Kilencedik nap: Governors Island, Rockefeller Center, Chinatown, The Press Rooftop Bar
Egy kompon állok, és a felkelő napot nézem, ami épp azzal van elfoglalva, hogy minél ízlésesebben rajzolja körül Brooklyn épületeinek sziluettjét. A szememben lévő álmosságot már kifújta onnan a hajnali szél, az izmaimat már nagyjából bemelegítette az az egy órás út, amivel eljutottunk a kompig. De az izgatottságomat semmi nem gyógyítja, mert ilyen élményben, amire most készülök, nem sokszor lesz részem a jövőben: egy new yorki futóverseny reggelét élem át éppen.
A futással komolyabban 2018 nyarán kezdtem foglalkozni, és a mai nap szinte pontosan egy évvel követi ezt a napot, mikor otthon, Budapesten, életemben először sikerült körbefutnom a Margitszigetet. Ez 5.3 kilométer. Ma, ezen a csípős, októberi reggelen ennek a dupláját, a 10 kilométert szeretném teljesíteni. Szintén egy szigeten.
Az edzéstervem hektikus volt – ez a 10 kilométer célzottan az utolsó futással kapcsolatos kihívás, amit teljesíteni szeretnék, és a hat hetes felkészülést nehezebb volt megcsinálni, mint a korábbiakat. Ez részben a táv, részben az időzítés miatt volt így, hiszen egy hosszú utazás előtt az embernek millió elintéznivalója van, és ebbe még a futást is beilleszteni, hát…
De, gondolom magamban, itt vagyok benevezve, beöltözve, felébredve, és (elméletben) megedzve, visszaút nincs, egy óra múlva rajthoz állok, de most egyelőre csak annyi a dolgom, hogy nézzem a napot, és hallgassam magam körül az amerikai sportolók beszédét. Az amerikaiakét, akik közül sokan ráadásul jelmezben ácsorognak a hajón, mivel ez – hölgyeim és uraim – egy igazi, hamisítatlan, halloweeni futóverseny lesz…
Aztamindenit.
Közvetlenül napfelkelte előtt a kompon, Brooklynt figyelgetve.
Pár perccel később 🙂
***
Governors Island egy Manhattantől 15 perc hajóútra található, pici sziget. Két távon indulhatnak rajta versenyzők, 5 illetve 10 kilométeren. A 10 kilométereseknek kétszer kell körbefutniuk a szigetet, jó kis kacskaringós úton, mivel a sziget kerülete önmagában nem lenne elég a versenytávra.
Az idő fagyos, főleg úgy, hogy futócuccban várakozunk. Szerencsére Orsi is itt van velem, és ketten azért a várakozás is viccesebb. Még egy órát kell egy mezőn ácsorognunk, mire rajthoz állhatunk, mivel a szurkolókat egy második komp hozza át a szigetre. Az időt kihasználva igénybe veszem az egyik mobilvécét, de elfelejtem bezárni az ajtót, mire azt valaki véletlenül rám nyitja.
(Fun fact: ha ösztönből kell reagálnod váratlan helyzetre, tuti, hogy az anyanyelveden fogsz megszólalni először, akármilyen jól is tudsz angolul.)
Végállomás: Governors Island.
Töktestvérek 😀
A rajthoz állásnál Orsival óvatosan keressük a számunkra megfelelő iramot (a rajtoknál ugyanis általában ki lehet választani, hogy milyen tempóval tervezed lefutni a távot). Igen ám, de míg Magyarországon a mezőny elején a (szélsebes) 4 perc/kilométerre trenírozott gepárdok állnak, itt már egészen a sor legelején járunk, mire megtaláljuk a “7 perc/kilométer és alatta” táblát.
7 perc? Nekem a versenytempóm 6 perc/kilométer, néha még 5 is, ha kellően rövid a táv – és én amúgy nem vagyok jó futó! Hát mi van itt?
A rajtvonal. A versenyt egy igazi jedi indította el.
