Hatodik nap: Stratford-upon-Avon I.
Kalandos vonatozás, Waczak Szálló, és hogy ejtik azt, hogy “Leamington”?
A kellemes májusi reggel egy oxfordi Sainsbury’s-ben talál ránk, ahol épp nassolnivalót veszünk magunknak Zsoltival. Egyrész a reggeli nem volt elég bőséges (bár a “Benedek tojás”, amit rendeltem, igazán finom volt), másrészt lélekben fel kell készülnünk egy vonatozásra, ami esélyesen tovább fog tartani, mint ameddig kéne neki.
Mondjuk ez otthonról egész ismerős.
Miközben Doritos chipset és előre vágott gyümölcsöt veszünk le a polcokról, jót mulatok a párdecis kis tejesdobozokon, amiken macskafej látható.
– Nézd Szívem, cicatej! – örvendezek. A feliratból megtudom, hogy ez laktózmentes tejecske (ugyanis a felnőtt macskák mind laktózérzékenyek).
A polcok mellett érdekes módon faliújságot is találok, mindenféle helyi hirdetménnyel, úgymint internetfüggők klubja, versíró kurzus, sportnap, és hasonló elfoglaltságok unatkozó egyetemistáknak és/vagy itt lakó, szerencsés felnőtteknek. Arra emlékeztet, mint mikor régen a Sparban ki lehetett tenni apróhirdetéseket keres/kínál kategóriákban, csak ez szórakoztatóbb.
A délelőtt még a miénk, ezért úgy döntünk, egy kicsit még barangolunk az álmodó tornyok között, és így találjuk meg véletlenül Oxford híres fedett piacát. Különféle üzletek színes kavalkádja ez, található itt házszám-készítő, cukrászüzem, alternatív ruhabolt, és gyapjúszaküzlet is (bármit is jelentsen ez), valamint lehet kapni kis pitéket és húsokat is. Meg felteszem, húsos pitéket is – ennyire nem mélyedek bele, de az angolok előszeretettel vegyítik ezt a két műfajt. Az egyik placcon háromfős kis zenekar muzsikál, három szakállas férfi, szájharmonikával, cseppet western-hangulatot kölcsönözve a helynek.
A nap során már másodjára állok meg egy faliújság-szerűség előtt, csak ezen képeslapok vannak, első ránézésre teljesen véletlenszerűen. Egy kicsit lassan esik le, mi van a képeslapok mellé írva.
– Nézd csak, ezek… ezek Oxford testvérvárosai? – pislogok.
– Úgy tűnik – szakérti meg Zsolti is a képeslapokat.
Mint megtudjuk, Oxford egész sok testvérvárossal büszkélkedhet, ezek nevezetesen a következők: Leiden (Hollandia), Bonn (Németország), León (Nicaragua), Ramallah (Palesztina), Grenoble (Franciaország), Padova (Olaszország), illetve Boroszló, azaz Wrocław (Lengyelország). Aki ezekből a városokból látogat ide, úgy tűnik, hoz egy saját képeslapot is, és kiteszi ide. A végeredmény egy szívmelengető kis gyűjtemény a fedett piac közepén.
A kedvenc üzletünk egyébként egy pólóbolt lesz, ahol mindenféle régies dizájnnal láthatóak különböző élethelyzetek – példának okáért képzeljetek el egy lovagokat ábrázoló freskót, alatta a következő szöveggel (kb): “Ki hozza vala az Uber rendelésemet?” Az ötlet csúcs, de a pólók elég drágák, így végül csak az emléküket meg a humorukat visszük magunkkal.
Íme, az egyik emlék 🙂
A délelőtt gyorsan eltelik, és hamarosan visszatérünk a szállásra, visszakérjük a bőröndöket KariGeritől, és komótos tempóban indulunk az oxfordi vasútállomás felé. Igaz, ez egy köpésre van tőlünk, mégsem egyszerű odajutnunk a korábban már említett építkezés miatt, ahol keresztül kell húznunk magunkat. (Az építkezés egyébként még egy év múlva, 2025 áprilisában is tart majd – még egy dolog, ami ismerős lehet Magyarországról, és még egy példa arra, hogy a gondjaink néha egyáltalán nem ország-specifikusak).
A vasútállomáson lappangó idegesség vibrál a levegőben – minden utazó tisztában van vele, hogy bárhova is igyekszik ma, útja nem lesz fájdalommentes. A sztrájk javában tombol, így még ha járnak is vonatok, ritkítva közlekednek, ez pedig tudjuk, hogy mit jelent.
Mi még várakozunk, ez a vonat sajnos nem a miénk.
Mi aránylag gyanútlanul várakozunk, hiszen a MÁV-ból kiindulva azt tartjuk, minket kevés dolog lephet meg. Azt már tegnap láttuk, hogy át kell majd szállnunk egy Leamington Spa nevű településen – a helyről csak annyit sikerül kiderítenünk, hogy van benne egy fürdő, és hogy nincs messze Oxfordtól. Egyébként mai végső úticélunk, Stratford-upon-Avon is relatíve közel fekszik, egész pontosan 55 mérföldre, azaz nagyjából 90 km-re van tőlünk, autóval egy óra lenne átérni, vonattal viszont az átszállás miatt alaphangon is közel két óra a történet.
A vonatra helyjegyünk is van, és örömmel tapasztaljuk, hogy a bemondásoknak és kiírásoknak köszönhetően pontosan oda tudunk állni a peronon, ahova majd a mi kocsink érkezik (kis lépés ez Angliának, és milyen nagy és kényelmes lépés lenne Magyarországnak, főleg ha az ember csomaggal / biciklivel vonatozna…), ám mikor a vonat végül begördül, arcunkra fagy a mosoly.
