Második nap: London I.
Science Museum, Disney kiállítás, Southwark
Tudjátok, van az a sztereotípia a tipikus angol időjárásról – tudniillik, itt mindig esik, mindig felhős az ég, mindig szürkeség van, stb. Sokadjára járok itt, de el kell mondanom: egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor kellett esernyőt elővennem. Lehet, eddig csak szimplán mázlim volt, de meggyőződésem, hogy az angol időjárás híre rosszabb, mint amit a valóságban tapasztalhatunk.
Ez a nap sajnos egy kicsit megcáfolni látszik a fentieket, bár azért nem menthetetlen a helyzet. Az ég valóban szürke, az eső valóban pötyög, de induláskor azért még bőven viselhetőnek tűnik a helyzet.
– Azért nem baj, hogy mára fedett programokat terveztünk – kémlelek ki a fogadónk egyik ablakán, miközben Zsoltival komótosan reggelizgetünk. A pub így reggel csak szállóvendégeket szolgál ki, a kínálat pedig egyszerű, de nekünk megfelel. A falakon barátságos feliratok, a pult mögött ázsiai személyzet, a bejárati ajtón pedig egy festett kutya, amire mindig azt hiszem, hogy igazi, mikor a szemem sarkában megpillantom.
– Nem bizony – válaszolja Zsolti, és elegánsan kortyolgatja a tejes teát.
Tiszta elegancia.
Reggel még minden csendes.
Nem vagyok nagy múzeumlátogató, de azért az érdekesebbekre kapható vagyok, főleg, ha vacakol az idő. Így esik, hogy nem sokkal később már a néptelen utcácskákban, majd a forgalmas Uxbridge Road mellett kutyagolunk, hogy elérjük a másik errefelé megtalálható metró, a híres Piccadilly Line szállásunkhoz legközelebb eső megállóját: az Ealing Commont. Úticélunk South Kensington városrész, ahol több múzeum is található. Mi a mai napon a Science Museumot céloztuk be, ami mindkettőnknek újdonság, és kíváncsian várjuk, hogy a tudomány milyen vetületeivel találkozunk ma odabenn.
Előtte azonban: metró.
Kis részlet: reggeli útvonalunk az “Ealing Common” megállótól a “South Kensington” megállóig vezet. A teljes, lenyűgöző metrótérkép megtekinthető itt.
A térképeken kék színnel jelzett Piccadilly Line a Heathrow reptértől érkezik be, végigmegy a város kellős közepén, majd az ötös zónáig tekereg ki, nevezetesen személyes kedvenc megállómig (ez Cockfosters névre hallgat, és érzéssel kell kimondani). Megállói közé olyan, ismertebb helyek tartoznak, mint a Hyde Park Corner, a Leicester Square, a Covent Garden, a King’s Cross, illetve természetesen maga a Piccadilly Circus (ha még nem jártatok itt: én úgy gondolok rá, mint a londoni Time Square-re). A metrókocsik ennivalóan kicsik, klausztrofóbiásoknak kihívás lehet, főleg, ha várakozni kell egy alagútban. Én önmagában azt is szeretem hallgatni, ahogy a megállókat bemondják, főleg, mert számtalan olyan névvel találkozhatunk, aminek messzemenően szokatlan a kiejtése. Ezért lesz az alábbiakból valami ilyesmi:
Leicester Square: “lesztö” Square
Marylebone: “maalbön”
Earl’s Court: Earl’s “kót”
Gloucester Road: “glosztö” Road
Mornington Crescent: Mornington “kresznt”
Ha pedig valaki szeretné végighallgatni az összes londoni metróállomást egyetlen dalban, három perc alatt, az itt megteheti: Every Tube Station Song
Sok londoni morog a metró miatt, én azonban nagyon szeretem. Bár hatalmas rendszer, mégis átlátható, még akkor is, mikor a föld alatt keresi az ember, mire kell épp átszállnia (ellentétben például a new yorki metróval, ami 2019-ben rendesen kiakasztott engem és akkori útitársaimat, Orsit és Enikőt is). A tömeg sodorni fog, ez igaz, és nem igazán tolerálják, ha tanácstalanul állsz a sodrás közepén, a személyzet azonban általában nagyon udvarias, még a legnagyobb tumultusban is, pedig szerintem félig-meddig hősi cselekedet egy reggeli vagy esti csúcsforgalmat levezényelni egy olyan városban, ahol nagyjából annyian laknak, mint egész Magyarországon (tényleg). Plusz a turisták, ugye…
Az egyik fent nevezett turista épp díjat nyer a “Nézz hülyén!” versenyen.
