Előszó
Minden alkalommal, mikor hazajövök egy utazásból, két dolgot szoktam érezni:
1) Döbbenetet, hogy milyen másról szól valójában az élet, mint amit időnk 80-90 százalékában elfogadunk – ide értve a napi munkába járást, leszegett fejjel, bedugott füllel; a félórás ebédszüneteket, amikor esetleg egy sütivel némi boldogsághoz juthatunk; a gyors, beütemezett hétvégéket, mikor sokszor csak ahhoz van energiánk, hogy a tévé előtt feküdjünk, vagy pár órás kimenőt engedélyezve magunknak kiszakadjunk kicsit a városból és például kiránduljunk egyet.
2) Sürgető vágyat, hogy a fentieket cáfolandó, minél hamarabb újra egy ismeretlen úti cél felé vegyem az irányt.
Legutóbb májusban jártam külföldön, akkor elég messzire itthontól, az Egyesült Arab Emirátusokban. Mindig is szerettem utazni, de az, hogy ilyen messzire jutottam, még jobban fellelkesített, és hazaérkezésem óta benne volt a zabszem a sejhajomban, hogy ismét új tájakat láthassak.
Még úti célom nem volt, addig is készültem valamire. Vettem egy világtérképet, ami lekaparható anyaggal van fedve, így mindig lesatírozható róla az az ország, ahol már megfordultam. Szerencsés vagyok: eddigi életem során nagyjából húsz országban jártam már, mégis, mikor mindent lekapartam, akkor vált igazán világossá előttem, milyen eszméletlenül sok helyre kéne még eljutnom.
Tudtam, hogy a májusi nagyutazás után nem lesz pénzem nagyszabású, például tengerentúli utakra, de ez nem tántorított el. És pár héttel azután, hogy hazajöttem, véletlenül ráakadtam egy utazásszervező cégre, akik mintha az égből pottyantak volna elém, pedig már tíz éve léteznek: ők a Békatutaj, akik belföldre és külföldre egyaránt szerveznek túrákat, kirándulásokat. Úgy képzeljétek el, hogy velük elutazhatsz a Tisza tóhoz (ott se voltam még, a fene egye meg), de akár Vietnámig is repülhetsz.
Engem elbűvöltek az úti célok sokféleségével, és nyáron rászoktam, hogy vissza-visszanézzek a honlapjukra, miközben a nyálamat csorgatva bámultam a fotóikat és az útleírásaikat. Aztán valamikor nyár közepén megláttam egy tetszetős kiírást: “SzLOVEnia – Európa zöld szíve“, állt a címben. A négynapos körutazás októberi dátummal lett meghirdetve.
Ránéztem a világtérképemre. Szlovéniát, bár párszor már átutaztam rajta, még nem volt pofám lekaparni. Az átutazást ugyanis nem számolom látogatásnak, főleg, ha csak az autópályát látom az országból. Tehát kicsiny szomszédunk szégyenszemre csupa lesatírozott ország között árválkodott.
Mégis, mit tehettem volna?
Jelentkeztem a túrára.
Egy dolgon azonban még el kellett gondolkoznom: vajon kit beszélhetnék rá a barátaim közül arra, hogy tegyen jót magával és tartson velem egy gyönyörű országba? Pár embert megkérdeztem, remélve, hogy valakit sikerül kellőképp belelkesítenem, de nem jártam sikerrel – volt, akinek épp nem állt rendelkezésére a szükséges összeg, meg olyan is, akinek már nem maradt szabadsága. Bevallom, picit elcsüggedtem, de miután számot vettetem magammal, arra az elhatározásra jutottam, hogy teszek rá, jön-e velem valaki vagy nem. Végül is ez az egész utazósdi személyes motiváció, és nem akartam megfutamodni egy jó lehetőség elől csak azért, mert senki nem fogta a kezemet.
Úgyhogy a jelentkezésemet egyedül nyújtottam be, és elkezdtem agyalni azon, hogy vajon miféle emberekkel fog összehozni a sors. Volt bennem egy kis drukk, persze, hiszen ismeretlenekkel együtt utazni mindig rizikós, ugyanakkor büszke is voltam magamra, hogy nem engedtem azoknak a félelmeimnek, amik itthon tartottak volna. És mikor nagyjából egy héttel az utazás előtt megkaptam a busz- és a szobabeosztást, megkönnyebbültem láttam, hogy a társaság háromnegyede bizony egyedül jön a túrára – határozottan kisebbségben voltak azok, akik párban vagy barátokkal jelentkeztek. Ez mondjuk valahol szomorú, gondolom, de engem inkább az érdekelt, hogy így nem leszek kívülálló.
