Tizedik nap: Edinburgh I.
Irány észak – mitől táncol a skót, mit mond a skót, és mit iszik a skót?
“York napsütése rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át”, írta anno Shakespeare a III. Richárdban. Ma reggel viszont ennek a mondatnak csak az inverze igaz: Yorkban nincs napsütés, nekünk nincs rosszkedvünk, és nagyon nincs tündöklő nyár – a mai napon kicsit sem, ahová meg megyünk, ott a nyár az nagyjából 20 fokot jelent maximum.
– Örülsz, mi? – incselkedem Zsoltival, aki már tíz napja várja, hogy elkapjon minket valami igazán hamisítatlan angol időjárás. Valóban nagyon illúzióromboló az általánosan jellemző szikrázó napsütés (NEM), ma viszont az ő vágya teljesül: kint kövér cseppekben esik az eső, a szállás macskája is elbújt valahová, a reggeli majszolása közben pedig a tudatomba lassan bekúszik a sárga gumicsizmám képe, amit egészen idáig elcibáltam magammal a hátizsákom mélyén. Úgy érzem, lassan lesz lehetőségem végre használni is. Hurrá.
Indulás előtt leülök a vendégkönyv elé, és gyorsan átlapozzuk Zsoltival. Magyar vendégtől még semmit sem találunk benne, úgyhogy kötelességtudóan aláfirkantjuk. “York gyönyörű”, írom, szignáljuk, beírjuk, hogy honnan érkeztünk, és ezzel lezártnak tekintjük yorki tartózkodásunkat.
És akkor előttünk a vízözön, mert a vasútállomáshoz vezető húsz perces séta sokkal kellemesebbnek tűnt két napja, mikor érkeztünk, mint most, mikor az esőben kell megtennünk ugyanezt. Az angolok pólóban és szandálban tolják (természetesen), míg mi esernyő alatt, dzsekiben szedjük a csülkünket, amilyen gyorsan csak tudjuk.
A vasútállomáson szokás szerint összeszorul a gyomrunk. Vegyük csak számba az eddigieket, hátha valaki elfelejtette. A sztrájk miatt:
- oxfordi vonatunkról teljesen lemondtunk, ezért busszal mentünk, amit viszont alig találtunk meg.
- Stratfordba úgy érkeztünk meg, hogy az életünkért kapaszkodtunk egy dugig tele vonatkocsiban, és több mint két órát vártunk Leamington Spa-ban az átszállásra.
- Yorkba Birminghamből futottunk be, ahol meg kellett harcolnunk a helyünkért, majd azért is, hogy leszállhassunk, és a csomagjaink is velünk maradjanak.
- elveszett a piros sálam (most már a gyapjas-bárányos van rajtam, amit tegnap kaptam Zsoltitól) és megrepedt a gurulós bőröndöm is a közlekedéses kavarások közepette.
Azt hiszem, érthető, hogy miért nem csattanunk ki az örömtől, hogy most két és fél órán át élvezhetjük ismét a brit vasutak vendégszeretetét. Egyetlen vigaszunk, hogy ez lesz az utolsó vonatozásunk itt – Edinburgh-ból már repülőre szállunk majd, hogy hazatérhessünk.
Egy darabig még elbámuljuk a vasútállomást. Tudtátok például, hogy a londoni King’s Cross pályaudvart történetesen “King’s X” felirattal rövidítik, hogy jobban kiférjen a kijelzőkön? Elsőre azért kicsit összezavarnak az ilyen leleményességek, de ha valaki tud jó rövidítést, mondjuk, Hódmezővásárhelyre, írja meg nyugodtan postafiókunk címére.
Indulások Yorkból reggel fél tíz és háromnegyed tíz között.
Reményvesztetten várjuk, hogy egy újabb tömött vonatra szálljunk fel az összes kis csomagunkkal.
Végül nagyot sóhajtva kiállunk a peronra, és várjuk az elkerülhetetlent. A vonatunk pont a fent említett pályaudvarról érkezik, és lélekben várjuk a tömeget, a tolongást, a büfésembert a mindent eltorlaszoló kiskocsijával…
… de a vonat elegánsan és problémamentesen fut be, ami pedig a legfontosabb: bőven van rajta hely!
Ordas nagy megkönnyebbüléssel szállunk fel és keressük meg a lefoglalt helyeket. A vagon szinte teljesen üres, és nagy örömmel fedezem fel, hogy az ablak alatt van egy QR kód – állítólag ha beolvasod, akkor tudsz enni- meg innivalót rendelni, és azt idehozzák az ülésedhez. Ezt nekem természetesen azonnal ki kell próbálnom. “Úgyis elfér bennem még egy kávé”, gondolom.