South Kensington megállónál fondorlatos alagútrendszer vezet minket a múzeum irányába, így jódarabig nem kell szembesülnünk a kinti időjárással – ami sajnos időközben átváltott abba a “tipikus angol idő”-be, amit egészen idáig sikerült elkerülnöm korábbi látogatásaim során. Szakad az eső, az emberek tömegbe verődve álldogálnak az alagút kijáratánál a lépcső tetején, és ügyetlenül nyitogatják az ernyőiket arra a húsz méterre, ami a Science Museum bejáratáig vezet.
A lépcsőn túl – az esőn kívül természetesen – vár ránk a Science Museum, az Albert Hall, vagy épp a Hyde Park.
Londonban csodálatos dolog: nagyon sok múzeum, így ez is, teljesen ingyen van. Ráadásul munkaszüneti nap van (az Egyesült Királyságban május elseje nem szünnap, ellenben május első hétfője az, ez pedig pont ma van). Ráadásul esik. Mi következik ebből? Olyan tömeg, amire nem igazán voltunk felkészülve.
A jegyünk, bár ingyenes, időhöz kötött, és mi kicsit korán érkeztünk.
– Nézzük meg az ajándékboltot!
A múzeum rendkívül kreatív ajándékok terén, kaphatók itt mini laborok gyerekeknek, bolygómakettek, sőt, még robotpók is. Zsolti egy könyvvel szemezget.
– Mennyibe kerül? – kérdezem mellé lépve.
– Tizenöt font.
– Keménykötésű?
– Igen.
Gyorsan fejszámolok.
– Az nagyjából otthoni ár – nézünk össze. Sajnos vagy nem, Magyarország lassan utoléri a nyugatot. Csak nem a jó értelemben.
Zsolti és a fehér lyukak.
Még mindig van időnk, ezért a múzeum kávézójába térünk át, ahol rövid sorbanállás után jelzem, hogy szeretnék kérni egy cappuccinot.
– Your name? – kérdezi az eladó.
Jaj, dejó.
– Kinga. K-I-N-G-A, betűzöm le gyorsan, kétszer.
Pár perccel később a “Kinya” feliratú papírpoharammal filozofálhatok a névre szóló kávék kultúráján, miközben a galérián üldögélve felülről szemlélem a baristák munkáját. Zsoltit algopirinért szalajtottam a csomagmegőrzőbe, ahol a táskáink parkolnak.
Megjön a gyógyszer, lecsúszik a kávé, elkezd múlni a fejfájás, és végre beléphetünk a kiállításra.
***
Egy jó tanács, ha Londonban múzeumba készültök: ne munkaszüneti napon gyertek.
A kiállítások a mai napon inkább hasonlítanak gyermekmegőrzőre, nem egy babakocsit kell kikerülnünk, mire megnézhetjük az első terem (űrkutatás tematika) vitrinjeit. Amik amúgy érdekesek, a nem vitrines dolgok pedig méginkább. Van itt óriási bolygó makett, rávetített domborzattal és miegyébbel, igazi űrhajós szkafander, ejtőernyővel visszacsapódást bemutató installáció közvetlenül a fejünk felett. Az egyik vitrinben az egyik, kiállított könyv helyett felirat: ez a szerzemény most épp egy másik kiállításon flancol.
– Sir-nem-játszik-e-filmben – röhögünk Zsoltival. (Az olvasónak: ha nem láttad a Gyalog Galoppot, nézd meg).
Csak egy makett.
Nem makett.
Hirtelen váltás a következő terem, ahol mindenfajta közlekedési eszköz megtalálható, ami nem űrhajó. Van itt 19. századi postakocsi (London-York, áll rá felfestve – külön tetszik, mert Yorkba mi is megérkezünk majd utunk második felében, igaz, mi vonattal. Ha a sztrájkoló vasutasok engedik, persze).
– Kicsim – nézem az egyik kocsit tűnődve – ennek miért van szarva?
Zsolti mögém lép, megnézi a postakocsihoz hasonló járművet, majd rám néz.
– Nem szarva van. Azokat lehajtották, és oda fogták be a lovakat.
Áh.
Egy másik teremben izgalmas témával találkozunk: a Covid járvány feldolgozásával. 2020-as plakátok, újságcikkek, “össze kell fognunk”, “Britannia nagy kihívás előtt áll”, és hasonlók. Videón, ahogy orvosok injekciókat adnak be, maszkos emberek. Szavazótábla a látogatóknak: “Ön mi érzett, mikor megtudta, hogy mehet oltakozni?” – a szavazás jelenlegi állása szerint a legtöbben izgatottságot tapasztaltak.