Úgyhogy, míg intenzíven végigdolgoztam az őszt és a nyár nagyrészét is, ott volt a naptáramban egy bekarikázott dátum, ami tartotta bennem a lelket, és amiről szabadon fantáziálhattam. Október 20-án hajnalban pedig kicsit lámpalázasan, de pozitív izgatottsággal húztam hűséges kis bőröndömet a BAH csomópont felé, ahol már messziről láttam a beígért mikrobuszokat, és a körülöttük csoportosuló embereket.
Elmosolyodtam. Megint utazom.
ELSŐ NAP
Budapest – Škocjan barlangrendszer – Hruševje
Nagyjából tíz perccel a nyugodt sóhajom után derül ki, hogy a mikrobuszos népség nem túrázni indul mindenféle barlangokba meg szurdokokba meg erdőkbe meg hegyekbe, hanem sziklákról fognak leugrálni.
Igen. Elsőnek egy siklóernyős társaságot sikerült becéloznom a benzinkúton. De, mentségemre legyen mondva, semmi nem utalt rá, hogy rossz helyen járok!
Mielőtt a kétségbeesés nemcsak rajtam, de a mellettem álldogáló, szintén Békatutajos túrára érkező kedves, anyukám korabeli nőn, aki A.-ként mutatkozik be, is eluralkodna, kiszúrok egy fiatalabb srácot zöld, cipzáras pulóverben, aki mintha egy utaslistával a kezében rohangálna három, kicsit távolabb parkoló, fehér mikrobusz körül. Intek a mögöttem toporgó, frissen megismert utastársnak, majd végre kipipáltathatjuk magunkat a listán, és elindulunk megkeresni a számunkra kijelölt buszokat. Sajnos máshova osztottak be minket, így rögtön el is szakadunk egymástól, és én helyet foglalok egy ablak melletti ülésen.
Az egyedül utazásnak megvan az a szépsége, hogy akárki mellé kerülhetsz közben. Engem kora hajnali (reggel hatkor indulunk) merengésemből a hirtelen mellettem termő, harmincas, szemüveges nő ránt ki, aki rögtön be is mutatkozik. É.-nek hívják, és két barátnőjével érkezett, mondja, de nem tudnak egymás mellé ülni. Én udvariasan bólintok, majd végignézem, ahogy az É. másik oldalán lévő ülést egy nagyjából velem egyidős fiú foglalja el. Később kiderül róla, hogy Sz.-nek hívják, és saját bevallása szerint “nem beszél sokat”.
Ez tulajdonképpen tiszta mázli, mert a köztem és Sz. között ülő É. három ember helyett is beszél. Addigi feltétlen nyitottságomat is ő töri meg: még a Budaörsi úton gyűjtjük a sebességet az autópályához, mikor É. egyszercsak váratlanul megkérdezi fiatal vezetőnket és egyben sofőrünket, M.-et:
– Nem baj, ha mondunk egy imát az út előtt? – hajol kicsit előre a sofőrülés felé.
– Nnem… – pislog a kicsit meglepett M. – Bár szerintem nem lesz rá szükség – mosolyodik el jószándékúan.
– Úgy gondolod? – kérdezi egy bíró komolyságával É.
Én erre egy alig észrevehető kettő centivel arrébb húzódom tőle, és megnyugszom, mikor elmagyarázza, hogy az imát némán szeretné kivitelezni.
“Akkor minek kérdezted?”, morfondírozok magamban.
***
É. csak az egyik utas a buszban ülő nyolc, illetve a túrán résztvevő 26 közül. Magam is meglepődöm, milyen vegyesen vagyunk – a mi buszunkban egy, már hatvanas éveit taposó pár a legidősebb, akik a lányuktól és annak párjától örökölték meg az utat, mivel ők maguk végül nem tudtak eljönni. A buszban É. két barátnője is velünk ül, valamint itt van velünk a nem sokat beszélő Sz. és a hátam mögött ülő, harmincas hölgy, J. Ő az egyetlen, aki nem árulja el a bemutatkozás alatt, hogy mi a foglalkozása, és akiről kiderül, hogy soha nem szerepel fényképeken. Viszont nagyjából húsz perccel indulás után előhúz egy házi, saját készítésű fánkkal töltött zacskót, és körbekínálja azt, ezzel pedig azonnal belopja magát a szívembe.
