Ezt az útibeszámolót ajánlom minden valaha volt angoltanáromnak, akik mind hozzájárultak ahhoz, hogy felvegyem a kapcsolatot ezzel a csodás nyelvvel és ezzel a különös kultúrával.
Előszó
Tegnap éjjel nem tudtam aludni. Hajnali fél háromig forgolódtam, ami nálam szokatlan, és általában egy dolog szokta előidézni: ha pörög az agyam, ami nem képes felfogni, hogy most épp pihennie kéne és nem mentális ugrálóvárat játszania. Ez az az állapot, amikor – bosszantó módon – különösen jó ötletei támadnak az embernek, de ahhoz már túl fáradt, hogy lámpát kapcsoljon és le is jegyezze őket. Ezért hát forgolódik tovább, majd másnap – jó esetben – leül a számítógép vagy a notesz elé, és megpróbálja felidézni, mi is járt a fejében.
Az enyémben nagyjából ez.
Ha megpróbálom összeszedni, hány dolog köt engem Nagy-Britanniához, vagy úgy általában az angol kultúrához, esélyes, hogy se vége, se hossza nem lesz a felsorolásnak. A környezetem úgy ismer, mint kiemelkedő angoltudással rendelkező egyént, amire büszke vagyok, de mikor megkérdezik, hogyan tanultam meg ilyen jól angolul, mindig megakadok egy pillanatra, mielőtt válaszolni tudnék.
Mert mivel kezdjem?
Épp hogy elkezdtem az iskolát, másodikos koromban már angol mondókákat tanulhattam (“See-saw, see-saw, up and down, up and down, this is the way to London town”, mondotta volt igen bölcsen az első angolkönyvem, ami mellett, ha jól emlékszem, egy libikóka illusztrációja sejlett), angol dalokat énekelhettem (“Sally goes round the sun, Sally goes round the moon, Sally goes round the chimney top every afternoon – BOOM!”, szól a másik, fosszíliává avanzsált memórialenyomatom, bár a mai napig nem értem, mi volt a “boom” a végén – azt hiszem, a politikailag korrekt magyarázat az volt, hogy Sally a dal végére hirtelen felébred álmából, melyben egészen addig az égitesteket meg a kéményt kerülgette, és nem pedig az, hogy leesett a tetőről).
A második angolkönyvemben már személyiségjegyekről elnevezett egerek domináltak (volt Ms. Pretty meg Mr. Naughty meg hasonlók), aztán nem volt megállás, és jöttek a mosolygós-cserediákos párbeszédek a “felnőttebb” könyvekből, amiknek a végére – minő izgalom! – betettek néha pár dalszöveget bónusznak. Hogy örültem, ha olyat láttam, amit ismertem, mint a “Lion Sleeps Tonight”, vagy a “Here Comes the Sun”! Igazi ünnepnap volt, mikor előkerült a magnó (bizony, helló, kilencvenes évek, hol volt még a Spotify…), és végre jöhetett a dal.
Az angolkönyvek mellett viszont volt még egy előnyöm, ami konstans körülvett: folyton belebotlottam valamibe, amiről kiderült, hogy angol, és ha korábban nem volt az életem szerves része, akkor nagy valószínűséggel hamarosan azzá lett. Kezdődött az egész a családom Beatles-rajongásával, és a rendkívül hasznos, Yesterday című dalszöveggyűjteménnyel, amiben egymás mellett szerepelt az angol eredeti és a magyar tükörfordítás. Felbecsülhetetlenül hasznosnak bizonyult, mikor egymás mellett olvasgattam a szövegeket, az internet előtt ez igazi kincsesbánya volt nekem, aki szerettem volna többet is érteni annál, hogy “She loves you yeah, yeah, yeah”. És bár dalszövegnél jobb szeretem, ha legalább rímel a fordítás, itt ez így volt helyes: csak semmi flancolás. Szó szerint ezt éneklik, igen, egy polipról szól, akinek van egy saját kertje. A “walrus” pedig rozmárt jelent.