Miután végignézem a mobilomon a kínálatot, szembesülök vele, hogy kávé csak egyfajta van, az is koffeinmentes, teából viszont rögtön hatfélét kínálnak – le se tagadhatnánk, melyik országban járunk. Rendelek egy Yorkshire teát, ami hamarosan meg is érkezik. Visszafogott kis papírzacskóban szervírozzák a pohárnyi adagot, amit már az applikációban kifizettem, így én csak átveszem, megköszönöm szépen, majd elégedetten szörcsögve szemlélem az esős angol tájat, ahol állandó szereplők a természetellenesen zöld lankák és persze a báránykák, akik minimum tizedmagukkal legelészik le ezt a zöldet. Lehetne-e ennél angolabb a helyzet, morfondírozom, és már majdnem előveszem a Londonban vásárolt Mr Bean-féle Teddy mackót a hátizsákomból, amikor útitársak érkeznek mellénk.
Az LNER vasúttársaság kényelmét élvezzük végig a York-Edinburgh távon. Éljen az üléshez rendelhető tea!
A vagon szinte teljesen üres, de már megérkeztek útitársaink…
Két néniről van szó, akik szépen letelepszenek mellénk a négyes ülés folyosó melletti helyeire, és egy darabig mindenki folytatja a saját társalgását – mi Zsoltival csacsogunk, a két néni meg egymással. De egyre gyakrabban kapom el lapos pillantásaikat irányunkba, és aztán nem kell sokat várni, hogy kibújjon a szög a zsákból.
– Elnézést – szólít meg minket az egyikük – de milyen nyelven beszélnek?
– Magyarul – világosítjuk fel őket vidoran.
– Magyarul, még ilyet! – ámuldoznak ők kánonban.
– Épp mondtam a barátnőmnek, hogy szerintem finnek – jegyzi meg a mellettem ülő néni.
– Közel tetszett járni, rokon nyelv – nyugtatom meg gyorsan.
– Igen, mintha hallottam volna erről – morfondírozik ő – még az egyetemen tanulhattuk…
– Mi ugyanis az egyetemről ismerjük egymást – szól közbe Zsolti nénije. – Leedsbe jártunk együtt, francia szakra.
– Úgy bizony, én pedig el is költöztem Párizsba, a mai napig ott élek. De az Olimpia alatt nem szeretnék ott lenni, meg a családot úgyis látogatom itthon – bólogat a másik.
– Szóval Magyarország. És mi járatban vannak errefelé?
– Hát, ez egy hosszú történet…
A következő órában élénk beszélgetés bontakozik ki köztünk, melyben kitérünk az angol nyelvben megjelenő amerikanizmusokra (“nagyon idegesítő tud ám lenni, de a fiatalok szeretik…”), a lakhatásra (“nagyon-nagyon nehéz, a fiam húsz éve vett egy házat, nem is értettem, miért erőlteti, de ahogy elnézem a mostani árakat, bizony jól tette…”), Zsolti szakdolgozata (“boszorkányüldözés, ez aztán a téma!”), és az, hogy hova tartunk (“Edinburgh nagyon szép, de Newcastle után kezdjenek videózni, onnantól lesz igazán gyönyörű a táj…”).
A nénik szépen beszélnek és választékosan, és néha le is lassítanak, hogy a mi dolgunkat könnyítsék a kattogó vonaton. A nyelvtudás, mint olyan, többször is felmerül, és ők ritka példányok, hiszen az angolok jellemzően nem nagyon szoktak más nyelvet beszélni, ők viszont francia szakosként nem tartoznak ebbe a kategóriába. Magyarországról is kérdeznek, és mint Charlotte esetében, itt is arra jutunk: furcsamód hasonlóak a problémáink.
– A fiataloknak nagyon nehéz manapság – mondja az egyik néni. – Minden nagyon drága, minden nagyon bizonytalan, és sokkal nehezebb elindítani egy életet, mint régen. Magyarországon is ez a helyzet?
Biztosítjuk, hogy hajjaj. Tessék csak eljönni, majd meg tetszik látni.
A láthatáron újabb bárányok tűnnek fel az újabb zöld lankák vonulatai között.
– Nagyon szeretem ezeket a bárányokat, főleg a kis fekete arcukat – jegyzi meg az egyik néni. Igaz, ami igaz, a bárányoknak itt jellegzetes a színezete: bár a gyapjuk fehér, a pofijuk fekete, mintha szenesvödörbe dugták volna a fejüket.
