Negyedik nap: Oxford I.
Indulás, érkezés, régi pubok és biciklik, Temzécske, valamint Medve
Éjszaka furcsa zajokra riadok. Határozottan az utcáról jön, a csendes, sorházak között húzódó utcáról. Patadobogást hallok, félálomban azt képzelem, lovasrendőrök menetelnek el a szállásunk előtt, egyenruhában meg minden. “De vajon mit csinálnak itt ilyen későn?”, morfondírozom, még mindig fél lábbal egy álomban.
Aztán betársul egy másik hang is.
Csivavára emlékeztet, nyifogás ez, mintha bajba jutott kutya lenne, aki a kerítésen belül ragadt, és nagyon ki akarna jutni onnan. Nyüszítés, méltatlankodás, vagy – szenvedés? Valaki bánt egy kutyát? Egy kutya szenved? Vagy csak látja a lovakat, a lovasrendőröket, és nem érti, és ki akar jutni, hogy közelebbről is megismerkedhessen ezekkel a furcsa állatokkal…
– Miért bántják azt a kutyát? – mondom ki talán hangosan, talán csak a fejemben. De már Zsolti is ébren van, és az ablak felé tart. Elhúzza a függönyt, és lenéz a sötét, londoni utcára. Egy pár másodpercig nem szól. Aztán…
– Rókák – hangzik az ítélet. – Róka van az utcában.
Erre már én is kimászom az ágyból, immár teljesen ébren, és az ablakhoz húzódom. A róka portyázik, nézegeti a kukákat, és talán többen is lehetnek, valóban, mert különben mire nyifog ilyen vigasztalanul?
A szállásunk nem egy kifejezetten vad közegben található, a legzöldebb terebély itt a közelünkben a Walpole Park, ami úgy 300 méterrel odébb kezdődik, de állítólag nincs jelentős vadállománya. Vagy hát legalábbis ebben a hitben élnek az itteni gyanútlan bennszülöttek.
Ha valaki szeretné traumatizálni magát rókahangokkal, ezt a rövid videót megtekintve nyugodtan megteheti. Szerintem arra minimum jó, hogy ha erdőben halljuk, ne essünk össze azonnal a rémülettől, aztán ki tudja, mikor lehet még erre a tudásra szükségünk. Mondjuk Londonban pont nem számítottam volna rá, de hát a változatosság az élet sója, ugyebár.
Az éjszakai közjáték után kicsit nehezen, de visszaalszunk, majd pár órával később könnyes búcsút veszünk a King’s Armstól. Nagyon szerettünk itt lenni, és azzal a tudattal búcsúzunk tőle, hogy itt máskor is szívesen megszállnánk.
– Cheers, bye! – int nekünk a pultos srác, mikor kihúzzuk a bőröndöket az ajtón. A “cheers” egyszerre jelenti azt, hogy sziasztok, hogy köszi, meg hogy viszlát, illetőleg mondjuk koccintáskor azt is, hogy egészségedre. Elég jolly joker, érdemes megtanulni, váratlan helyzetben 50% eséllyel felhasználhatjuk valamire.
A bőröndjeink kerekei morózusan kopognak az aszfalton, majd hamarosan már beléjük kapaszkodva ülünk az Elizabeth Line-on, és robogunk a belváros felé, hogy teljesítsük az első távot, és eljuthassunk Londonból Oxfordba.
***
A vasutassztrájk híre pár héttel az utazásunk előtt ért el minket. A brit vasutak elég komplikált módon működnek, és nem is feltétlenül olcsó mulatság a dolog, de mi feltételeztük, hogy szépen időben felkészültünk mindenre. Az összes jegyet megvettük, még tanácsot is kértem őshonos brit kollégáimtól a vonatozás örömeit illetően, majd – bumm, egyszer csak jött egy e-mail, ami volt szíves tájékoztatni minket, hogy az Egyesült Királyságban 2024 májusában több napos vasutassztrájk várható, részletek hamarosan…
Na mármost, ebben az országban nem úgy van az, hogy van egy MÁV, és akkor a honlapjukon megnézed, hogy mizu. A brit vasutak ugyanis egy olyan szörnyszülőtt, amit több privát cég üzemeltet, ahelyett, hogy egy állami cég monopolizálná a piacot. Ezért hát nagyon nem mindegy, hogy melyik napon épp melyik vasúttársaság fog sztrájkolni, nekünk első körben a Chiltern Railwaysre lenne szükségünk, ők üzemeltetik ugyanis azt a vonalat, amin Oxford is található.
Szerintetek melyik társaság sztrájkol pont május 8-án szerdán, amikorra a jegyünk szól?
Úgy is van.
Öröm az ürömben, hogy ez már pár héttel utazásunk előtt kiderült, és én, Besenyő B.N.T. István, azaz Besenyő Bizonytalanságot Nem Tűrő István, visszatérítést kértem a vonatjegyeinkre és átpártoltam a buszjáratokra. Oxford nincs messze Londontól, a busz pedig csak kicsit volt drágább, mint a vonat, egyedül az utazási idő nőtt majdnem két órára, hiszen a busznak még a belvárosból is ki kell verekednie magát. Ami Londonban majdnem egy teljesen óra, de felfogható úgy, mint kedvezményes városnézés így búcsúzólag.
