélzeten maradunk. A hajókirándulás két helyszínre korlátozódik: az első megálló a Liberty Island, ahol a Szabadság-szobor található, a második pedig Ellis Island, ahol a bevándorlók osztályozása, kikérdezése, egészségügyi vizsgálata és – adott esetben – visszafordítása zajlott. Mivel egyikünk se szeretne felmenni a szobor koronájába (vannak ennél sokkal magasabb kilátók a városban, meg hát plusz pénzbe is kerül, az értékes időnkről nem is beszélve) inkább élvezzük kicsit a nyugit, amíg az embertömeg elapadt mellőlünk.
Én előveszek egy bagelt a táskámból és törökülésbe helyezkedem egy átmelegedett fém ülőalkalmatosságon. A nap olyan erősen süt, hogy pólóra vetkőzöm, és komótosan eszegetem a bagelt, amit (a szintén reggeliről csórt) vajjal és és almalekvárral kenegetek. Evés közben bőven van időm megcsodálni a szobrot, ami pár méterre a kikötőtől magasodik, és hallgatom a most felszállók beszédét. Meglepő módon nagyon sok franciát hallok. Enikő fejti meg a rejtélyt.
– Szerintem nem franciák ezek, hanem kanadaiak – jegyzi meg.
Ja tényleg, végül is Kanada is itt van pár óra autóútra tőlünk… időnként még mindig elfelejtem, hol is vagyunk.
Pedig jobban tenném, ha észben tartanám szépen 🙂
A fedélzet megtelik szülőkkel és gyerekekkel, utóbbiak fején szivacsból készült Szabadság-szobor korona díszeleg, majd végre tovább indulunk. A következő megálló már Ellis Island, ahol háromemeletes kiállítás fogad minket. Az első emelet a történelemmel foglalkozik – honnan jöttek ezek az emberek és miért? – amiket naplórészletekkel, személyes beszámolókkal színesítenek. Mondjuk nekem az tetszik a legjobban, mikor találok egy díszlet fát, aminek az ágaira más nyelvekből “kölcsönvett” szavak lettek felírva. Ezek a szavak azóta beépültek az angol nyelvbe, de eredetük más népekhez köthető. Ilyen például a “barbecue” és a “mustang” (spanyol), a “tush” (jiddis), illetve a “boss” vagy a “spook” (holland).
A második emelet már a konkrét bevándorlási procedúrára vonatkozik, a megérkezéstől egészen az olyan praktikus dolgokig, hogy mi történt az emberekkel, miután beengedték őket az Egyesült Államokba. Tudták például, hogy:
- Az első- és másodosztályú utasokat a hajókon vizsgálták át, és csak a raktérben utazókat vitték át Ellis Islandre?
- Az embereket orvosok vizsgálták meg, de mindenkire csak átlag hat másodperc idő jutott?
- Az esetleges egészségügyi problémákat krétajelekkel írták fel az emberek ruhájára, hogy utána szakemberhez irányíthassák az illetőt? (példa: “E”, ha a szemével volt probléma, “P”, ha terhes volt, és “X”, ha mentális gondjai voltak).
- Jogi átvilágítás is történt a szigeten, megkérdezték, vár-e munka az országban, vagy hogy mennyi pénzed van?
- Intelligencia-mérést is alkalmaztak, különböző logikai tesztekkel, korosztályokra bontva?
- A szigeten rengeteg tolmács is dolgozott, akik néha apróbb ferdítéseket is eszközöltek a válaszokban, hogy így segítsék a bejutni vágyót?
A sok érdekes infó között próbálunk először is nem elveszni – másodszor pedig nekiállunk magyar vonatkozású dolgok után kutakodni. És elég hamar sikerrel is járunk.
“Honnan jöttek?”-játék…
Ott van az a komor portré egy magyar szolgálólányról, aki valamikor a húszas években érkezett erre a szigetre. Vagy az ötszáz koronás bankjegy 1923-ból, ami sok más pénznem között illegeti magát egy vitrinben. Vagy a családi fotó Törökbecséről, a Szénásy családról, ami közvetlenül azelőtt készült, hogy Texasba költöztek volna. 1897-ben…
Menetrendszerű hajójárat hirdetése 1858-ból, Liverpool és Philadelphia között.