– Most veszem csak észre, hogy ez a “csendes vagon”, ahol ülünk – nevet fel egyszer csak az én nénim (jó hangosan). Igaza van: a mi kocsinkra ki van írva, hogy “quiet coach”, ami annyit tesz, hogy itt nem illik hangosan telefonálni, vagy épp hangos diskurzust folytatni…
– Észre se vettem – vonogatja a vállát a másik néni. – Milyen udvariatlanok vagyunk – teszi hozzá még kajánul, és látszik a szemén, hogy kicsit sem érdekli a dolog.
Arra már nem jut idő, hogy elmeséljük: Magyarországon még a “csendes vagon” kifejezés sem létezik. A nénik búcsút intenek, ahogy a vonatunk lassan begördül Newcastle-be. Nekik ez a végállomás, egy másik egyetemi barátnőjükhöz érkeztek ide látogatóba.
– Nagyon örülök, hogy találkoztunk! – búcsúzik tőlünk az egyikük, míg a másik lelkesen bólogat. – És további jó utazást!
– Milyen édesek voltak – mosolygunk össze Zsoltival, miközben tovább zötyögünk észak felé.
“Ezért kell nyelveket beszélni”, gondolkodom magamban, immár sokadjára, ugyanazon. “Hogy kapcsolatot teremthessünk…”
Közben lassan, szinte észrevétlenül, átlépünk egy láthatatlan határt és vonatunk már Skóciában zakatol. Az ablakon túl pedig utazásunk során először tűnik fel a szürke, bőszen hullámzó, és minden bizonnyal csontfagyasztóan hideg – tenger.
Tajtékos napok.
Teddy is érdeklődve bújik elő a hátizsákomból.
***
Van a Monty Python Repülő Cirkuszának első évadában egy epizód, amiben mindenki skóttá változik. Anglia mint olyan kiürül, az emberek hirtelen támadt dudaszó kíséretében fogják magukat, skót szoknyába vedlenek, és elmenetelnek észak felé, ahol megtöltik Skóciát és egy dudát hatan fújnak.
Meg ne kérdezzétek, mi történik még.
Van, amikor a sztereotípia beigazolódik: Edinburgh-ban szinte a nulladik pillanattól halljuk a dudaszót, és itt
a Waverley pályaudvar mellett valóban eléggé úgy tűnik a tömegben araszolva, hogy mindenki skóttá változott és északra települt. Edinburgh kellős közepén vagyunk, a forgalmas főút, a Princes Street mellett, és kétségbeesetten próbálunk rájönni, hogy tudnánk kikeveredni a városközpontból és megközelíteni a szállásunkat, ami kicsit kijjebb helyezkedik el, a város nyugati felén.
Edinburgh-ban nincs metró, van helyette busz meg villamos, és mi végül felkászálódunk a 26-os emeletes buszra, amin kerek húsz percig békében zötyöghetünk. Edinburgh közel sem olyan monumentális, mint London, bár természetesen ez is nagyváros, de a húsz perc elég arra, hogy sorházak által uralt környékre érjünk, ahol már nincsenek turistahadak. A busz be is mondja a megállókat, amik egy idő után egyre egzotikusabbá válnak. “Drum Brae Gardens”, halljuk, majd kicsivel később: “Drum Brae North”, és így tovább.
És persze a kihagyhatatlan Drum Brae South.
– Mi a fene az a Drum Brae? – nézünk egymásra Zsoltival. Később egy kis kutatás után megfejtem, hogy nagyjából “meredek gerinc”-et jelent (tényleg meredek az út), a két szó pedig skót gael gyökerekkel büszkélkedhet, ami nyelvészeti szempontból érdekes (végül is tanultam én ezekről anno az egyetemen, csak sajnos már annak is több mint tíz éve), viszont előrevetíti, hogy most érkeztünk igazán a fekete levesbe, ami a nyelvi dolgokat illeti.
Végül szerencsésen megérkezünk az edinburgh-i Leonardo Hotelbe. Ez az egyetlen szállásunk az úton, ami tényleg igazi hotelnek néz ki, és úgy is viselkedik. Bár igyekeztünk minden helyszínen olyan szállást foglalni, ami valamilyen szempontból különleges, és nem tucat, Skóciában nem volt túl nagy a választék. Na nem mintha nem lennének hotelek a városban, de meg kell mondjam: árban bizony a felük se tréfa. Mivel a város kisebb, mint London, a lehetőségek is be vannak korlátozva, szóval egy reálisan megközelíthető, kulturált szállás jóval többe kerül, mint amit mi egy szobára szántunk. Ráadásul Edinburgh-ban, úgy, mint Londonban, három éjszakát maradunk, így olyan helyet kerestünk, ami nem feltétlen megúszós, hanem igazán kényelmes is.