A buszunk a Victoria Coach Stationről indul, ami a Victoria pályaudvar mellett található, és az egyszerűség kedvéért Népligetnek hívom. A megközelítése könnyű, a gondok csak akkor kezdődnek, amikor belépünk.
– Ott az indulásokat jelző tábla – mutatok a fejünk fölé. Mindketten kitekert nyakkal mélyedünk bele, hogy megfejtsük, honnan is megy a reggeli oxfordi járat.
Pár másodperc ebben a pózban telik el. Majd…
– Én vagyok a hülye, vagy itt tényleg nincs kiírva a buszunk? – ráncolja a homlokát Zsolti. Én nem szólok, csak ismét nekifutok az olvasásnak.
– Tényleg nincs kiírva – mondom ki én is lassan, és érzem, ahogy a kellemetlen érzés összehúzza a gyomromat. Rossz helyre jöttünk? Rossz táblát nézünk? Mi a fene van? Azért egy buszvégállomást csak megtalálunk, és Oxford nem egy ismeretlen porfészek, hogy lehetséges ez, a gondos tervezés után?
Úgy határozunk, hogy Zsolti hátramarad a bőröndökkel, én pedig fejetlen csirkeként rohangálni kezdek az épületben. Újabb táblákat, digitális kijelzőket, nyilakat vizslatok – bármit, ami útba igazít. A jegyünket is ellenőrizzük, de minden stimmel. A helyszín, a nap, az időpont. A buszosok is sztrájkolnak? Vagy ez is olyan, mint a kilenc és háromnegyedik vágány, és majd mindjárt útbaigazít egy kedves boszorkány a vöröshajú csemetéivel?
Hiába a rohangálás, nem leszek okosabb, így végül beállok egy kígyózó sorba az információs pult előtt. Áldom az eszünket, hogy jóval hamarabb értünk ide, mint ahogy a buszunknak indulnia kéne, de azért sűrűn pislogok az órámra. Már csak tizenöt perc… már csak tíz… a sor pedig lassan halad…
Végül célt érek.
– Az oxfordi buszt keressük, de nem látjuk kiírva sehol – panaszolom. A hölgy hátramutat a válla fölött.
– Menjenek ki a főbejáraton, az oxfordi buszoknak külön megállója van az utcán – világosít fel, és már hívja is a következőt.
Legalább jó helyen vagyunk, morgom magamnak, és Zsoltival visszacsattogunk a főbejárathoz. Ahogy kilépünk az utcára, meg is pillantjuk, ami elsőre egyikünknek sem szúrt szemet: a zebra túloldalán “Oxford Tube” felfestésű busz áll, a hasába épp csomagokat rakodnak be, a sofőr pedig jegyeket ellenőriz.
A biztonság kedvéért még egyszer megkérdezem, hogy jó helyen vagyunk-e, de intenek, hogy menjünk csak, a jegyünket is készségesen elfogadják, a két bőröndünket pedig besakkozzák a busz gyomrába. Mi megkönnyebbülten szökellünk fel az emeletre (természetesen), ahol az első sor, legnagyobb gyönyörűségünkre, megint teljesen üres. Letelepszünk, nagyot szusszanunk, és épp hogy felfogjuk, hogy búcsút kell intenünk Londonnak, már indulunk is.
Gurulunk szépen a bal oldalon, valami teljesen új, teljesen ismeretlen felé. Még mindig hihetetlen, hogy ezzel megindul a keresztbe-kasul utazás, most lépünk ki igazán a komfortzónánkból, miközben egy ezerszer emlegetett, de soha nem látott város felé zötykölődünk.
Ezt neked, vasutassztrájk.
Irányba állunk. Itt már én is elhiszem, hogy jó buszon vagyunk.
***
A buszozásunk javarészt eseménytelenül telik, leszámítva az indulás előtti kis közjátékot, amikor a mögénk telepedő, majomként üvöltő és ugrabugráló indiai társaság többszöri felszólításra sem ül le a fenekére. A fiatal brit úriember, aki a buszt vezeti, végül megunja a kiabálást, és felrongyol a lépcsőn az emeletre, ahol cizelláltan rákiabál a viselhetetlen utasokra:
– Azt mondtam, üljenek le! Ez nem vonat, nem lehet állni rajta! Amíg nem ülnek le, nem megyünk sehova!
Ennyit a híres angol hidegvérről (még egy sztereotípia, amit elég könnyű megdönteni). Mondjuk hozzátenném, hogy teljesen jogos volt a kiborulás.
Londont még egyszer megcsodálhatjuk, ahogy elgurulunk a Buckingham Palace Garden mellett, majd félkörben megkerüljük a Hyde Parkot. A Holland Park (igen, Londonban rengeteg park van ám!) mellett hivatásos kutyasétáltatót látunk, aki egyszerre négy öntudatos tacskóval viaskodik épp. Szívderítő látvány.