Miután Orsival megtanácskozzuk a dolgot, és megbizonyosodunk róla, hogy nem, nem néztük be a mértékegységeket, kicsit tétovázva, de bátran beállunk a rajtvonal mellé, a mezőny legelejére. Hihetetlen érzés ott ácsorogni egy amerikai szigetecskén, életem eddigi legnagyobb sportkihívásán, úgy, hogy mögöttem több száz ember tömörül össze. “Fura”, gondolom magamban, “Manhattanben minden amerikai rohan, erre pont egy futóversenyen lassulnak be?”.
Eksztatikus állapotban rajtolunk el Orsival a mezőny elejéről. Utánunk pedig – ha nem is a vízözön lohol, de – New York minden futója…
Még a megpróbáltatások előtt (és direkt úgy, hogy látszódjon az alulöltözött versenytárs… :O)
***
Hogy mi volt eddig a legnagyobb táv, amit teljesítettem?
Áprilisban elindultam a Vivicittán, itt 7.5 kilométer volt az én váltóm távja. Nem mondom, hogy könnyű menet volt, de akkor úgy éreztem: azt a két és fél kilométert már igazán bele tudnám szuszakolni valahogy…
Azt hiszitek, igazam volt?
Hát… nem egészen.
10 kilométert futni számomra istentelenül nagy kihívás, és erre a Szabadság-szobor árnyékában döbbenek rá (ami a közeli Liberty Islanden integet a fáklyájával, de most kevésbé tudom értékelni a szépségét). A táv első részében még jókat szórakozom a kifaragott töklámpásokon, amik az utat szegélyezik, aztán gyönyörködöm a vízben, a szoborban, és Manhattan déli részében, ami pont idelátszik. Az első kör végén azért már irigykedem az 5 km-esekre, de erőt veszek magamon, és folytatom… megint jönnek a tökök, aztán az a kis emelkedő, ami már az első körben is megizzasztott, egyre többen hagynak le, de nem állok, meg, nem, nem…
A távon vannak frissítőállomások, itt banánt, vizet, és energiaitalt lehet kapni. Nekem nagyon hiányzik a szőlőcukor… de sétálni csak abban a pár másodpercben sétálok, amíg kiiszom a vizet, és mindig neki tudok rugaszkodni újra. Orsit már az elején elvesztettem, ő sokkal jobb futó, mint én, de engem most csak az foglalkoztat, hogy hogy maradjak életben egy órán keresztül, amíg a futás tart.
Az 5K résztvevői az első menet után már pihizhetnek, nekünk hátra van még egy kör…
Apropó említettem már, hogy az út mentén segítőnek szánt jelzések próbálnak motiválni minket? Sajnos sokat nem érnek el, ugyanis – bár a megtett távot vannak hivatott jelezni – ezt kilométer helyett mérföldben teszik. Az első ilyen kijelzőnél csak felvonom a szemöldököm, a harmadik környékén már üvölteni lenne kedvem, persze ha lenne levegőm… Mérföld? Mi az, hogy mérföld, mikor a versenyt kilométerre szabták?? Még az kéne, hogy itt osszak-szorozzak fejben, miközben levegőt is alig kapok…
Egyetlen szervező könyörül meg rajtunk, aki az egyik sarkon utánunk kiabál, hogy még 4 kilométer van hátra.
Az utolsó két kilométeren szó szerint minden lépésemért küzdenem kell, és rá kell dumálnom magam, hogy ne álljak meg. Már felismerem az épületeket, tudom, hogy közel a vég (haha)… de még van egy kanyar, még van egy emelkedő, és még bírni kell, még egy kicsit, még, jajj nekem…
A célvonalba érkezéskor felnézek a kijelzőre. Az ítélet: 59:47, tehát még pont egy órán belül vagyok. Hatalmas vigyor terül szét az arcomon, és szokásomhoz híven beszökkenek a célvonalba. Aztán pihegve elterülök a földön. A hangszórókból a Rocky Horror Picture Show zenéje szól.
Let’s do the time warp again!
Orsival a megbeszélt fánál találkozunk (és ünneplünk).