Szerencsére, bár az épület egy kommersz hotel, mi teljesen elégedetten vesszük birtokba a szobánkat, ami tágas, van benne egy hatalmas franciaágy (szerintem minimum két méter széles), és még köntöst is kapunk kikészítve, ugyanis a földszinten medence is található…
Az ágy szélessége kedvünkre való, bár takaróból csak egy darabot kaptunk.
De előbb: felfedezés. Fiatal még a nap!
– Végre felvehetem a gumicsizmámat! – lelkendezek, leginkább azért, mert így nem hiába cipeltem magammal ezeket a lábbeliket az egész szigeten keresztül. Az eső már csendesült valamelyest, de azért bőven kitart a nyálkás-nedves idő, amit Zsolti él csak, én nem. Mint később megtudjuk, Edinburgh-nak egyébként még Skócián belül is hírhedten esős mikroklímája van – köze van a domborzathoz meg a tenger közelségéhez, azt hiszem.
Viszonylag konkrét terv nélkül buszozunk vissza a városba, ahol csatlakozunk a Princes Streeten vonuló turistatömeghez. Mindenki az ernyőjével nyeri magának a tekintélyt meg a minimális személyes teret, mi pedig hamar elunjuk a pocsolyákon átugrálást meg a keringőzést, és elkezdünk be-betérni az utca mentén sorakozó szuvenírboltokba.
Ködös sétánk a Princes Streeten.
Zsolti a kék ernyő alatt, a Scott Monument bámulása közben. Bár nem halljátok, közben kitartóan szólt a skót duda.
Kövezzetek meg, de én szeretem nézegetni ezeket a bizbaszokat, főleg, ha kinn szakad az eső, benn meg meleg van és skót zene szól minden üzletben. Zsolti sapkákat mustrál, én meg valami border collie-s cucc után kutatok, hogy az otthoniaknak innen vihessek ajándékot. Végül kutyát nem találok, de skót kockás hámokat igen, amik mellett gyorsan leteszem a voksomat.
Találunk még hosszúszőrű teheneket minden kiszerelésben (pólókon, plüssként, szoborként – amit csak akartok) – ezekről később még lesz szó. Belebotlunk egy rendületlenül táncoló és zenélő skót dudás figurába is, amit ha egyszer elindítottunk, többet nem tudjuk leállítani. Az egyik szekcióban pedig találok egy olyan bevásárló táskát, amin scots / gael szavak szerepelnek, mellettük az angol fordítás. (A scots és a gael teljesen más, mint az angol, egy árva kukkot nem értek belőlük.)
A kirakatböngészés után élelem után nézünk, és betérünk egy pubba (most biztos meglepődtetek), ahol kikerekedett szemmel vesszük észre, hogy a sör itt még drágább, mint Londonban – itt a városközpontban hét font egy pint, míg Londonban általában hat font körül van. Mondták, hogy Edinburgh-ban nem viccelnek az árakkal, de azért más első kézből megtapasztalni.
Zsolti végül nem is sörözik (lassan megcsömörlik, és inkább egy kólát rendel – ezt is megértük), én pedig a ház sörét kérem, mert még az a legolcsóbb. Enni Zsolti salátát kér, én pedig egy “fish cakes” nevű dolgot, ami tulajdonképpen korongosított halrudacska (ami amúgy fincsi). Evés után visszatérünk az utcára (nevezetesen a “Cockburn Street”-re, amit most inkább nem fordítanék le, de vicces), és céltalanul kószálunk a szemerkélő esőben. Ez a Royal Mile, ami az edinburgh-i várhoz vezet, és szintén tele van turistacsapdákkal, de arra pont jó, hogy elbámészkodjuk az időt, és hogy már ne álljunk meg minden egyes skótdudást filmezni meg videózni. Marha sokan vannak, de tényleg.
Saláta és fish cakes, miközben lassan megcsömörlünk a sörtől.
Esőáztatta utca a pubból kilépve. Ma nincs túl nagy forgalom.
Végre felvehettem a sárga gumicsizmáimat!
Energiánk gyorsan apad, így közös megegyezéssel indulunk vissza a hotelbe – többek között azért, mert eltökéltük, hogy ha már van medence, akkor azt bizony mi kipróbáljuk, és ez a terv megvalósításra vár, főleg egy ilyen nyálkás-esős nap után.
A medence még egy szűk óráig van nyitva, de mi lecsattogunk papucsban és köntösben. Odalent egy recepciós pultnál fiatal srác üldögél.
– Sziasztok, elolvastátok a szabályzatot? – kérdez minket.
– Őőő… – állunk megsemmisülten, két pár pipaszár lábunk szerencsétlenül bukkan elő a túlméretes frottírköntösök alól. – Nem – valljuk be töredelmesen.