Lassan elérjük a külkerületeket, majd az M40-es autópályán a látvány olyan, hogy szinte bárhol lehetnénk – eltekintve attól, hogy itt a másik oldalon van a leállósáv, és a külső-belső sávok fogalmai is felcserélődnek. A pálya rikítóan zöld dombok között kanyarog, amin nem ritka a legelésző birkanyáj, a táblákon pedig már látjuk kiírva úticélunkat is. A hosszabb nevű városok nem mindig férnek ki, így pl. Birmingham a laza “B’ham” művésznéven fut, illetve egy fura felirat rendszeresen ismétlődik a bal oldalon: “No hard shoulder for 100 yards”, hirdetik büszkén. Azaz: a következő 100 yardon (kb 90 méter) nincs leállósáv.
Hogy miért illeti a leállósávot a “kemény váll” (hard shoulder) kifejezés, és hogy miért yardban számolnak? Mert angolok, azért, ne kérdezzétek, nem tudom. Hülye angolok, angol hülyék. (Még mindig nem nézted meg a Gyalog Galoppot? Pótold. Gyorsan.)
A menetidőnk közel két óra, de nem bánjuk, a több napi menetelés után most jólesik csak ülni és nézni ki a fejünkből. Zsolti még olvasásra is szakít időt, mielőtt lehajtunk az autópályáról, és megállunk az első oxfordi megállóban. Ez mondjuk inkább valami külvárosi parkoló, mint városközpont, szóval mi nyugodtan a fenekünkön maradunk, ellenben az indiai utastársakkal, akik egymással versengve ugrálnak le – majd megzavarodva néznek körül, mikor rájönnek, hogy talán még várniuk kellett volna.
Oxford elsőre pontosan olyan, mint amilyennek elképzeltük. Gyönyörű egyetemi épületek, cirádás tornyocskák, sok egyetemista fiatal, rengeteg bicikli, és érezhetően kisebb, barátibb méretek, mint a fővárosban. Azt mondják, Oxfordban minden maximum húsz perc sétára van tőled, és ez kellemes felüdülésnek ígérkezik a monumentális London után, ahol simán metrózhatsz egy órát, és még mindig a városban vagy. Bőven.
Hát ilyen McDonald’sot sem láttunk még soha.
Az utcákat nem győzzük videózni, majd végül mi is leszállunk az oxfordi végállomáson és megkaparintjuk a bőröndjeinket. Arra gondolok: áá, szóval ilyen az oxfordi levegőt szívni – azt a levegőt, ami a világ egyik leghíresebb egyetemvárosáé, ami részben a Roxfort Varázslóképző nevét adta (legalábbis nekünk, magyaroknak), és amihez olyan híres nevek köthetők, mint Stephen Hawking, J R R Tolkien, C S Lewis, Hugh Grant, Michael Palin, vagy épp Emma Watson.
Miután kivigyorogtuk magunkat, kevésbé emelkedett cselekedet következik: meg kell találnunk a szállásunkat, ehhez pedig keresztül kell verekedni magunkat egy felújításon, ami történetesen a vasúti átjárót érinti. Az oxfordi vasútállomás mellett. Mert ugyebár a szállást még a sztrájk előtt foglaltuk, feltételezvén, hogy majd vonattal érkezünk, de sebaj; kicsit zötykölődősen, de azért átvonszoljuk magunkat az építkezésen, és picit elfogódottan lépünk be egy újabb, “alul-pub-felül-szállás” épületbe. Az egyetlen különbség, hogy itt a pub egy cseppet puccos, nem is érződik olyan otthonosnak, de mi már rutinosan sétálunk a bárpulthoz becsekkolni. A nekünk háttal álló pultos megfordul, és ránk köszön, nekünk meg tátva marad a szánk.
“Dehát ez a KariGeri” – villan át mindkettőnk agyán ugyanaz a gondolat, ahogy a budapesti főpolgármester szakasztott másával nézünk farkasszemet.
A főpolgármester külföldre szakad ikerterstvére (még a mosolya is ugyanolyan! elképesztő!) barátságosan elmagyarázza, hogy becsekkolni még nem tudunk, de hagyjuk csak itt a csomagokat. Boldogan teszünk eleget a kérésnek, és máris felfedező útra indulunk a környéken – immáron a súlyos, kéthetes utazásra pakolt bőröndök nélkül.
Oxford arcai I.
Oxford arcai II.
***
Délutánra ambiciózus terveink vannak: a szobafoglalás után eredetileg úgy terveztük, hogy a jó időt kihasználva rövid kirándulást teszünk egy Port Meadow nevezetű zöld területen, ami egy teljes körű kirándulásnak felelt volna meg a Temze partján (apropó: itt, Oxfordban a Temze pici és cuki még, ne a londoni szürke folyamot képzeljétek el). El is indulunk a Port Meadow irányába, de egyre fogy a lendületünk.