Egy másik falon a vírus genetikai kódja. Döbbenetesen érthetetlen a földi halandóknak, de azért az lejön, hogy hány ember tudása és együttműködése kellett ahhoz, hogy túljussunk azon az éven.
– Durva, hogy ez már múzeumi téma, nem? – kérdezem Zsoltit. Úgy érzem, ő, jó történészhez híven, azon a véleményen van, hogy ami négy éve történt, az még nem való múzeumba. Ráhagyom, hát fogok én itt vitatkozni?
– Tudod, milyen vírus volt épp aktuális, amikor először jártam Londonban? – kérdezem őt. 2001-et írtunk akkor, tíz éves voltam.
Zsolti elgondolkodik.
– SARS? – tippel, és nem is téved nagyot, már ami az idősávot illeti.
– Száj és körömfájás. Emlékszem, a londoni állatkertben egy csomó állathoz ki volt írva, hogy nem lehet közel menni meg hasonlók.
A York-London postakocsi a 19. századból. A két város között 220 mérföld a távolság – vagy ha úgy tetszik, nagyjából 350 km.
Naprendszer hajdanán.
Vírusok, gyógyszerek, és még rengeteg egyéb dolog – a múzeum hatalmas, és mi jó két órát eltöltünk benne. De idővel kimerülünk a gyerekvisítozásban, a tömegben, és az is igaz, hogy jobban szeretünk a szabad levegőn sétálni, mint bent, így mikor úgy látjuk, csendesedik az eső, búcsút intünk a kiállításnak.
És gyorsan keresünk egy pubot, ahol feltankolunk egy kis Guinessel meg cheddar sajtos szendvics + sült krumpli kombóval, mielőtt célba vesszük Kelet-Londont, ahol a mai második fedett programunk található.
Ne röhögjetek ki.
Disney kiállításra megyünk.
Búcsú a Science Museumtól (ami amúgy hatalmas, meg se próbáljátok az egészet egy nap alatt bejárni).
***
A Disney 2023-ban ünnepelte 100. évfordulóját, és ennek megfelelően tolják a marketinget is saját magukról. Budapesten például voltunk Zsoltival koncerten is, ami egy nemzetközi turné, és amúgy nagyon is jó volt. A Disney kiállítás ötlete hirtelen jött tegnap este, mikor megnéztük az időjárás-jelentést. Ez természetesen fizetős, de van egy váratlan és kellemes előnye: itt közel sincsenek annyian, mint az ingyenes Science Museumban.
A Disney-hez fűződő viszonyom pontosan olyan, mint minden egészséges, 90-es években született gyereknek: imádom a klasszikus animációval készült rajzfilmeket, kedvencem az Oroszlánkirály. A kiállítás végigkalauzol minket a Disney teljes történetén, a fekete-fehér Mickey és Minnie egér találkozásától a klasszikus mesék élőszereplős feldolgozásáig. Van itt minden, mint például:
- Hamupipőke üvegcipellője a filmből,
- SCHNEEWITTCHEN UND DIE SIEBEN ZWERGE mesekönyv (ez a Hófehérke németül, és azért írtam nagy betűvel, mert németül minden sokkal ijesztőbb),
- figuramakettek, Pocahontastól Herkulesig, sőt, még a Roger nyúl a pácban főgonosza is itt figyel,
- Szörnyella de Frász divatmagazinja,
- a Mary Poppins film forgatókönyve,
- Ariel kezdeti grafikái,
- storyboard és ami lett belőle, egymás mellé vetítve vázlatok és kész rajzfilm: a világ legédesebb jelenete, ahol épp Dumbót fürdeti az anyukája,
- Csillagok Háborúja-szekció (mivel egy ideje már ez is Disney), fénykard és rohamosztagosok,
- forgó teáscsésze, amibe bele lehet ülni, à la Szépség és a Szörnyeteg…
… és még annyi, annyi minden.
Elvarázsol körösztanyám.
Mary Poppins darabokban.
Szomorkás Micimackó.
– 30 font?? – sikítok fel, és gyorsan visszateszem.
Sikoly előtt.
Porg (Star Wars). Úgy néz, mint Benedek, mikor éhes!
Meg kicsit úgy, mint én a felső képen.
Árak és cukormáz ide vagy oda, egy kicsit elérzékenyülök a sok régi mese láttán. Szeretem Walt Disney-nek ezt az elhíresült mondását:
“I only hope that we never lose sight of one thing—that it was all started by a mouse“
Azaz ne felejtsük el: mindez egy egérrel kezdődött.
Mesevilág.