A nézelődésben alaposan kifáradt Enikővel és Orsival lerogyunk egy padra a Registry Room nevű helyen. Grandiózus terem ez, ami az épület nagyrészét elfoglalja. A belépésre várakozók régen ebbe a terembe érkeztek meg, itt szólították őket, név szerint, a kötelező ellenőrzésekhez. Az ablakokból látszik a szigeten működő kórház, illetve a hajó, ami visszavisz majd minket Manhattanbe. Pár perce kitöltöttünk egy érintőképernyős tesztet arról, vajon a válaszaink alapján beengednének-e minket az országba, ha bevándorlóként érkeztünk volna ma ide.
A válasz esetemben, röviden és tömören az, hogy valószínűleg nem. Egyedülálló nőként érkeznék ide, ami elég fura dolog lenne, és jelentősen csökkentené az esélyeimet a bejutásra, hogy nincs egy férfi a kikötőben, akihez jog szerint “tartozom”.
A Registry Room, ahol a bevándorlók végighaladtak. Állítólag csak 2%-ukat fordították vissza, de a 12 millió bevándorló esetében ez így is jelentős szám. Ellis Islandet ezért hívták többek között a “Könnyek szigeté”-nek.
Persze azoknak sem volt itt feltétlenül egyszerű, akik a férjüket követve érkeztek az országba. Az egyik ide vonatkozó anekdota a kiállítás végén egy orvos tollából származik. Így szól:
“Az Ellis Islanden töltött időmből csak egy hibára emlékszem, és nagy nyomozás indult utána, hogy megállapítsák, vajon ki volt a felelős. Két nőt cseréltek fel. Az egyik szíriai volt, aki Memphisbe igyekezett a férjéhez; a másik finn, akinek Cincinattiben élt a férje. Mindkettőjüket ugyanarra a Jersey Central vonatra tették fel Jersey City-ben.
A szíriai nő a finn férfihoz érkezett meg Cincinattibe, a finn nő pedig a szíriaihoz Memphisbe. Ebből kifolyólag mind a négy, közvetlenül érintett személy módfelett elégedetlen volt. Felelősként végül a Jersey Central egyik kalauzát azonosították, aki összekeverte a két borítékot, ami az úticélokat és a hozzájuk tartozó vonatjegyeket tartalmazta, és fordítva adta át őket a hölgyeknek.”
A hazaúton a hajó végében ülünk és a naplementében távolodó szigetekre függesztjük a tekintetünket. A hangosbemondó hosszan ecseteli, milyen nagy szerepe volt a bevándorlóknak az Egyesült Államok történetében, és kéri, hogy gondolkodjunk azokon a kérdéseken, amiket a mai élmények esetleg előhoztak belőlünk.
Én elsősorban kerítésekre és gyűlöletkeltésre gondolok. Aztán a hátam mögött lévő One World Trade Centerre gondolok, ami ma a terrortámadásban lerombolt ikertornyok helyén áll. Az új torony 1776 láb magas: ezzel állít emléket az Egyesült Királyságból való kiválásnak és a függetlenség kikiáltásának. A hajón mögöttem álló mexikói családra gondolok, akik nem győzik pokrócba csavarni az erős tengeri szélben didergő, síró kisfiút. A kínai negyedre gondolok, meg Carlosra a hotelből, meg a feliratokra, amiket már New York több pontján láttam: “No more white presidents!”, hirdetik a graffitik. “Soha többé fehér elnököt!”
És arra jutok, amire mindig: valahol megvan az egyensúly ebben is. Csak vajon mikor leszünk elég okosak ahhoz, hogy megtaláljuk?
***
Elmélkedésemet kénytelen vagyok földi gyarlóságok miatt félretenni: mindhárman kegyetlenül éhesek vagyunk. A tegnapi ramenezés erős nyomokat hagyott bennünk, és úgy döntünk, folytatjuk a színes nemzeti konyhák tesztelését. Ma egy burritózót szemelünk ki magunknak az East River partján, négy utcányira a Wall Streettől..
Még épp időben érkezünk a happy hour-hoz: ha két sört kérsz, kapsz mellé egy nachos tálat. Összeválogatjuk a söröket és letelepszünk a szabadtéri kis faasztalok egyikéhez. Rögtön utánunk egy másik turistacsapat érkezik. Az egyik nő szenvtelenül szemügyre veszi a rendelésemet. Félbehagyom a rágást zavaromban, aztán felnevetek, de szerencsére észreveszi magát és ő is nevetni kezd.
Mexikó legjobb sörével és a fegyvernek is beillő burritómmal.