A vagonokon kis túlzással még a csomagtartókon is emberek lógnak; már az első pillanatban látszik, hogy helyjegyezésre esélyünk sincsen, sőt, örülhetünk, ha egyáltalán felférünk, ráadásul két batár bőrönddel… Az ajtó kinyílik, de emberfalba ütközünk; senki nem száll le, és senki nem tud felszállni sem.
– Most mi a franc van? – nézünk egymásra kétségbeesetten. A többi ember is osztja a mérgelődést, a kalauzzal vitatkoznak, aki udvariasan bár, de széttárja a kezét. Sztrájk van.
Az indulásig van kb egy perc, így fejvesztve rohangálunk ajtótól ajtóig, ami cseppet sem kellemes élmény a két bőrönddel, végül az egyik ajtónál valahogy felkapaszkodunk a lépcső alsó fokára, és már záródik is az ajtó. Az utazók arcán rezignáltság, de némi beletörődés is látszik – senki nem káromkodik vagy puffog, az egyik utas még segít is nekem feltornászni a bőröndöt a vonatra.
Leamington Spa-ba hála istennek csak egy bő félóra az út, de ennyi elég is. Hiába edződtünk a MÁV-on, őszintén elképedünk az utazási viszonyokon, még akkor is, ha a sztrájk miatt némileg érthető a dolog. Az egyetlen nagy különbség, hogy az emberek kedvesebbek és közvetlenebbek itt; egymás gyilkolása helyett inkább valamiféle bajtársias hangulat uralkodik, amiben angol angolnak nem farkasa. Vannak, akik még spontán beszélgetésbe is elegyednek egymással. Nem mondom, hogy otthon soha nem láttam ilyet, de azért meglepő élmény.
Hamarosan megérkezünk Leamington Spa-ba, és megkönnyebbülten kászálódunk le az elátkozott vonatról – ami nem mellesleg egészen Manchesterig robog szegény ördögökkel, akik rajta maradtak. Azok kedvéért, akik kevésbé járatosak Anglia földrajzában, elárulom, hogy Manchester közel három óra vonatozásra, nagyjából 260 km-re fekszik Oxfordtól…
Az átszállás egy sztrájkmentes napon egy kényelmes, 15 perces intervallum lenne, ma viszont más helyzet van. Még tegnap megkérdeztem Charlotte-ot, hogy ha út közben bonyodalmak adódnak, kit érdemes kérdeznünk, honnan kaphatunk segítséget.
– Nyugodtan menjetek oda bármelyik vasúti dolgozóhoz – tanácsolta ő. – Az a feladatuk, hogy segítsenek, szóval nyugodtan kérdezzétek őket.
Sokat elmond a hazai helyzetről, hogy ez nekünk eszünkbe se jutott, most viszont odasétálunk egy helyi erőhöz. Megérdeklődöm, hogy jól sejtem-e, hogy a következő vonat, ami nekünk megfelelő lehet, két és fél óra múlva fut majd be ide.
A bácsi megtanulmányozza a jegyeinket, majd egy érintőképernyőhöz fordul, és zongorázni kezd rajta.
– Igazából felszállhattok erre is – mutat egy másik vonatra, ami hamarosan befut. – Ezzel el kell mennetek idáig – mutatja egy távolabbi állomás nevét – majd onnan vissza tudtok menni Stratford-upon-Avonbe.
Megköszönöm a segítséget, de magamban azt gondolom, hogy senki nem tudna engem rávenni, hogy a szükségesnél több időt töltsek ezeken a tömött vacakokon, és túlmenjünk a célállomáson, hogy aztán még vissza kelljen oda vonatoznunk. Zsoltival ezért úgy döntünk, inkább megnézzük Leamington Spa-t, ha már ide vetett minket az élet, csak el tudunk itt tölteni két órát, aztán robogunk is tovább Stratfordba, ami egy újabb fél óra lesz egy másik vonattal (és egy másik vasúttársasággal, mint akik idáig hoztak minket).
Vonatozást propagáló plakát Leamington vasútállomáson. Nem épp a legjobban időzített reklám.
Egyébként a hely nevét, ahol most a két bőrönddel álldogálunk kissé tanácstalanul, én következetesen “límington”-nak ejtettem, egészen addig, míg Oxfordban be nem mondták, hogy közelg’ a vonat, mely megáll majd (“calling at”, ahogy az angolok mondják vicces módon) itt is – és kiderült, hogy a helyes kiejtés “lemington”. Ez a helyzet az angol helységnevekkel, soha nem lehet tudni, hányadán áll velük az ember, még ha több mint huszonöt éve tanul angolt, akkor sem.
– Akkor irány Leamington Spa – sóhajtunk, és kihúzzuk a bőröndöket az időközben teljesen elnéptelenedett peronról.
Zsolti látott a közelben egy Subwayt a Google Mapsen.
Szóval megvan az ebédünk.
KÖZJÁTÉK – Leamington Spa
A leamingtoni Pump Room Gardensben két alak ücsörög a padon. Mindketten kicsit fáradtnak tűnnek, de a fejük feletti életerő-jelző lassan töltődik, ahogy tolják be magukba a subwayes szendvicseket, amiket egy kedves bevándorlótól vásároltak az imént a fürdőváros főutcáján. Hátradőlnek a padon, és a szendvics mellett azt az érzést is ízlelgetik, hogy
le…
kell…
lassulniuk.
Leamington Spa. Megállunk.
Immár hatodik napja utazgatnak az Egyesült Királyságban, most pedig kényszerpihenőt tartanak, bár tény, hogy ennél sokkal rosszabb helyeken is érhetné őket ez a pihenő. Lábukat a bőröndökre támasztják, szemüket pedig a tóra függesztik, ahol hattyúk és kacsák versenyeznek a bedobált eledelért. Péntek délután van, a nap szikrázva süt, már a nyár ígéretét hordozza magában, a percek pedig lassan telnek, de a két utazó nem bánja.
