Tizenkettedik nap: Edinburgh III.
Artúr széke, meredek kalandok, rekettyés, whisky kóstolás, füstölt hód. Na de hogy jön ide Frankenstein?
Az edinburgh-i Leonardo Hotel bárhol lehetne a világon, mivel szőnyegpadlós-svédasztalos reggelije teljes mértékben nélkülöz minden helyi jellegzetességet. Ellenben kiadós, finom, és változatos. Ha az előző, közel két hétben csupa ilyen helyen szálltunk volna meg, bánnám; így viszont, hogy a többi szállásunkban mind volt valami egyedi, teljes lelki nyugalommal majszolom a rántottát meg az egyebeket. Nem bánom azt sem, hogy ma nem kellett korán kelni: se kijelentkezés, se vonat, se felföldi távolsági busz nincs a láthatáron. Londont leszámítva Edinburgh az egyetlen város, ahol nem két, hanem három éjszakát töltünk, és még csak a másodikon vagyunk túl.
Miénk az egész nap. Kár, hogy ez egyben az utolsó teljes napunk is az országban.
Arra az esetre, ha esetleg úgy éreznénk, még nem láttunk elég zöldet tegnap, biztos tervvel készültünk: könnyed délelőtti sétaként célba vesszük az Arthur’s Seat névre hallgató… hát… tulajdonképpen parkot, illetve annak nevezném, ha nem lenne egy böszme nagy domb a közepén, ami csak elsőre tűnik barátságosnak. Én kicsit úgy képzelem, mint a Bikás dombot, esetleg picit sziklásabb lehet itt-ott, morfondírozom, miközben a buszon zötykölődünk keresztül a városon, majdnem egy órán keresztül.
A környék egyelőre nem tűnik gyanúsnak, mivel zömmel kutyagazdikat látunk, akik az (egyelőre) lapos tájon futtatják az ebeket. A hely neve is barátságos, hivatalosan Holyrood Parknak nevezik, tehát megnyugszom: ez mégiscsak egy park.
Park, egy kis huppanóval.
A helyzet akkor kezd komolyodni, mikor egy kanyar után meglátjuk, hol is terveztük mi a laza délelőtti sétálgatást. Az Arthur’s Seat tulajdonképpen egy 251 méter magas “hegy”, aminek a megmászása egy picit komplikáltabbnak tűnik, mint amire mi először gondoltunk. A magassága egy dolog – láttunk mi már ilyet városban, hiszen a Gellért-hegy is közel ez a méret a maga 235 méterével. Vadregényességi skálán viszont határozottan ez a skót látványosság nyerne: tele van kiszögellésekkel, egyáltalán nem jól kiépített ösvényekkel, amik logikátlanul, girbe-gurbán vezetnek (hozzávetőlegesen) a csúcs irányába. Nagyjából olyan benyomásom van, mintha valaki ráöntött volna egy vödör vizet ennek az oromnak a feje búbjára, majd ott húzta volna meg az ösvényeket, ahol lecsorogtak a kis patakok (valószínűleg egyébként valami hasonló történt, csak lávával, mivel ez a képződmény eredetileg vulkán volt, mint Badacsony, nekem csak az a furcsa, hogy az ösvények kicsit ilyen “csináld magad”-módon vannak jelen; hol tudod, merre kell menned, hol nem).
Megindulunk felfelé. A csúcs egyelőre homályba burkolózik.
Zsoltinak marad energiája arra is, hogy kis kitérővel felkaptasson ehhez a romhoz.
Azért mi természetesen nekivágunk, sok más turistával és jó pár kutyával együtt. Utunkat jellegzetes, sárga virágú bokrok kísérik, amik mintha egyenesen a kövekből, sziklákból nőnének ki, azt viszont elég sűrűn és többedmagukkal teszik.
– Azt hiszem, ez a rekettye – mondom bizonytalanul. Egyébként később utána nézek, és kiderül, hogy igazam is van. (És ha még mindig nem nézted meg a Gyalog Galoppot, akkor kár beléd a szó, hogy miért vicces a rekettye).
Hős póz a buxussal.
“Hozzatok egy második rekettyést, és a szintkülönbséget lejtős ösvénnyel hidaljátok át!”
Az első tizenöt perc után diszkréten vetkőzni kezdünk, mert az ösvények kitartóan emelkednek, mi pedig szép fokozatosan leizzadunk. Ne felejtsétek, hogy Edinburgh-ban nagyjából állandóan készülni kell az esőre, ma is stílusos, borongós időnk van, és mi ehhez öltöztünk. Hát, kár volt.
Az egyik kutyasétáltató bácsi például nyugodtan és egy szál pólóban közelít felénk, ő már lefele jön a dombon. Szóba elegyedik két hátizsákos turistával, és miközben beszélgetnek, lassan a kutyája is beéri a társaságot – majd megállás nélkül, változatlanul komótos tempóval el is hagyja őket.
– This is top speed – mutat rá a bácsi az idős, cammogó kutyusra nagy szeretettel, jelezve, hogy amit látunk, az a négylábú csúcssebessége. Mi is és a másik páros is olvadozunk a szenior kutyatempó láttán, mielőtt folytatnánk a kaptatást.
Aztán itt van egy másik páros, két nő. Először csak azt vesszük észre, hogy velük is van egy kutya, ezért át is siklik rajtuk a szemünk, második blikkre viszont kiszúrjuk, hogy egy másik kis lény is álldogál pórázon mellettük: egy cica. A különbség csak annyi, hogy míg a kutya óriási energiabedobással ugrál a gazdik körül, és szemmel láthatólag alig várja, hogy folytatódjon a csúcstámadás, a macska kicsit zavartan, ha nem lenézően üldögél egy fűcsomó mellett, és a testtartásából azt olvassuk ki: miért is kellett nekem ma ide jönnöm?
