Az előző részek tartalmából
Ti is úgy vagytok vele, hogy január 1-én bizakodóan álltok hozzá az új kezdethez, mondván: ez egy sikeres évem lesz?
Nem konkrét célokra gondolok most (bár nyilván népszerű műfaj ez is), hanem csak az érzésre. Arra a csendes reménykedésre, hogy valaki letörölte az univerzális palatáblát, könnyen és egy csipetnyi ceremóniával – nem úgy, mint ahogy én szoktam a fekete táblácskámat szabályos időközönként: küszködve és egy vizes mosószivaccsal, könyékig filctollasan.
Tudom, hogy nem divat, mégis bevallom: én minden szilveszterkor ezt érzem. Mint ahogy (merem remélni), még jó páran rajtam kívül.
És aztán sokszor pofára esem. Mint ahogy (merem remélni), még jó páran rajtam kívül.
2019 végén azt írtam: véget akarok vetni a magamban dúló háborúknak, amiknek lényege mindig ugyanaz: mást akarok, többet akarok, jobban akarom, ügyesebben akarom. Mit kaptam vissza az univerzumtól 2020-ban? Először egy szakítást, aztán egy világjárványt, egy nagy adag bizonytalanságot, az egyedül élésem biztos kis bástyájának elvesztését, búcsúzást Tüncicától, végül pedig – egy társat.
Ez annyira meglepett, hogy kicsit le kellett ülnöm.
Le kellett ülnöm, ha jól számolom, nagyjából három évre, mert bocsánat, de – be kellett pótolnom, amit többségében az emberek már a húszas éveikben átélnek. Be kellett pótolnom a romantikus randevúkat, az első együtt elutazást, a “szeretlek”-pillanatokat, az ismerősöknek és a családnak való bemutatást. Be kellett pótolnom az érzést, hogy valakinek ilyen kis “hibásan” és introvertáltan is kellek, sőt – hogy kifejezetten engem akar. És nem csak pár randi erejéig, vagy pár hétre, esetleg hónapra. Akar. Pont.
Be kellett pótolnom az érzést, hogy milyen, ha aggódunk egymásért, hogy milyen, ha nincs kedvünk foglalkozni a világgal. Meg kellett tanulnunk karanténban randizni (Zoom-évforduló, megvolt még valakinek?), meg kellett tanulnunk egy teljes hónapig nem találkozni (ezt is köszi, Covid), és meg kellett tanulnunk egymás félelmeit is. Miért sírtam el magam hirtelen, mikor egy előre megbeszélt estét végül mégsem együtt töltöttünk? Elárulom, nem ez a párkapcsolat szorította meg a szívemet. Valami, valaki egészen más volt, egy más időben.
És Zsolti ezt megértette.
És miért volt ő tele aggodalommal, mikor a betegség miatt el lettünk választva egymástól? Miért volt sokkal feszültebb az indokoltnál, miért éreztem, hogy stratégiára van szükség, ha meg akarom őrizni mindkettőnk nyugalmát, és az ő stabilitását? Elárulom, nem a mi párkapcsolatunk kongatta a vészharangokat a fejében, nem én, és nem 2021 tavasza.
És én ezt megértettem.
Be kellett pótolnom még rengeteg, de tényleg rengeteg dolgot. Be kellett pótolnom a hónapfordulók, és később az évfordulók megünneplését. Be kellett pótolnom a közös karácsonyozást, az összeköltözést, az egymásra támaszkodást, amikor minden nagyon sötét volt. Be kellett pótolnom olyan veszekedéseket, amik nem szakítással, hanem párbeszéddel zárultak. Be kellett pótolnom azt a szívszorító érzést, hogy egy férfi mer sebezhetőnek látszani mellettem, és engedi, hogy átöleljem, és nem él vissza ezzel. Hanem csendben örül neki. Pont úgy, ahogy én.