A hátuk mögött hamarosan zeneszó harsan: az előbb egy magányos trombitás bácsi érkezett a parkba, helyet foglalt egy másik padon, és most rázendít; a trombitaszó kevélyen tekereg a fák, bokrok, és babakocsikat toló párok között. Ez a város pihenőhely, ide az emberek feltöltődni és gyógyulni járnak, a rezgések pedig pontosan ezt közvetítik az átutazók felé is. Üljetek le, pihenjetek, merüljetek el a látványban és a zenében. Ne siessetek, az állomás megvár, Stratford is megvár, a vonat még messze jár, az utazás pedig most is zajlik…
A szendvicsek elfogynak, a két ember pedig csak ül a padon és szemlél. Élvezi a luxust, hogy van idő látni is, nem csak nézni, és bár a gyógyvízben nem merülnek el, egy pár órára körbelengi őket Leamington nyugodt pulzálása, és az érzés, hogy minden rendben van.
Szól a trombita, és a kiskacsák ügyesen úsznak a mamakacsa után a Leam folyón, mielőtt eltűnnének a híd alatt.
Ahogy a trombitás látott minket.
Kacsaláb, avagy sok kilométer van már bennük.
***
Gyanakodva nézzük az épp befutó vonatot, lélekben felkészülünk egy újabb harcra a felszállásért, de óriási megkönnyebbülésünkre két dolog is kiderül:
- Leamington Spa a vonat végállomása, így mindenki leszáll.
- Ez egy kis zónázó vonat, és huszadannyira sem telik meg, mint a London-Manchester járat, amivel idáig robogtunk.
Megkönnyebbülve dőlünk hátra, és szinte sajnáljuk, hogy csak fél óra az út. Végre van idő a tájat szemlélni, birkákat számolni a legelőkön, és úgy ízlelgetni a kisebb megállók neveit, mint a cukorkákat: Warwick és Hatton és Wilmcote…
Megkönnyebbülve várjuk a kigördülést Leamingtonból.
Stratford szintén végállomás, és mindenki leszáll, mi pedig egy csendes kis utcában találjuk magunkat, ezen indulunk el a városközpont felé. Itt pedig álljunk meg egy szóra, mert Stratford, amellett, hogy egy egész délutánunk ráment arra, hogy elérjük, már korábban is megpróbált megszivatni minket.
Történt ugyanis, hogy a körút tervezésekor találtunk egy kedvünkre való szállást itt a városban, ami központi elhelyezkedésével és hangulatos berendezésével hamar meggyőzött minket. Le is foglaltuk, minden úgy ment, mint a Bookingon általában, megjött a visszaigazolás, mehetünk, szuper.
Egy-két héttel a foglalásunk után elmerültem kicsit a választott szállások értékeléseinek böngészésében, és értetlenül néztem a stratordi “Pen & Parchment” (azaz penna és pergamen) nevű szállás értékeléseit, amik drámaian zuhantak.
“A megérkezésemkor szembesültem azzal, hogy ez a szálló zárva van. Senki nem figyelmeztetett, így helyben kellett alternatív szállást találnom. Kártérítést követelek!”
“Sunyi hely, érkezéskor az ajtót zárva találtunk, rajta a cetli csak annyit mondott, hogy a hely renoválás miatt zárva van. Érvényes foglalásunk volt, de senki nem segített nekünk!”
“A hely zárva van, de a Booking kiadja a szobákat. Senki ne foglaljon ide!”
Miután összeszedtem a leesett államat, ellenőriztem a Google-ön is a helyzetet, ahol a rettegett “Átmenetileg zárva” felirat fogadott. Persze volt még időnk az utazásig, és nem fizettünk semmit, de elmondom mi volt itt a probléma (már azon kívül, hogy ez a zárás-dolog tök véletlenül derült ki): Stratford nem egy nagy hely, tehát nincsen tömve megfizethető és jó minőségű szálláshelyekkel. Utazás előtt egy hónappal féltünk, hogy nem lesz egyszerű alternatívát találnunk, és félig-meddig igazunk is lett.
Így esett, hogy a Pen & Parchment helyett végül Stratford mellett, egy Clifford Chambers nevű településen foglaltunk szállást – ide viszont még el kell jutnunk valahogyan ezen az amúgy is túlutazott napon. A leglogikusabbnak a buszozás tűnik, ezeket a kis településeket ugyanis ezek kötik össze, bár most, hogy Zsoltival dög fáradtan állunk a buszmegállóban, erősen kételkedünk benne, hogy befut-e valaha az a bizonyos járat, lévén az emberek errefelé nem igazán sietnek, és úgy kb óránként jön olyan busz, ami jó irányba is megy… de végül csak megjön, aminek meg kell, mi pedig elhelyezkedünk, és fáradtan bambuljuk Stratfordot és az ő Avon folyóját.
Egyszer csak megakad a szemem egy szép épületen a folyó partja mellett, ami furcsán ismerősnek tűnik…
Megbököm a szintén holtfáradt Zsoltit.
– Ez a Pen and Parchment – közlöm vele, és kimutatok az ablakon.
Majdnem-szállásunk tökéletes helyen található, gyönyörűen néz ki, és igazán hívogató – lenne, ha nem lenne tetőtől talpig felállványozva.
Visszadőlünk az ülésekre, hogy negyed óra múlva leszálljunk a semmi közepén egy kétcsillagos fogadó előtt: ez a New Inn Hotel, avagy a megmentőnk.
***
A becsekkolás után némileg zavarba esve álldogálunk a szobánk ajtajában.
– Őőő – mondom alapos átgondolás után.