A jól megérdemelt…
***
Egy órával később Orsival egy wall streeti kávézóban lihegünk, és próbáljuk becserkészni Enikőt, aki egész reggel egyedül kóválygott New Yorkban, amíg mi futkorásztunk (és, mint megtudjuk, sikeresen kidobatta magát egy kórház előteréből, ahol a jelenlegi kórházsorozata, a New Amsterdam játszódik – mondjuk nem is ő lenne). A boldog egyesülés után elindulunk a Rockefeller Center felé, ugyanis észbe kapunk, hogy bizony még egy kilátóban sem voltunk mióta itt vagyunk (és már nem sokáig vagyunk itt…)
A Rockefeller torony előtt korai jégkorcsolyázók fogadnak minket, a jegyünk pedig (40 dollár, azaz több, mint 12.000 forint… aúú) időzített, úgyhogy addig leparkolunk egy Starbucks mellett. Percekig röhögünk rajta, mikor az egyik pultos lány egy bizonyos “Shen Qui”-nek szeretné átadni a kávéját, akinek a neve magyarul, hát… szóval elég esélytelennek látjuk a próbálkozást. Nem is jelentkezik a zsákmányért… nos… senki.
A kilátóhoz szép, rendezett sorokban kell várakozni, több szinten és több díszlet között, de végül fel- illetőleg kijutunk, és lélegzetelállító látvány tárul a szemünk elé. A 70 emeletes felhőkarcolóról egész Manhattant belátjuk – hátunk mögött a Central Park irdatlan zöldje, előttünk pedig az Empire State Building, a One World Trade Center, a Szabadság-szobor… minden.
Az Empire State Building és ami mögötte van…
Central Park felülről (meg a “bazi nagy tablet” nevű épület :D)
Az ázsiai pár valahol a sarokban volt épp.
Itt is, mint mindenhol máshol, megjelenik egy ázsiai pár, akik esküvői ruhában pózolnak az üvegfalak előtt. Én lepillantok egy pici résen át. Az utcaszint felfoghatatlanul távol van tőlünk. Átsandítok a One World Trade Centerre, és megszédülök. Nem kéne ilyen komor gondolatokkal foglalkoznom, de akkor is eszembe jut az ikertornyokról leugráló emberek apró sziluettje, ahogy a hírekben és a dokumentumfilmekben láttuk anno. Ahogy az utcát nézem, innen, a 70. emeletről, irdatlan erővel kólint fejbe, mekkora félelem lehetett azokban az emberekben, akik szeptember 11-én azt választották: inkább ugranak…
Megrázom magam, és felemelem a tekintetem. Előttem New York, New York.
***
A madártávlat után úgy döntünk, hogy – részben Orsi javaslatára, aki már bejárta egyszer a területet – ellátogatunk a kínai negyedbe (Chinatown). Szeretnénk ugyanis valami igazi, finom kínai kaját enni. Én ugyan nem vagyok nagy ismerője vagy művelője a műfajnak, de nyitottnak nyitott vagyok. Meg tetszik az ötlet, hogy milyen nemzetközi léptékben étkezünk, mióta itt vagyunk: a reggeli cukros borzalmak után eddig kóstoltunk mexikóit, olasz, brit és japán főételt is, meg persze a hagyományos hot dogot és bagelt is, amúgy nasiként. Úgyhogy állok elébe a kínainak.
Chinatown pont olyan, mint amilyennek elképzelitek. Az utcán kínai árusok tömege, sokan valami olcsó vicikvacakot próbálnak rád tukmálni, és egymást érik a kétes kinézetű kínai éttermek. Az, amelyiket kinézzük magunknak, semmiben nem különbözik a többitől, de Enikő már a fejébe vette, hogy ő “dumplingot”, azaz valamilyen tésztabatyus alkotást akar enni, és azt itt állítólag nagyon jól csinálják.