A srác legyint.
– Mindegy, tulajdonképpen annyi a lényeg, hogy próbáljatok meg nem meghalni – foglalja össze, majd int, hogy mehetünk is.
Zsoltival hamarosan nyakig merülünk a medencében, ami pont elég nagy ahhoz, hogy pár tempót akár úszni is lehessen benne. Én ezt meg is teszem, jólesően nyújtózok ki a víz alatt, sokat talpaló lábaim is értékelik a másfajta mozgást. A feliratok szerint ez meleg víz, bár ez a gyakorlatban csak annyit tesz, hogy nem hideg úszómedencével van dolgunk, de melegnek azért nem nevezném.
– Nem hiszem, hogy a skótok értenék a “termálvíz” fogalmát – jegyzem meg bugyborékolva, mikor kibukkanok a vízből Zsolti mellett.
– Hát nem – erősíti meg ő, miközben enyhén libabőrös végtagjaimat nézegeti.
De azért jólesik, nagyon-nagyon jólesik a medencézés, és ez bizony az a fajta luxus, ami a hotelek sajátja. Tíz napja vagyunk úton, holnap pedig hajnalban fogunk kelni, hogy ellátogathassunk a híres skót felföldre, szóval éppenséggel nem nagyon fogjuk kialudni magunkat. A hoteles medencézés most abszolút megérdemeltnek érződik, és miközben kint kitartóan esik a skót eső, mi kellemesen bugyogunk – záróráig.
Az Edinburgh Castle rejtélyes párába burkolózva.
Tizenegyedik nap: Edinburgh II.
A Szőrös “Tehín”, felföldi huppanók, az állunk keresése, meg persze Nessie-é, aki helyett egészen mást találunk
Hogy mi fáj jobban annál, mint nyaraláson korán kelni?
Nyaraláson korán kelni, és ezért elmulasztani a bőséges és mesés hotel reggelit, ami helyett ugyan kértünk elvitelre elemózsiát, de a vézna tojásos szendvics azért mégsem teljesen ugyanaz, na.
A hajnali kelés apropója, hogy a híres, mesébe illő skót felföld azért több óra autóútra fekszik Edinburgh-tól, számunkra pedig az egyetlen módja annak, hogy ezt láthassuk, hogy befizetünk egy egynapos szervezett útra. A buszok reggel nyolckor indulnak, de természetesen nem a szállásunktól, hanem a városközpontból, ahová még vissza kell buszoznunk és kutyagolnunk, ami a ritkán járó 26-os busszal és a ránk váró hegymenettel nem két perc, hanem inkább egy bő óra.
Mikor kissé kifulladva megérkezünk a macskaköves főútra, ahová rendelve vagyunk, egy viszonylag hosszú sor végére kerülünk. A sor célja, hogy feltöltse az egyes számú buszt, amire ráfestették a jellegzetes, felföldi hosszú szőrű tehenet – ez egyben az utat szervező cég logója is. “Hairy Coo”, hirdeti büszkén a felirat, ami nagyjából így hangozna magyarul: “Szőrös Tehín”. Mi a második buszra kerülünk fel, és hamarosan már az üléseken elhelyezkedve várjuk az indulást bele az ismeretlenbe. Az én esetemben beüt a reggeli fáradtság + hideg kombó is, így sapkában és sálban borzongok Zsolti mellett, miközben a busz lassan kitekereg a ködös városból, és észak felé fordul.
Minden applikálható ruhadarabot felvettem, hogy bírjam a reggeli didergést.
A skótok jellegzetes akcentussal beszélik az angolt, aminek része a különös dallamosság, az “r” hangok angoltól szokatlan pörgetése, és a kettőshangzók hiánya. A “break” szó például skót akcentussal egész jól leírható azzal a fonetikával, ahogy magyar anyanyelvűként mondanánk – “brék”, rendes, “magyar” r-el. Én imádom ezt, számomra a skót akcentus olyan, mint egy ínyencnek a Michelin-csillagos fogás az étteremben. Lehet ízlelgetni, lehet merengeni rajta, és főleg: valamiféle kihívást jelent, amit még pont meg tudok ugrani. Már úgy általában. Van azért olyan, hogy az angol anyanyelvűek se értik a skót kollégát (true story).
A mi buszsofőrünk egy kedélyes férfi, aki előszeretettel sztorizza végig az utat, és hiába van ködös korán reggel, szinte be nem áll a szája. “Legalább gyakorlunk”, mondjuk Zsoltival, és erősen hegyezzük a fülünket, miközben kiérünk a nyomott Edinburgh-ból és szinte azonnal elkezd tisztulni a levegő körülöttünk. A sofőr közben barátságosan ismerteti velünk a játékszabályokat.