És be kellett pótolnom még több közös elutazást, egynaposakat és többnaposokat egyaránt, és be kellett pótolnom közös bútorszerelést, és unalmas, de közös vasárnap délutánokat, és közös főzéseket, és bókokat, amiket az én főztöm kap, és bókokat, amiket az ő főztje kap. Be kellett pótolnom csendes dicséreteket és bátorításokat, a közös háziállat befogadását és nevelését, és mindenek felett – be kellett pótolnom a játszmák hiányát.
Be kellett pótolnom a tudatot, hogy ez most – kivételesen – rendben van.
Úgyhogy pótoltam. Hölgyeim és uraim – három évig pótoltam.
Na de – nosza! – mi légyen ezután?
—
Egy kedves barátnőmmel csodálatos dolog történt a minap. Olyasmi, amire hosszú-hosszú évek óta várt – illetve, dehogy csak várt. Dolgozott érte keményen, a reménykedés mellett ennek jegyében élte a mindennapjait. Hogy mi is történt pontosan?
Nóri állatorvos szeretett volna lenni. De már nagyon-nagyon régóta. Érettségi után felvételizett is, ám sajnos messze volt az a bizonyos ponthatár. A következő évben megint megpróbálta. Újraérettségizett, kémia-biosz, megint nekiugrott – megint nem sikerült.
Különtanárhoz járt. Gyakorolt. Megint újraérettségizett – de a léc még mindig túl magasnak tetszett. Nóri pedig bekerült az ördögi körbe. Munka, különtanár, érettségi, csalódottság. Munka, tanulás, érettségi, csalódottság. Munka. Munka. Munka.
Mostanában próbálom tanulni, hogyan ne adjak tanácsot, ha valaki a nehézségeiről szeretne velem beszélgetni (ha valakit érdekel a téma, nézze meg Michael Bungay Stanier videóját a “tanács-szörny” megszelídítéséről), de Nórinak, úgy vélem, rengeteg tanácsot adtam. Mit dolgozzon inkább, milyen szakot lőjön be inkább, ami megközelíthetőbb, könnyebb lenne. Végül a dietetikát el is kezdte, csak épp nem ő volt. Nem szerette. És félbe is hagyta.
Egy idő után már nem adtam tanácsot. Tudomásul vettem, hogy míg világ a világ, júliusban ő nézni fogja a ponthatárokat, és csalódni fog. Szomorú voltam, hogy ezt az utat választotta, de éreztem: semmi nem fogja ettől eltántorítani. Semmi.
2022 nyarán aztán a történet forduló ponthoz ért.
Nóri egyetlen egy ponttal maradt le az államilag támogatott félévről.
Ez 13 évvel azután történt, hogy először nekifutott a felvételinek.
És akkor Nóri úgy döntött: elege van.
Elkezdte a félévet. Gigantikus összegért, amit az az egyetlen pont megspórolhatott volna neki, de elkezdte. Nem várt tovább. All in.
Az első éve tele volt élménnyel. Mikor hallgattam, mintha más ember lett volna. Nem tudnék egy dologra rámutatni, de biztosan éreztem: mindig is ezt volt hivatott tanulni. Ezt, és nem mást. Lehet, hogy most érett meg rá, nem tudom, de mikor beszélt, magabiztos volt. És nyugodt. És – a tananyag nehézsége ellenére is – boldog.
Nyáron aztán üzenet jött tőle.
“Átvettek államilag támogatott képzésre.”
A munkahelyemen voltam épp, de úgy éreztem, ezt muszáj valakivel közölnöm. Gyorsan elmeséltem hát egy kollégámnak, aki Nórit nem is ismeri, de muszáj voltam elmondani, átadni, megosztani. Mert úgy éreztem: végre van igazság. Végre valamiben visszatükröződik valami kozmikus hierarchia, valami kozmikus egyensúly.
Mert Nóri állatorvos lesz. És hála Istennek, hogy nem fogadta meg a tanácsaimat, és hála Istennek, hogy nem hagyta magát lebeszélni!
Nóri állatorvos lesz. 14 évet várt rá, hogy igazi esélyt kapjon.
Nóri állatorvos lesz.