Körbeüljük az asztalt, és mindhárman ugyanazt kérjük: “Dumpling with soup”, áll a menün, vagyis a tésztagolyókhoz levest is akarnak adni. Jót mulatunk mind a menün, mind a kedves pincérnőn – nem gonoszságból, de annak ellenére, hogy New York kellős közepén ülünk, az angol nyelv eléggé hiánycikknek tűnik. Végül kijön a rendelésünk, ami történetesen így néz ki:
Érdeklődve forgatjuk a tálakat, és próbáljuk megfejteni a kanál, a fogó, meg a szójaszósz rejtélyét. Végül Enikő megunja a találgatást, és visszahívja a pincért.
– Elnézést, de az étlapon az volt, hogy leves is jár mellé – szögezi le. – Hol a leves?
A pincérnő értetlenkedve néz ránk, majd rámutat a tésztabatyukra:
– Hát benne!
Nem értjük, így a segítőkész pincér megmutatja, hogy is kell enni ezt a csodát: a porcelánkanálra a fogó segítségével felügyeskedi az egyik kis batyut, ráönt egy kis szójaszószt, majd hevesen magyarázni kezd:
– Egybe, egybe!
Úgy érti, hogy a batyut egybe kapjuk be, mert különben kifolyik belőle a leves.
Nagy “úúú”-k és “ááá”-k közepette megköszönjük a tájékoztatást, majd mindenki egyénileg kezd foglalkozni a maga batyujával. Felügyeskedem a kanálra, állkapcsomat kipattintva igyekszem egyben bekapni a tésztát, majd megkönnyebbülten kettéharapom azt…
… a számban pedig isteni, meleg, fűszeres leves folyik szét, ami sokkal de sokkal jobb, mint amire számítottam. Ahogy elnézem Enikőt és Orsit, az ő elvárásaikat is kielégíti az ebédünk.
– Ez isteni – jelentem ki. Útitársaim némán (és tele szájjal) bólogatnak.
Később, miután Enikő desszertje is megérkezik és azon is ámulunk egy sort, jóllakottan lépünk ki a sötétedő utcára. A kínai éttermünk érdekessége, hogy szinte pont a sarkán található a kínai és az olasz negyednek. Ezt úgy értsétek, hogy húsz lépést sem kell megtenned ahhoz, hogy az egyik világból átjuss a másikba. Az egyik pillanatban még olcsó karórákat és táskákat akarnak ránk sózni, a következőben pedig már zeng körülöttünk a nagyhangú “Buona sera!”, és mindenki pizzát iszik és bort iszik.
Bor… hmmm…
Egyik lábam Kínában…
…a másik már Olaszországban 😉
Budapestiként kicsit furcsa, hogy az alkohol ára itt közelít az aranyéhoz – Orsival megejtett baráti sörözésünk jól mintázza, hogyan is kell takarékoskodnia az egyszeri magyar turistának New Yorkban. De mindhármunkban élénken él az életérzés, mikor csak kiülsz a barátaiddal egy fröccsre, és még egyre, és még egyre…
Őrült ötletre szánjuk el magunkat, ami már egy ideje tervben volt, de én nem hittem volna, hogy meg is valósítjuk: Enikő vezetésével elhagyjuk Lower Manhattant és északabbra vesszük az irányt, míg meg nem állunk egy impozáns épület előtt a 11. sugárút és a 48. utca sarkán: ez a hely a Press Lounge Rooftop Bar bejárata.
Életemben egyszer voltam Rooftop bárban (vagyis olyan bárban, amit direkt az épület legtetejére terveznek, így biztosítva a koktélozgatás közbeni zavartalan kilátást), Budapesten a Szent István Bazilika mellett. Na inni mondjuk semmit nem ittam, mert az egész csak turistalehúzás, de körülnéztem, és bevallom, eléggé tetszett a hangulat. A maga céltalan fényűzésével együtt.
Most, ahogy a belül szőrös (!) liftben suhanunk felfelé, alulöltözöttnek és sorból kilógónak érzem magam a hátizsákommal meg a Sketchers edzőcipőmmel, de kitartok. Enikő határozottan kisétál a legfelső emeleten, ahol a pultnál eljátsszuk a szokásos bénázásunkat a borravalóval, igyekszünk elengedni a fülünk mellett az árat, amiből itthon simán kijönne egy kétfogásos vacsora egy jobb étteremben, de végül győzedelmesen kilépünk a teraszra, és körülnézünk.