Aztán elindult egy lavina.
Megismertem a Monty Python filmeket (Gyalog Galopp, Brian élete), ergo a humorom egy életre megpecsételődött. Aztán jött a Monty Python Repülő Cirkusza, ez már szinkron nélkül, felirattal (hála Istennek – sajnos, azóta leszinkronizálták ezt is). Jött a Waczak szálló (akkoriban még szintén csak felirattal). És a Csengetett M’Lord. A buszon sorozat. A Beatles filmek. A musicalek, szintén a megfejtendő dalszövegeikkel (bár ezek amerikaiak voltak, de nyelvtanulás szempontjából kellettek, mint egy falat kenyér) – főképp a Hair, és a Jézus Krisztus Szupersztár.
Aztán jött Harry Potter (igen, még csak itt!), és ezzel a sorsom végérvényesen eldőlt.
A fent említett filmeket és sorozatokat (egy-két kivételtől eltekintve) sokáig csak szinkronnal néztem – egyrészt a DVD-k előtt nem is volt más opcióm, másrészt pl. A buszon dialógusait eredeti nyelven a mai napig komoly kihívás megértenem. A könyveket magyarul olvastam először, és csak lassan ismerkedtem a könnyített olvasmányokkal, majd mire a Harry Potter hetedik része megjelent (2007. július 21-én – 16, majdnem 17 éves voltam), már eljutottam arra a szintre, hogy megvegyem az angol eredetit, és négy napon belül kiolvassam. Óriási motiváció volt, hogy tudtam: hidegvérrel megfojtom, ha valaki nekem idő előtt lelövi, hogy ér véget a sorozat. Két szót kellett mindenképp kiszótáraznom, amik zavarták a megértést: a “doe” (őzsuta) és az “elder” (bodza) kifogtak rajtam, de ezt egész szép eredményként könyveltem el.
Az egyetemen angolt tanultam, méghozzá mind az öt és fél évben, amíg a BA és az MA képzések tartottak. Az angolt tanítottam is, és igyekeztem átadni a szeretetét – nem csak a nyelvnek, hanem az egész miliőnek, annak a sokrétű kulturális pásztorpitének, ami valójában beszövi az életünket, hiszen annyi minden szivárgott már át a mi világunkba is az angolszász kultúrából.
Londonba először 2001. áprilisában utaztam, tízévesen. Már tudtam, mi az a Harry Potter, de még nem jött ki az első film, így a boltok még csak ízlelgették azt a multimédiás marketinggépezetet, amiből a következő harminc évben élni fognak majd. 2001-ben szembesültem először azzal, hogy valójában még szinte semmit nem értek a beszélt angolból, de a város nagyon tetszett, teljesen más volt, mint bármi, amivel korábban találkoztam.
Az élmény, hogy tudom használni az iskolában tanultakat, 2007 áprilisában kólintott fejbe, mikor 16 évesen angoltanárnőm odalökött a londoni metróban egy jegypénztár elé, és közölte: az egyhetes angol utazásnak, mely a nyelvgyakorlást hivatott elősegíteni, fontos része, hogy a jegyet magunknak vegyük meg. Ő ugyan nem fog segíteni rajtunk, megilletődött gimiseken! Én lepődtem meg a legjobban, mikor a kérésem – egy egynapos Travelcard, ha jól emlékszem – teljesült. Önelégülten távoztam a pénztártól, bár pár nappal később Bathban löktek ki egy utcára a nyelviskolából, ahol a hetet töltöttük, mondván: készítsünk interjúkat a járókelőkkel, tíz kérdés minden embernek, minimum tíz fő, van egy óránk.
Itt komolyan fontolóra vettem, hogy bekamuzom a válaszokat, de aztán erőt vettem magamon, odasétáltam egy fish & chipset majszoló középkorú férfihoz (tényleg ezt evett), és legnagyobb meglepetésemre egy perc alatt meg is válaszolta a tíz igen/nem kérdést. Életem egyik legnagyobb teljesítménynek tartottam akkoriban, hogy ezt a bátorságpróbát kiálltam.