És most pótol. Be kell pótolnia a sikereket. Be kell pótolnia, hogy végre önmaga lehet. Be kell pótolnia, hogy mindenki rá figyel, mikor mesél, hogy hitetlenkedve kérdezgetjük, mit hogyan csinál, és hogy tud ennyi mindent megjegyezni. Be kell pótolnia, hogy átszakította a célvonalat. Be kell pótolnia, hogy őt tapsolják. Be kell pótolnia, hogy nyert.
Jöjj csak, te kozmikus egyensúly, te. 14 év késésben.
“Ilyenkor elhiszem, hogy mégis van Isten.”
Ilyenkor én is.
Végre.
Korhatárok
Augusztusban lettem 33 éves. Döbbenetesen soknak tűnik, egyáltalán nem érzem magam ennyinek. Lélekben inkább vagyok a húszas éveim végén valahol, azt hiszem. Baj ez vajon?
Néha azt érzem, igen. Az ok pedig a sikereinkben rejlik. A sikereinkben, amiket mintha bizonyos korhatárokhoz kötnénk. 14 évesen népszerűnek kell lenni, 18 évesen kell a jó felvételi (és természetesen már azt is tudd, hogy mi akarsz lenni, ha nagy leszel). 25 éves korodra legyen azért már egy komoly párkapcsolatod, de azért az is szempont, hogy előtte már legyen egy kis tapasztalatod, 2-3 felületesebb kapcsolat, afféle szárnypróbálgatás. 30 éves korod előtt állapodj meg, az eljegyzés és a házasság már legyen beszédtéma legalább, és hát mindenki tudja, hogy a babavárót is már csak 30 év alatt lehet majd igényelni…
Siker. Ez a siker? Egy korhatárhoz kötött érem, amit minden befutó megkap, mint a Vivicittán? Egy szép story a Facebookon, egy filter az Instán?
Nem akarok álszent lenni – baromi jól tud esni, ha valami végre úgy tényleg összejön, és ráadásul akkor, amikor kell neki. Nekem ilyen volt a harmincadik szülinapom – pontosan úgy zajlott, mint ahogy elképzeltem, és egy percig nem jutott eszembe azon szomorkodni, hogy vége a húszas éveimnek. De nagyon sok minden, ami előtte zajlott, más kategória volt. Nagyon is más kategória.
Ha harminchárom éves vagy, egy kicsit felgyorsulni látszik az idő. Még nem vagy házas? Ne adj’ Isten, nincs komoly párkapcsolatod? Még nem tudod, akarsz-e egyáltalán gyereket? Még nem értél el igazán semmit a karrieredben? Egyáltalán, tudod, hova tart az életed?
Én mindig is nagyon jó voltam abban, hogy telestresszeljem magam ilyesmikkel. Ha mindenki más párkapcsolatban van, te meg egy macskával élsz évekig kettesben, könnyen jönnek ezek az érzések. Ha azt látod, hogy a másik gondtalanul flörtöl, te meg ilyen arccal utazgatsz fel-alá a városban:
YaoYao Ma Van As: “Tired New Year”
… akkor előbb-utóbb “rájössz”, hogy te határozottan nem vagy egy sikeres ember.
Persze az is lehet, hogy neked a munka váltja ki ugyanezeket az érzéseket. Mert a többieket már háromszor előléptették, és egyre drágább helyekre akarnak menni szórakozni, te pedig még mindig ugyanott vagy, mint öt évvel ezelőtt, és már négy éve sem voltál elégedett. Vagy az is lehet, hogy a tanulmányaidat nem sikerült befejezned, miközben körülötted már mindenki diplomás, akár kétszeresen is, és micsoda dolog az, harmincévesen “csak” egy érettségit felmutatni? Elképzelhető, hogy nem mersz megtanulni valamit, ami mindenki másnak látszólag röhejesen könnyen ment (autóvezetés, idegen nyelv, pénzügyi ismeretek, lótenyésztés – nem tudom). Pedig már ennyi és ennyi éves vagy, és igazán illene ezeket tudnod…
Én azt tudom, hogy van olyan, akinek a siker azt jelenti: megemelték végre a fizetését, és áttört egy olyan bevételi határt, amit korábban elképzelhetetlennek gondolt. Olyan is van, akinek végre megkérték a kezét, pedig már jóformán lemondott róla, hogy ez valaha megtörténhet. Olyan is akad, aki családot alapított, és olyan is, aki végre mer egyedül lenni.