Ez bizony a Temze!
– Az a baj – fogalmazza meg Zsolti a problémát, mikor már majdnem magunk mögött hagyjuk a civilizációt – hogy éhes vagyok.
Mivel a kirándulgatás jó időre elvágna minket a vendéglátó egységektől, pályát módosítunk, és betérünk az első szimpatikus pubba, ami az utunkba akad (mondjuk átlag 300 méternél többet errefelé nem kell ezért gyalogolni). Ez a Victoria Pub nevet viseli, és még elég korán lehet nekik, mert rajtunk kívül jóformán senki nincs odabenn, viszont egy mosolygós, fekete hajú lány a csapos, aki készségesen magyarázgatja, melyik sörnek miben rejlik a képessége.
– Neked ezt a Jubel nevezetűt ajánlom – mondja, miközben az egyik csapra mutat.
– Miért, ez mit tud?
– Nagyon finom, barackos íze van, én imádom. Sajnos túl sokat is meg tudok inni belőle – ismeri el nevetve.
Rendelek egy fél pintet a csodasörből, de hamarosan visszajárulok egy normális adagért, majd még egyért, és még egyért…
– Ugye mondtam! – jelenti ki diadalmasan a lány. – Nem lehet vele leállni.
– Valóban nem – ismerem el, és közben sóvárogva nézem, ahogy az újabb adagot csapolja nekem. Zsolti eközben többféle ízzel kísérletezik, végül megállapodik a jó öreg Guinessnél, neki ma itt ez lett a nyerő. Valamint rendel egy csirkés-baconos-póréhagymás pitét is, ami mellé bőséges salátaköretet is adnak.
Életkép a pubból, bácsival.
Mi világosan érezzük, hogy nekünk most épp nem kell több a boldogsághoz, ezért nem harcolunk a sorsunk ellen, és elvetjük a kirándulás gondolatát. A hagyományos székekről áttelepszünk két süppedős fotelbe, kikérünk még két pint sört, hallgatjuk a zenét meg a lassan csordogáló vendégek duruzsolását, és – megéljük a pillanatot.
– Te teljesen ki vagy simulva – nevetek Zsoltin, aki olyan laposakat pislog, mint Benedek ébredés után.
– Van aki meditál, én iszom – foglalja össze a fent nevezett a lelkiállapotot.
A pubba férfitársaság érkezik, meg pár egyetemista, és szinte észrevétlenül indul be az esti nyüzsi. A barackos sörbe szerelmes leszek, és nincs bűntudatom, hogy ma nem erőltetjük se a városnézést, se a természetjárást. Hosszú volt a nap, most érkeztünk csak meg, és holnap utánig itt is maradunk, hát hova sietnénk? Éljen a lassú turizmus, meg az itteniek törzshelyei, morfondírozok.
Új szívszerelmemmel, a Jubel sörrel.
Zsolti épp sörrel meditál.
Mire magunkhoz térünk, már közel három órája üldögélünk a Victoriában, és ezen a ponton elég kipihentnek érezzük magunkat ahhoz, hogy tovább álljunk – bár fájó szívvel tesszük, olyan otthonosan éreztük magunkat itt, és a süppedős fotelek is gyorsan hozzánk nőttek. Kényelmesen sétálunk a városközpont irányába, és egyéb hívogató pubok mellett haladunk el. Meg csak úgy mellesleg az Oxford University Press mellett. Nem is tudtam, hogy ebben az utcában van a híres könyvkiadó épülete.
Csak úgy mellesleg.
Elbűvölő kalapbolt a városközpontban.
Oxford belátható, barátságos, stresszmentes helynek tűnik, szinte tapintható rajta az egyetemváros-hangulat. Egy kicsit Pécs jut eszembe, ott éreztem hasonló kellemes vibrálást a levegőben, amit talán a sok fiatal koncentrált jelenléte okoz itt is. Céltalanul lődörgünk, és nem győzünk videózni, fotózni – próbáljuk, nagyon próbáljuk megragadni a hangulatot, hogy legalább a töredékét átadhassuk majd az otthoniaknak.
A nap végén akadunk rá a Medvére. A Medve – ki hitte volna! – megint csak egy pub, na de milyen! 1242 óta üzemel, ezzel pedig kiérdemelte az “Oxford legrégebbi pubja”-címet. Először csak meg akarjuk nézni magunknak kívülről – csak megjelöljük, és majd holnap beülünk, fogadkozunk. Ez végül nem egészen így sül el, és a nap legvégén még iszunk egy utolsót Oxford és az utazásunk tiszteletére. Körülöttünk a falon régi egyetemi klubok nyakkendőinek darabkái szolgáltatják a díszítést, mintegy akadémiai tapétaként szolgálva.
Zsolti a (béka)… helyett a Medve. Alapítva 1242-ben!
London Pride Oxfordban. A falon nyakkendőtapéta.
Ezen a ponton két dologban vagyunk biztosak:
Az egyik, hogy ma este nem kell minket altatni.