Vezetőink hárman vannak, mindhárman fiatal, szimpatikus arcok. Az egyes számú buszt D. vezeti, aki egyben az egész túra főkoordinátora is egyben, és szívével-lelkével a Békatutajért dolgozik (a legtöbb túravezető csak részállásban, illetve szabadidejében dolgozik a társaságnak – kevés az olyan, aki teljes állásban tudja űzni ezt a kellemes hobbimunkát). A mi buszunkat egy M. nevű, elsőre kicsit hebehurgya, de alapjában véve szimpatikus srác vezeti, a harmadik járművet pedig egy talpraesett csaj, az egyik legszokatlanabb keresztnévvel, amit az utóbbi időben hallottam. Ő T. Erre a három emberre bízzuk hát magunkat, miközben felhajtunk az autópályára.
Sose féltem autóban, de amint elnézem az időjárást, elgondolkodom rajta, hogy vajon én bevállalnám-e a vezetést ma reggel. A pályát sűrű köd fedi, ráadásul még sötét van, és mikor felkel a nap, a helyzet akkor se sokkal jobb. Nincs mit nézni, nincs mivel szórakoztatni magunkat, így olyat teszek, amit amúgy autóban ritkán: lehunyom a szemem, és Nagykanizsáig ki se nyitom.
Ebben nagy segítségemre van a mellettem ülő É., aki, miután elmondja az imáját, a jobbján ülő, szegény, befolyásolható Sz. felé fordul, és megkezdődik hosszú monológja a vallásról úgy általában. Csak szavakat és félmondatokat kapok el papokról, egyházkerületekről és iszlámellenes előadásokról, de az egész olyan monoton, hogy könnyen elbóbiskolok rá. Ez azért is jó, mert félek, túlságosan bosszankodnék azon, amit É. hadar, főleg, mikor a zsidó és az iszlám vallás alacsonyrendűségére kezd célzásokat tenni. Én ugyan nem vagyok hívő, de a vallást végtelenül izgalmas témának tartom, és nem szeretem az olyan szűklátókörűséget, ami más vallásoknak nekimegy, miközben a sajátját (bocsánat a szóviccért, de) isteníti.
Még jó, hogy az M7-es se túl izgi, így könnyen kikapcsolok, miközben hálát adok (valakinek), hogy É. nem engem választott beszélgetőpartnernek az ötórás útra.
***
A nagykanizsai pihenő után épp a pályára hajtunk vissza, mikor gyorsítás közben a buszunk hirtelen kattan egyet, és egyszerűen megáll a felhajtó közepén.
É. szinte azonnal elővesz egy kis könyvecskét, mely a Mindennapi kenyerünk (Our Daily Bread) címet viseli.
Minket inkább az foglalkoztat, hogy mi történik. Valaki felveti, hogy vissza kéne tolatni a pihenőhöz (addigra már azért van köztünk némi távolság, meg egy körforgalom is, nem mellesleg), de hál’ Istennek nem én vagyok az egyetlen, aki rossz ötletnek tartja, hogy egy autópálya felhajtóján tolassunk. Az is elhangzik, hogy valakit láthatósági mellényben kéne előre küldeni, hogy ő “vezesse” visszafelé a buszt, és jelezze a többi autónak a szokatlan útirányt. Nekem erről a Buszon című, régi brit sorozat jut eszembe, mikor a sűrű köd miatt a busz utasai kénytelenek egy éjszakát az út mentén tölteni, pedig még a gyűlölt ellenőrt is kiküldik a ködbe telefonfülkét keresni, és végül – szerencsére – erre sem kerül sor.
Néhány fejvakargatós próbálkozás után lassan továbbindulunk (előre), de pár méter után megint leáll a motor. Majd megint. És megint…
Miután mindhárom buszból kiszáll szinte az összes férfi, és nagykomolyan benéznek a felhajtott motorháztetőnk alá (vészhelyzetben ugyanis hirtelen minden férfiból autószerelő lesz), arra jutnak, hogy a gondot valami szennyeződés okozhatja, ami időről időre megzavarja a váltórendszert, és lefulladunk. Ez nem biztató, de az ötödik leállás után M. már tudja kezelni a helyzetet, és menet közben indítja újra a motort. “Legközelebb kereket is cserélek majd, miközben vezetek”, viccelődik.