Nem az a gondom, hogy a szoba végtelenül egyszerű és nincs kilátása – őszintén, a félnapos utazás után már nem sok igényem maradt. Egy kicsit a John Cleese-féle Waczak Szállót idézi bennem a hely hangulata, ez pedig inkább szórakoztató, mint bosszantó.
De arra nem számítottam, hogy pár létünkre két egyszemélyes ágyat kapunk majd, amik a szoba két végébe vannak tolva. Szigorúan.
Így fértek el, na.
– Külön fogunk aludni? – görbül le a szám. Zsoltit láthatólag kevésbé zavarja a dolog.
– Két éjszakát azért kibírunk, Szívem – mosolyodik el. Egy kicsit túlságosan boldogan, ha engem kérdeztek.
– Bezzeg a kapcsolatunk elején egy egyszemélyes heverőn aludtunk összebújva, az olyan aranyos volt – idézem fel mélabúsan, miközben kinyitom a bőröndömet és elkezdek kipakolni.
– Az régen volt, Szívem – jön a praktikus válasz a szoba túlsó végéből szarkasztikusan.
– Viszont – állok fel, egyik kezemben a pizsamámmal, a másikban a Londonban vásárolt Mr Bean-féle Teddy mackóval – őszinte leszek veled: én ma több közlekedési eszközre nem vagyok hajlandó felszállni. Mi lenne, ha inkább itt a környéken sétálnánk egyet? Lassan úgyis lemegy a nap.
– Rendben.
Így hát hamarosan már Clifford Chambers néma utcácskáit járjuk Zsoltival. Úgy tűnik, ebben az egyutcás kis faluban nem lakik senki – vagy ha mégis, nem szeretnek kimerészkedni az utcára. Hirdetőtábla itt is van, amiről megtudjuk, hogy a hétvégén a templomot fogják takarítani, mindenkit szeretettel várnak egy vödörrel meg némi harapnivalóval. Van bingó klub is, fel lehet bérelni kutyasétáltatót, és egy KRESZ-tábla is ki van nyomtatva, piros szegélyű körben egy nagy húszas szám, “Twenty is plenty” felirattal (vagyis hússzal menj és ne többel). Ember tényleg sehol, forgalom sincs, madárcsicsergés viszont annál több, és ez jótékonyan hat utazós lelkünkre.
Úgy döntünk, mindenképp sétálunk itt egy kicsit, így felfedezünk egy gyönyörű kis templomot, csupa vöröstéglás épületet, ami az angoloknak mindennapos látvány, nekünk viszont olyanok, mintha egy mesekönyvből ugrottak volna elő. Találunk egy farmot, ahol egy kedves pónival le is pacsizunk a kerítés felett, aztán kisétálunk a földekre. Teljes a csend, a fejünk felett ugyan elrepül egy gép, de régi stílusú, duplaszárnyú típus, és valahogy még békésebbé teszi a hangulatot.
Clifford Chambers gyönyörű temploma. Vasárnap lehetne jönni takarítani.
Nekik megszokott, nekünk mesebeli.
Akácos út.
Visszakanyarodunk, és bekukkantunk néhány lakóház kertjébe, mind rendben tartott kis béke szigete, tavacskákkal és kerti törpékkel. Talán nyaralók ezek, tippelünk a kihaltság láttán, de a kertek rendben vannak tartva, és a faliújság szerint közösségi élet is van itt, szóval a kijelentésünkben nem vagyunk teljesen biztosak.
Abban viszont annál inkább, hogy kilyukad a gyomrunk.
Titkos utacskák, és itt lakott a póni is.
Alkonyi andalgás, már visszakanyarodóban, a földeken.
Ahogy én olvasom: lassú sünök 😀
A New Inn Hotel, ahol megszálltunk, szerencsére remek konyhával rendelkezik – már ha lehet hinni az internetes véleményeknek. Mint kiderül, olyannyira lehet, hogy azt vesszük észre: ide nem is turisták járnak, hanem valószínűleg helyiek, akik visszajárók lehetnek. Ez jó jel, és nem is csalódunk: én gombakrémlevest rendelek, amit meleg baguette-el és puha vajjal szervíroznak, és könnyeb lábad a szemem az egész napos szendvicsen élés után. Zsolti egy úgynevezett Hunter’s chicken nevű étket rendel, ami egy hatalmas csirkét takar, valami finom szósszal leöntve, mellé sültkrumpli és saláta.
Életmentő gombakrémleves…
…és az istenes adag Hunter’s chicken.
Szorgalmasan lapátoljuk magunkba az ételt, és már eszünkbe se jut a városközpontban a Pen and Parchment, ahol eredetileg lennünk kéne.
A vacsora végeztével hallgatólagosan megegyezünk, hogy ezt az estét rövidre zárjuk. Mindenki elfekszik a maga ágyán, és szabadfoglalkozást tartunk: írunk az otthoniaknak, tervezzük a holnapot, kockulunk kicsit. Aztán eszembe jut, hogy a táskámban még van egy kis gyümölcs, amit még reggel vettem az oxfordi Sainsbury’s-ben; felállok, előásom, és odasétálok a saját ágyán hason fetrengő Zsoltihoz.
– Ide fekhetek? – kérdezem, mire odébb csusszan. Én is hasra fekszem mellé, és elkezdem majszolni a gyümölcsöt, miközben a telefonján gyűlő fotókat nézegetjük együtt.
Egy pillanatra elügyetelenkedem a dolgot, és egy szőlőszem a takaróján landol, picit foltot hagyva.
– Jaj, ne haragudj, sajnálom – ugrok, hogy letisztítsam.
– Hagyd csak – szól az ágy tulajdonosa, és hangjában mosoly bujkál. – Nálam szabad…
Eszembe jut a Jóbarátokból az a jelenet, amikor Rachel ideiglenesen Joey-hoz költözik, és véletlenül spagettivel szennyezi be a huzatot, amire Joey csak legyint. Nevetve fekszem vissza Zsolti mellé, és összebújva nézegetjük a fotókat, míg lassan leszáll az este, és minket egy újabb településen talál a hold.