– “Ilyen lúzerek vagytok, hogy felgyalogoltok? Én várom, hogy felvigyenek a serpáim” – szinkronizálja Zsolti a valószínűleg nem önjelölt hegymászó-cicát.
Egyre feljebb jutunk. Mások azért pihennek is.
Kaptatásunk tovább folytatódik, nagyjából egy óra telik el, mire az utolsó méterekhez érünk. Itt már igazán nincs ösvény, helyette barátságtalan sziklák és hasadékok labirintusában kell támaszt találni a lábunkkal, míg egyszer csak kibukkanunk a hegyecske tetején. A körpanorámát még élveznénk is, ám pár másodperc alatt apró, fekete kis rovarok lepnek el minket, amik valamiért itt fenn csoportosulnak, és rendkívül kellemetlenek/undorítóak. Körülbelül akkorák, mintha repülő hangyák lennének, szóval pont elérik azt a méretet, ami már vizuálisan felkavaró számomra.
– Mi a franc?? – forgok zaklatottan a tengelyem körül, miközben a levegőt csapkodom. – Mik ezek??
A mai napig nem tudom, hogy vajon ezek a kis fekete, repülő rovarok azonosak voltak-e a híres-hírhedt “midge” nevű teremtménnyel, bár azt mondják az okosok, azok inkább a felföldön jellemzőek és csípést sem találtunk magunkon később. Mindenesetre ezen a szép, borongós, májusi napon öt perc alatt elérik, hogy elegünk legyen a kilátóból, és rohamtempóban keressünk egy ösvény-szerűséget lefele. Ez többé-kevésbé sikerül is, igaz, az ösvény csak félig van jelölve vagy kiépítve, és egy kifejezetten meredek szakadék mellett halad.
Amit én láttam Zsoltiból a csúcson…
… és amit mindketten láttunk a csúcsról.
– Azért ezt az Arthur’s Seat dolgot nem stresszelte túl az edinburgh-i önkormányzat – füstölgök, miután lefelé igyekezve rosszul lépek, megcsúszok, és majdnem hasra esek.
– Miért, mit akarsz, van kerítés – jegyzi meg Zsolti, aki mögöttem lépked.
– Kerítés? – csodálkozva nézek körül. – Ja, hogy ARRA gondolsz ott, a hegyoldalban, arra a két kidőlt cölöpre a kanyarban??
Háttérben az ominózus kerítés látható.
Rekettyéééés úúúút, ha végig megyek rajtad…
Ilyen, és ehhez hasonló beszélgetések közepette araszolunk lefelé, vissza a parkba, ahol szembesülünk vele, hogy van még úgy egy óránk odaérni az Edinburgh Castle mellé, ahol is whisky kóstolás lesz a program. Nem vagyunk olyan messze, akár gyalogolhatnánk is, ám…
– Szívem…
– Igen?
– Szálljunk buszra.
– Támogatom.
És így esik, hogy a sikeres, ámbár rovaros hegymászás után megfáradva fordulunk egy igazán méltó záróprogram irányába: ide nekünk azt a skót whisky-t, mutassátok meg, mi ez a nagy felhajtás eme itóka körül!
***
Az edinburgh-i vár csinosan magasodik a város fölé, és mi ráérősen bóklászunk a környékén. Az idő szép, büszkék is vagyunk egy kicsit magunkra, hogy megmásztuk az Artúr székét délelőtt, most pedig az a kellemes program vár ránk, hogy megfelelő felhajtás közepette ismerkedhetünk meg a híres-neves scotch-al. Én mondjuk nem vagyok nagy whisky-s, de azért ezt bűn lenne kihagyni. Egyrészt. Másrészt itt van Zsolti, aki viszont őszintén rajong a műfajért.
Időben érkezünk, így még van idő egy kis bóklászásra.
Színes házikók.
A hely, ahova igyekszünk – a Scotch Whisky Experience – közvetlenül a vár kapuja előtt található, a kiállítást ötven perces turnusokban lehet végigjárni. Ez azért van, mert az “élményt” élő narrációval, kóstolással, és videós vetítésekkel élénkítik, így mi kapunk egy tűzrőlpattant, vöröshajú skót lasst, vagyis lányt (igen, a híres skót juhászkutya, Lassie neve “lánykát” jelent, egyébként), aki a Lorna nevet viseli.
Mielőtt belépünk az elsötétített kezdőterembe, a jegyszedő kedvesen megkérdezi, kérünk-e audio guide-ot, ami húsz nyelven tudja tolmácsolni azt, amit Lorna majd angolul elmond. Tréfásan megkérdezzük, hogy vajon magyarul tud-e a kütyü, de csak egy zavart/lesajnáló pillantást kapunk.
Bezzeg a mögöttünk érkező japán párosnak nincsenek ilyen problémái.
Ahogy elindul a vetítés és a magyarázat, egy kicsit sajnálni kezdem, hogy nincs magyar audio guide. Az alkoholos italok készítésének szókincse (úgy mint lepárlás, cefrézés, fermentálás, és a többi) relatíve távol áll tőlem, így nem állítom teljes bizonyossággal, hogy 100%-ban értem, amit elmondanak nekünk. Néha fordítok egy kicsit Zsoltinak, de az az igazság, hogy nem vagyok túl jó szinkrontolmács, és ha egy picit nem figyelek, máris elvesztem a fonalat, így inkább abbahagyom és bízom Zsolti saját angoltudásában. Közben látunk mindenféle csudát, egy ponton például benn állunk egy vetített pincében, miközben a falak “megtelnek” vetített whisky-vel.