A másik pedig, hogy Oxforddal jóban leszünk.
Naplemente után…
Ötödik nap: Oxford II.
Roxfort, Turf Tavern, “Oktatás”, Charlotte, és álmodó tornyok
– Hogy nem néz ide egy pillanatra – füstölgök, miközben úgy teszek, mintha Zsoltit videóznám a reggelinél. Valójában a bárpultnál sürgő-forgó KariGerit próbálom megörökíteni, egyelőre kevés sikerrel.
A Porterhouse, ahol megszálltunk, azt a fura stílust választotta magának, amikor a régit egy kis modern beütéssel próbálják keverni. A végeredmény enyhén puccos és sajnos mérsékelten barátságos, a reggelijük szintén. A megszokott svédasztalos módszer itt csak részben működik (pl. müzlit, gyümölcsöt tudunk szedni magunknak), a “főételeket” KariGeritől kell megrendelnünk.
Zsolti nagy bánatára majd’ minden étel tojásalapú, de rántotta nincs (az egyetlen tojásétel, amit meg is enne), végül mind a ketten a francia reggeli mellett döntünk, tehát baguette, vaj, és lekvár. Én mondjuk szemezek egy kicsit az Eggs Benedicttel is, avagy Benedek tojással, ahogy én hívom, de aztán úgy döntök, majd inkább holnap.
Szobánk a Porterhouse-ban…
… és a reggeli pusztítása.
Reggeli után az óránkat nézegetve indulunk meg a városközpont felé, ugyanis időzített jegyünk van az egyik leghíresebb oxfordi college-ba, a Christ Churchbe. Előtte véletlenül ráakadunk egy kilátóra egy bevásárlóközpont tetején, így gyorsan megszemléljük a várost. A nap tűz, pedig még csak reggel van, és Zsoltival egymás nyakát és vállát méregetjük – elképzelhető, hogy pont itt fogunk leégni? (Gumicsizmát, azt hoztam a kéthetes útra. Naptejet – na, azt nem.)
A Christ Church működő egyetemi épület, ami szépsége mellett attól is vált kiemelten ismertté, hogy több jelenetet is forgattak itt a Harry Potter filmekből. Ha az ember közel akar kerülni az “igazi” Roxforthoz, akkor vagy elmegy a leavesdeni filmstúdióba (London mellett) és bejárja a kiállítást az igazi díszletek között, vagy eljön ide, Oxfordba, és bemegy a Christ Churchbe. Mi az elsőt két éve már teljesítettük, így most logikus, hogy ide is ellátogassunk.
Mivel az épület igazi, működő egyetem, bizonyos szabályokat be kell tartani. A mi jegyünkkel például még bemehetünk az ebédlőbe, de ha egy órával később jöttünk volna, ez már nem lett volna lehetséges – lévén akkor épp használják azt a bizonyos ebédlőt. Az egyetem honlapján szó szerint azt kérik, a helyszínt “érzékenyen élvezzük” (sensitively enjoy), azaz legyünk tekintettel a tanuló ifjúságra.
Mikor belépünk a kapun, először csak a kerttől marad tátva a szánk – gyönyörű, gyönyörű minden, a virágok, a makulátlan zöld pázsit, a szökőkút… majd előbukkan az épület maga.
– Hűha – nézek nagyot. Tátva marad a szám.
– Elképesztő, hogy ide emberek járnak… hogy ez valakinek az iskolája.
– Az… ilyen helyen még megbukni is jobb lehet.
– És ha átmész…
– …azt meg egy 13. századi pubban ünnepelheted.
Az egyetem egyik bejárata. Mint kiderül, nekünk NEM itt kell bemennünk…
A szóban forgó épület, mikor először megpillantjuk. Varázslatos.
Az ajándékbolt rogyásig van szuvenírekkel, amik között az Oxford University sál és bögre ugyanúgy megtalálható, mint a Tekergők Térképe. Mi a nyakunkba akasztjuk a kötelező audio guide-ot, és belépünk a mesebeli kapun. Odabent pedig…
– Hát ez a Roxfort – pislogok, szinte könnyes szemmel. A lépcső, amin felmegyünk, akármelyik filmben szerepelhetett; még az oszlopok és a lépcsőforduló is olyan, hogy szinte fejből megmondom, hány lépés még a Titkok Kamrája. Van is olyan látogató, aki talárba öltözve érkezett, így tényleg kezd olyan érzésünk lenni, mintha egy álomba csöppentünk volna.
A második emeleti lánymosdóban kísértet lakik, biztos vagyok benne.
Sietünk bájitaltanra.
Az ebédlő (Great Hall, vagyis szó szerint nagyterem) felé sodródunk. Az ebédlő előtt csinos, régimódi, barna faajtót pillantunk meg. Felette a “Buttery” (“vajas” vagy “vajazó”) szó áll cikornyás betűkkel.
– Vajon itt vajazták meg az embereket? – szórakoztatom magunkat. – Ha rossz voltál, idehoztak, és rád kentek egy adag vajat.