Én vissza akarok ülni a laptop elé, és írni akarok. Mert az a helyzet, hogy hiányzik. Kellett egy kis távolság? Igen. Volt rá indokom, hogy miért távolodtam el? Igen.
Nem állítom, hogy harminchárom évesen sokkal bölcsebb lennék, mint mondjuk huszonkilenc évesen, de mikor megkaptam az üzenetet Nóritól (aki velem egyidős), rájöttem: annyira sokféle siker van. És annyira megérdemli az összes, hogy megünnepeljük. Különösen azokét – legfőképpen azokét – akik észre sem veszik, mennyire sikeresek, mert egy hiányra összpontosítanak ahelyett a sok-sok apró (?) siker mellett, amit viszont vitán felül a magukénak tudhatnak.
Hogy honnan tudom?
Nagyon sokáig én is ilyen voltam.
Sőt, azt hiszem, még csak most kezdek kísérletezgetni azzal, hogy kicsit merjek másmilyen lenni.
Befejezetlen történetek
Sokat gondolkodtam rajta, hogy pontosan mi is a siker. Nyilván mindenki egy kicsit máshogy definiálja – van, akinek a pénz fejezi ki igazán, van, akinek a külső megerősítések (éljenek a lájkok és a megosztások), a formális elismerések, az, ha vannak irigyei, ha sokan kérnek tőle tanácsot – szerintem millió arca van. Én a napokban arra jöttem rá: számomra az az igazi siker, ha befejezek végre valamit.
Ha egy lépést teszek visszafelé: igen, azért van ez így, mert rengeteg befejezetlen dolog van körülöttem. Az elkezdett és befejezetlen blogbejegyzések csak egy dolog; ígéretet tettem nekik, hogy visszatérek hozzájuk, és felélesztem őket tetszhalott állapotukból (már akit lehet; biztos lesz olyan, akinek karót döfök a szívébe). De itt vannak az elmentett és soha el nem készített receptek, a félkész horgolási projektek, a rajzok, amiket kigondoltam, de soha nem ülök le megcsinálni őket. Itt vannak a félbehagyott edzések és edzéstervek, a munkahelyi projektek, amik leülnek és elsorvadnak, hogy aztán csontvázakként ugorjanak elém Outlook-emlékeztetők formájában. Ide tartozik az az évek alatt felhalmozott sok gyöngy, amikből még rengeteg bokaláncot, karkötőt, és egyéb díszt készíthetnék, ha végre rávenném magam… és itt van még sok kidolgozatlan ötlet, amiket életem során szeretnék megvalósítani.
YaoYao Ma Van As: “Two Hours Down the Drain”
Ha csak az írást, ezt a szívemhez talán legközelebb álló műfajt emelem ki, azért rájöttem már erre-arra. Nevezetesen: a befejezetlen projektekkel kapcsolatban legtöbbször a biciklizések során szerzett tapasztalataimat tudom hasznosítani. Mindjárt, mindjárt mondom!
Szóval: egy bicikli tekerését elkezdeni viszonylag nehéz. Nem csak amiatt, mert meg kell mozdítani a fémvázat, de közben az egyensúlyunkat is meg kell találni és meg kell őrizni, ami egy álló vagy lassú biciklin kifejezetten nehéz dolog. Viszont ha már egyszer nekiduráltuk magunkat, onnantól többnyire nyert ügyünk van, mert a kerekek elkezdenek forogni, az egyensúlyunk rátalál önmagára, és mozgásban tartani a dolgokat már sokkal könnyebb. Sőt, van, hogy alig akarunk leszállni a nyeregből. Talán csak akkor, ha szimpatikus fröccsöző helyet találunk.