Az egyik teremben le lehet ülni, és Lorna időjósként áll velünk szembe, miközben a háta mögött megjelenik Skócia térképe. Kis kártyákat is kapunk, amiken szintén Skócia szerepel, valamint öt kis ovális kör: mindegyiknek más színe van, és más térség neve van beleírva.
– A kártya, amit kaptatok, Skócia whisky-s területeit mutatja be – kezd bele Lorna, miközben a háta mögé mutat, ahol időközben megjelent ugyanaz az öt név. – Mindegyik területnek más, jellegzetes ízvilága van, így egy tapasztalt whisky-szakértő könnyen meg tudja mondani, melyik whisky-t hol készítették.
Nézegetem a térképet és a kártyát – bár utóbbit a sötétben alig látom. A teremben csak a vetítés ad fényt. A nevek közül csak kettőt ismerek fel: a Lowland az “alföld”, vagyis Edinburgh és Glasgow környéke, ahol most is vagyunk. A Highland pedig a “felföld”, a Loch Ness vidéke, ahol tegnap jártunk.
– A Lowlanden és a Highlanden kívül itt van még Campbeltown (Lorna a délnyugatra fekvő részre mutat), Islay (egészen nyugaton járunk), és végül Speyside (messze fenn, észak-keleten). Mindegyiknek más az ízvilága, a kártyák hátoldalán képekkel jelöltük, milyen aromákat lehet felfedezni a helyi készítményekben.
Mivel sötét van, épp arra gondolok, hogy semmi kedvem a képeket bogarászni, de a csavar még hátravan.
– Ezen kívül – folytatja Lorna lelkesen – a kártyák szagosítottak. Ha például megdörzsölitek a Lowland feliratú részt, és utána megszagoljátok a papírt, akkor fogjátok érezni az itt uralkodó aromákat – mint például a citromot, ezen a vidéken ugyanis enyhén citrusos ízvilágot preferálnak.
Mindenki lázas dörzsölésbe kezd, olyan, mintha illatosított kaparós sorsjegyeket kaptunk volna. Az orromhoz emelem a papírkát, és határozottan citrom illatot érzek – de keveredik még pár dologgal. Erősen hunyorítok a sötétben: a citrom képe mellett égett pirítóst és egy búzakévét vélek felfedezni.
Lorna már megy is tovább. A Highland whisky-hez valamiféle rózsaszínes-lilás növény tartozik, aminek a nevét ha agyonvertek se fogom tudni megmondani, valamint mandula és méz. Speyside kedvelők körtével, banánnal, illetve fahéjjal találkozhatnak, míg a Campbeltown-féle whisky-ben alma is akad. Az utolsó verzió, az Islay, a legfurcsább: a képen hamu, égő zsarátnokok, meg valami zöld alapon fehér kereszttel ellátott üvegcse szerepel. Az Unicum jut róla eszembe. A szaga is elég fura, leginkább füstösnek mondanám.
Annyira lefoglal minket ez a szenzoros bűvölet, hogy jámbor birkaként hagyjuk magunkat átterelni a következő terembe. U alakban ültetnek le minket, és mire felocsúdok, az asztalokra rávetítik az öt oválist – az öt térség szimbólumát – és mindenki elé leraknak egy csinos kis poharat. A pohárkának meglehetősen öblös alja van, keskenyedő szája, és egy pici “talapzaton” áll. Olyan, mintha egy apró emelvényt kapott volna.
Lorna mesél még kicsit a whisky-főzés rejtelmeiről. Megtudjuk például, hogy a hivatalos skót whisky-nek, azaz a scotch-nak legalább három évig és egy napig kell érlelődnie, az alkoholtartalma pedig minimum 40% kell, hogy legyen.
Bevallom, minket egyre jobban izgat a kóstolás, és nemsokára meg is kapjuk az instrukciót.
– Gondolom, kitaláltátok, hogy az öt kör az öt térséget jelöli – mosolyog Lorna. – A hatodik kör a “blended”, azaz a kevert whisky. Csak tegyétek rá a poharatokat arra a körre, amelyik térség ízvilágát szeretnétek ma megkósoltni, és hamarosan töltünk.
Nehéz döntések.
Rövid mérlegelés után a Lowland típus mellett döntök (ez volt a citrusos). Reménykedve kortyolom a célpiát, ám sajnos citrusos ízt sehol nem tudok felfedezni benne. Nekem tömény alkohol íze van, és némileg csalódottan nézek Zsoltira, aki viszont elégedetten és csillogó szemmel cuppog mellettem.
– Mmmm, ez nagyon jó – forgatja a poharat a kezében, szakértői lögybölgetéssel kísérve a véleménynyilvánítást. Ő a Campbeltown-verziót választotta, egyébként.
A túra utolsó szakaszában megcsodálhatjuk a világ egyik legnagyobb bontatlan whisky-gyűjteményét, és kapunk ajándékba egy-egy kóstoló poharat is. Az utolsó ajtó egy kóstoló térbe vezet, drágább jegyek tulajdonosai ugyanis végig próbálhatják a teljes szelekciót, illetve olyan csomag is akad, ahol ételfogyasztás is dukál az alkohol mellé, Skócia ízei címen.
A világ egyik legnagyobb bontatlan whisky-gyűjteménye (részlet). Impresszív.
A mai kínálat.
Egy a tanároknak 🙂
A mi mezei jegyünk csak egyfajta whisky-t tartalmazott, de azért odaőgyelgünk a pulthoz, ahol egy másik vöröshajú lány álldogál. Felvilágosít minket, hogy egy újabb összeg befizetése után lehetőségünk nyílik a további kóstolásra.