– Ha nem értek vissza időben, akkor ki kell hagynunk egy vagy két megállót, hogy tartani tudjuk a menetrendet, így kérlek, erre figyeljetek oda. Ha jók lesztek, csinálunk egy bónusz megállót is hazafelé.
– A biztonsági övet mindenki kösse be. Engem ugyan nem érdekel, ha bajotok esik, de a bírságot én is kapom, szóval légyszi.
– Skóciában ha valamivel egyetértünk, akkor nem azt mondjuk, hogy “yes”. Azt mondjuk, “aye!”. Szóval: mindenki értette a fenti szabályokat? (AYE, zengi a busz válaszképp.)
Tőlünk balra közben feltűnnek a kelpi szobrok, ezek a harminc méteres lófejek, amik tudomásom szerint a világ legnagyobb lószobrai. A kelpi egyébként tulajdonképpen egy mitológiai “víziló”, mármint vízben élő ló, de azt ne kérdezzétek, mire jó a két óriási lófej itt a pusztában.
Úgy másfél óra buszozás után megérkezünk az első településre, Callander városkába.
– Ez Skócia demográfiailag legöregebb települése – ismerteti a lényeget a sofőrünk. Szerencsére megérzi, hogy ez a megfogalmazás nem ütött akkorát, mint szerette volna, ezért folytatja. – Tehát nem a legrégebbi település, hanem nagyon sok idős ember lakik itt. Népszerű hely a nyugdíjasok körében. Az átlag életkor (na most kapaszkodjatok meg) 70 év.
Én még nem adtam fel a meleg ruhákat, szerintem továbbra is hűvös van.
Callander ártalmatlan látképe.
Jólesik lekecmeregni a buszról, és bár Callander egy nagyjából egyutcás településnek tűnik, megkapó hangulata van a rendezett kis házikókkal, a távolban magasodó hegyekkel, meg a pékséghez sorban álló látogatókkal. Mi Zsoltival egy tó mellé sétálunk ki, ott pedig felmászunk egy dombocskára, ahonnan tulajdonképpen az egész falut beláthatjuk, plusz megcsodálhatjuk a jóformán már teljesen elillant köd maradék pamacsait a horizonttal egyvonalban. Zsolti közben vetkőzik.
– Megint meleg van – panaszolja. A sált és a pulcsit már levette, most már csak az esőkabátja van rajta. Én még sapkában és sálban tolom, mert a meleg buszból kimászni nem volt egyszerű eset nekem, a hidegvérűnek.
Callander a dombocska egyik oldaláról…
… és a másikról.
Callander határában a buszunk még egyszer félrehúzódik úgy tizenöt percre, itt ugyanis helyes kis karámokban pár hosszúszőrű “tehín” legelészik, és természetesen minden felnőtt azonnal átmegy gyerekbe, csak fotózkodhasson a tehenekkel és etethesse őket fűvel egy pár másodpercig. Amúgy a tehenek tényleg cukik, hosszú tincseik lassan lengenek a szélben, és szemükbe hulló frizurájuk különös eleganciát és sármot kölcsönöz nekik.
Az ajándékboltban egy fontért kapható “tehín táp”, ami olyasminek néz ki, mint a zoo csemege; mi nem veszünk, de a boltot így is a tehenek képei uralják. Lehet kapni tehenes párnát, plüsst, díszpárnát, porcelánt, alátétet, táskát, pólót, naptárat és hűtőmágnest is. Nem veszünk ilyesmit, ellenben megakad a szemünk egy naptáron, aminek a képein – ha lehet hinni a borítónak – félmeztelen, skótszoknyát (azaz kiltet) viselő férfiak jógáznak. Rögtön meg is beszéljük, melyik barátunknak vennének ezt meg, ha erre vetemednénk (ha ezt olvassa, valószínűleg úgyis magára ismer 😂).
Az igazi, hamisítatlan hosszúszőrű tehén…
… és saját marketinggépezete.
A kitérő után buszunk tovább indul a tetszetős hegyek felé. Amikor sofőrünk nem beszél, skót kötődésű zenéket játszik le nekünk. Én például külön örülök Amy Macdonald zenéjének, de hamarosan vége a muzsikának: újabb közlendő érkezik.
– Nagy pillanat ez: hamarosan megérkezünk az “igazi” skót felföldre – kezdi mondókáját a sofőrünk, miközben egyre meredekebb hegyek mellett hajtunk el. – A felföldre lépésnek azonban megvan a maga rituáléja, ezért mindenkit arra kérek, hogy pontosan kövesse az utasításaimat. Rendben?