– Vészhelyzetben bezzeg hirtelen már senki nem ateista – kotyog közbe É., aki egyre jobban emlékeztet engem a Mézga család Paulájára, csak némileg fiatalabb kiadásban. Ja, és egy olyan verzióra, aki Hufnágel Pisti helyett a Jóistennel van felfegyverkezve.
Mondjuk tény az is: én nem vagyok annyira nyugodt, mint M., mivel érzem azért a sofőrünk feszültségét, de tény, hogy a motorújraindítós módszerrel valóban eljutunk úti célunkhoz, ami ma a Škocjanban található cseppkőbarlang és az azt körülvevő ösvény, melyen felülről kerülhetünk meg egy beszakadt barlangrészt. Ahogy átérünk Szlovéniába, fellelkesülök, de a szürke, ködös idő még erre a szépnek mondott kis országra is rányomja bélyegét, és eleinte alig látszanak a hegyek meg a zöld legelők. Így, mikor kiszállunk a buszból, engem őszintén szólva a küszöbön álló barlangászásnál picit jobban lefoglal a szendvicsem, meg az, hogy végre kartávolságtól messzebbre kerülhetek É.-től (aki hűséges hallgatóságát, a mellette ülő Sz.-et is gurulós bőröndként viszi magával, amerre megy).
Főkoordinátorunk, D., rábíz minket M. és T. óvó jelenlétére, valamint egy szlovén idegenvezető hölgyre, ő maga pedig beül elátkozott buszunkba, és Trieszt felé indul vele, hogy megjavíttassa, míg mi túrázunk.
A helyről, ahol vagyunk, a következőket érdemes tudni:
- A barlang, amit épp látogatni készülünk, 1986 óta az UNESCO világörökség része.
- A képek alapján a hely gyönyörű látványosságnak ígérkezik, de fényképezni tilos benne.
- A helyet magát Škocjannak hívják, amiből van vagy öt Szlovéniában, így érdemes NAGYON odafigyelni, hogy melyiket látogatjuk meg. (Tipp: a Trieszthez legközelebb esőt javaslom.)
A leereszkedő csoport nagy részét a mi magyar csapatunk alkotja, valamint pár egyéb náció képviselője, illetve egy darab szlovén férfi. Ő az egyetlen, aki nem tud angolul, úgyhogy idegenvezetőnk két nyelven instruál minket.
A barlang egyébként számomra olyan, mint bármelyik cseppkőbarlang. Igyekszem a menet elején haladni, stréber diákként, hogy minél jobban halljam, amit az idegenvezetőnk mesél. Az a helyzet, hogy a túrának ezen a pontján még nem nagyon volt alkalmam összeismerkedni senkivel, a nyirkos, hideg, sötét barlang pedig nem a legalkalmasabb hely erre. Sztalagmitok és sztalaktitok között bóklászunk, nagy csarnokokba érkezünk, melyet szűkebb folyosók kötnek össze. Nekem az a legmegragadóbb, mikor a mögöttünk hagyott járatokban vezetőnk lekapcsolja a világítást, és a már megtett út kísérteties sötétségbe borul – de még jobb az, mikor egy fél percre minden villany lekapcsolódik, és nem hallatszik más, csak ideges pusmogás, illetve a Réka folyó halk csobogása a barlang alján. A barlangon, aminek bejáratához egy mesterséges, nagyjából 100 méter hosszú akna vezet, egy folyó folyik keresztül, amit az idegenvezetőnk szlovénul folyton úgy emleget, hogy “Reka Reka”, amiből nem nehéz kitalálni, hogy a “reka” szó szlovénül “folyó”-t jelent. A szlovének folyóelnevezési kreativitását nem kommentálom, de így legalább könnyen megjegyeztem a látványosságot.
A megtett út nagyjából hat kilométer, és bevallom, én nem bánom, mikor kiérünk a felszínre. A barlangnak talán a kijárata a legmegkapóbb: óriási rés a kőfalon, ami olyan, mintha egy másik világba vezetne. Én nem vagyok klausztrofóbiás, de jobban szeretek a szabadban sétálni, mint barlangokban, és boldogan lépek ki a minket körülvevő erdőbe.
Miután a buszunkról még semmi hír, a Békatutajos csapattal nekiállunk a feltételesen betervezett, rövid erdei túrának. Ez egy olyan ösvény, ami a barlang egy beszakadt részét kerüli meg fenn a magasban, állandó rálátást biztosítva a körülöttünk elterülő zöld tájra, meg az alattunk lévő gyönyörűségekre. A séta nem megerőltető, és mikor felérünk egy kilátóhoz, megállunk, hogy bemutatkozhassunk egymásnak, hiszen egészen idáig csak az egy buszban utazók ismerkedhettek meg igazán, és csak most vagyunk először együtt egy csapatban.