Hetedik nap: Stratford-upon-Avon II.
Avon, vásár, zenebona, Mocskos Kacsa és az etoni kupac
A reggelihez szűk folyosó vezet, ahol a falon lóg a vasalódeszka, ha esetleg valakinek szüksége lenne rá, illetve az egyik asztalkán lövőszimulátor-szórólapot találunk (úgy képzelem, mint a régi Nintendos kacsavadászatot, csak kicsit továbbfejlesztve). A szűk folyosó után szűk és meredek lépcsősor, ami az angol házak sajátossága, eddig minden szállásunkon megküzdöttünk egy ilyennel. Kávé előtt egész komoly kihívás tud lenni.
A reggeliző viszont tágas és barátságos, kötényes, pirospozsgás, ízes kiejtéssel beszélő hölgy fogad minket, ahogy belépünk.
– A reggeli önkiszolgáló, úgyhogy válasszanak egy asztalt és hajrá – összegzi udvariasan, de lényegretörően a feladatot, mielőtt betessékel minket a melegítőtálak közé. Egyébként itt relatíve szigor van a reggeli időpontját tekintve: 08:30-09:30 között lehet enni, benne van a levegőben némi katonás rend – azaz tessék szépen végezni mindennel fél tízre, hát ki az, aki még utána is itt akarja rontani a levegőt?!
Ez a harmadik típusú reggeli, amit megtapasztalunk Angliában, de nekem eddig ez tetszik a legjobban. Londonban kicsit hidegtálas volt a buli, Oxfordban pedig túlfinomkodták, itt viszont igazi angol választékkal szembesülünk, úgy mint bab, kolbász, sonka, sült paradicsom. Ellenben felvágott, nyers zöldség és sajt nem nagyon akad. Van narancslekvár is, amit én kifejezetten szeretek, a lekvárok környékén pedig elrejtették a Marmite nevezetű rémséget is, ebbe a hibába többet nem akarok beleesni, de Zsoltinak azért kínálgatom.
– Na, nem vagy bátor, nem akarod megkóstolni? – incselkedem vele.
Sajnos már túl sokszor elmeséltem Zsoltinak, hogy a Marmite az tulajdonképpen sörélesztő-kivonat, és bár a Nutella/dzsem szekcióban található a legtöbbször, egyáltalán nem édes, pont hogy sós és… hát, nem kellemes, főleg, ha az ember lekvárra készül lélekben.
– Nem, köszi – jön a tömör, kávé előtti válasz, és a fent nevezett odébb áll a tányérjával, hogy biztos távolságban legyen tőlem és a fura kajáimtól. Marmite-ügyben egyébként én őszintén azt tanácsolom mindenkinek, hogy kóstolja meg, ha angolok között jár, csak tartsa észben, hogy még az angolok között is megosztó az íze – kicsit úgy, mint itthon az Unicumnak, azt hiszem. Láttam már olyan matricát autó lökhárítóján, hogy “Dudálj, ha szereted a Marmite-ot!”, szóval ez egyben megosztó és egyesítő dolog az angoloknál, kinek hogy.
Nem saját kép, ellenben fontosnak tartottam illusztrálni a figyelmeztetést.
Mi mindenesetre kedvtelve iszogatjuk a tejes teát meg a kávét, és egyre erősödik bennünk az érzés, hogy mégiscsak jó helyen vagyunk. Ez a szállás határozottan az angolokat vonzza, külföldi itt rajtunk kívül nincs, amennyire meg tudjuk állapítani. Jellemzően idősebb párok ülnek körülöttünk, és az egész helyen kitart a Waczak Szálló hangulat – egy hajszál választja el attól, hogy legyen itt egy állandó lakó őrnagy meg egy szarvasfej a falon, satöbbi (ajánlom a sorozatot, de csak angolul nézzétek légyszi).
Ami viszont gond, hogy a buszközlekedés katasztrófa. A parkolón látjuk, hogy itt a többség autóval érkezett, nekünk viszont kéne valami segítség ahhoz, hogy átjussunk Stratford-upon-Avonbe, óránként közlekedő buszra azonban nincs kedvünk várni. Végül tervezünk egy gyalogos útvonalat, ami nagyjából ötven perc sétát jelent, a kertek alatt.
– Azért szinte hallok egy Basil Fawlty hangot itt, hogy minek ide busz, menjen az ember lábbal, a busz csak pöfög és büdöset csinál – jegyzem meg, még mindig Waczak Szálló-hangulatban.
A gyaloglás nehézkesen kezdődik, mert a főút mellett kell megtennünk pár száz métert, mielőtt belevágunk a susnyásba. Itt hirtelen átveszi az irányítást a bukolikus miliő, legelők közt őgyelgünk, egyébként kerítésekkel határolt szűk kis ösvényeken, amiket először nem is értek.
– Mi célt szolgálnak ezek? Nem hinném, hogy túl veszélyes állatok élnének errefelé. Mi lehet itt a legveszélyesebb, a vadnyúl?
– Nem tudom, Szívem, nem ismerem annyira Anglia flóráját és faunáját.
– Maximum róka, nem? – folytatom zavartalanul (a “Maximum Róka” majdnem a bejegyzés címe is lett, egyébként).
Reggeli utáni baktatás a csendben, irányban Stratford.
Azon gondolkodunk, mi lehet itt a legveszélyesebb állat, de aztán rájövünk, hogy szimplán csak az embereket akarják távoltartani az értékes legelőktől.
Csendben lépdelünk a zöldben, a távolban óriáskereket látunk, ahogy kiemelkedik Stratford látképéből. Engem megcsíp a csalán, és azon gondolkodom, miért hívják ezt az ösvényt “Shakespeare’s Way”-nek.