A hely egyébkét a Luchadores névre hallgat, és akkora burritókat adnak, hogy alig bírom felemelni, nemhogy megenni az egészet. A sör, amit iszunk, természetesen szintén mexikói. A hangulatunk pedig szárnyaló, annak ellenére, hogy a végösszeg, amit a burritóért és a két sörért fizetek, 31 dollár, azaz kicsivel több, mint kilencezer forint. Enikő és Orsi is hasonló végösszeggel zárják a kört.
Itt már láttuk a számlát 😀
Tény, hogy eddig minden alkalommal megszédültünk, mikor forintra számoltuk át a költekezéseink mértékét. Ugyanakkor próbálom mantrázni magamnak is és a lányoknak is, hogy nem.számoljuk.át.forintra.amit.költünk. A helyzet ugyanis ez: ha fejlett országba utazol turistáskodni, 90%, hogy az árak magasabbak lesznek az itthoniaknál, vagy legjobb esetben megegyeznek velük. Persze, utazás előtt ki kell kalkulálni, hogy mennyi pénzt tervezel elverni – ezeket útikönyvek segítségével, illetve most már az internet bevonásával könnyen megteheti bárki. Én az Egyesült Államokba 150.000 forintot hoztam elkölteni egy külön kártyán (Revolut). Úgy vagyok vele, hogy ami ebből marad, felhasználható máshol, akár otthoni célokra is. Ha pedig ne adj’ isten kevésnek bizonyulna az összeg, bármikor újra tudom tölteni ezt a praktikus kis utazókártyát.
Miután annyira teleesszük magunkat, hogy mozdulni is alig bírunk, és én kérek egy zacskót a megmaradt burritómnak, útra kelünk a szürkületben, az East River partján. Előttünk ott tündököl a monumentális híd: a Brooklyn Bridge.
Az ember minden nap ambíciózus tervekkel indul neki a városnézésnek, aztán esélyes, hogy menet közben jön rá: bizony elszámolta magát. A Brooklyn Bridge egyre hosszabbnak és hosszabbnak tűnik, pedig még mindig nem értünk a lábához. Eredetileg úgy szerettünk volna időzíteni, hogy naplementében átsétálhassunk rajta, de végül ez a napszak a hajón ért minket, most pedig már fáradt molylepkékként keringünk a járdán. A hídon átsétálni ráadásul nem is olyan egyszerű: az útikönyvem szerint tempótól függően akár negyven percbe is telhet!
– Nem lehetne, hogy ezt ne ma sétáljuk át? – teszi fel a kérdést végül egyikünk, és mindhárman egyetértően bólintunk. Az a híd megvár…
De Orsival mégse bírunk magunkkal igazán. Míg Enikő pihen, mi kibaktatunk az East River partjára, hogy készíthessünk pár fotót Brooklynról is, meg a hídról is, amit nem takarnak a felüljárók és a felhőkarcolók. Mint kiderül: a ránk váró látvány bőven megérte azt a pár métert.
Az alattunk lévő stég lila fényben tündököl, a távoli hídon pedig már felkapcsolták a díszvilágítást. Még nincs egészen sötét, de ahhoz elég, érvényesüljenek a fények, és mi kicsit el is feledkezünk róla, hogy Enikő vár minket, mert annyi fotót tudnánk készíteni még itt, de annyit…
Egy a sok közül.
Végül nagynehezen rávesszük magunkat, hogy hátat fordítsunk a folyónak, és ekkor akad csak el a szavunk igazán.
Mert a hátunk mögött tömör, villogó falként áll Manhattan; a drabális felhőkarcolók olyan magasak, hogy lassan feléjük sétálva úgy tűnik, egyenesen ránk omlanak. Picinek érezzük magunkat, de feloldódónk a látvány nagyszerűségében, megfoghatatlanságában, és pillanatnyiságában. Manhattan a hátunk mögé lopódzott, míg mi nem figyeltük, és most a szavunkat is elvette…
Megpróbáljuk lefotózni, de mindketten pontosan tudjuk, hogy semmi értelme. Hogy én mit csinálok? Figyelek, nagyon figyelek, mert erre a blogra gondolok, amit meg szeretnék írni, és bízom benne, hogy szavakkal tudom majd érzékeltetni azt, ami a képekkel nem biztos, hogy sikerülni fog.
Azért persze tegyünk egy próbát 🙂
Aztán Orsival eszünkbe jut Enikő, és visszaindulunk a tornyok közé. Eltűnünk a dzsungelben; a szürkületben hármunk sziluettje egybe olvad a felhőkarcolók árnyékaival. Valahol felharsan egy sziréna, és megkezdődik az újabb éjszaka, amit New York végigvirraszt.