Én picit mindig lámpalázas vagyok ilyenkor, igyekeznék valami vicceset, megjegyezhetőt mondani magamról – azt hiszem, eléggé túldolgozik bennem a megfelelési kényszer. Amíg várom, hogy rám kerüljön a sor, figyelmesen hallgatom a többieket. Van köztünk informatikus, HR-es, megszállott túrázó, de jópár olyan ember is, aki, hozzám hasonlóan, először utazik a Békatutajjal. Vannak idősebbek és fiatalabbak, bár azt hiszem, a magam 27 évével én képviselem a legfiatalabb korosztályt. Jöttek barátnők, párok, és házastársak is a sok magányos utazó mellett, ki először, ki sokadjára.
Az egyik fiatal srác megemlíti, hogy informatikával kapcsolatos munkakörben dolgozik, és többek között köze volt az egyetemisták által túlságosan jól ismert Neptun rendszer fejlesztéséhez. Erre páran hangosan felszisszennek, aztán persze kitör a nevetés.
– Ezzel lehet, hogy a helyedben nem dicsekednék – mosolyog egyetlen nőnemű vezetőnk, a talpraesett és higgadt T.
Még nem tudom, de ez a srác, Á., egyike lesz azoknak az embereknek, akikkel összebarátkozom majd a négy nap alatt.
***
Utunk kis falvakon át vezet, elsőnek Betanján, majd Škocjanon keresztül. Ezek a helyek annyira kihaltak, hogy embert szinte nem is látunk. Betanjában kiszúrok egy kíváncsiskodó, bár némileg bizalmatlannak tűnő idősebb nénit, aki egy kapualjból szemlél minket. Húsz perccel később, Škocjanban, ismét egy ősz hajú néni leskelődik ránk egy utcából. Erős a gyanúm, hogy ugyanazt a nénit látjuk, mint korábban; talán mint a helységek lakosságát képviselő statiszta munkálkodik épp…
Előkerülnek a megmaradt csokik, kekszek, és egyre oldottabb a társalgás, egyre több a viccelődés. A szabad ég, úgy tűnik, felszabadító hatással van ránk. Ez még akkor is így van, mikor visszaérünk a természetvédelmi terület bejáratához, és kiderül, hogy a buszunkat nem tudták megjavítani Triesztben. Míg vezetőink kitalálnak valamit, nekünk el kéne jutnunk a néhány kilométerrel arrébb található Hruševjébe, ahol a szállásunk található. Mentőötletként önkénteseket keresünk, akik szívesen hátramaradnak még kicsit sörözni és beszélgetni, míg kétbusznyi embert átmenekítünk az apartmanokhoz. A terv az, hogy utána egy busz visszajön az itt maradókért.
Én inkább a szállásra kívánkozom, és beszállok az egyik buszba.
A keresett hely nincs messze, kicsit farm-hangulata van: tehenek legelnek körülötte, meg birkák bóklásznak, terelőkutyával kiegészítve. Az apartman, amibe beosztottak, kilenc személyes, a fekvőhelyek három helyiségben helyezkednek el, van konyhánk és egy nagy asztalunk is. Ez jól jön, mert miután mindenki rendbe szedi magát kicsit, le is telepszünk és kicsit ismerkedünk. Előkerül egy adag szilvás Unicum, meg egy kis Jägermeister is, és ennek köszönhetően egyre könnyebben megy a társalgás. Már bennem is oldódik a görcs. A jobb oldalamon egy nagyjából velem egyidős lány ül, Sz., akivel egy szobába is kerültünk. Mérnökként dolgozik (!), és az a fajta ember, akivel már pár mondat után könnyen szimpatizálok.
Az asztal körül beszélgetünk kicsit arról, kinek mi a foglalkozása, majd bedobok egy érdekesnek szánt kérdést: kinek mi volt eddig a legegzotikusabb hely, ahol járt?
Meglepő válaszokat kapok. Volt, aki már megjárta Szíriát és Iránt; van olyan, aki Líbiát is ismeri. Sz. kalandozott már az Egyesült Államok nyugati partján, az egyik férfi pedig Hong Kongban töltött hosszabb időt. Olyan is akad, aki Grúziába szeretett volna utazni a Békatutajjal, de egy sajnálatos tévedés miatt (július helyett júniusban volt az indulás) elbukta a befizetett pénzt, mikor nem jelent meg időben a repülőtéren.