– Erre járt a költő? Itt írta a szonetteket? – elmélkedek, miközben a csaláncsípést vakarom.
– Vagy erre ment le a CBA-ba – jegyzi meg Zsolti mögöttem.
Ilyen kis kapukat kell nyitni-csukni, ahogy haladunk előre. Csalánnal meg vigyázni (kéne)…
Ahogy mondtam: nem minket védenek, őket védik tőlünk.
Végül, úgy félóra gyaloglás után, egy mesebeli helyszínre érkezünk: kis folyó, rajta fűzfákkal és hattyúkkal. A folyó egy pontján láncos révátkelő, egy fontba kerül, a túloldalon pedig a Holy Trinity Church mereng, benne Shakespeare sírjával (igen, tényleg). Szinte várom, hogy Ofélia holtteste ellebegjen a szemünk előtt.
Ja, a folyó maga? Ez az Avon.
Avon, hattyúkkal. Odébb már készülődik a szombati vásár.
A parton ráérős kutyasétáltatók baktatnak, a vízen fiatal fiúk evezős edzése zajlik éppen, az edzőjük motorcsónak-szerűségen követi őket, egyes anyukák pedig a parton tartják az ifjakban a lelket, és mikor azok elhúznak, biciklivel követik a mezőnyt. A folyó partján tábla, kis tiltóábrákkal. Az egyik kép egy embert ábrázol, aki egy hatalmas hallal a hóna alatt szalad elfele.
– Hé, ne lopd el a csukát! – röhögcsélünk az abszurd ábrázoláson.
Ahogy a város központja felé sétálunk, nagyjából az evezősökkel egy iramban, feltűnik, hogy az óriáskerék, amit már messziről kiszúrtunk, egy vásár kellős közepén áll. Szombat van, és ezen a folyóparti mezőn standok tömkelege áll, várva a kedves látogatókat. Először azt hiszem, valami egészségnapba csöppentünk bele, mivel lehet vérnyomást méretni meg hasonlók, de aztán találunk koktéllakókocsit is, célbalövést, minigolfot, krikettet. A parkban kőből vésett sakkasztalok is állnak, aztán észreveszem, hogy az egyiken a felfestés nem sakk, hanem Ki nevet a végén. Meg is örülök neki, bár lövésem sincs, hogy hívhatják ezt a játékot angolul, eddig azt hittem, ez valami közép-európai sajátosság.
Az ötfontos óriáskerék, immár a túlpartról.
Az óriáskeréken egy menet öt fontba kerül, így ehhez nem ragaszkodunk, helyette viszont találunk többek között:
- jutifalat-standot kutyáknak, ahol pont úgy vannak kirakva a kis kekszek, mint az édességek az embereknek szóló standokon,
- őrszem-toborzót, ahol polgárőrnek lehet jelentkezni (én spicli-klubnak hívom),
- Shakespeare szonettekről elnevezett street food bódét,
- történetíró sarkot, ahol mondhatsz random szavakat, és megírják neked sztoriban
- papírféreg-árust, aki nagy, papírból hajtogatott kukacokat árul gyerekeknek, darabját egy fontért.
Stratford egyre jobban zsong, ahogy haladunk előre, az emberek élvezik a hétvégét, a napsütést, és az élő zenét. Az egyik kis téren ázsiai hölgy áll, kezében mikrofon, és kifejezetten jó hangon énekli a “Top of the World” című Carpenters dalt, ami valahogy tökéletes háttérzenének bizonyul a mai naphoz. Közben kishajó indul a pici kikötőből, átcsorog a híd alatt (van, akinek le is kell hajolnia, hogy átférjenek), és elindul a hattyúk között le a folyón.
Shakespeare természetesen mindenhol ott van, hiszen ez a kicsi város ebből él. Talán ez az oka, talán az, hogy már egy hete itt vagyunk, de úgy döntünk, nem megyünk be egyik múzeumba sem, inkább a szabadban sétálva fogadjuk be, amit ez a város kínálhat. Elsétálunk a híres Royal Shakespeare Theatre és a Swan mellett, majd a folyót követve elmegyünk a Holy Trinity Church-höz, ahol a drámaíró sírja található; igaz, magát a sírt tartalmazó rész csak külön pénz fejében nézhető meg. Ezt végül Zsolti vállalja, bemegy, lefotózza, de saját bevallása szerint nem érzi közelebb magát Shakespeare-hez, mint negyed órával korábban.
A Holy Trinity Church oldalról…
… és a Bárd sírja odabenn.
Tipikus stratfordi utcakép.
Szuvenírboltba azért ellátogatunk, ugyanis én még mindig misszión vagyok, és igyekszem minden városban venni valakinek valamit otthonra. Az egyik boltban finom selyemsálakat találok, “Ofélia sálja”, hirdeti a portéka magáról. Halvány krémszínű, és kis, lila virágok vannak rajta. Mivel anyukám pont ilyen sálakat hord, veszek neki egyet. Imi barátomnak pedig egy képeslapot szerzek, rajta egy idézettel a III. Richárdból, emlékeztetvén őt arra, amikor elsős anglisztikás korunkban (tizennégy évvel ezelőtt, te jó ég!) ebből a darabból kellett felolvasnunk III. Richárd és Anne párbeszédét.