Arra nem derül fény, mi lehet az ajtó mögött, mert mi a nagyterembe sétálunk be, és hát…
“Harry álmában sem látott még ehhez foghatóan különös és káprázatos helyiséget. A termet több ezer gyertya világította meg, melyek a levegőben lebegtek, négy hosszú asztal fölött. Az asztalokat csillogó aranytányérokkal és serlegekkel terítették, s már ott ültek mellettük a felsőbbévesek. A terem végében egy ötödik asztal állt, a többire merőlegesen, ott foglalt helyet a tanári kar.”
A többire merőleges tanári asztal. Vajon a portrék beszélnek, ha nem vagyunk itt?
Révületben bóklászunk az asztalok között, nézegetjük a képeket, a kandallókat (amik fölött koromfoltok is láthatók a réges-régi falakon, egyértelműen jelezve, hogy ezeket bizony a mai napig használják), és az asztalokat, amik mellé sajnos leülni tilos…
Egészen elképesztő ezen a helyen lenni, és látni, mi inspirálhatta a Roxfort leírását. Egy biztos: nagy szerencse, hogy reggel jöttünk, és nem később, amikor ide egyáltalán be se léphettünk volna.
Jó napot kívánok, beiratkoznék…
Hátha nem veszik észre, ha itt maradunk.
Tovább bóklászunk azokon a területeken, ahova beengednek minket, látogatókat. A nagy belső udvarnak például csak az egyik oldalán sétálhatunk végig, a többi a diákoknak van fenntartva – néha át is vág közöttünk egy-egy egyetemista, sietősen igyekszik órára, könyvtárba, vizsgára. Mi megnézzük a kápolnát, ahonnan halvány orgonaszó hallatszik, és fotózzuk a meghitt kis kerengőket. Lelki szemeim előtt roxfortos diákokat látok itt, talárban és varázspálcával. Bár készültem rá, hogy mit fogunk ma látni, nem hittem volna, hogy a valóság ennyire közel áll majd ahhoz a világhoz, amiről annyit olvastam és annyi éven át néztem a mozivásznon.
A főépület körül sűrű és nagy gonddal ápolt pázsit terül el, az ódon falakon kúszónövények kapaszkodnak. Szikrázó napsütés, nyakunk-vállunk diszkréten pirul, a campuson kis folyó mellett lépegetünk, azon lapos ladik közeledik, kormányossal és két utassal. Sportpálya mellett haladunk el (nem kviddics, de majdnem), kis robot festi fel éppen a fehér jelölő vonalat a zöld gyepre. Botanikus kerthez érünk, a háttérben üvegházak jellegzetes teteje. Biztos vagyok benne, hogy ha bemehetnénk, sikító mandragórákat, ágacska-karú bólintéreket, és aranyra éhes, vakond-szerű orrontó furkászokat találnánk, meg egy jókedélyű Bimba professzort, csupa föld talárral…
A belső udvar. A többi részre látogatók nem mehetnek, de itt kihasználjuk a fotólehetőséget.
Tovább haladunk a campuson, búcsút intünk a Roxfort-szerű épületnek.
Nem tudunk kikeveredni innen. Direkt.
Kicsit keserédes az élmény, mert miközben el vagyunk bűvölve, az is a fejünkben jár: csodás élmény lehetett volna ide járni. Mi esélyesen már csak látogatóként vehetünk részt ebben, és icipici részét tapasztalhatjuk meg, milyen is lehet oxfordi diáknak lenni. Ez sajnálatos, de a vidám, májusi napsütésben azért nem szomorkodunk túl sokáig. Inkább befordulunk egy szűkebb utcácskába, nagyjából tudjuk csak az irányt: meg akarunk nézni még egy egyetemi épületet, ami itt van nem messze.
Igen ám, de a két épület között található a Turf Tavern, Oxford egy másik híres kocsmája a Medve mellett (ennek a neve viszont csak angolul hangzik jól, ugyanis a jelentése körülbelül “Lóverseny Taverna”). Ez is több száz éves, ez is hívogató, és bár még dél sincs, engedünk a kísértésnek. Zsolti inspirálva érzi magát, és kikér egy “Education” nevű sört. Education – azaz “oktatás”…
A sör zavaros, egyáltalán nem áttetsző, kicsit tejszínes karamellbe hajló színű, szóval általánosságban véve nem túl bizalomgerjesztő.
– Lehet, nem fogok emlékezni arra, ami ezután történik – jegyzi meg Zsolti, ahogy kezébe veszi a poharat.
Belekortyol, arckifejezése kifürkészhetetlen.
– Na? – érdeklődöm.
– Új kedvenc – hangzik az ítélet.
– Nehéz itt egyik egyetemről átjutni a másikra, miközben állandóan ilyen jó helyekbe botlunk bele – bölcselkedem, miközben a saját pint söröcskémet forgatom a kezeim között.
Túl hívogatóak az ilyen táblák.