Csend.
– Azt kérdeztem: RENDBEN?
– AYE! – üvölt fel a busz. Kezdünk olyanok lenni, mint egy osztálykirándulás.
– A feladat: amikor szólok, mindenki emelje fel a kezét. Magasra, magasra, mint a felföld!
“Ez nem lesz nehéz”, gondolom, és már jön is az instrukció:
– És itt is vagyunk a felföldön… MOST!
– ÁÁÁÁÁÁÁ – ordít fel egy emberként a buszon mindenki (természetesen égnek emelt kezekkel). A busz ebben a pillanatban hajt át egy nagyobb döccenőn, aminek köszönhetően hirtelen mindenki gyomra liftezik egyet, a felemelt kezek miatt pedig egyenesen olyan érzésünk van, mintha egy hullámvasút csúcsán haladtunk volna át éppen.
– Hát üdv a skót felföldön! – kiált bele a mikrofonba a merénylőnk nevetve, az utasai pedig kicsit meghökkenve nevetnek vissza.
Ami innentől következik, azt szavakkal elég nehéz visszaadni. A skót felföld képével valószínűleg mindenki találkozott már, leginkább filmeknek köszönhetően. A táj meseszép, az óriási zöld hegyek egyre sziklásabbá válnak, egyre inkább megnyúlnak, és szinte kényszerítenek, hogy minden szögből lefotózzuk őket. A másik oldalon épp egy viadukt mellett haladunk el, de már fordulok is vissza, mert a mi oldalunkon három újabb csodahegy bukkan elő épp, amiket ismételten muszáj lefotóznom…
Belépünk a Skót Felföld területére, és rögtön eláll a szavunk. Pedig ez még csak a bemelegítés.
Rövid megálló, még több fotótémával.
És itt vannak kedvenc kis bárányaink is (nem díszletként).
Felföldi bari közelről.
Megállunk egy kisebb kilátó pont mellett, ahol egy páros skót zászlót feszít ki a mesés látóhatár előtt, és azzal fotózkodik. A háttérben ismételten birkák legelésznek (a kis fekete arcúak), de itt semmi nem díszlet, ők tényleg ide tartoznak. Picivel odébb újra megállunk, a glencoe-i “három nővér” kilátópontnál. A “három nővér” tulajdonképpen három gyönyörű hegyet takar, amik egymás mellett magasodnak: ezekre nem felmegyünk, hanem alulról nézünk fel rájuk, miközben egy skótszoknyás egyén dudán játszik mellettünk. A három oromnak neve is van: Aonach Dubh (Fekete Gerinc), Gearr Aonach (Rövid Gerinc), and Beinn Fhada (Hosszú Hegy). Mellettünk turista ösvény kanyarog, amin komótos túrázók vonulnak végig lassan. Ez a szakasz a West Highland Way útvonal része, ami kb olyan mint egy skót El Camino. Zsolti már el is határozta, hogy egyszer végig fog menni rajta.
A skót zászló, büszkén kifeszítve.
A három nővér. Lenyűgöző látvány. Alattuk a West Highland Way túraútvonal kanyarog.
Zsolti átszellemül.
A kulisszák mögött.
Miközben lassan begurulunk a kis településre, azon gondolkozom, milyen közismert legenda helyszínén is járunk – de őszintén szólva engem sokkal jobban érdekel a táj és a hangulat, mint a van/nincs Nessie-kérdés. Persze az ajándékboltok itt is kitesznek magukért, és tonnaszámra árulják a víziszörny különböző megtestesüléseit, a pici porcelánoktól a hatalmas plüssállatokig. Egytől egyig visszataszítónak találom őket, azon kívül pedig illúzió rombolónak is valahol. Mintha a Himalájában árulnának jetifigurákat.
Fort Augustus, a Loch Ness partján.
A buszon ülők nagyrésze befizet egy hajókázásra, hogy “megkeressék” Nessie-t, mi viszont úgy döntünk, inkább a saját tempónkban néznénk meg a tavat meg Fort Augustust. Először is eszünk – hamburgert, és egy meglepően finom lencselevest – majd ráérős sétára indulunk a tó partján. A hosszúkásan keskeny víztömeg déli partján állunk, a hatalmas tó másik végét nem látjuk, bár csak fele olyan hosszú, mint a Balaton (a Loch Ness 36 km, míg a Balaton 77 km hosszan nyújtózik). Talán a közeli magas hegyek teszik, de a Loch Ness mégis monumentálisnak érződik.
A várva-várt Loch Ness. A kishajó időközben már kifutott.