– És neked mi volt a legegzotikusabb? – dobják vissza a kérdést.
Nagy megelégedettségemre szolgál, hogy a válaszom (Omán) meghozza a várt elkerekedett szemeket. Valószínűleg nem nézték volna ki belőlem ezt az úti célt. Nem meglepő, hiszen, ha most, közel fél év távolságból visszagondolok arra az útra, nekem is kicsit szürreálisnak tűnik, olyan dolognak, ami mintha nem is velem történt volna. De szívesen mesélek nekik kicsit erről a távoli országról, és mosolygok az emlékek hatására.
Aztán rájövünk, hogy lassan eljön a vacsoraidő, és jókedvűen átbotorkálunk a szemközti apartmanba, ahol az étkező található. Valahol itt tudatosul bennünk, hogy a hátrahagyott társaság, akik elvileg a második turnusban érkeztek volna a szállásra, még mindig nincs itt… pedig mi már jó két órája itt vagyunk, a barlang pedig negyed órára van csak tőlünk.
Valami nincs rendben.
A vacsora nehezen kezdődik, először több tálcányi rövidital (Jägermeister és házipálinka) jár körbe. Én a pálinkát választom, de hamar megbánom. A szó legszorosabb értelmében házi főzésű, és ennek megfelelően méregerős. Nem esik jól, és átpasszolom az egyik asztaltársamnak.
Végül, mikor már komolyan aggódni kezdünk a többiekért, egyik mikrobuszunk csak beparkol az étkező ablaka elé, és abból kitámolyog a hiányzó kilenc ember. Belépésüket tapsvihar kíséri, miközben helyet keresnek a hosszú asztalnál. Velem szemben a reggel megismert, anyukámmal egyidős A. rogy le egy üres székre, teljesen átfázva.
– Mi történt? – faggatjuk, miközben egyszerre három felespohár indul el az irányába.
– Ez a busz is lerobbant – sóhajt nevetve. Hitetlenkedve összenézünk.
Mint kiderül, a kettes számú busz is meghibásodott, és, bár a barlangig elment, a motor leállt és nem lehetett többé beindítani. Ezért volt a késlekedés.
Hosszan élcelődünk a balszerencsén, hogy a három buszból kettőt már az első nap elvesztettünk, de akkor végül D., aki a nap nagy részét egy trieszti autószerelő műhelyben töltötte (eredménytelenül), elénk áll és elmeséli a történteket, hogy mindenki képben legyen. Az egyik busz javítható, a másik helyett cserejárművet küldenek holnapra, miután kapcsolatba léptek a buszokat kölcsönző céggel.
Tetszik a higgadtság a balszerencse áradása ellenére. És időközben a vacsora is megérkezik, amiben van krémleves, húsos főétel isteni salátával, és még egy kis fagyi + süti kombináció is jár a finomságokhoz. Sz. a baloldalamon ül és sört iszik, amit én is megkóstolok. Határozottan finom.
Odakint közben besötétedik, a tehenek eltűnnek a legelőről, az apartmanok ablakaiban kigyúlnak a fények. Mikor visszaérünk, én kényelmesen elvackolódom a négyszobás hálószoba emeletes ágyának felső szintjén. Az alsó szinten a “Neptunos”-ként bemutatkozó Á. fekszik (az apartmanban lakó többi férfi kaján örömére, hiszen Á. az egyetlen, aki “koedukált” hálószobában hajthatja álomra a fejét, három hölgy társaságában), a szobában lévő franciaágyon pedig A. és Sz. helyezkednek el. És, szégyen vagy nem, este tíz órakor már csak a horkolásunk zavarja meg a csendet.
Freskó Škocjanból: “Mikor a haverod az exével folytatott Facebook-beszélgetéssel fáraszt téged…”
MÁSODIK NAP
Hruševje – Rilke-ösvény – Duino vár – Rakov Škocjan
Reggel azon kapom magam, hogy egy tehénnel nézek farkasszemet. Evés után ugyanis nem tudok ellenállni a farmhangulatnak, és elsétálok a “legelőhöz”, ahol a tehenek kérődznek. Sajnos a köztünk húzódó szabályos vizesárok miatt nem tudok egész közel menni hozzájuk, de attól még élvezettel szemlélgetem őket. Hát igen, eljött a városi lány világot látni… időközben egy szlovén Tüncicát is felfedezek (Tüncica az otthon használatos macskám), aki ugyan kicsit inverz színekben pompázik az otthoni kisasszonyhoz képest, de mégis sokban hasonlít rá. Eltekintve attól, hogy ez a szlovén változat kisportoltabbnak tűnik, és úgy látom, hogy van egy kis haverja is, aki mindenhová követi.