***
Egy órával később ismét egy pubban ülünk, és Zsolti válla fölött videózok. Úgy teszek, mintha őt venném, de valójában a mögötte lévő asztalnál ülő férfi ölében trónoló pomerániai törpespicc a célpontom, akit, úgy tűnik, kocsmázni hoztak a Britannia nevezetű pubba. A kutya előtt, az asztalon egy Scrabble tábla fekszik. Úgy tűnik, rutinos látogatóval van dolgunk.
Mögöttünk a falon whiskykínálat illegeti magát; pár perccel ezelőtt zavartan őgyelegtem oda a pulthoz, ahol egy jókedvű, csacsogós, igazi érthetetlen londoni akcentussal hadaró srác szolgált ki. Én sört akartam rendelni, de félreértettük egymást, így majdnem whisky-t kaptam.
– Milyen ízeket kedvelsz? – érdeklődött, kedvesen feltételezve, hogy bármit is tudok a whisky-ről.
Amikor megmondtam neki, hogy a sörért jöttem, abból is ajánlott jót. De azért a whisky-re még visszatért.
– Itt csak százfélét tartunk – mondta némileg szégyenkezve, gyorsan pergetve a szavakat sörcsapolás közben. – A másik pubunkban kétszáz féle van.
Biztosítottam, hogy nekem ez egyáltalán nem probléma. Közben egy pillanatra eszembe jutott Skócia, ami most még elég messzinek tűnik… de ezen a túrán még Edinburgh is ránk vár. És valahol a táskámban van egy visszaigazolás whisky-kóstolásra… majd valamikor május közepén, ha már ott tartunk.
A séf ajánlata a Britanniában.
Zsolti ajánlata egy picivel arrébb.
A söröket egy visszafogott “pub-crawl”, vagyis kocsmatúra követi. Zsoltival Southwarkban sétálunk (itt található többek között a híres Globe színház), és alig teszünk pár lépést, gyorsan bekukkantunk a The George nevezetű pubba. Ez a galériás fogadó kis belső udvarral rendelkezik, ahova régen beállhattak a lovak húzta kocsik. A 16. században építették, a 17. században pedig újjáépítették, mivel Londonban akkortájt előfordultak tűzesetek. A plakett szerint Charles Dickens egyik kedvelt helye volt. A történelmi miliő mögött nem más emelkedik, mint a Shard – ez a nyolcvanhét emeletes, üveg felhőkarcoló. A kontraszt nem is lehetne élesebb.
A George után épp csak átkelünk egy zebrán, de mivel egy másik pub ajtajára ki van írva, hogy “Szia!” (így, magyarul), még ki se nyitom a számat, Zsolti már be is lépett az ajtón. Isszuk a Guiness / London Pride kombókat, hallgatjuk a vastag brit akcentust, érezzük a tizenöt-húszezer lépést a lábunkban, és – ennyi. Boldogok vagyunk. London lüktet körülöttünk, és talán most ér el minket először igazán a hihetetlen boldogsághullám – hiszen itt vagyunk, megérkeztünk, és szabadok vagyunk, szabadok, egészen hihetetlenül fantasztikus módon két teljes hétig, és csak utazni fogunk és tapasztalni, és annyi de annyi mindent fogunk látni… hát ide nekünk a napi húszezer lépést, a spontán megállókat, ha megtetszik valami, ide nekünk az élményeket, a hideg söröket, az utazást, minden de minden szépségével és tapasztalatával együtt…
Sodródás.
Elsétálunk a fodrozódó Temze partjára. A vízszint alacsony, így lemegyünk egészen a folyópartra, algás-csúszós kőlépcsőkön botorkálunk, így se láttam még a várost soha… az eső már rég elállt, de a szürke felhők drámai hátteret biztosítanak ennek a magával ragadó városnak. Sétálunk, sétálunk a Globe színház előtt, aztán a gyaloghídon át a Szent Pál székesegyház felé toronyiránt, a szürkeségből kiviláglanak a piros buszok és a zölden csillogó fű a parkokban. Sétálunk, sétálunk a Temze északi partja felé, míg a túloldalon beleveszünk mi is a nyüzsgésbe, mint kicsi vízcseppek a morajló óceánba.
Ragyogunk a szürkeségben.
Harmadik nap: London II.
Geek boltok, Francis Drake hajója, Mithrász-templom, SZÜLINAP
– Mi a franc ez a zene? – nézek körül értetlenül, ahogy lejövünk a lépcsőn, a reggeli kávé előtt még némileg kábán. Angol reggelihez aránylag kevéssé illik ugyanis az ázsiai popmuzsika, a mi hangulatos kis pubunkban valamiért mégis ez szól. Mintha egy koreai szappanoperába csöppentünk volna.
Hamarosan azt is megértjük, hogy miért: a pult mögött ázsiai személyzet álldogál, nyilván nekik köszönhetjük a műsort is.