– Á, mindegy, annyira nem fontos, hagyjuk – zárja le a témát Zsolti, és ellép a pulttól. Nekem annyira nem szívügyem a whisky, így nem győzködöm, de ő végül tétovázva megáll a kijárat előtt.
– Mondjuk nem valószínű, hogy ide visszajövünk – bizonytalanodik el a whisky-szakértőm.
– Szívem, én nem ítéllek el, ha most visszamész a pulthoz.
– Na jó, meggyőztél – vidul fel Zsolti, így hamarosan újra a vöröske előtt állunk, zavartan vigyorogva.
– Meggondoltuk magunkat – jelentem ki hetykén, miközben Zsolti örömködve veszi át a hosszúkás fatálcát, amin négy pohárka és egy nagyobb adag víz található.
Zsolti a kóstolás előtt némileg feszélyezetten…
… pár perccel később pedig egy filmsztár lazaságával 😀
A lány kedvesen odairányít minket egy félreeső asztalkához, ahonnan remek kilátás nyílik a városra. Én nem kértem magamnak whisky-t, de megegyezünk, hogy azt a fajtát, amit Zsolti már a túrán megkóstolt, én iszom majd meg.
És így kezdetét veszi egy komótos kóstolgatás. Zsolti véleményezi a Lowland whisky-t (annyira nincs hasra esve tőle), ellenben a Highlandre elismerően csettint, pedig annak az illata engem kifejezetten szappanra emlékeztetett az aromakártyánkon.
– Ez jobban csúszik. Nem marja annyira a torkomat, mint a másik – összegzi a véleményét.
– Akkor most melyik van az első helyen?
– A Highland és a Campbeltown, fej-fej mellett.
Rajtam a sor, beleiszom a Campbeltownba.
– Az utóíze vaníliás – ízlelgetem. – Nem rossz. De csak az utóíze. Miközben iszod inkább túl akarsz lenni rajta, mint a pálinkán.
Az utolsó whisky az Islay, ami viszont kifejezetten füstös, a kártyán is és a pohárban is. Sőt: kicsit olyan, mintha egy szalonnasütésbe szagolnánk bele. Zsoltival abban állapodunk meg, hogy mindketten megkóstoljuk, akkor is ha rossz (ez tűnik a legextrémebb kreálmánynak), mi ugyanis ilyen furcsa pár vagyunk. Szeretünk együtt szenvedni.
Zsolti kezd.
– Uh… – fintorodik el szinte azonnal. – Mintha füstölt hordót nyalogatnék.
– Füstölt hódot???!!!
– HORDÓT!
– Ja…! Na jó, most én jövök. Lássuk meg, lesz-e nekem is olyan jó, mintha füstölt hódot nyalogatnék.
Beleszagolok a pohárkába.
– Uhh… már a szagát is nehéz amúgy elviselni. Ezt most húzzam le? – nézegetem a kevéske folyadékot a pohár alján.
– Nem, hát annyit igyál, amennyi jólesik.
“Egy életem, egy halálom” üzemmódban majdnem az egész maradék whisky-t ledöntöm. Majd feszült csend áll be kettőnk között, amit pár másodperc múltán én török meg.
– Az baj, ha ez nekem ízlik? Szerintem ez jó! Tetszik ez a füstös íze. Olyan krarak… karakterisztikus.
– Mondd csak még egyszer.
– K-a-r-a-k-t-e-r-i-sz-t-i-k-u-s – nevetek. – Ki tudom mondani. Még… Nekem ez ízlik! Szerintem ez finom!
Lehúzom a maradékot is, miközben Zsolti rajtam nevet.
– Füstölt hód! Amúgy slàinte mhath, Édesem! – nevetek én is.
Slàinte mhath (ejtsd: “szlándzse vá”), azaz gael nyelven “egészségedre!”. Ez is rajta van a kis kártyánkon. Jó ötletnek tartom, hogy ráírták: alapesetben is elfelejteném, így meg, hogy ez a whisky-kóstolás tulajdonképpen hosszú utazásunk búcsúestéjének csak a nyitánya volt, kétszeresen pártolom az ötletet, hogy adjuk írásba a fontosabb információkat.
Enyhén imbolyogva állunk fel az asztaltól, hogy ma este megfelelő módon vegyünk búcsút az Egyesült Királyságtól.
Ha kicsi a tét, a kedvem sötét!
***
“Nae Bairns, Dogs Welcome”, áll az egyik pub ajtaján, ami mellett elsétálunk. A gael tudásom nem az igazi, de ha jól értelmezem, a pub annyit írt ki, hogy gyerekek nem mehetnek be, ellenben a kutyákat szívesen látják.
Pubok előtt sétálunk el – ugyanis kocsmatúrán vagyunk. Mármint nem valami szervezett eseményen, hanem egyszerűen a mi kis privát, “eljött-az-utolsó-este-hát-ünnepeljük-meg-rendesen” rendezvényünkön. A Google Mapsen az egész utazásra bejelöltünk érdekességeket, így most az Egyesült Királyság térképe a telefonjainkon kis gombostűkkel van tele, végig az útvonalunkon – Londontól Oxfordon, Stratfordon, és Yorkon át egészen idáig, Edinburgh-ig. A virtuális gombostűk egy része pedig nyilván pubokat jelöl, amiket valamiért szimpatikusnak találtunk és meg szerettük volna nézni.