Az írással kapcsolatban azt tapasztaltam: magamhoz kell édesgetnem kicsit, mielőtt fogást találnék rajta. Régen évekig naplót írtam, szigorúan magamnak, mielőtt az első nyilvános blogbejegyzésem elkészült, hát most is ezt a stratégiát kezdtem alkalmazni. Egyre gyakrabban ültem le naplót írni (ezt még mindig kézzel csinálom – valahogy mélyebb gondolatokat fedezek fel, ha lassabban írom le a dolgokat), aztán apránként elkezdtek jönni az új ötletek. Ötletek, amik már talán egy szélesebb kört is érdekelhetnek. És aztán – ez a kedvencem – szokott történni valami csodálatos, szinte mindig, ha elkezdek egy témán agyalni: elkezdek belebotlani olyan anyagokba, amiket felhasználhatok a bejegyzéshez. Mintha éreznék, hogy velük akarok foglalkozni, hogy kinyitottam a kaput az inspirációnak, elém ugranak, miközben én a biciklimet tekerem, és fel akarnak szállni mellém.
És ennek a varázslatos összjátéknak köszönhetem azt is, hogy rájöttem, mennyire sokat számít az, ha pusztán sikerült befejeznünk valamit. Nem kell tökéletesnek lennie. Nem kell megváltania a világot. Csak… legyen már kész. Hadd tegyem be a képzeletbeli mappámba. Dicsőségcsarnokomba. Vitrinembe…
Benedek segít a befejezett horgolóprojektek kategorizálásában (bár nem kértem rá).
“Emlékszem, anyám mindig azt mondta: ‘a kész jobb mint a jó’ – írja Elizabeth Gilbert Big Magic című könyvében, ami az inspirációról és a kreatív életről szól (zárójel: a “kreatív élet” nem feltétlenül jelent művészettel kapcsolatos dolgokat; lehet mondjuk egy sport odaadó űzése is, hobbiként; javaslom a könyvet mindenkinek egyébként, itt található egy rövid leírás róla, pár idézettel kiegészítve). Gilbert saját édesanyját szorgalmasnak és hatékonynak írja le – de mindenek felett gyakorlatiasnak.
“Végül is véges számú óra van egy napban. Véges számú nap van egy évben, véges számú év egy életben. Tedd, amit tenned kell, amilyen kompetens módon csak tudod, egy ésszerű idősávon belül, és aztán engedd el.[…] ‘Egy lelkesen végrehajtott, jó terv a jelenben jobb, mint egy tökéletes terv, amit csak jövő héten visznek majd véghez’.
Vagy más szóval: Egy lelkesen megírt, elég jó regény a jelenben jobb, mint egy tökéletes regény, amit aprólékos odafigyeléssel írnak majd meg – sohanapján.
Úgy vélem, édesanyám nagyon jól értette ezt a radikális gondolatot: a puszta befejezés önnön jogán is egy tiszteletre méltó eredmény. Sőt: nagyon is ritka madár. Ugyanis a dolog így áll: a legtöbb ember nem fejezi be, amit elkezdett! Csak nézz körül, és mindenhol észreveszed majd: hiányzik a befejezés. Az emberek ambiciózus projektekbe fognak bele a lehető legjobb szándékkal, de aztán elakadnak a bizonytalanság, a kétségek, és a szőrszálhasogatás kátyújában… és leállnak.
Szóval, ha be tudsz fejezni valamit – csak be kell fejezned! – már akkor mérföldekkel a többiek előtt jársz.
Másképp fogalmazva: te lehet, hogy a tökéletes művet akarod megalkotni. Én csak szeretném befejezni az enyémet.”
YaoYao Ma Van As: “Just Don’t Care Today”
Az 5 másodperces szabály
Születésemtől fogva olyan ember vagyok, aki inkább gondolkodik dolgokon, mint csinálja őket. Ezt nem tartom kifejezetten jó tulajdonságomnak (bár tény, hogy ha nem ilyen lennék, valószínűleg abban sem lelnék élvezetet, hogy ezt a blogot írom, amit viszont kifejezetten sajnálnék). Imádom szételemezni az életet, az embereket, és magamat – legfőképpen magamat, illetve azokat az eseményeket, amik vagy bekövetkeznek, vagy nem (de milyen “jó” is azon feszülni, ami még be sem következett, ugye? Na ja. Hát pont nem).