És – nyilván elvagyunk a dologgal.
Mert nagy nap ez a mai: Zsolti ma ünnepli a harmincadik szülinapját! (Érdekesség: pontosan egy évvel és egy nappal azután, hogy Károly herceget megkoronázták.)
Ha voltatok már harminc évesek, talán tudjátok, hogy némi stresszel jár a dolog, mert huszonéves oldalról nézve vízválasztónak tűnik. Eddigi tapasztalataim alapján az emberek általában átlépnek rajta, aztán rájönnek, hogy harmincasnak lenni nyugisabb és kiegyensúlyozottabb dolog, mellesleg jóesetben már anyagilag is stabilabb kicsit a helyzet, szóval félni nem kell tőle. De Zsolti azért tankönyvszerűen szorongott kicsit a jeles dátum előtt – végül az egész utazásunk ötlete ebből nőtte ki magát. Ugyanis mikor az ünnepelt rájött, hogy ezt a szép kerek szülinapot nagyon sokféle, kreatív módon is meg lehet ünnepelni, máris más volt a gyerek fekvése, és hát most itt vagyunk egy kéthetes angliai túrán, és Zsolti nem igazán tűnik gondterheltnek a kerek évforduló miatt.
(Miközben ezt írom, Zsolti azért szeretné jegyzőkönyvbe venni, hogy valójában a tizennyolcadik születésnapját ünnepeltük Londonban… :D).
Annak fényében, hogy ma csakis azt csináljuk, amit ő szeretne, felpattanunk a metróra és nem sokkal később már egy Warhammer bolt előtt toporgunk zavartan. Én nem tudom, mi az a Warhammer, Zsolti meg lámpalázas, mert Londonban az eladók beszédesebbek és sokkal közvetlenebbek, mint otthon.
Warhammer bolt. Tisztelettel adózom neki, bár nem egészen értem, mire jó.
Valami ilyesmi.
Meg ilyesmi.
Végül behatolunk, és Zsolti rögtön le is ragad a vitrinek előtt. Én szóba elegyedek a felénk siető, kedves, (és egyébként transznemű) eladóval.
– Kerestek valamit, tudok nektek segíteni?
– Nem, köszönjük, én igazából csak kísérő vagyok. A barátom ma ünnepli a szülinapját, vele jöttem.
– Ó, de jó, remélem, vár rátok valami nagy buli is még ma – nevet rám ő. – Honnan jöttetek?
– Budapestről, Magyarországról. Úgy tudom, ott nincs ilyen bolt, azért nagy szám nekünk ez az itteni.
– Nézd csak, itt van egy gép, itt meg tudjuk nézni, van-e Budapesten hasonló boltunk – vezet egy érintőképernyőhöz újdonsült barátom. És valóban: megadjuk a város nevét, és a kereső rögtön kijelzi, elkockulgathatsz-e ott is esetleg egy hasonló boltban.
Bőszen igyekszem úgy tenni, mintha érteném, miről is szól ez az egész. (Nem járok sikerrel).
A geek bolt után útba ejtünk egy képregényboltot. Kétemeletes, és mivel én csak az Agymenőkből ismerem az ilyesmit, megint kicsit zavarban érzem magam, ellenben Zsolti elemében van: kívánságlistával a kezében szambázik a polcok között, és még hazulra is szállít szajrét egy barátjának.
Képregénybolt életnagyságban.
A képregénybolt után belebotlunk egy Harry Potter/Trónok Harca/Gyűrűk Ura vonalon mozgó, többek között aláírt relikviákat árusító üzletbe. Van itt minden a sárkánymakettől a varázspálcáig, és tényleg lehet olyan Halálfaló-maszkot kapni, amit maga Jason Isaacs (Lucius Malfoy) szignózott. Mi kisóhajtozzuk magunkat, majd végül úgy döntünk, földhözragadtabb dologra költjük a pénzünket: buszjegyre.
Na jó, technikailag nem veszünk jegyet, hiszen a buszokon, úgy, mint a metróban, érintéses rendszerrel lehet fizetni. Ha felszállsz, lecsipogod a bankkártyádat, és addig utazol, ameddig szeretnél. Egy menet 1.75 fontba, azaz kb 800 Ft-ba kerül.
– Emeleeeeet – süvítünk fel a lépcsőn, és már le is zuttyanunk a legjobb helyre, közvetlen a busz elejében, ahol az egész utat beláthatjuk – ha nem is madártávlatból, mondjuk, áramszedő-távlatból. És hogy ez milyen?