És azóta?
Az “angolmánia” nem szűnt meg létezni, a mai napig rengeteget profitálok abból, hogy ennyire meg tudtam merítkezni ebben a nyelvben és kultúrában. Végtére is egy brit cégnek dolgozom, és a munkanapom nagy részében angolul kell kommunikálnom, ami jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy ne felejtsem el a nyelvet – ugyanis, természetesen, beszélhetem akármilyen jól, egy idő után megfakulna a tudásom, ha nem használnám…
Londont pedig többször látogattam meg azóta, és más érdeklődését is sikerült felkeltenem iránta. Legutóbb 2022-ben jártam a városban, Zsoltival, aki életében először lépett a szigetre, és én minden percét kiélveztem annak, ahogy szájtátva mászkált a metrók, felhőkarcolók, több száz éves pubok, zöldellő parkok, piros buszok és fekete taxik kavalkádjában.
2024 májusában hetedik alkalommal látogattam el az Egyesült Királyságba. A nagy különbség? Ezúttal Zsoltival egyetemben eltökéltük, hogy nem csak a fővárost fogjuk megtekinteni, hanem megpróbáljuk beutazni az országot, nagyjából délről észak felé haladva, egészen fel, fel, Edinburgh-ig, és még annál is egy picikét tovább…
Lassan 30 éve lesz, hogy tanulom az angolt. Itt volt az ideje, hogy még egy lépéssel beljebb merészkedjek.
Így történt.
Első nap: Budapest Liszt Ferenc Repülőtér – London Stansted
A közhiedelemmel ellentétben nem minden utazás indul felhőtlen boldogsággal és könnyed érzésekkel.
Mi Zsoltival például kifejezetten feszülten rongyolunk le a Ferihegy Express várakozó kocsijába a hatodik emeletről hajnalok hajnalán. Feszülten, mert hajnali négykor aránylag ritkán szeretünk ébren lenni; feszülten, mert előző nap azt a – nem kicsi – logisztikai kihívást kellett teljesítenünk, hogy logikusan pakoljunk be két hétre egy olyan országba, ahol híresen változékony az idő, és ahol öt különböző helyszínen fogunk megszállni, a helyszínek között pedig busszal és vonattal fogunk mozogni – tehát a csomagjainkat könnyen kell tudnunk mozgatni, emelni, húzni-vonni. Idegesek vagyunk azért is, mert mégiscsak repülünk, tehát kötelező a vizsgadrukk: megvan az útlevél? Külön pakoltam a folyadékokat? Könnyen le tudom venni a cipőmet? Nem felejtettem véletlenül ipari mennyiségű kígyómérget valamelyik táskám valamelyik zsebében? Az esernyőt fel fogják engedni a fedélzetre? Becsekkoltunk már?
Satöbbi, satöbbi.
Aztán feszültek vagyunk azért is, mert Zsoltinak két napja elkezdett fájni a szeme. Tegnap, mivel a fájdalom nem enyhült, elvergődött a Semmelweis ügyeletére, ahol közölték vele, hogy árpája van, és ezért két héten át naponta kétszer legyen szíves friss borogatást tenni a szemére, és lehetőleg hagyja is rajta, ameddig lehet. Na most ez egy kéthetes utazás alatt annyira nem könnyen kivitelezhető, és a fent nevezett veri is a fejét a falba: tényleg a közel egy éve tervezett utazásunk előtti nap kellett ezzel szembesülnie? (Ha-ha.)
Én pedig feszült vagyok, mert Zsolti feszült, és míg az agyam egyik fele azon pörög, hogyan tudnánk kalóz-szerű szemvédőt készíteni Zsoltinak, a másik fele a pakolást próbálja kontroll alatt tartani, a nem létező harmadik pedig próbál ellazulni és arra koncentrálni, hogy nyugi, minden rendben lesz, pihenni mentek, mindent meg fogtok oldani ott helyben, és különben is, ha a bankkártyátok megvan, mindenre lesz megoldás.