A kihívás csak annyi, hogy lassan leszáll az este, a pubokba bejutni pedig nem is olyan egyszerű. Holnap péntek van, és hosszú hétvége következik pünkösd alkalmából, így az emberek elkezdik feltölteni a szórakozóhelyeket. Az első hely, ahol elcsípjük egy asztal szélét, a Tolbooth Tavern. Arra pont jó, hogy gyorsan igyunk egy sört, és orientáljuk magunkat, mielőtt belőjük a következő célpontot. Zsoltira bízom a rendelést – már rutinosan megy, intézkedik, a kezdeti görcsölésnek, amit egy idegen nyelv használata jelenthet, nyoma sincs.
Nyitósör a Tolbooth Tavernben.
A Tavern után a világ végén kötünk ki.
Mármint szó szerint a World’s End, azaz a Világ Vége kocsmában lyukadunk ki, ahol meglepetésünkre bajor söröskorsóban kapjuk az alkoholt. Mondjuk a skót pubokat nem kell félteni, ha ironizáló nevekről van szó, korábban például volt szerencsénk egy “The Last Drop” nevezetű pubhoz is, ami angolul szójáték: szó szerint “utolsó csepp” a jelentése, de ha egy picit máshogy nézünk rá, már az akasztásokhoz kapcsolódó zuhanásra is utalhat, és mivel ez egy régi kivégzőhely közelében van… na, hát szóval értitek.
Szokatlan söröskorsók a Világ Végén.
A sokadik sör után már bizalommal vagyunk a Világ Vége sikátor iránt.
Én még a falat is kicsit megdöntöm jókedvemben.
Bolyongásunk végül lazán célba vesz egy jópofa kocsmát, amit már itt jártunkban láttunk, és a Frankenstein névre hallgat. Nekem kevésbé tetszett, mert a bejáratban Frankenstein szörnyének óriás szobra álldogál, és ezt felesleges csiricsáré dolognak tartom, ami kicsit sem hasonlít a hagyományos pubok arculatára. Zsoltit viszont érdekli, így nem ellenkezem, egy sör végül is simán belefér akárhol.
A Frankensteinből először csak ennyit látunk.
A Frankensteinben meglepően sok a hely. Három szintje is van, de mi afelé vesszük az irányt, ahonnan zene szűrődik ki, és mikor belépünk – eláll a szavunk.
A Frankenstein tulajdonképpen – egy templom.
És ezt nem átvitt értelemben értem. Bár szemmel láthatóan átalakították, ez a hely tényleg egy 19. századi templom, amit feltehetőleg leszenteltek, majd sörcsapokat szereltek fel benne. A megvilágítás kísérteties, az egyik falon pedig egy régi, fekete-fehér Frankenstein filmet vetítenek megállás (és hang) nélkül. A hang ugyanis a kétfős minizenekar reszortja: két fiú, két gitár, két mikrofon, és csupa ismert dal.
Dicsértessék!
Szörnykaraoke balra, retro film jobbra, alternatív oltár toronyiránt.
Nem tudom, hol vettek meg engem véglegesen – az élő zene önmagában nagy plusz, de az egyedi belső legalább ennyire megtetszik. Nemsokára már önfeledten sörözünk, és ülve táncolunk Zsoltival. A két srác egész jól énekel, kifejezetten élvezhető műsort hoznak. Bár több helyen lenne ilyen, akár otthon, Magyarországon is!
A With or Without You melankóliája után gyorsabb, és szintén jól ismert dalba kezdenek a srácok. Tudom, mi ez – mindenki tudja – de a refrénnel végleg megnyernek.
“Oh, I’m an alien
I’m a legal alien
I’m a Scottishman in New York”
Elmésen átköltötték a szöveget, és kajánul össze is vigyorognak éneklés közben. Azon gondolkodom, ki lehet itt a célközönség – itt velünk egyidőseket és nálunk fiatalabbakat látok, az idősebb generáció hiányzik, ezért feltételezem, hogy talán egyetemisták járnak ide. A falon poszterek is vannak: pénteken van “Szörny karaoke”, kedden pedig az elmaradhatatlan “pub quiz”, azaz kvízest. Micsoda élmény lehet itt egyetemre járni…!
Egy idő után a fiúk szünetet tartanak, mi pedig lecsapunk egy felszabaduló boxra Zsoltival, ugyanis egyértelműen eldöntjük, hogy itt szeretnénk tölteni az este hátralevő részét. A sörünk hamarosan elfogy, én pedig türelmesen várom, hogy Zsolti újakat hozzon. Épp egyedül üldögélek, mikor váratlanul baromi hangos mennydörgést hallok, és majdnem kiesek a boxból.
A fények elsötétülnek, a villámlás/mennydörgés folytatódik, és valami történik a pult magasságában… Közelebb megyek, mert kezd para lenni a helyzet, és azt látom, hogy a mennyezetről Frankenstein szörnye ereszkedik alá – méghozzá fekvő helyzetben, egy rácsos asztalon feküdve. Mikor kicsit lejjebb ér, az egész megáll, a szörny pedig felül, és körülnéz a villámlásban. Alatta a pultban a lányok zavartalanul csapolják tovább a sört. Végül a szörny visszafekszik, visszacsörlőződik, a mennydörgés elhal, és minden megy tovább, mintha mi se történt volna.
Zsolti időközben azonosult a hely szellemével.
Én némileg zaklatottan ülök vissza a helyünkre, és nem bánom, hogy a két fiú újra elfoglalja a helyét a pódiumon, hogy folytassa a zenélést. Megint ismerős akkordokat pengetnek:
“I see the crystal raindrops fall
And the beauty of it all
Is when the sun comes shining through
To make those rainbows in my mind
When I think of you sometime
And I wanna spend some time with you
Just the two of us
We can make it if we try
Just the two of us”
Ha valakinek így nincs meg, csak kezdje el nyugodtan énekelni, hogy “Régebben énekelt egy lány / a város túlsó oldalán / A sötétségben a fényre várt / Elképzelt százezer mesét / Összetette a két kezét / S dúdolni kezdte az életét”…
– Te tudtad, hogy játszanak Fekete Vonatot? – dőlök neki spiccesen röhögve Zsoltinak.