Saját, személyes viszonyom Shakespeare-el némileg kötelességtudó: ex-anglisztikás hallgatóként természetesen alapbeállítás szeretni őt, de nem nevezném magam rajongónak. A Hamletet, a Macbeth-et, a Szentivánéji álmot egyébként kifejezetten kedvelem, kétszemélyes darabként láttam a Rómeó és Júliát, és bírom az okos utalásokat a munkásságára a popkultúrában. Ilyen volt, mikor rájöttem, hogy a harmadik Harry Potter-filmben (az Azkabani fogolyban) az évnyitón a kórus Macbeth boszorkányainak szövegét énekli, vagy mikor a Doctor Who-ban csináltak egy komplett részt Shakespeare főszereplésével, amiben rengeteg összekacsintós poén kapott helyet Shakespeare későbbi, elhíresült mondataival kapcsolatban. Egyszer szeretnék elmenni a Globe színházba egy előadásra is. Mint mondtam, anglisztikás körökben ez igazán megkerülhetetlen téma. De talán, mint a jó bornak, még érnie kell nálam, hogy azt mondhassam: Shakespeare rajongó vagyok.
Will, Will, még nem tartunk itt.
Stratfordot nem telik sok időbe bejárni, végül délután bekanyarodunk az egyik pubba, amit már korábban kifigyeltünk: ez a (szintén folyóparti) létesítmény a Dirty Duck, azaz a Mocskos Kacsa nevet viseli, és én imádom ezt a nevet. A cégéren egyébként egy buzgón tisztálkodó tőkésréce szerepel, az ivó felső ablakából pedig egy nagy kutya (egy igazi) les minket. Muszáj bemennünk!
Hívogatóan koszos kacsa.
Átböngésszük az étlapot.
– Én ezt a csirkés salit fogom kérni – dönt Zsolti.
Én kalandosabb dolgokra vágyom.
– Én meg ezt a mentás borsólevest – jelentem ki, bár nem vagyok teljesen biztos benne, hogy ez valóban olyan jó ötlet-e.
A kajarendelés, mint sok helyen másutt is Angliában, egy applikáción keresztül történik, ami jelentősen megkönnyíti a dolgokat. Az appon keresztül beírod, mit szeretnél fogyasztani, és hogy melyik asztalnál ülsz, kifizeted bankkártyával, és aztán egyszer csak kihozzák. Zsúfolt, turisták által megszállt helyeken ennél gördülékenyebben ez nem is működhetne.
Mentás borsóleves, az elmaradhatatlan baguette szeletekkel.
A főétel után most kivételesen desszertre is vállalkozunk, így esik, hogy Zsolti előtt hamarosan egy “sticky toffee pudding”, előttem pedig egy “Eton mess” hever. Az első desszertet nagyjából karamellás pudingnak tudnám fordítani, azzal a különbséggel, hogy ehhez kapsz egy hatalmas piskótaszeletet is, és az egész pontosan olyan édes és ragadós, mint amilyennek hangzik. A második… nos, ez egy krémesebb történet, amorf alakzatban, és talán az “etoni kupac” névvel illetném, ha valaha bárki szeretné ezt lefordítani. Beszéljenek helyettem a képek.
Sticky toffee pudding, és ahogy Zsolti nekilát.
Az “etoni kupac”, ami sokkal szolidabb, mint a karamellás diabétesz.
Annyit mondhatok, hogy a jó öreg Anglia valószínűleg nem a desszertjeivel fogja újrahódítani a világot (ha egyáltalán), de eltökéltek vagyunk, hogy kipróbáljuk a helyi érdekességeket, ha lehetőség adódik. A Kacsa után áttérünk a Garrick pubba, hogy legyen azért valami alkoholos folyadék is bennünk, csak a rend kedvéért, végül jóllakottan, és némileg cukorsokkban vánszorgunk a buszmegállóba, abban a hiú reményben, hogy hamarosan jön egy jármű, ami visszavisz minket Clifford Chambersbe.
A Garrick, ahol még kikértünk egy Guinesst az útra.
És amikor nem pózolok, akkor valójában így néz ki a fejem az egyhetes utazgatás után, miközben épp értékelést írok az oxfordi szállásunkról a Bookingra 😀 #nofilter
Nos, a busz, amire vagy húsz percet kéne várnunk a menetrend szerint, végül soha nem érkezik meg, így a teljes várakozás, mire a következő is befut, majdnem másfél óra. Ennyi idő alatt simán haza is sétálhattunk volna, de mindketten úgy érezzük, nincs erőnk megint megtenni a susnyás ösvényutat, ezért végül némileg mogorván szállunk fel a buszra, mikor végre befut.
Ja, és van még egy kis gondunk.
Azt mondtam már, hogy vasárnap itt busz egyáltalán nem jár?
És igen, holnap vasárnap van. Nekünk pedig tovább kéne állnunk innen valahogy.
***
– Na, erre kíváncsi leszek.
– Én is. Annyira izgi, hogy végre élőben nézhetjük, nem?
– De igen, csak félek, mennyit fogok belőle így érteni.
– Áh, szerintem a lényeget fogjuk. Majd összerakjuk, ami kimarad.
Zsoltival a szobánkban heverünk a két külön ágyon, és a pirinyó tévéképernyőt bámuljuk, ami a BBC-re van kapcsolva. Az a helyzet, hogy kellemes egybeesés történt utazásunkon: ma adják le az új Doctor Who évad első két részét, amiben bemutatkozik Ncuti Gatwa, mint az első fekete Doktor (és aki nézte a Netflixes Sex Educationt, onnan is ismerheti, Eric szerepéből).
Ncuti Gatwa mint a Doktor.
Hogy ez miért olyan nagy dolog?