Hajnali négykor egészen más a világ. Sötét van és hűvös, hiába van már május; a város még kihalt; a félkegyelmű szürkület már visszavonulóban van, de a nap még kéreti magát. A lakás meglepően csendes, és én hozzászorítom a fejem Benedek cica kómás buksijához; csukott szemmel és suttogva búcsúzom tőle:
– Aztán jó cica legyél! Nagyon szeretünk!
Benedek nem válaszol, ellenben unottan pislog rám. Neki valószínűleg az a prioritás, hogy este nyolckor majd valaki megetesse, az érzelgősködés nem fog rajta. Arról meg fogalma sincs, hogy szentimentális gazdái egy napokban előhívott fényképet is csomagoltak maguknak arra a két hétre, amíg nélkülözniük kell az egyéves cicafiút.
– Az útleveled megvan? – kérdezem még egyszer Zsoltit.
– Mit tudom én! – jön az ingerült válasz, és a reptérig már nem is szólunk egymáshoz.
Zsolti (gondolom) a saját frusztrációjával viaskodik, én pedig a gyomrommal, ami úgy görcsöl, hogy kivételesen nem marad energiám megcsodálni a hajnali ferihegyi fényeket és a régi gépek csendes kis testét az Aeropark múzeumban. Kiszálláskor villámgyorsan fizetek, és szó nélkül berohanok a terminálba.
– Mosdó – vetem oda Zsoltinak, ahogy ledobom a hátamról a zsákomat, és már faképnél is hagyom őt a mozgólépcső mellett. Eloldalazok egy csadoros nő mellett, és bezuhanok a női mosdóba.
Mint mondtam: a közhiedelemmel (és mondjuk az Instával, vagy az utazó bloggerek által mutatott világgal) ellentétben nem minden utazás indul felhőtlen boldogsággal és könnyed érzésekkel. Sőt, az egész kicsit olyan, mintha bűntudatom lenne. Szabad egyáltalán két hétre megszöknöm a valóságból? Szabad hátra hagyni a munkát, a macskaetetést, a takarítást, a céltalan és kimerült punnyadást, a kötelességeket, pusztán azért, hogy világot lássunk és kikapcsolódjunk?
Jó, tudom, persze, hogy szabad. Mégis, amikor beindul a nagy gépezet, mindig jönnek a kérdések, és a félelem, hogy tilosban járok, és valami biztosan el fog romlani. “De hát” – gondolkodom – “van, ami máris kisiklott. Angliában egy vasutassztrájk kellős közepébe fogunk érkezni, ami miatt máris újra kellett szerveznünk pár útvonalat, Stratford-upon-Avonben pedig nemrég derült ki, hogy a szállás, amit hónapokkal ezelőtt foglaltunk le, nincs is nyitva, és nem fogad vendégeket (ezt a felfedezést pedig teljes mértékben a véletlennek köszönhetjük). Most Zsoltinak árpa van a szemén, ami ki tudja, mennyiben fogja megkeseríteni az utazásunkat, nekem meg görcsöl a gyomrom, talán a gépre se fogok tudni felszállni…”
A hülyeségek. A hülyeségek, hogy tilosban járunk azzal, hogy teszünk a saját boldogságunkért. A hülyeségek, hogy lazítani bűn. A hülyeségek, hogy ezt a boldogságot, amire készülünk, nem érdemeljük meg, és erre bizonyíték a balszerencse áradása, már a nulladik, sőt, mínusz első pillanatban…
Pár perccel később már Zsolti mellett állok, aki aggódva kérdezget, jól vagyok-e. Rámosolygok. Jól vagyok, és jólesik, hogy a fókusza átkerült rám, még ha a szem-szituáció nem is szűnt meg létezni. Feladjuk a csomagokat – egy közepesen nagy, és egy kisebb, kézipoggyász méretű bőrönddel utazunk, plusz a két hátizsák – és hamarosan már ki is léptünk az EU határán. A terminálban egy zongora is áll, amin bárki játszhat. Ezer éve nem zongoráztam, és már szinte mindent elfelejtettem, amit valaha tudtam, de azért leülök. Csak akkordokat pötyögök, de élvezem, ahogy a bársonyos hang végighullámzik a reggeli világosságban fürdő, egyelőre relatíve néptelen terminálon.