Azt már jó régen megtanultam, hogy az “ilyen vagyok (és kész)”-jellegű kijelentéseket a környezet általában nem viseli túl jól. Talán azt sugározza, mintha ráterhelnénk a személyiségünk felelősségét valaki/valami másra; megváltoztathatatlannak, eredendőnek, a sajátunknak érezzük a hibáinkat, és mintha azt éreztetnénk: ilyen vagyok, és ilyen is maradok örökre, ha tetszik, ha nem. Pedig szerintem mindenki tudja, hogy – ironikus módon – pont hogy változunk, ha akarunk, ha nem. Én például gimis koromban hosszú oldalakat írtam arról, milyen gyáva és szerencsétlen vagyok, és biztos voltam benne, hogy a “valódi” életben nem fogom megállni a helyem (kiemeltem az állásinterjúkat, amiktől látatlanban is rettegtem).
Pedig lehet, hogy az ilyen kijelentésekkel csak a kiindulási pontot akarjuk definiálni. És nagyon is fontos tudni, milyenek vagyunk, de nem azért, hogy bebetonozzuk a személyiségünket. Hanem azért, hogy felismerjük, miken kell dolgoznunk.
Én a személyiségtesztek nagy rajongója vagyok (nyilván, ha egyszer szokásom túlelemezni magamat és a viselkedéseimet), és az analizáló személyiségemből fakadó egyik nagy akadály, hogy – póriasan fogalmazva – rengeteget TÖKÖLÖK. Áhítattal nézek fel azokra az emberekre, akik gyakorlatiasabban látják a világot, és akik képesek rá, hogy menjenek, mint a gép, anélkül, hogy fejben folyamatosan potenciális problémákat azonosítanának, amik miatt elveszítik a lendületüket is. A döntéshozatal pedig egy külön bugyor a pokolban – na jó, talán nem minden esetben, de ha nagyobb keresztúthoz érek, úgy érzem, az átlagnál többet aggódom azon, nehogy a rossz úton induljak el.
Talán pont ezért tekintek úgy minden befejezett dologra, mint a siker egyértelmű manifesztációjára, még akkor is, ha csak egy horgolt poháralátét, amiből nem lóg már ki a fonal, az istencsudáját! Ha valamit befejeztem, akkor az nem csak azt jelenti, hogy letettem mellette a voksomat, hanem azt is, hogy az önkritikám (és a lustaságom) engedte, hogy végigcsináljam. Nem álltam meg túl sokszor analizálni, sikerült kikerülni a saját eszmei csapdáimat, és végül – célba értem. Itt ugye sokszor jön a következő hóhér, a maximalizmus, de ez már egy másik harc (egyszer szívesen elmesélem a visszafejtett horgoló projektek meséjét, de csak erős idegzetűeknek ajánlom).
Egy ritka pillanat: kész a gatyó!
Mint írtam, ha elkezdek egy témán gondolkodni, általában történik valami csodálatos: az élet elkezd olyan dolgokat dobálni felém, amik tovább gazdagítják a témáról alkotott véleményemet. Ilyen volt az úgynevezett “öt másodperces szabály” is, amivel a napokban ismerkedtem meg, és ami egy Mel Robbins nevű pszichológushoz fűződő “elmetrükk” neve.
Az öt másodperces szabály eredetileg azt a célt szolgálta, hogy a depresszió szélén ácsingózó Mel reggel ki tudjon kelni az ágyból. Mikor megszólalt az ébresztője, ahelyett, hogy kifogásokat keresett volna rá, miért nem kel fel (időben, vagy csak úgy egyáltalán), visszaszámolt öttől egyig. Mint a NASA a rakétakilövéskor. 5-4-3-2-1… és kikelt az ágyból.