Gyengébb idegzetűeknek nem ajánlom, mert egyrészt ugye minden fordítva van, és rutintalanoknak némi időbe telhet megszokni a baloldali közlekedést, másrészt ebből a szögből folyton azt érzi az ember, hogy mindjárt felkenődik a következő jelzőtáblára, buszostul. Különösen a kanyarok furcsák ebből a szögből, az emeleten kilengünk, és veszélyesen közelinek tűnik a házfal vagy a közlekedési lámpa. Áthajtunk a Waterloo Bridge-en, balra tőlünk látszanak a City modern felhőkarcolói, jobbra pedig a Big Ben, a Westminster, a London Eye… milyen csodás kavalkádja is ez a réginek és az újnak!
A Waterloo pályaudvar mellett -meglepetés! – pubozunk egyet, itt London Pride sör helyett véletlenül Perronit kapunk. Itt is ázsiai a személyzet, és csúnyán félreértjük egymást. A túl szénsavas világos sör viszont annyira szentségtörésnek hat, hogy végül a felét ott is hagyjuk, pedig egy pint sör 6 font körül van (kb. 2700-2800 Ft), szóval nem olcsó mulatság itt a lerészegedés. Cserébe annyi sültkrumplit kapunk a hamburgerhez, amit ebédre rendelünk ugyanitt, hogy a fele a hátizsákokba kerül.
Francis Drake hajójának másolata. Ránk vár.
Napi kapitány.
A Temze déli partján felugrunk Francis Drake hajójának másolatára, a Golden Hindra, amit két éve, mikor legutóbb itt jártunk, még erősen renováltak, és csak kívülről nézhettük meg. Most Zsoltival lebátorkodunk a hajó gyomrába, megnézzük, mit ettek a matrózok, és minden erőnkkel igyekszünk kikerülni egy iskoláscsoportot, akiket idegenvezető kísér körbe a hajón. Átevickélünk a Tower mellé, ahová, bár hetedjére vagyok itt, szerintem soha az életben nem fogok bejutni (tegyük hozzá, a belépő 35.80 font, azaz több, mint 16.000 Ft!), majd elbaktatunk a SkyGarden kilátó mellett. Ez méltóságteljesen magasodik mellettünk a Walkie-Talkie-nak becézett felhőkarcoló tetején, és kitörik a nyakunk, ha megpróbálunk egyenesen felbámulni rá. Ez ingyenes lenne, ha mennénk, de tavaly előtt már jártunk a tetején, így most csak integetünk neki egyet.
A Walkie-Talkie, tetején a SkyGarden kilátóval.
Egy látszólag jellegtelen, irodaépületnek tűnő helyen (ismét: teljesen ingyenes) belépőjegyeket lobogtatunk – jöttünk kiállításra, tessék mondani, ugye, jó helyen járunk?
– Igen, jó helyen – mosolynak ránk ketten is az előtérben, egy fiatal férfi és egy nő. – Ez a londoni Mithrász-templom. Szeretnétek, hogy meséljünk a helyről?
Zsoltira nézek.
– Szerintem nem szükséges, az úr történész – vigyorgok. A nőnek felcsillan a szeme.
– Igen? Ó, akkor kollégák vagyunk! – örvendezik.
London egészen döbbenetes hely. Mert miközben körülöttünk felhőkarcolók magasodnak, mi egy irodaépület lépcsőjén leballagunk az alagsorba. A falon évszámok, idővonal, jelzések: most érünk le a régi, római kori utcaszintre, hirdeti a felirat.
A lépcső aljában egytermes kiállítás, ami röviden bemutatja Mithrász istenség legfőbb ismertetőjegyeit – aki a mithraizmus nevű misztériumvallás központi alakja, egyébként (és még soha életemben nem hallottam róla, se erről a vallásról).
Rövid várakozást követően beléphetünk egy elsötétített terembe, ahol ott van az 1954-ben feltárt templomrom. Ezt üvegfalak védik, mi pedig körbesétálhatjuk az egészet. Az ajtó egyszer csak becsukódik, mindenki megtalálja a helyét, és rövid, de annál hatásosabb bemutató veszi kezdetét.
Az elsötétített teremben fénysávok jelennek meg; a romos maradványok egyszeriben újjáépülnek és kiegészülnek; a tartóoszlopok hiányzó része fényből ölt alakot, és ugyanez történik a boltívekkel is. Pár másodperc, és az egész szentélyt látjuk, majd megérkezik a hang is. Körülöttünk titokzatos suttogás kezdődik, férfiak hangja, mind latinul beszélnek, egyszerre, megidézve egy rejtélyes vallást egy régi-régi korból, ami itt rejtőzik a 21. század dübörgő metropoliszának utcái, piros buszai, öltönyös üzletemberei és turistái alatt.