Én, a zongora, a méltán néptelen terminál…
… és méltó büntetésem a hangoskodásért 🙂
Aztán eljön a Frei kávé ideje, ahol egy pilóta is üldögél tőlünk nem messze, majd kilépünk a kávézó részről és két lépéssel beállunk a boarding sorba. Az üvegfalon túl a megszokott színekben csillog a Ryanair londoni járata, és mikor már a fedélzeten totyogunk előre tyúklépésben, majd mikor lezuttyanunk a nap eleji, tiszta ülésekre és az X alakban lefektetett biztonsági övekre, fellélegzem: innentől két és fél órán át csak ülnöm kell, és élvezni, hogy gőzerővel haladunk valami felé, amit már közel egy éve elterveztünk.
Érdekes ez: van, aki a repülőn lesz ideges. Én általában ott nyugszom meg.
Ott hiszem el, hogy egy újabb kaland tényleg megtörténik.
Hajnali toporgás az imádott kerozinszagban 🙂
***
A Stansted egy könnyen navigálható reptér, a vonat pedig, ami bevisz a városba, közvetlenül a reptér alatt található. A vonatozás előtt Zsolti vattapamacsot vesz a szemére a reptéri Boots drogériában, én pedig a bal oldalon közlekedő távolsági buszokat szemlélem az üvegfalon keresztül. Körülöttem hullámzik a vastag brit akcentus, zsebemben még II. Erzsébet portréjával díszített font csörög.
“Na végre”, gondolom magamban.
Hamarosan már gurulunk is lefelé a Stansted Express peronjaira. Az egyik első hirdetmény, amit meglátunk, udvariasan emlékeztet minket rá, hogy vasutassztrájk van, egyébként welcome to the UK, de készülj fel rá, hogy a következő napokban bármerre is szeretnél majd mozogni az országban, az oltári szívás lesz.
Köszi, puszi nektek is, még jó, hogy pont akkor csináljátok ezt, amikor mi szeretnénk az egész szigetet bejárni két hét alatt. VONATTAL.
Na mindegy, ezt már utazás előtt is tudtuk, és az összes lehetséges ismerőst (értsd: réges-régi levelezőpartneremet, Charlotte-ot, illetve angol kollégáimat is) kifaggattam a lehetséges megoldásokról. Szerencsére a mai napon, május 5-én a Stansted Express még működik, így gond nélkül besuhint minket London egyik pályaudvarára a sok közül. Végállomás: Liverpool Street Station!
Mikor Zsoltival 2022-ben először jártunk Londonban, emlékszem, itt érte az első sokk, ugyanis a pályaudvarról rögtön lelökdöstem a metróba, majd feltuszkoltam egy kis metrókocsira, anélkül, hogy levegőt vehetett volna. A londoni metró tényleg egészen más világ – én imádom, mert hatalmas, és mégis átlátható; átszövi az egész várost, ami nem kis területet jelent, és mégis gyorsan eljuttat A-ból B-be; hihetetlenül komplex, de ha van bankkártyád, még jegyet sem kell venned rá, csak lecsipogod magad a kapuknál, és már suhanhatsz is. Mindezek mellett klausztrofób, gyorsléptű emberekkel teli, a tömeg pedig úgy áramlik a kis folyosókon és átjárókon, mint valami arctalan massza, miközben zeng a Mind the Gap! és a jellegzetes hang, ahogy egy újabb kocsi húz ki a peron mellől, hogy szinte azonnal jöjjön a következő.
Érdekes ez is: van, aki nem bírja a zárt teret és a tömeget. Én pedig itt kezdem ismét otthon érezni magam.