Még délelőtt van, de mi már jelen vagyunk. Education sör a fotó közben Zsoltira vár az asztalon.
Talán nem lepődik meg senki, ha elárulom, hogy a másik egyetemet végül nem látogatjuk meg; helyette gyalogtúrát teszünk a városközpontban, és igyekszünk magunkévá tenni az atmoszférát. Rengeteg a biciklista, professzorok és diákok egyaránt előszeretettel űzik a kétkerekű ipart. Betévedünk egy lemezboltba, és többek között megtaláljuk az első Star Wars film zenéjét is. Bakeliten.
Tovább haladva találunk egy többemeletes könyvesboltot, aminek a falán van egy festmény: így nézett ki ugyanez a könyvtár száz évvel ezelőtt… Az egyik kosárban agyig bebugyolált könyvek hevernek egymásra pakolva; címük, borítójuk nem látszik, ellenben mindegyikre ráírták a történetet egy-egy mondatban. Például, hogy ez egy vidéki városban játszódó szerelmi történet, vagy egy tudományos-fantasztikus mű tizenéveseknek, esetleg egy fantasy kizárólag középkori szereplőkkel. Könyv-zsákbamacska. Imádom az ötletet.
Ha már fantasy: a Harry Potter mellett a Gyűrűk Ura rajongóknak is illik ellátogatni Oxfordba, ugyanis Tolkien ide járt egyetemre és később itt volt professzor (nem meglepő módon angol irodalmat tanított). A könyvesboltban egész szekciókat kapnak a regényei, és miután kinézelődtük magunkat, egy rövid buszúttal látogatást teszünk a Wolvercote temetőbe is, ami a híres szerző nyughelye. Mikor megérkezünk, egy előttünk érkezett pár pont a sír előtt ücsörög, így adunk nekik egy kis időt, mielőtt mi is odasomfordálunk tiszteletet leróni és – morbid vagy sem – fényképet készíteni.
Tiszteletrovás könyvvel.
A városközpont. A biciklik számát még Amszterdam is megirigyelné!
Ez a jellegzetes átjáró a “Sóhajok hídja” névre hallgat, Velence után szabadon.
A központba visszatérve kellemes ráérősséggel bóklászunk, majd ismét ellátogatunk a tegnap felfedezett Victoria pubba. A csapos lány ugyanaz, és felderül, mikor meglát minket.
– Visszajöttünk! – jelentem, ő meg nevetve köszön.
Rácuppanok a barackos sörre és kirendelek egy pitét, olyasmit, mint amit Zsolti evett tegnap. Közben pedig élénk üzenetváltásban vagyok valakivel, akivel ma este randink lesz.
Ez a valaki Charlotte, egy angol lány, akit a kétezres években “horgásztam” magamnak – nem máshol, mint a YouTube-on, ahol az egyik videómat kommentálta. Én akkoriban egyszerűen csak levelező partnert kerestem, hogy fejleszthessem az angoltudásomat, és a véletlenek szerencsés egybeesése folytán kiderült, hogy egy nagyjából velem egyidős lányt takar a YouTube felhasználónév, aki történetesen brit. Mindketten tizenévesek voltunk, és nagyon sokáig csak a YouTube-on leveleztünk (akkor még lehetett – nem tudom, ez a funkció ma is elérhető-e).
Teltek az évek, és egyre többet tudtunk meg egymásról. Például azt, hogy mindkettőnknek lánytestvére van, bár neki kettő, nekem meg egy. Mindketten nehezen találtuk a helyünket az életben, és mindkettőnknek tanár az anyukája. Mindketten szerettük a Jóbarátokat, a Harry Pottert, és a Doctor Who-t. És lassan mindkettőnkben kialakult egy barátság-szerű érzés a másik iránt – bár soha nem láttuk egymást, se képen, se videóchaten, és egymás hangját sem hallottuk.
Érdekes ismeretség volt ez, és meg is szakadt egy időre, de aztán a Facebookon is megtaláltuk egymást, és ismét elkezdtük felvenni a fonalat. 2017-ben (ekkor már huszonhat éves voltam) úgy alakult, hogy az akkori munkahelyem révén pár napra Londonba utazhattam, és úgy döntöttem, saját költségre maradok még egy napot. Megírtam Charlotte-nak, hogy ha esetleg lenne kedve, találkozhatnánk. Tudtam, hogy nem lakik messze Londontól – de fogalmam se volt, mit fog válaszolni.
Charlotte beleegyezett a találkozóba, és 2017 tavaszán a Euston pályaudvaron álldogáltam lámpalázasan, egy olyan lányt keresve a tömegben, akit soha életemben nem láttam. Csak a találkozási pontot beszéltük meg, és talán leírtuk egymásnak a ruházatunkat, de ennyi.
Szerencsésen megtaláltuk egymást, és ez életem egyik legszürreálisabb élménye volt. Próbáljátok ki, milyen úgy találkozni valakivel, hogy több mint tíz éve ismered, de csak online, egy csomó dolgot tudtok egymásról, de csak találgattok, hogy néz ki a másik, és milyen a kisugárzása.