Városi lány világot lát.
Miután összepakolunk, a társaság toporogva várja a harmadik busz érkezését, amivel kiegészülve nyugodtan folytathatnánk utunkat. A várakozást megkönnyítendő, a vezetőnk, T., “vécés” fogócskát javasol egy mellettünk lévő kosárpályán, aminek nagyjából az a lényege, hogy akit megfogtak, annak félig guggolva kell várnia, míg valaki fel nem szabadítja azzal, hogy mögé guggol, és “lehúzza” a másik felemelt karját… Én úgy döntök, hogy nekem ehhez még kicsit korán van, és ezért inkább a lépcső tetejéről figyelem a játékosabb kedvű utastársakat.
A fogócska óriási erőbedobással zajlik, és nevethetnékem támad a sok, egymást kergető, önfeledt felnőtt láttán. Még csak egy napja ismerjük egymást, de a játék megint csak kovácsol rajtunk valamit – ahogy ezt biztosan T. is tudta, mikor javasolta a dolgot. Itt kezdem érezni, hogy a Békatutajnak tényleg van egy varázsa: összebarátkoztatják az embereket, anélkül, hogy ez erőlködésnek tűnne részükről.
Mire lemegy a második kör, megjön a buszunk, mi felszállunk, és az “Italja” táblákat követve elindulunk Olaszország irányába, hogy legközelebb a tengerparton álljunk meg – ahol, a túrakiírás ígérete szerint, elkaphatjuk “a nyár utolsó sugarait” is.
Ez sok élcelődés célpontja lesz, mivel a tengerpart titokzatos, párás-ködös függönybe burkolózik, és viszonylag keveset enged láttatni magából. Nincs meg sajnos a vadítóan kék, klasszikus tengerárnyalat, de látjuk a kihajózó vitorlásokat, bal felől valami tornyot egy szikla tetején, jobb kéz felől pedig a Duino vár magasodik, ez lesz a túra célja. Az odáig vezető, végig a szikla tetején futó sétaútvonal pedig a Rilke-ösvény nevet viseli, és 2 km hosszú. Nevét onnan kapta, hogy mikor Rilke Duino várában vendégeskedett, gyakran sétálgatott ezen a helyen.
Sz.-szel már arról fantáziálunk, hogy az útvonal egy pontján található, beígért menedékházban, ami a Rifugio Rilke nevet viseli, iszunk egy igazi olasz cappuccinot, de bánatunkra a helyet zárva találjuk, úgyhogy marad a palackozott víz. Rendezetlen sorokban haladunk, ki gyorsabban, ki lassabban, van, aki kimászik a szikla szélére egy-egy előnyös szelfi kedvéért, meg olyan is, aki inkább a látványt próbálja megörökíteni. Engem egy ponton lefoglal, hogy egy tündéri golden retrievert fényképezzek, akit épp az ösvényen sétáltatnak, illetve, hogy minél több réteget hámozzak le magamról, időközben ugyanis kezd felmelegedni az idő, és a vastag pulcsi és a dzsekim együtt már kicsit soknak érződik.
Fotogén goldie.
Átveszem a kutya helyét. A háttérben Duino vára és az odavezető Rilke ösvény.
Ahogy derül az idő, a kedvünk is egyre jobb lesz, és mire megérkezünk a várhoz, kellemesen meg is éhezünk. A két fiú, M. és D. már korábban megelőztek minket, és most a vár tövében álló piknikasztalra pakolják ki a szendvicshezvalót: a hagyományos felvágottakon, sajton és salátán kívül rákocskák is kerülnek a kínálatba, amit az olasz bevásárlóközpontban szereztünk be.
A buli központja: a piknikasztal.
Míg a kipakolás és az evés zajlik, páran elsétálunk a várhoz, mert néhányunkban felmerült, hogy esetleg bemehetnénk megnézni az építményt. A belépés azonban tíz euró fejenként, és engem őszintén szólva soha nem érdekeltek különösebben a középkori várak, pláne, ha még külön fizetnem is kell rideg, nyirkos falaikért. Vannak, akik ennek ellenére bemennek, de mi Sz.-szel úgy döntünk, inkább bepótoljuk azt a kávét, és egy sarki vendéglő felé vesszük az irányt, részben a cappuccino, részben meg a mosdóhasználati lehetőség miatt.