Ritkán gondolom azt, hogy a túlárazott dolgok megvásárlása reális örömöt nyújthat az embernek, de most, mikor ott állok Manhattan fölött, kezemben egy sörrel (a koktél ára már a háromfogásos vacsora értékét közelítette – majd iszom máskor, legyintettem), azt gondolom: ez, na ez abszolút megérte.
Manhattan zsivaja tompán ér el hozzánk; a levegőben enyhe esőillat érződik, és néhány cseppet már érzek is az arcomon, de ezek csak óvatos előfutárok, és nem riasztanak el minket. A város nyüzsög, zajong, de picit odébb van ez most tőlünk, alattunk és kicsit előttünk, pár utcával odébb. Hálás vagyok azért, hogy az egyik utolsó esténken jöttünk föl ide, mert már tudom, mit nézek – nem csak egy letaglózó látvány ez, hanem egy összefoglalója is az elmúlt tíz napnak. Egyszerre érzem magamon az első estét, mikor tétován ácsorogtunk a város kellő közepén, álmosan és megilletődve; a hot dogokat a Central Parkból; a ma reggeli futóversenyt, mikor a szemem előtt a Szabadság-szobor magasodott, és már kezdtem egészen megszokni a látványát; Brooklynt, a maga nyugodtabb miliőjével; a metrót az idegösszeroppanással amit okozni tud…
Belekortyolok a sörömbe, és odaállok Enikőék mellé. Együtt nézzük New Yorkot, bár New York nem néz vissza ránk, de mi nem bánjuk, csak felolvadunk a látványban, miközben az esőcseppek egyre gyakrabban érkeznek, és örömködve egyesülnek a sörökben felszálló buborékokkal.
Rooftop Heaven
A ma esti hangulat.
Miután hazamegyünk, kimerülten nyúlok el az ágyon és bekapcsolom a tévét. Egy nagyon bizarr jelenetbe kapcsolódom, Halloween bulinak tűnik, ahol két ember szürreális beszélgetést folytat, míg egyszer csak megjelenik mellettük egy Barack Obama álarcos figura. Mikor rákérdeznek, hogy ő mégis ki, leveszi a maszkot.
Kiderül, hogy az igazi Barack Obama az.
“Live from New York, it’s Saturday Night!” mutat bele a kamerába, én meg röhögve dőlök hátra. A Saturday Night Live-ot sikerült elkapnom.
… És közben megjött az igazi eső is.
Tizedik-tizenegyedik-tizenkettedik nap: Eső, vásárlás, New York JFK – Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér
A másnapunk nagy része vásárlással telik, illetve alvással is, meg azzal, hogy a könyörtelenül szakadó eső nézzük az ablakunk mögül. Ami tegnap este ártatlan csepegés volt, az mára tomboló orkánná nőtte ki magát. Még soha nem láttam ilyen intenzitású esőt ekkora széllel párosulni, és a futóversenyt is érzem még a lábamban, úgyhogy nem is bánom különösebben, hogy délelőtt nyugodt szívvel pakolhatok a bőröndömbe. Könyörtelenül megszabadulok pár lyukas zoknitól, majd végül rászánjuk magunkat Enikőékkel, hogy átkommandózzunk a pár száz méterre található T.J.Maxx nevű monumentális Háda/Pepco hibridbe.
A shoppingolás kevésbé köt le, és egyedül evickélek vissza egy felsővel meg egy bordó leggingsel, amikre áldoztam valamennyi pénzt. A pocsolyák olyan mélyek és kikerülhetetlenek, hogy már az ideúton mindenem átázott, és már csak ezért is szeretnék minél hamarabb cserezoknit venni a lábamra. Enikőék jóval később érkeznek meg, de én nyugodtan sziesztázom. Az időjárás csak lassan javul.