Szerencsénkre az Elizabeth Line egyik megállója pont a Liverpool Street Station, ahova a reptéri vonat is érkezik.
A londoni metró egyik új jövevénye a híres Elizabeth Line. Ezt az új vonalat II. Erzsébet királynőről nevezték el; építését 2009-ben kezdték meg (akkor még Crossrail néven futott a projekt). Az eredetileg tervezett, 2018-as átadás jelentősen megcsúszott, mind időben, mind pénzben. Mintha otthon lennék! Végül Erzsébet királynő 2022 május 17-én, szinte napra pontosan két évvel ezelőtt nyitotta meg hivatalosan az új vonalat, ami ma lilás dizájnnal és a budapesti négyes metróra emlékeztető minimalizmussal, valamint jellemzően nagyobb terekkel operál, mint a régebbi vonalak (a Victoria pályaudvarnál anno Rékával tapasztaltuk, hogy a kedves utasokat hangosbemondón figyelmeztetik, hogy szálljanak fel az érkező kocsira, akárhova is tartanak, ugyanis a peronon elfogy a hely, és inkább toporogjanak máshol).
Nekünk azért fontos az Elizabeth Line, mert szállásunk London egyik külsőbb kerületében található (bár ha azt vesszük, hogy a város kilenc zónára lett felosztva, a hármas zóna nem is számít olyan távolinak). Normál metróval ötven perc lenne az út, az Elizabeth Line viszont húsz perc alatt elrepít minket az Ealing Broadway megállóhoz. Soha nem jártam még itt, és először egy kicsit aggódva nézek körül: a metró kibújik a föld alól, és mindenféle bozótosban kanyarog, nem túl illusztris terepen, ám mikor kilépünk az Ealing Broadway állomás épületéből, Zsoltival mind a ketten vigyorogni kezdünk.
Barátságos kis házak közé kerültünk, itt nyoma sincs London zsongó belvárosi hangulatának. Olyan, mintha egy másik városban lennénk, ahol kisebb üzletek vertek tanyát, köztük van borbély, kézműves söröző, Five Guys, pékség – mi pedig a fő utca mellett állunk, és csak onnan tudjuk, hogy ez még London, hogy a piros kétemeletes buszok és a fekete taxik itt is szaladgálnak.
– Hát ezt a helyet hol rejtegették eddig? – nevetek, miközben elsétálunk egy North Star nevű pubocska mellett (állati hangulatos a kis tornyaival, cégérével és virágosládáival – bár, ha jobban belegondolok, Angliában a pubok 95%-a nagyon hangulatos), majd befordulunk az Oak Roadra (Tölgy út), átvágunk egy belső udvarral rendelkező “bevásárlóközponton” (idézőjel, mert semmiben nem hasonlít egy hagyományos plázára, inkább kis üzletek összegyűjtve, félig szabadtéren), és végül egy csendes miniutcán keresztül, akácok és nagy bokrok között átbújva érkezünk meg a szállásunk elé. Ez a King’s Arms, ami a földszinten klasszikus pub, az emeleten pedig – fogadó.
Az, hogy nem hotelt választottunk, tudatos döntés volt. Egyrészt pénzügyileg jobbnak láttuk az alternatívákat, másrészt ez a hely sokkal autentikusabbnak tűnt, mint egy Ibis Hotel. A King’s Arms két csendes utca sarkán áll, a nap szótlanul süti, ablakai sorházak békés homlokzatára néznek, az előtte elterülő néptelen járdán pedig fa asztalok és padok várják a kedves vendégeket. Csak az egyik asztal foglalt, a pub ajtaja pedig tárva-nyitva, úgyhogy mi besétálunk. Már az első pillanatban nagyon barátságosnak találjuk az egész helyet.
A King’s Arms – alul pub, felül fogadó, vagyis hát maga a tökély.
És rögtön meg is nyugodhatunk, ezen a környéken szemmel láthatólag vigyázni fognak ránk!