– Lekoppintották a Juniorékat!
– Szégyen!!
Az este vége felé már mindenen röhögünk, nem csak a dalokon, amiket több-kevesebb sikerrel próbálunk énekelni, vagy a nyomokban kereszténységet tartalmazó kocsmán, hanem azon is, hogy Zsolti eltartott kisujjal issza a sört, meg hogy fogalmunk sincs, vajon jár-e itt valamiféle éjszakai busz, amivel vissza tudnánk jutni a hotelba. Az alkohol végül eléri hatását: egy dologra relatíve keveset gondolunk, ez pedig az a szomorú tény, hogy holnap az utolsó kicsekkolás vár ránk, mielőtt este felszállnánk egy Budapestre tartó Ryanair-gépre.
Vigyázz, Skócia, még tart a búcsúztatás!
Tizenkettedik nap: Edinburgh IV.
Kerti búcsú, verőfény, reptéri izgalmak – na de miért vannak itt nőnek öltözött férfiak? És mi történik a fedélzeten?
Van egy egész jó szuperképességem: nem szoktam másnapos lenni.
Ha bármikor megvisel az ivászat, az sokkal inkább történik az éjszakázás, semmint a megivott alkohol mennyisége miatt, és ez most sincs másképp. Bár fáradtnak érzem magam, ezt sokkal inkább tulajdonítom a közel kéthetes utazgatásnak, mint bármi egyébnek; bár a hangulatunk maximálisan rendben volt tegnap, azért egy szint alá nem mentünk, mégiscsak egy idegen városban kellett még hazanavigálódnunk késő este.
A fáradtság viszont igazi, és a hangulatunk is magán viseli az utolsó napi melankóliát: ez az a része az utazásoknak, amikor már nehéz bármibe is úgy igazán beleélnünk magunkat, hiszen számolnunk kell az órákat, kalkulálnunk kell, hogy időben ott legyünk a reptéren, és még a hotelben parkoltatott csomagokhoz is időben induljunk el…
Ezek miatt sajnos a programunk is viszonylag lapos, ellenben indokolt: végre úgy állnak a csillagok, hogy meg tudjuk nézni a Princes Street Gardens nevezetű hosszúkás parkot, ami Edinburgh főutcája mellett húzódik – és meglepően hamar be szokták zárni a kapuit, hiába van este tízig világos. Ma azonban nem csak az óra által mutatott idő, de az égen vonuló nap-felhő kombináció is ideális: gyönyörű, kék ég, szikrázó napsütés, és olyan 15 fok, ami pont jó, mikor napfényben állunk.
Tökéletes búcsúnap, kezet csókolhatnak nekünk, amiért megint elhoztuk nekik a jóidőt.
Ez a “kert” tulajdonképpen két park összekapcsolva: a keleti és a nyugati szekció békében él egymás mellett; ma, azaz péntek reggel javarészt füvön üldögélő emberekkel, kutyákkal, illetve sirályokkal van tele. A bokrok mögött halljuk, hogy zakatolnak a vonatok, amik a Waverley állomásra zötyögnek be vagy épp távolodnak Glasgow / Birmingham / London irányába, de látni nem látjuk őket, mivel ügyesen elbújtatták a síneket a park mellett ásott völgybe, a buxus mögé.
Mi ráérősen andalgunk, kiélvezzük az utolsó órákat ebben a furcsa, mégis nagyszerű országban. Üldögélünk kicsit egy padon, napoztatjuk az arcunkat, és élvezzük azt a békés hangulatot, ami a napfényes hosszú hétvégéket megelőző pénteki napok sajátja. Különösen értékelendő akkor, ha egy egyébként borongós, nyirkos városban történik ez a csoda.
A park közepén szabadtéri színpad-szerűségre bukkanunk, ami némiképp a Budai Parkszínpadra emlékeztet, csak itt nincs Feneketlen-tó. Van viszont helyette vár, ami a kerten túl magasodik, és vadregényesen tekint a városra. Meg van természetesen skót duda, aminek a hangját esküszöm, hogy mindenhol hallom.
Padon hesszelés.
Mivel valamit ennünk is kell a nagy út előtt, szentségtörést hajtunk végre, és betérünk egy McDonald’s-ba, de legalább annyit finomítunk a helyzeten, hogy elvitelre kérjük, és kitelepülünk a helyiek mellé a fűre. A “helyiek” egyrészt utal az emberekre, akik szerintem soha nem nézik meg, hány fok van valójában, viszont ha napfényt látnak azonnal kitódulnak a szabadba (továbbra is 15 fok körül vagyunk, ami azért messze van a strandidőtől és alapesetben eszembe nem jutna a földre ülni ebben a hőmérsékletben), másrészt utal az itt kóricáló sirályokra is, akik a tenger felől repültek be idáig, és most árgus szemekkel méregetik a Big Macemet.
– Nemmészinnen! – hessegetem az egyik dundibb egyedet, aki erre pojácáskodva arrébb billeg, csak, hogy valaki mást vegzáljon helyettem.
Ebben a pillanatban, mikor fájdalmasan tudatában vagyunk annak, hogy most már minden perc kétszeres sebességgel telik számunkra, még annyit tehetünk, hogy hálát adunk azért, hogy ezt átélhettük; bár már el is telt a két hét, kicsit még mindig hihetetlen, hogy ezt összehoztuk, megvalósítottuk, és egy olyan utazásnak teszünk most pontot a végére, ami életünk egyik meghatározó élménye volt.