Délután bemegyünk a városba, Enikő és Orsi még kinéztek pár ajándékot megvételre, én pedig kihasználom az időt és sétálok egyet a Broadwayen, mintegy búcsúképp. Egész a Central Parkig jutok, ott beszívom az őszi fák illatát, majd hátraarcot csinálok. Még mindig megrészegít az érzés, hogy egy ekkora városban egyedül kóborolhatok, és még inkább, hogy most már nem tévedek el benne.
Ne bántástok a feketerigót!
Aktuális világvége…
Olcsó jegyet ne itt 😀
Lefotózom a Carnegie Hallt (véletlenül futottam bele), aztán hazabuszozunk…
Véletlenek műve…
…. de a búcsúvacsorát azért megejtjük, méghozzá egy halételekre specializálódott, Bonefish Grill nevű étteremben, ami a szállásunk mellett található, és már az első napokban kinéztük magunknak. A hangulat remek, a kaja isteni, én még valami koktélt is bevállalok mert ellenállhatatlan áron kínálják (és nagyon finom is). Az árak egyébként New Jerseyben érezhetően barátibbak egy kicsit, pedig csak húsz percre vagyunk Manhattantől, de mindannyian nagyon örülünk ennek a felfedezésnek.
A nap végén teli hassal dőlünk ki, hogy megkezdjük utolsó itt töltött éjszakánkat.
Valami rákos izé, ami boldogan emésztődik. Meg a koktél!
***
A Central Parkban sétálok, kezemben egy meleg teával és egy szimpatikus fánkkal. Körülöttem futók, biciklisek, turisták. Hétfő dél körül jár az idő, én pedig alkalmas helyet keresek az utolsó dologra, ami még a listámon maradt: mókust akarok etetni.
A Central Park tele van óriás sziklákkal, úgy kell felmászni, úgyhogy én is ezt teszem. Elhelyezkedem egy kidőlt fa törzsén, és a teámat kortyolgatva figyelem, ahogy mozog alattam az avar. Két mókus kergetőzik a közelemben.
Lassan előveszem a csodafegyveremet: a LOT sós mogyoróját, amit tíz napja őrizgetek egy ilyen alkalomra. Kiveszek egy szemet, és jó másfél méterre teszem le magamtól. Az egyik mókus szakaszos futkorászással iramodik meg felém, és halált megvető bátorsággal felkapja a mogyorót. Úgy tűnik, ízlik neki, mert marad, úgyhogy lassan adagolom neki a nasit, ő pedig egyre közelebb merészkedik hozzám.
Felhívom Rékát telefonon, bár a vonal egy idő után megszakad, azt azért el tudom mondani neki, hogy a parkban ülök és mókust etetek… később tovább állok, és makkokat gyűjtök az üres teáspoharamba. Ajándékok lesznek az otthoniaknak, pici emlék sok-sok embernek, arról, hogy gondoltam rájuk, mikor itt jártam…
Makkgyűjtő akció.
A Central Park színei…
… és a Bow Bridge.
Végül megállok a Bow Bridge-en, és nézem kicsit a csónakázó párokat. A reggeli indulásra gondolok, mikor a hotel lobbijában sakkoztunk a három bőrönd között (Enikő csomagja túlsúlyos lett, ezért újra kellett osztanunk a cumót). “Elmentek?”, kérdezte tőlünk döbbenten Carlos, a mosolygós srác, aki minden reggel végignézte, ahogy waffle-t készítünk magunknak. “Igen”, bólogatunk, meghatva, hogy szóba hozta egyáltalán. Az amerikai közvetlenséget, azt hiszem, nehezen tudnám megunni.
Egy utcazenész penget mellettem, felült a híd korlátjára. Egy szál akusztikus gitár van nála, nagyon kellemes hallgatni. Épp szünetet tart, mikor bekapcsolom a mobilom kameráját, majd újra elkezd játszani. Az “Imagine” szól. Ki hitte volna..