Még sose csekkoltam be bárpultnál, így némileg feszengve álldogálunk Zsoltival. Hamarosan oda is sétál hozzánk ruganyos léptekkel egy fiatal lány.
– You all right? – teszi fel lazán a nyelvtanilag cseppet sem helyes kérdést. Ez most egyben jelenti azt, hogy sziasztok, jó reggelt, mit szeretnétek (és kik is vagytok ti). Miután elmondjuk neki, hogy szállóvendégek vagyunk, és nem alkoholisták (ne felejtsük, hogy a korai indulás, illetve az egy óra időeltolódás miatt itt még csak 11 óra körül jár az idő), készségesen behajítja a két bőröndünket a lépcső alatti gardróbba, majd közli, hogy délután kettőig foglaljuk el magunkat valamivel, mert szobánk csak akkor lesz.
Öt perccel később már két pint aranybarna sör csillog a kezünkben, ahogy a nap felé fordítjuk a poharakat. “London Pride”, hirdeti a poháron a felirat. A mellettünk lévő padra egy angol társaság telepszik le, nagyban dicsérik a valószínűtlenül kék eget és a szikrázó napsütést. A környéken kizárólag sorházak álldogálnak, és a beszélgetést, illetve a néha felbukkanó, Heathrow-ra érkező repülőket leszámítva teljes a csend. Valahol a távolban dübörög London, de mi most lassabban fogjuk körülszimatolni, mint máskor – és ehhez a lelkiállapothoz a welcome drink most tökéletesen passzol is.
London Pride – és mi valóban büszkén fogyasztjuk!
Mivel a nap arcátlanul süt, és továbbra sincs felhő az égen, hamarosan úgy döntünk, rövid körtúrát teszünk a környéken. Ez az Ealing egyre szimpatikusabb – végig az az érzésem, hogy egy külön kis városban vagyunk. Utólag kiderítem, hogy egyáltalán nem tévedtem nagyot: London késő 19. századi terjeszkedése előtt ez a hely külön település volt, a sok zöld terület és elhelyezkedése miatt a “külváros királynőjének” is nevezték, mivel félúton volt a város és a vidék között. 1965 óta tartozik hivatalosan is Londonhoz.
A szállásunk utcája…
… és Ealing Broadway, a környék központja.
Mi világosan érezzük, hogy ez egy külön világ, külön templomokkal, közösségi terekkel, saját arculattal, semmilyen nagyvárosi hangulat nem érződik rajta – de ez nem baj. Betérünk a Five Guysba egy hamburgerre, ahol a menü mellett az is ki van írva, Anglia melyik részéről érkeztek aznap a sült krumplihoz használt burgonyák, és elsétálunk egy gyönyörű templom mellett, aminek tőszomszédságában egy magas pálmafa virít (nem értjük), sajátságosan mediterrán hangulatot kölcsönözve ezzel a térnek. A borbélyüzletet úgy hívják, hogy “Pure Barberism”, amin nagyon nevetek, de már olyan fáradt vagyok, hogy egyre gyakrabban nézem az órámat, és abban reménykedem, hogy már eljött a délután két óra…
Végül visszasétálunk a pubba, majd felmászunk az angol sorházakra hírhedten jellemző szűk lépcsősorokon a két bőrönddel, és ledőlünk az ágyra. Lent a pub részen egy kiírás szerint hamarosan élő zenés előadás kezdődik.
– Megnézhetnénk, nem? – kérdezem már lehunyt szemmel Zsoltit.
– De, persze, megnézhetjük – válaszolja ő.
A következő percben pedig már mindketten alszunk.
Ágyikó…
… és szobatárs 😀 (Az árpa nem publikus, így ezen a képen digitális napszemüveg segíti jótékonyan a helyzetet.)