A hangok felerősödnek, mintha a római kori polgárok körülöttünk járnának, mintha két idősík pár percre egymásra került volna, és egyszerre állnánk itt és ott…
Aztán a hangok lassan elhalkulnak, a férfiak szellem-csoportja elvonul, visszahúzódik az időbe, az ajtókat kinyitják. Mi pedig felkaptatunk a lépcsőn, tart még a szülinap, tart még London, tart még az utazás, az idő pedig nem vár.
Földalatti Mithrász-templom, enyhe árnyjátékkal.
***
– Ez most komoly?
A kérdést tátott szájjal tesszük fel – ma már másodszor. Első körben akkor szakadt ki belőlünk, amikor a Tottenham Court Roadnál a metróból felérve egy furcsa pavilon-szerűséggel találtuk szemben magunkat – mikor besétáltunk alá, hasonlóan tanácstalan embereket találtunk, akik a falat nézték. Ezen hamarosan óriási, vetített figurák jelentek meg, amik külalakra valahol félúton helyezkedtek el Barbapapa és a Michelin-figura között. A furcsa lények jógamozdulatokat adtak elő, egymás vállára álltak, és néha lenéztek a döbbent közönségre is.
Nem kell magyarázatot várni, Londonban ilyesmi általában csak úgy megtörténik, és úgyse fogod érteni, mi a fene volt ez.
A második alkalom megint a metró környékén ér minket. A Kelet-London felé futó szerelvényen olyan óriási tömeggel találjuk szembe magunkat, ami alapvetően nem jellemző, mivel a metrók metronóm-pontossággal követik egymást, főleg a… a…
Ja, igen. A csúcsforgalom idején, a munkaidő végén…
Szabadságon vagyunk, így nem izgatnak minket különösebben az olyan földi kötöttségek, mint a munkaidő, de a szakadatlanul áramló tömeg világossá teszi, hány is az óra. Azért felkapaszkodunk, és kirobogunk kelet felé, ahol nem gyakran fordulunk meg. Célunk egy utolsó “geek” célpont: London (és talán a világ) egyetlen hivatalos Doctor Who-boltja.
A Doctor Who-hoz én is konyítok valamennyit, sőt, büszkén jelentem, hogy én hoztam el Zsolti életébe. Ez a 60-as évek óta futó sci-fi sorozat előkelő helyet szerzett nálam a kedvelt popkulturális ínyencségek listáján, nagyon élveztem a 2005 óta futó, “újjáélesztett” verzióját, és jópár évig “utazgattam” én is a Doktorral és kék, TARDIS nevezetű űrjárművével. Sajnos a sorozat időközben sokat vesztett a varázserejéből, de azért a boltot én is megnézném egyszer.
Sajnos már az odautunk is nyögvenyelős, és mikor kilépünk a metróból a kopott járdára, London egy egész más arcát pillantjuk meg. Az utcák szemetesek, az emberek szakadtak. Egyesek bevásárlókocsiban tolják az innen-onnan összeszedett árucikkeket, személyes holmit. Egy kicsit olyan a hangulat, mintha állandó lomtalanítás lenne. Egy kicsit sem élvezzük, én pedig egyre erősebben szorítom Zsolti kezét. Nem érzem magam biztonságban itt.
A bolt egy kicsit sem lenyűgöző, földszintes, már-már szocialista puritánságú épület egyik helyiségében bújik meg. Az eladó kifejezetten mufurc, még otthoni mércéhez képest is, és több helyre van kitéve a szigorú felhívás: fényképezni tilos!!!
Nem mintha illusztris lenne maga a kínált áru, rengeteg a poros jelmez, a kopott kitűző, és a réges-régi, 60-as, 70-es, 80-as évekből származó relikvia.
– Menjünk – morogjuk egymásnak nagyjából tizenöt perc múlva, és némileg szárnyaszegetten lépünk ki a barátságtalan utcára. Pedig a Doctor Who nagy kulturális jelentőséggel bír a britek számára: ezer éve fut, rengeteg remek színész játszotta már el a főszerepet, a sorozat épp egyre ismertebbé válik, mivel a Disney lett az új forgalmazója, és pár nap múlva érkezik az új Doktorral készült új évad első része a BBC-re… a sorozat vetekszik a Star Trekkel, hallotam már olyat is, aki “unokatestvérként” hivatkozott a két sci-fi sorozatra.
Enyhe rossz kedvünkbe egy telefonértesítés pittyen bele. Mikor megnyitom, és elolvasom az üzenetet, nagyot nevetek.