A hajó közben kifut, hogy kis kört tegyen, mi pedig folyamatosan hámozzuk le magunkról a ruharétegeket. A reggeli köd után, ahol még sapkában és sálban indultam neki a napnak, most egy szál topban sétálgatok. 23 fok van, és szikrázó napsütés. Zsolti még a cipőjét is leveszi, és bokáig belegázol a tóba. Célba is veszi egyszerre négy kacsa. Nessie-nek nyomát sem látjuk, ellenben az egyik tóparti ösvényen vadnyulakba botlunk, akik felhőtlenül rohangásznak a farönkök és kőhalmok között. Két tóparti fa törzse közé valaki függőágyat feszített, ami most üresen leng ide-oda.
Csendes nyugalom, amihez finom, frissen vágott fa-illat adja a tökéletes hátteret.
Megveszekedett vadnyúl.
Csend van és béke, a turistanyüzsi kicsit messzebb van tőlünk, így mi zavartalanul élvezhetjük a tó hangulatát és a környezet vadregényességét. A Loch Ness Skócián belül is északon helyezkedik el; mivel utazásunk során végig észak felé haladtunk, ez különleges jelentőségű pillanat, hiszen elértük a “csúcsot” ezen a közel kéthetes túrán. Előttünk csak a végtelennek tűnő víztömeg nyújtózik, benne a legendával.
– Na, jönnek is vissza – jegyzem meg egy idő után, mikor látjuk, hogy a kishajó megfordult, és már a kikötő felé tart.
Egyáltalán nem bánjuk, hogy mi más utat választottunk.
A Loch Ness kevésbé fotózott oldala, és a “más út”.
***
A hegyek lassan zsugorodnak.
Hazafelé megállunk még egy tó mellett egy rövid kilátásra, valamint útba ejtjük Pitlochry települést, ami többek között whisky ízű fagyijáról híres. Szívesen megkóstolnánk, de mivel rögtön hárombusznyi ember áll be a fagyizóba, inkább megint csak sétálgatunk. Egy whiskyfőzde mellett is elhajtunk – mint kiderül, sofőrünk a téli időszakban többek között nekik is futárkodik. Ezen kívül megtudjuk, mi Skóciában a legveszélyesebb állat: ez a “midge”, amit kb szúnyogfélének kell elképzelni. Csíp ez is, mint a veszedelem, és felhőkben vándorol késő tavasztól késő nyárig. Még egy dal is született róla, amit sofőrünk természetesen kötelességének érez lejátszani.
Még egy mellékes megálló, egy kevésbé ismert “loch” partján.
Pitlochry. Ha több időnk lenne, ide is beülnénk.
Edinburgh-ba egy monumentális hídon át jutunk vissza: ez a Forth Road Bridge, ami a viccesen hangzó “Firth of Forth” torkolaton ível át. Zsoltival nem kicsit örülünk, hogy lassan hazaérünk, ugyanis a hazaúton már annyira fáradtak voltunk, hogy ülve elaludtunk, ami kicsit sem jellemző ránk. Azon gondolkozom: ez valószínűleg nem a mai nap eredménye, hanem az elmúlt tizenegyé, hiszen ezek mindegyike fantasztikus kalandokat tartogatott számunkra. Ma eljutottunk a legészakibb pontra, és tisztelettel hátraarcot csináltunk, de a látottak lehunyt szemünk mögött is élénken élnek: a Loch Ness csillogása, a zöld lankák és a kies hegyormok mind olyan képek, amiket soha nem fogunk elfelejteni.
Ó, Skócia, te csodás…
Romantikus merengésemnek Edinburgh könyörtelen mikroklímája vet véget, ami a napsütést visszacseréli nyirkossága és ködre, valamint most már sötétségre is. Mivel ki vagyunk éhezve, egy Tesco felé vesszük az irányt, és feltankolunk kicsit, többek között zacskós instant levesekből, majd felpattanunk a buszra és fél óra múlva már egy forró zuhany után, cicanadrágban és túlméretezett pulcsiban heverek a királyi méretű ágyon, kezemben a tűzforró instant levessel. Élvezem, hogy a köd kinn rekedt, és hogy Zsoltival együtt kuckózhatunk.
Mit ad Isten, a tévében ezeréves Legyen Ön is Milliomos! részek ismétlései mennek, és van olyan kérdés, amire még mi is tudjuk a választ (a játékos viszont, meglepő módon, nem).
Néha a boldogság egy gyönyörű hegy a skót felföldön.
Néha pedig csak egy bögre instant leves egy meleg szobában, ahonnan körültekintően kizártuk a ködöt.
Visszatérünk Edinburgh-ba, avagy az utolsó napos másodpercek.