Mert régen ez egyáltalán nem úgy működött, hogy felmegyek a streamingre és megnézem, ami érdekel. Amikor a Doctor Who-t megismertem, véres harcokat kellett folytatnom azért, hogy megnézhessem az első és második évadot (a BBC Prime csatorna, ami Magyarországon is sugárzott, épp a harmadik évadot vetítette, amikor belebotlottam egy unalmas délután). Hosszú-hosszú-HOSSZÚ évek teltek el úgy, hogy folyamatos lemaradásban voltam ezzel a sorozattal, hiszen csak letölteni tudtam az epizódokat, sokszor felirat nélkül, a cselekményt viszont nem mindig volt egyszerű így követni. Folyton azt éreztem, hogy igazságtalanul vagyok ebből kizárva, pedig annyira szerettem és valós időben kívántam volna követni az új részeket. Nem volt szórakoztató a nagy cselekményfordulatokat innen-onnan megtudni, ahelyett, hogy együtt követhettem volna a részeket a brit nézőkkel.
Na, hát EZÉRT nagy dolog, hogy ma Zsoltival élő tévéadásban láthatjuk a két új epizódot, még ha felirat (természetesen) nem is lesz rá. Úgyhogy pssszt, most tévét nézünk!
Úgy 90 perccel később
– Hát ez fura volt.
– Az. Én még nem vagyok meggyőzve.
– Én sem. Egy Beatles-rész, és nem voltak képesek megvenni a jogdíjat a zenékhez?
– Nagyon gáz. Na és mit gondolsz az új Dokiról?
– Nem volt rossz. De szerintem még többet kell látnunk ahhoz, hogy meglássuk, jó lesz-e.
– Szerintem is. Amúgy mi volt az a sok zenés betét? A goblinok, meg aztán a Beatles-rész végén is…
– Nem tudom, de szerintem ez már a Disney hatása.
Körülbelül ez a párbeszéd zajlik le köztünk, miközben a szűk lépcsőn botladozunk az étkezde felé. Úgy döntöttünk, mivel itt ilyen jó a konyha, kihasználjuk, és ismét a szállásunkon vacsorázunk. Megjegyzem, más opciónk nem is nagyon lett volna, lévén az utolsó busz valamikor este nyolckor jön ki ide, más evős opció pedig ezen a településen nincs. A párbeszéd pedig mindennapi, tudom – de nekem páratlan élmény végre tudni, hogy nem maradtam le semmiről, és SENKI nem spoilerezhetett le nekem SEMMIT. Köszi, BBC!
Az étlapon kiszúrunk egy tetszetős dolgot – “Camembert, serves two”, hirdeti magáról az étek.
– Ezt szeretnénk kérni, de jól értem, hogy ez kettőnknek is elég lesz? – érdeklődöm a pincérnőtől. Ő kedvesen megerősíti, hogy igen, biztosan jól fogunk lakni vele.
A camembert hamarosan megérkezik, áfonyalekvárral és baguette-szeletekkel, amiket az olvadt sajtba mártogatunk, és úgy tárgyaljuk tovább a Doctor Who-t. Az jár a fejemben: most, hogy egy hét eltelt, most érzem azt, hogy mi az igazi előnye ennek a hosszabb, kéthetes utazásnak. Ha egy hétre jöttünk volna, már a reptérre tartanánk, és próbálnánk összegezni a sok-sok élményt. Nem lenne idő lelassulni, nem lenne tér egy estét tévézéssel tölteni, hiszen bűntudatunk lenne, hogy nem épp VAGYUNK valahol, csak punnyadunk.
És tényleg elég volt kettőnknek.
De így? Így egészen más. Hiszen nem rohanunk. Nem sietünk. Stratford egy picike település, amire egy nap elég volt, és most nem bánjunk, hogy a szállásunk kuckós kis éttermében majszoljuk a camembert sajtot, miközben egy sci-fi sorozatot szakértünk meg. Jobban belesimulunk az országba, és mintha lassan eltűnne a határ az erőltetett turista-üzemmód és a kellemes mindennapok között. Valahol két világ között vagyunk ma este. Sajttal kiegészülve, ami sosem hátrány.
Mielőtt visszatérünk a szobánkba, még akad némi elintézni valónk a recepción.
– Szeretnénk egy kis segítséget kérni. Úgy láttuk, hogy vasárnap nem járnak itt buszok. Ez tényleg így van?
– Igen, valóban így van – erősíti meg a kedves úriember a pult mögött. Érzem, hogy semmi kivetnivalót nem talál a dologban. Én azon gondolkodom, hogy lehet ez “valóban” így egy városban, de nem mondok semmit.
– Nekünk viszont holnap reggel fél tizenegykor megy a vonatunk Stratfordból – magyarázom neki. – Mit javasol, hogy jussunk ki az állomásra?
– Az egyetlen opció a taxi – jön a válasz, és már megy is a matatás a pult alatt. – Tessék, itt van pár névjegykártya helyi szolgáltatókhoz, őket lehet hívni.
Zsolti még napközben emlékeztetett, hogy ebben az országban létezik Uber, úgyhogy arra is rákérdezek.
– Az Uber is működik, megbízható lehet?
– Természetesen. De ha minden kötél szakad, őket is lehet hívni – int a névjegykártyák felé.
Miután elfogadjuk a sorsunkat, megköszönjük a tájékoztatást, és visszamászunk a kis tornyunkba a meredek lépcsősoron.
– Akkor Uber – nyitom meg a Google Playt, hogy letöltsem az alkalmazást.
Benedek cica fotóját kitettük a tükörre, onnan figyel engem. A tévé halkan duruzsol. Nem érződik úgy, mintha Shakespeare városában lennénk, de valahogy nincs hiányérzetünk, csak elképedünk, hogy már egy hete itt vagyunk.
– És a java még hátravan – ásítunk, mielőtt mindenki elvonul a maga vackára.
A taxitársaságok névjegykártyái türelmesen várják a reggelt az asztalon. Ha az Uber nem válna be, ők lesznek az első lépés, hogy eljuttassanak minket a következő állomásra: holnap irány York!
Mármint a “régi”.
Vagy úgy is mondhatnám: az “eredeti”.
Taxiszolgálatok Stratford-upon-Avonben. Stílusos.