– Te, ezt nézd meg – nyújtom a telefont Zsoltinak. A lomtalanítás-hangulat közepén, összebújva olvassuk anyukám inspirált szerzeményét, amit Zsoltinak küldött születésnapja alkalmából. A teljes szöveget a szerző engedélyével itt közölném:
Kati néni:
Francis Drake-nek (alias Nagy Zsoltnak)
Üdvözöllek dicső lovag
Szép a ruhád, szép a lovad!
Nincs is lovad, de van másod,
Utazáshoz bátorságod!
Ezen kívül 30 éved
Diplomád és tehetséged
Szép barátnőd, házad, hazád
Zsenge korod, cuki macskád!
Ünnepeld meg e kincseket!
Isten éltessen tégedet!
circa 2024. május
Már nem érdekel minket a gyászos környezet, a piszkos járda, a kétes járókelők, a kosz vagy a csalódás a múzeumban. Nevetve sietünk vissza a metró felé, és közben az órát nézzük: este hétre ugyanis asztalfoglalásunk van.
***
A “Ye Olde Chesire Chesse” nevezetű pub a belvárosban, a Fleet Streeten található, és 1667-ben építették – ÚJJÁ, a nagy londoni tűzvész után, egyébként 1538 óta áll ott, ahol ma is. Olyan visszatérő látogatói voltak, mint Samuel Johnson, Mark Twain, William Butler Yeats, és Charles Dickens, aki még az egyik regényébe is beleírta a helyet.
A vén sajt.
Újjáépült II. Károly uralkodása idején, és sikere azóta is töretlen. III. Károly még nincs felvésve a lista aljára.
Mivel ilyen régi és ilyen nevezetes, Zsolti úgy döntött, itt szeretné elkölteni a szülinapi vacsorát, így kivételesen asztalfoglalással érkezünk. Rögtön le is ültetnek minket, a pad mellett plakett. A félhomályban alig tudjuk kiolvasni, de aztán összeáll: állítólag nem máshol csücsülünk, mint Charles Dickens kedvenc ülőhelyén…
(Mondjuk nagy kocsmajáró lehetett az öreg, lévén tegnap a George-ban is vele reklámozták a helyet, az pedig a Temze másik partján van. Hány kedvenc helye lehetett a városban? – morfondírozunk).
Eme helyen üllött a nagy Dickens. Állítólag.
Kivételesen nem London Pride, hanem egy yorkshire-i főzet. Oda is megyünk még.
Az ételeket és a söröket kirendeljük, és miután az evéssel végzünk, felfedezőútra indulunk a pub számos helyisége között. Több szintet sétálunk lefelé, a föld alá, ahol még mindig ülnek, és még mindig, és mindig… a földszinten találunk még egy bárpultot, így itt is beiktatunk egy pintet, mielőtt visszatérünk az utcára.
Még mindig a Chesire Cheese, pár szinttel lejjebb…
… itt meg már a következő pubban bonyolódott az este.
Az Oxford Streeten sétálunk be a következő pubba, egyrészt a szülinap mámorában, másrészt annak tudatában, hogy ez egyben búcsúesténk is ebben a csodás városban. Itt viszont nem vagyunk megelégedve a kiszolgálással, és a London Pride is kifogyott a csapról (skandalum!), úgyhogy csak az időközben ajándékba vásárolt Teddy mackókat itatjuk meg az asztalunknál Guinessel, majd máris kifelé robogunk a szállásunk felé. Áldassék a fogadók védőszentje, nincs is annál kényelmesebb, mint hazaérve egy barátságos pubba érkezni, ahol még egészen nyugodtan ki lehet kérni egy kört.
Ez történik velünk is. Az Egyesült Királyságban a pubok normál esetben rendeletileg 11-kor bezárnak (bizony ám!), de a miénk szerencsére fél 12-ig nyitva tarthat, így nem kell sietnünk a pintekkel. 11 óra 10 tájban a csaposlány odasétál egy nagy haranghoz, ami a pult fölött függ, és erélyesen megkongatja.
– Last round – mondom, és a poharamba vigyorgok. Ez is egy tradíció: most lehet kikérni az utolsó kört, mielőtt haza-, illetőleg felterelik a népet – attól függően, hogy a saját házába megy vissza az illető, vagy szállóvendégként épp csak pár lépést kell megtennie az ágyáig.
Boldogok vagyunk, hogy az utóbbi kategóriába tartozunk.
Még egyet koccintunk a mai napra, és miközben belekortyolok a hűvös, cseppet sem szénsavas, lágy barnasörbe, arra gondolok: holnap itt hagyjuk Londont, igaz. De nem haza utazunk, hanem tovább, tovább az ismeretlenbe… és életünkben először megláthatjuk, milyen is az a híres…
Oxford.
Zárósör és búcsú Londontól. Holnaptól tiszteletbeli egyetemisták leszünk két napig Oxfordban.