Mire a sirály visszaér, hűlt helyünket találja; végül beéri pár krumplimorzsa összecsipegetésével, miközben mi rutinosan pattanunk fel egy buszra, hogy meginduljunk – hazafelé.
Ezt hagyjuk itt nekik a hosszú hétvégére.
***
Edinburgh repterére némileg idegállapotban érkezünk meg. Az ide járó buszok relatív kiszámíthatatlansága miatt én már másfél órája azt számolgatom, hogy mit csinálunk, ha késve érkezünk, ha kimarad egy busz, ha ez történik, ha az történik… Zsolti sokkal nyugodtabb, mondván, ha minden kötél szakad, hívunk egy taxit. Igaza is van, de én csak akkor nyugszom meg, mikor végre befut a busz, feltesszük a csomagjainkat a tárolóra, lehuppanunk az ülésekre, és gyorsan megállapítjuk, hogy így már tuti időben kiérünk a repülőtérre.
Az ajtón besétálva mondjuk némiképp meglepődünk, ugyanis a szokásos check-in pultoknak hűlt helyét találjuk. Igaz, mi eddig szófogadón követtük a “Ryanair” táblákat (úgy tűnik, itt Edinburgh-ban a Ryanair utasokat tök más fotocellás ajtókhoz terelik, mint a “rendes” légitársaságok igénybevevőit), de azért a fapados kategóriába eddig beletartozott a check-in pult meg az emberi asszisztencia.
Nos, itt, mint hamar kiderül, az automatikus élményeket részesítik előnyben, így személyzet helyett csak mérlegeket találunk. Mondjuk a mechanika nem bonyolult, és ha kéred, segítenek is, de azért kicsit lámpalázasan címkézzük fel a két bőröndöt, amik hűségesen gurultak utánunk végig a szigeten, majd még lámpalázasabban dobjuk fel őket a mozgó szalagra. Kicsit elérzékenyülve nézzük, ahogy távolodnak tőlünk, majd eltűnnek a kanyarban, és őszintén bízunk benne, hogy Budapesten újra találkozunk velük.
A reptéri vásárolgatás esetünkben egyetlen dologban merül ki (mivel az otthoniaknak már mindent megvettünk útközben): Zsolti whisky-t válogat a duty free-ben. Igazából szórakoztató a dolog, így, hogy valamennyire már értünk is a témához; egyedül attól félek, hogy valamelyikünk véletlenül leveri a vásártér közepén, vitrinben kiállított, 1990-es évjáratú whisky-t.
Az ára?
3900 font.
Azaz körülbelül 1.700.000 forint.
Zsolti végül egy szerényebb Highland whisky-vel is megelégszik, így hamarosan már hárman ülünk a (nem éppen patyolat) várórészen a kapunk előtt: ő, én, meg a scotch. Sajnos ragad a padló, és néha összegyűrt papírzacskók, illetve egyéb szemétgöngyölegek gurulnak át keresztbe a járólapokon, mint western filmben az ördögszekér. Nem sokkal később hangos társaságra leszünk figyelmesek: mind férfiak, akik közül egyvalaki különösen szembetűnő, lévén, hogy ő a legmagasabb – és tetőtől talpig nőnek van öltözve, eltúlzott sminkkel, magassarkúban, miniszoknyában, és parókával.
– Na mibe, hogy ez egy legénybúcsú? – kérdezi Zsolti mellettem elcsigázva.
– Na mibe, hogy Budapestre jönnek? – kérdezek vissza meggyötörten.
Azóta is várom, hogy így legyen ötösünk a lottón, mert a társaság bizony azon nyomban megelevenedik, amint kiírják a táblánkra azt a sajátos találmányt, amit úgy hívnak: pre-boarding. Az én értelmezésemben ez a következőt jelenti reptérül:
“A repülő még nincs itt, a takarítók még fenik a partvisokat, sőt, még az se biztos, hogy tényleg ehhez a kapuhoz fog begurulni a Boeing, ha leszállt, de azért legyenek szívesek egyes sorban felsorakozni, hogy kisorsolhassuk, kik azok a szerencsés utasok, akiket ma megbüntetünk, mert a hátizsákjukről lógó plüssnyúl kabala már nem fér be ebbe az ízléstelen kék-sárga poggyászkalodába itt ni!”
Egy szó, mint száz: a Budapestre tartó járatra végül nem egy, hanem két legénybúcsús társasággal együtt szállunk fel. Egymástól mondjuk nem tudjuk őket megkülönböztetni, mert mindkét csapat hangosan ordibáló férfiakból áll, akik viccesnek gondolva magukat megtapsolják az épp érkező, fáradt utasokat, és nagyokat böfögnek, csak úgy.
– Miért van az – teszem fel a költői kérdést, mikor már a betonon sétálunk a gép felé – hogy ezek a saját országukban kedves, segítőkész emberek, de amint átjönnek Magyarországra bulizni, átváltoznak elviselhetetlen birkákká?
Birkaterelés a fedélzetre. Sajnos a főlegény nem szerepel a képen.
A kérdésemet elviszi az esti szél, meg a távolban csendesen égő valami füstje (mindig jó jel egy reptéren), és csak az nyújt némi vigaszt, hogy úgy tűnik, a két csapat és a két főlegény egymástól relatíve messze kapott helyet a fedélzeten. Félek, ha közelebb ülnének, még a végén túlságosan nagy izgalomba jönnének egymás társaságától). A gépre lépve kiragasztott A4-es papírt veszek észre azoknak a kis rekeszeknek az egyikén, amikben a kaját meg az egyéb légi csetreszeket tárolják a légiutaskísérők. A papíron rózsaszín tollal egy kis viccecske díszeleg:
“Tudod, hogy hívják a nevető motorkerékpárt? Yamahahahahaha!”