Végighallgatom a dalt, majd kikapcsolom a telefont. Orsiék a Columbus Circle-nél várnak; ideje indulnunk, ha nem akarjuk lekésni a reptéri buszt. Szomorú búcsúpillantást vetek a parkra, aztán határozottan megindulok. Ekkor még nem tudom, hogy a busz csak óránként jár. Hogy dugóban araszolunk majd a Kennedy felé. Hogy a mi terminálunk az utolsó, ahol a busz megáll. Hogy reszketve rohanunk majd oda az üres utasfelvételi pultokhoz. Hogy a biztonsági ellenőrzésnél a hölgy vet egy pillantást a beszállókártyáinkra, majd a “fast track” felé terel minket. Röviden: hogy majdnem lekéssük a gépet…
De nem. Ekkor még csak egy dolgot tudok:
Holnapra várnak otthon.
És itt az ideje indulni.
“A városnak, ami sose alszik. De szeretne.”…
Utószó: Hazafutás
A New York – Budapest járaton ülök, úton hazafelé. A napot magunk mögött hagytuk, a lányokkal már két-két pohár bort megittunk, és én kezdek elálmosodni. A célomat abszolút elértem a borocskákkal, ilyen “egészestés” járaton még sose ültem, és kifejezetten szeretnék aludni egy kicsit. Kikeresek egy filmet, amit már idefelé is kinéztem magamnak – romantikus limonádé, de két okom is van rá, hogy megnézzem. Az egyik, hogy pár éve olvastam a könyvet, ami alapján készült. A másik, hogy az egész két nap alatt játszódik – New York Cityben.
A film elkezdődik, én pedig lustán elterülök az ülésemben és laposakat pislogva próbálom követni a cselekményt. Bódítóan rózsaszín az egész – a Fiú meglátja a Lányt a Grand Central pályaudvaron, utánaered, együtt töltenek egy egész napot, egymásba szeretnek, bla, bla, bla, bla, bla…
Én a legjobban a városról készült vágóképeket élvezem. Olyan, mintha a film direkt nekem peregne, szinte kísérteties pontossággal veszi végig azokat a helyeket, ahol az elmúlt tíz napban megfordultunk. Még a Roosevelt Island is megjelenik, ami pedig nem is olyan nagy szám… de így utólag is örülök neki, hogy elmentünk oda és megbámultuk egymást az ott legelésző vadludakkal.
Ahogy átsüvítünk az Atlanti-óceán fölött, még félálomban se tudom elképzelni, hogy alig öt hónap múlva ez a légtér csendes lesz és szinte teljesen repülőmentes. Nem tudom elképzelni, hogy ugyanezen az útvonalon két WizzAir gép fog átbukdácsolni, le-leszállva itt-ott, mint a vándormadarak, erőt és személyzetet gyűjtve. Nem tudom elképzelni, hogy az utazás, az egyik legkedvesebb elfoglaltságom, aminek az elmúlt három évben olyan elszántan hódoltam, térdre kényszerül. Nem tudom elképzelni, hogy az egész világ home office-ból fog dolgozni, hogy már az is vakmerőségnek fog számítani, ha meglátogatom a szüleimet a város túlsó oldalán, hogy milliók hordják majd az arcmaszkokat, pont olyan elszántsággal, mint Japánban láttam; hogy százezrek halnak majd meg egy vírus miatt, amire egyelőre nincs ellenszer.
A film pereg, a két főszereplő kérdéseket tesz fel egymásnak. 36 kérdést, amiket ha mindketten megválaszolnak, állítólag egymásba szeretnek majd. A filmben működik, persze, hogy működik. Én pedig még nem sejtem, hogy már csak napok kérdése, és lesz majd valaki az életemben, akivel ezt a 36 kérdést bizony fel fogjuk tenni egymásnak. Most csak azt tudom, hogy valaki vár otthon, a családon és a barátokon kívül; hogy végre nem úgy érek haza, ahogy az elmúlt három évben mindig: ugyanabba a már jólismertbe, ugyanabba a magányba. Amint kialszom a jet laget, randira megyek, és viszem az egyik makkot is, amit ma szedtem a parkban; ezt már tudom, egyelőre eddig látok. És ez megnyugtat, olyannyira, hogy még egy romantikus filmet is végig tudok ülni egy repülőn.