Az elmélet pofonegyszerű lényege ennyi: mindannyiunknak van egy ösztönös, illetve egy agyalós oldala. Az ösztönös rész a legtöbbször tudja, mit kéne csinálnunk ahhoz, hogy jobban érezzük magunkat, ha valamivel gondunk akadt. Rosszul érzed magad a bőrödben? Egészségesebben kéne enned és el kéne járnod a konditerembe. Reggel mindig kapkodva készülsz el, és semmire sincs időd? Egy fél órával korábban kéne felkelned. Szeretnél egy nagyobb utazásra indulni? El kellene kezdened félretenni a fizetésed egy részét, és esetleg eladhatnál pár cuccot, aminek már úgysem veszed hasznát.
Ahogy Mel Robbins fogalmaz: ha változtatásról van szó, soha nem fogod igazán úgy érezni, hogy eljött az ideje. “Az embereket arra tervezték, hogy a kényelmet és a biztonságot válasszuk”, mondja. A változásban mindig lesz egy bizonyos fokú kényelmetlenség, mindig lesznek benne kétségek, bizonytalankodás. A változás születésétől fogva ilyen (és kész…). De mindannyiunknak megadatott egy kb öt másodperces időablak, mielőtt az agyunk elkezd lebeszélni a választott cselekvésről. Nagyon-nagyon rövid idő, de azért mégiscsak ad esélyt. A szabály lényegében ennyi: kezdd el azt, amitől tudod, hogy jobban éreznéd magad, még mielőtt az agyad elemző része megpróbál lebeszélni róla. Még mielőtt behúzza a vészféket. A változás ugyanis – az agyunk szerint – egyenlő a veszéllyel. És szegény kicsi agyunk pusztán védeni próbál minket. Csak hát hajlamos egy cseppet túl körültekintően végezni a dolgát.
Próbálj meg reggel egy kicsivel korábban felkelni, és a sorozatos szundiztatás helyett számolj vissza öttől, mielőtt a kifogások (hideg van, fáradt vagyok, még bőven belefér tíz perc, stb) leterítenek.
Nekem, aki halmozottan hajlamos vagyok a túlgondolásra, ez egy nagyon felszabadító “trükk”, amit feltett szándékom kipróbálni. Lehet, hogy az én esetemben ez az ablak csak három másodperc; másnál lehet, hogy hét vagy nyolc. De ha sikerülne kihasználni, ha sikerülne ráhangolódni arra az ösztönre, ami kitartóan zizeg odafenn, és érezteti, hogy mit is kéne tennünk ahhoz, hogy előbbre haladjunk, annak nagyon örülnék.
Leltár
Ha a nagy képet nézem, azt kell mondanom: viszonylag ritkán akad olyan pillanat, hogy valamire rányomhatjuk a “kész” matricát. Azt veszem észre, hogy sokszor a legodaadóbb igyekezet ellenére is ott marad egy bizgeráló, zavaró érzés: lehetett volna jobban, tökéletesebben, stb. Egyszerű példa a főzés: mikor végre lekapcsolom a tűzhelyet, egyrészt örülök, hogy rátérhetek az evés élvezetesebb elfoglaltságára, másrészt azon agyalok: nem kellett volna még egy kicsit fűszerezni?
Énekfellépés, avagy “Nem kellett volna még egy kicsit gyakorolni…?”
Egy másik zavaró helyzet, mikor egyszerűen nincs mód arra, hogy lezárjunk valamit. Friss tapasztalataim a multis munkával kapcsolatban is ezt támasztják alá: minden projekt végtelen, minden tett százfejű hidrát szül, a lezárás helyett újabb feladatokat, újabb elágazásokat kapunk. Éles kontrasztban áll ez első igazi munkámmal, a tanítással: egy óra 90 perc. Van eleje, közepe, vége. Van az elején ráhangolódás, a végén pedig (nem lehangolódás, hehe) levezetés… Ez hiányzik. Nagyon is hiányzik. Megidéz bennem egy gondolatot, amit a remek sorozatban, a Terápiában hallottam egyszer: Mácsai Pál pszichológus karaktere mesél arról, mennyire élvezte, mikor fát vághatott: látta a munkája a eredményét, volt egy határozott végpont, míg pszichológusként hosszú, többnyire évekig tartó, sokszor beláthatatlan és nehezen kibogozható utakon bolyong a klienseivel.