Aznap sétáltunk egy nagyot és beszélgettünk – határozottan kellemes élmény volt, és meglepően felszabadult is. Nem tartott sokáig, de két introvertált embernek ez elég is volt, és örültem neki, hogy összehoztuk.
Szerencsére nem ez volt az utolsó alkalom, hogy találkozhattunk egymással: 2022-ben, mikor Zsoltival először jártunk Londonban, szintén összefutottunk egy kis sétára és beszélgetésre, most pedig megírtam neki, hogy három napot Oxfordban leszünk, ő pedig azt válaszolta: ma a közelben dolgozik, és csak este megy vissza Londonba, szóval mi lenne, ha…?
Hát így esik, hogy kora este visszatérünk a Turf Tavernbe, és izgatottan várjuk Charlotte-ot, akinek időben jön a vonata és hamarosan belép a pub ajtaján.
A Turf Tavern időközben megtelt, én pedig Charlotte-nak magyarázom, hol talál majd minket.
És hogy mikről beszélgetünk?
Meglepő módon egész komoly dolgokról – úgymint politika, lakhatási válság a fiatalok körében, bevándorlás, egészségügy és oktatás helyzete. Az alapján, amit Charlotte mond, akár egyazon ország lakosai is lehetnénk:
– Rettenetesen drága a lakhatás, a fiatalok nem tudnak albérletet fizetni, különösen Londonban nem. Lakást meg házat venni szinte lehetetlen.
– Az egyik rokonom nem rég kórházba került. Voltunk benn nála – rettenetes volt. Olyan sok volt a beteg, hogy nem volt elég kórterem, és volt, hogy a folyóson feküdtek az emberek kerekes ágyakon. Az egész egészségügy térdre van kényszerítve. És ha valaki külföldről érkezik ide orvosként, nem támogatják, hogy a családját is magával tudja hozni. Annyira szűklátókörű hozzáállás.
– A Brexit? Hát, én néztem a szavazás napján a tévét, és egészen megnyugodva mentem aludni, mert úgy láttam, hogy a többség arra szavazott, hogy ne lépjünk ki az EU-ból. Nem hittem el a híreket, mikor másnap felébredtem.
– Alig várjuk, hogy kiírják a választásokat. Tizennégy éve ugyanaz a párt van hatalmon, ezalatt az idő alatt volt öt miniszterelnökünk, és ebből négyet nem megválasztottunk, hanem kinevezték őket – füstölög Charlotte. A miniszterelnökök közül egyébként David Cameron kezdte a sorozatot, őt követte Theresa May, Boris Johnson, Liz Truss, végül Rishi Sunak.
Charlotte kívánsága pár nappal hazautazásunk után válik valóra. A választás dátumát, július 4-ét május 22-én jelenti be Rishi Sunak, ahol a munkáspárt szerez elsöprő többséget, és 14 év után ismét hatalomra kerülnek – ezúttal Keir Starmer miniszterelnök vezetésével, akit III. Károly király július 5-én kér fel a pozícióra.
Hogy az országnak ezután jobb lesz-e vagy rosszabb – majd elválik. Az viszont tanulságos, hogy még ha távol is vagyunk egymástól, sok probléma országoktól függetlenül közös, és a fiatalok is sokszor hasonlóan borúlátóak a jövőjüket és a lehetőségeiket illetően – ez pedig egy kicsit hátborzongató is, ha belegondolunk.
Charlotte aztán hamarosan elköszön tőlünk, indul vissza Londonba. Mi pedig felhörpintjük az utolsó kortyokat a sörökből, és megindulunk a szállásunk felé. A nap még csak mostanában megy le, bár már fél tíz felé jár az idő, és a fény gyönyörű narancsra és pirosra színezi az elcsendesedő egyetemi épületek tetején ékeskedő kis, cakkos szélű tornyokat. Oxfordot szokás az “álmodó tornyok városá”-nak is nevezni. Laposakat pislogva botorkálunk az utcákban, egy alagsori próbateremből remek élőzene hallatszik ki, a kerítésekhez tízesével vannak kikötve a biciklik.
Oxfordban ugyebár minden húsz perc sétára van, így hamar otthon vagyunk. Holnap tovább utazunk Stratford-upon-Avonbe, ami nem nagy táv, de a vonatsztrájk miatt úgy tűnik, az utazás közepén kétórás kényszerpihenőt kell majd tartanunk. Még írok egy sort Charlotte-nak, és kicsit lámpalázasan gondolok a holnapra: új közlekedési eszköz, új város, és egy kicsit bizonytalan helyzet a sztrájk miatt… remélem, azért célt érünk.
Kimerülten dőlök hanyatt az ágyon, és hamarosan már nem csak Oxford cakkos tornyai alszanak mélyen, hanem mi ketten is.
“És az álmodó tornyos, édes város bája / nem szorul rá a nyári cicomára.”
(Matthew Arnold – “Thyrsis”, részlet. Saját fordítás.)