***
Pár órával később zavarodottan pislogok körbe. Körülöttem ismeretlen szoba, fura szögben elhelyezkedő falakkal és pár bizarr festménnyel, IKEA ággyal…
Aztán az agyam visszapörgeti az elmúlt tizennégy óra történéseit, és egyenesbe áll. Erre az alvásra nagy szükségünk volt, de most már viszket a talpunk, így vissza is térünk az utcára, ahol hamarosan egy vurstliba botlunk. A “belépés” ingyenes (az egész egy parkban/mezőn van), a dodzsem viszont öt fontba kerül, tehát úgy 2500 Ft-ba. Nem fizetünk be rá, a villogó, zajos világ helyett inkább London belvárosa felé kanyarodunk.
Nyitóprogramként Little Venice-t vesszük célba, ahol értesüléseim szerint ma lakóhajó-felvonulás lesz este, elviekben ezt szeretnénk megnézni. Nos, a lakóhajók valóban készen állnak, fellobogózva, feldíszítve, és elképesztő mennyiségben foglalják el “Kis Velence” csatornáit, de a felvonulás egyelőre még nem kezdődött el. Sebaj, mert a hangulatos csatornarendszer partja így is kellemes sétálós program, a hajók pedig bőven szolgálnak vizuális ingerekkel.
Paddingtonsimogatás hülye fejjel.
Mivel vasárnap van, indítványozom, hogy térjünk ki a Hyde Park felé, ahol vasárnaponként él és virul a Speaker’s Corner, ez a szólásszabadságot makacsul demonstráló tér, ahol gyakorlatilag bárki kiállhat és elmondhatja a magáét a nagyérdeműnek. A “sarokban” nagy a mozgás, több szónok is akad, van, akit okostelefonokkal kameráznak, van, akit interjúvolni próbálnának, de mindenki felhevült lelkiállapotban van, és – amennyire meg tudjuk állapítani – a viták nagy része vallási indíttatású.
Kiszúrunk egy idősebb férfit is, aki nagy szakállal és egyedül álldogál a csődülettől némileg távolabb. Kezében egy Don’t trust the BBC! (Ne bízz a BBC-ben!) feliratú transzparens. A bizarr jelenés szólni nem szól egy szót se, csak csendben, határozottan áll.
Senki nem figyel rá.
Röviden szusszanunk a parkban, ahol a lemenő nap fényében megcsodálhatjuk az Instagram fotókra biciklivel pózoló fiatalokat, majd zárásként az Oxford Streetre, erre a híres bevásárlóutcára kanyarodunk. A park másik sarkában óriási hangszórókat látunk, és arab feliratokat különböző transzparenseken. A hangszóróból is arab szöveg szól – mit szól, ordít! Zavarodottan nézünk össze Zsoltival, majd megindulunk a járdán.
Az Oxford Street vasárnap este sem kihalt, de azért jóval kevésbé nyüzsgőbb, mint amilyennek máskor láttuk. A boltok lassan már zárnak, a szuvenírek vasrács mögül kukkantgatnak ránk, kivéve egy macit, ami nem más, mint Mr. Bean Teddy-je (imádom) – azonnal belopja magát a szívembe, és mentális feljegyzést teszek. Ezen az utazáson szeretnék minden helyről, vegyesen válogatni ajándékokat az otthoniaknak…
Mikor kilépünk a boltból, már erősen érezzük a hosszúra nyúlt napot. A park sarkán megint beindították a hangszórót, és a kísérteties arab nyelvű szöveg (ami akár az esti ima is lehet), össze-vissza pattog az Oxford Street házainak falai között. Számunka van ebben valami nyugtalanító, valami nem kerek, valami túlságosan invazív – valami nem oké.
A Bond Street állomás hívogatóan int felénk. Az okosórámra pillantok, ami 25 000 lépést mutat – nagyot nézek, és hálásan gondolok az Elizabeth Line-ra, ami expressz gyorsasággal repít minket a barátságos kis fogadónk felé.
És hogy miért az a legjobb, ha fogadóban szállsz meg?
Hát ki ne akarna lefekvés előtt még egy pint barna sört?
Zárókép – az esti Hyde Park, egy hosszú nap utáni hazaindulás előtt.