Isten irgalmazz, és ez a személyzet a három órás útra meg két skót legénybúcsúra?
Szerencsére a repülőnk időben elkezd szépen gurulni, csodálkozunk is, hogy egy esti Ryanair-járat ilyen pontosan indul. Én gondolatban már azt tervezgetem, hogy mit vacsorázzak majd – ha már három óra az út, nem fogok koplalni. De mikor felszállunk, csak kifelé figyelek; Zsoltival együtt nézzük, ahogy a partvonal lassan eltűnik mögöttünk, és mi belerepülünk az éjszakába.
Goodbye…
***
“Hey, where did we go?
Days when the rains came
Down in the hollow
Playin’ a new game”…
Felocsúdok. Félhomály vesz körül, és a repülő andalító zúgása, amiben könnyű elbóbiskolni. De mi volt ez? Mintha hallottam volna valamit.
“Laughin’ and a-runnin’, hey, hey
Skippin’ and a-jumpin’
In the misty morning fog with
Our hearts a-thumping and you…
My brown-eyed girl…”
Ének.
Valaki a másik sorban, tőlem bal kéz felől és kicsit hátrébb, énekel. Férfi hang. Amúgy egész jó hang. A dal is ismerős. De…
“YOOOOUUUU, my… brown-eyed girl…”
Zsoltival bizonytalanul nevetve nézünk egymásra a félhomályban. Ez…
“Do you remember when… we used to sing”
És itt bődül fel a gép eleje is, méghozzá férfikórus formájában:
Sha-la-la, la-la, la-la, la-la, la-la tee-da
SINGING!
Sha-la-la, la-la, la-la, la-la, la-la tee-da
…la-tee-da (jön a kissé bizonytalan utórengés)
Naszóval. Tanulság: ha két legénybúcsús skót társasággal utazol egyszerre egy esti járaton Budapestre, akkor ne lepődj meg, ha a leszállás egészét iskolabuszt megszégyenítő dalolászás fogja kísérni, és készülj fel, hogy a kelleténél többször fogod meghallgatni a Brown Eyed Girl-t, miközben a két társaság alkoholmámorban talál egymásra a szent ügy zászlaja alatt.
Miközben egyenletesen süllyedünk a ferihegyi beton felé, és a gépen mindenki vagy énekel, vagy szakad a röhögéstől, arra gondolok vigyorogva: nem is érhetett volna véget másképp.
*
*
*
Tizenhét hónappal később
2025. október 21. – London, Greenwich – 0° hosszúsági kör
Szürkés, de esőmentes októberi napunk van, mikor a Royal Observatory épülete mellé érünk. Jártam már itt korábban, de a kilátás miatt szívesen jövök újra: innen rálátni London belvárosára, anélkül, hogy órákat kéne sorban állni valami kilátóba. Ráadásul itt fut a nulladik hosszúsági kör is, olyan ez kicsit, mint egy vízválasztó.
Belefeledkezem a tájba, aztán Zsolti és a barátaink keresésére indulok, akiket mintha egy másik ösvénynél láttam volna elkanyarodni. Tegnap érkeztünk Londonba, és ma egész napos városnézést tartunk, de nem értem, miért szakadtunk ketté, mikor egyértelműen jó kilátóhelyet akartam mutatni nekik.
Végül megtalálom őket, és odasétálok hozzájuk. Aha, pont itt fut a híres hosszúsági kör, hát akkor biztos azért jöttek erre. Mondjuk, ahogy jobban megnézem, a kilátás innen talán még jobb, mint arról a helyről, ahol az előbb még egyedül álltam.
Nézem a várost. Zsolti mögém lép és átkarol. Harmadjára vagyunk együtt Londonban, már ő is olyan jól ismeri a várost, mint én; ha ránézünk, mondanak is valamit az épületek, a Temze kanyargása, és eszünkbe jut az a sok-sok élmény, amit másfél éve itt szereztünk, a kéthetes utazásunkon.
– Kigondoltam egy játékot… – szólal meg ő, miközben még mindig szorosan átölel.
Nem értem. Milyen játékot?
Elenged, és a zsebéből egy kis Lego-figurát vesz elő. Az én Lego-figurámat. Azt, amit öt éve tőle kaptam karácsonyra. Aminek van egy párja is, a Zsolti-figura…
Mit keres ez itt?
És hol vannak a barátaink? Az előbb még itt álltak mögöttünk, most meg mintha csak ketten lennénk itt a korlát mellett…
A figurát átveszem Zsoltitól, miközben ő a zsebéből egy kis dobozt húz elő. Mikor kinyitja, az ő Lego-figurája áll benne – egy Lego-gyűrűvel a kezében.
– Szerinted mit csinálna a te Lego-figurád? – kérdezi tőlem Zsolti mosolyogva, kezében a gyűrűsdobozzal.
Kábultan csattintom rá az én figurám kis kezét a Lego-gyűrűre, és csodálkozva nézek Zsoltira, aki egy második dobozkát húz elő a zsebéből. Ebben nincs figura. Ebben már egy igazi gyűrű van.
Felteszi a kérdést, bár úgyis tudja a választ, én pedig a nyakába borulok. Végig nézik a barátaink, kábé tizenöt turista, és a háttérben szelíden figyelve – London.
Így kerek a történet.