És emiatt az elégedettség érzése is elmarad.
Szükségünk van korlátokra, végpontokra, eleje-közepe-vége érzésre, különben az életünk megfoghatatlanná válik, és eluralkodhat rajtunk a céltalanság és a bizonytalanság érzése. A megfoghatóság túlságosan sokszor marad ki az életünkből manapság (és a végesség önmagában is nagyon alulértékelt dolog). Miért, egy Facebook hírfolyamnak, egy Instagramnak van vége valaha? Véletlenül hívjuk “mókuskerék”-nek a mindennapokat? Na és megvan az érzés, amikor már húsz perce kapcsolgatunk a streaming szolgáltatók kínálatai között, és egyszerűen nem tudjuk eldönteni, mit nézzünk? Hol van már a régi nosztalgikus érzés, mikor nagymamám fellapozta a műsorújságot, kiválasztottunk egy filmet, és este, bár külön háztartásban voltunk, “együtt” néztük azt… És akkor a végtelenül özönlő emailekről, vagy épp a folyamatos híráradatról most nem is kezdek el beszélni, mert ez a téma is egyre csak dagad a kezeim között, mint kelt tészta a napon, aztán még valami sorsszerű iróniával elérem, hogy ennek a bejegyzésnek se legyen vége…
A magam részéről szerény, de megvalósítható célnak tartom, hogy legyenek körbehatárolható tényezők a világomban. Pár hete újrakezdtem a futást, és határtalan (micsoda elszólás!) élvezettel rajzoltam át magamnak az edzéstervet egy A3-as lapra – a régi edzéstervem ez, amit 2018-ban is végigcsináltam, hat hét, 5 km. Van eleje, közepe, vége… van (lesz) eredménye. Talán versenyen is elindulok újra, hogy a célszalagot átszakítva ismét legyen egy siker (és vég-)élményem, de jelenleg az is elég, ha teljesítem a napi távot.
A napi táv. Harmadjára kezdem újra ezt az edzéstervet, de nem adom fel.
Folytatom nagy szerelmemet, a horgolást is. Nem baj az sem, ha a végén mindent elajándékozok (rendeléseket kommentekben várok 😀), de hadd járjon a kezem, hadd alkossak meg valamit, ami nem egy email, vagy egy újabb Excel tábla. Újra elővettem a vázlatfüzetemet is, és miután kinosztalgiáztam magam a régi rajzokon, ismét ceruzát ragadtam. Előtte azért fűztem egy új karkötőt is, mert az is szépen körbeér, lezárul, és mehet a többi saját készítésű ékszer közé a ruhásszekrény bizbaszfiókjába. Ja, és idén visszatértem az olvasáshoz is, vezetem a kis listámat a kiolvasott könyvekről. Most tartok kereken húsznál (igaz, az egyik egy mesekönyv – erről majd máskor).
Ezen kívül pedig drukkolok. Például drukkolok Nórinak, hogy tartson ki a sikere, és minden egyes lezárt félévnél ünnepeljünk. Drukkolok Zsoltinak is, hogy készüljön el a szakdolgozata, kattintson a “nyomtatás” gombra, és dőljön hátra elégedetten. Drukkolok mindenkinek, aki belefog valamibe, akár edzésbe, akár kreatív hobbikba, vagy egy új munkába.
Kívánom mindenkinek, hogy legyen meg a boldog lezárás érzése – legyen meg a siker, és aztán az érzést meglovagolva indulhasson el valami új, valami új, mindig valami új – de csak akkor, ha az azt megelőző dolognak volt ideje lezárulni.
És azt hiszem, itt a vége.
(Jaj, de jó érzés!)
YaoYao Ma Van As: “Something Just Like This”