Amikor ezt a blogbejegyzést írom, persze ismét egyedül vagyok – olyan egyedül, mint talán még soha, de most a Föld teljes lakosságával egyetemben (tehát, ugye, valahol mondhatjuk, hogy mégsem egyedül…). Tombol a koronavírus, és megállt a Föld, és én a futóversenyre gondolok, amit fél éve teljesítettem. Egy érdekes videóban hallottam a minap: a koronavírus által előállt helyzet nem sprint. Ne fogjuk fel annak, ne úgy álljunk neki, hogy hamar túl leszünk rajta, hogy összeszorított fogakkal végig fogjuk csinálni. Nem fogjuk. Nem így, legalábbis.
A vírus – egy maraton.
Jelenleg minden egyes napban, külön-külön kell megragadni a szépet és a jót. Minden nap próbálok találni legalább egy, de inkább két pozitív hírt (mert vannak, elhihetitek, hogy vannak, de a rossz hír mindig több kattintást hoz!). Tervezem, hogy mi mindent fogok csinálni, ha ennek vége. Hogy körbebiciklizem a Balatont. Hogy majd fröccsözök a barátokkal. Hogy megint randizom, hogy boldog leszek. Hogy utazom majd még, és addig is, míg megtehetem, van mire emlékeznem. Ó, de még mennyire, hogy van…
Bekapcsolom a zenét és salsázok kicsit. Egyedül vagyok, a hálószobám tükre előtt imbolygok, az alaplépéseket gyakorolva, magamon nevetve, és bízva abban, hogy lesz még olyan, amikor kapaszkodhatok valakibe tánc közben, mikor megforgatnak, mikor elrontjuk a lépést és ketten vagyunk arra, hogy nevessünk rajta.
A gép repül, én felocsúdok kicsit, és benyúlok a táskámba, hogy elővegyek valamit. A kezem közé akad a teáspohár, tele makkokal. Azazhogy… ez csak tele volt makkokkal, nyílik tágra a szemem tapogatózás közben. Rögtön elképzelem, ahogy a fedélzeten szétgurulnak a makkok, és a stewardessek sziszegve szidják azt a hülye turistát, aki megkeserítette a napjukat…
De aztán megtalálom a makkokat, szerencsére csak a táskámon belül szóródtak szét. A bizonytalan félhomályban összeszedem őket, mindegyik egy ember, akihez visszavágyom otthon. Lezárom a poharat, és még mélyebbre ásom a hátizsákban. Most már hazáig biztonságban lesz.
Később összeszámolom, hány országban jártam az elmúlt három évben.
Tizennégy.
Tizennégyig jutok, és ma, mikor ezt a bejegyzést írom, már tudom, hogy a tizenötödik (Svájc) most nem fog tudni megvalósulni.
És áldom a szerencsémet, hogy utaztam, amikor csak lehetett. Hogy utaztam túrákra, hogy megvettem a repülőjegyeket. Hogy meglátogattam, hogy átrepültem, hogy megmásztam, átúsztam, eltévedtem, elakadtam, néha kicsit megbántam… hogy találkoztam, hogy viszontláttam, hogy gondoltam rá, hogy gondolt rám, hogy volt, aki hiányozzon, hogy volt, aki átöleljen, írjon, felhívjon, velem örüljön.
Örülök, hogy utaztam.
És örülök, hogy megismerkedtem, és annak is, hogy elbúcsúztam.
A repülőn még mindig a film megy, de mindjárt vége. A Fiú meg a Lány útjai – meglepő módon – elválnak.
Elalszom és álmodom. Álmodozom.
Hazamegyek…
És most – kivételesen, azt hiszem – otthon is maradok.
A fenekemen.
(Mert ha nem maradok, akkor ugyan ki szedegeti össze a makkokat?)