De nem vagyunk egyedül: velünk tart előző esti szobatársunk, Á., illetve egy N. nevű férfi, aki már valamivel a mi korosztályunk fölött áll, egy váláson is túl van. Ő az, aki előző este a Grúziás történetet mesélte nekünk az asztalnál. Most feltett szándéka, hogy meghívjon minket, lányokat, a kávéra; mikor Á. is csatlakozik, őt is beveszi a buliba. Nekem N. elég nyomulósnak tűnik, úgy veszem észre, bármit mondunk Sz.-el, arra van egy kaján visszaszólása. Nem igazán értem, miért; mi Sz.-el az udvariasság keretein belül elfogadható tartózkodással viseltetünk iránta, meg különben is lerí, hogy más korosztályhoz tartozunk.
Á. viszont határozottan jófej, sokkal kellemesebb beszélgetőpartner, mint N. – előbbi sokkal több teret hagy a párbeszédekben a másik félnek, míg N. elköveti a tipikus hibát, hogy inkább magáról beszélne többet. Megjönnek a kávék, és meglepően érdekes dolgokat kezdünk kitárgyalni: szóbakerülnek a túrák, a külföldi úti célok, aztán a migránstéma, a vallás, a politika, és a párkeresés is. Egyszóval: nem a legsemlegesebb témákat boncolgatjuk, de szerencsére mindenki van annyira kulturált, hogy esetleges véleménykülönbség esetén is megadja a tisztelet a másiknak, ahelyett, hogy hangos szóváltásba keverednénk.
Mire észbekapunk, már indulnunk is kell vissza a piknikasztalhoz, ahol mindenki kedvére feltankolhat szendvicsekből, illetve a buszban mögöttem ülő J. egy újabb zacskó fánkot kezd körbekínálni.
– Hány zacskóval hoztál? – kérdezem tőle csodálkozva, miközben kiveszek párat.
– Minden napra egyet – mosolyog J.
Ez a nő egyre szimpatikusabb.
***
A nap második felét ismét Szlovéniában töltjük, Rakov Škocjanban (ez nem az a Škocjan, ahol tegnap jártunk!). Itt egy rövid erdei sétát teszünk, majd megállunk bámészkodni egy – ismételten – beszakadt barlangrendszer pereménél, aminek az alján egy kis patak csörgedezik.
– Szlovéniában van olyan folyó, ami nem barlangban folyik? – teszi fel a költői kérdést valaki.
A bátrabbak (ami a társaság 90%-át jelenti) elindulnak egy előre nem tervezett kis kalandra, aminek során megpróbálunk lemászni a kis folyóhoz a barlangba. Ezt egy meredek ösvényen lehet megtenni, ahol igencsak észnél kell lenni, utána pedig köveken bukdácsolva és a vizet kerülgetve juthatunk el a kívánt helyhez. Íves barlangokon vágunk keresztül, van itt kőhíd is meg érdekes növények; aztán egy ponton nincs tovább, mert az átkelés már azzal fenyegetne, hogy beleesünk a vízbe, és a nap hátralevő részét vizes cipőben csinálhatnánk végig.
Egy páran azért mégis átvágnak, majd negyed óra múlva azzal bújnak elő egy barlang szájából, hogy nem érdemes tovább menni.
Szlovéniában minden folyó legalább egyszer barlangban folyik.
A hely nagyon szép, és ha felfele nézünk, láthatjuk a hátramaradók kíváncsian felbukkanó körvonalait a kürtő szájánál. Miután kinézelődtük magunkat, visszaindulunk, és a buszok felé vesszük az irányt, amik aztán északnak fordulnak, az Alpok irányába.
Fontos tudni, honnan jöttünk.
Már a kőhídért érdemes volt…
Második szálláshelyünk, ahol két estét töltünk, egy síterep közelében található, és nekem megdobban a szívem az olyan táblák láttán, mint hogy “Sícipővel a lakásba lépni tilos!”. Imádok síelni, és viszonylag rég volt szerencsém ehhez a sporthoz, a hely hangulata pedig erős nosztalgiával tölt el. Igaz, a bejutás nem olyan egyszerű: elég sokáig ácsorgunk a hidegben, mire megjelennek a létesítményt üzemeltetők, hogy bevigyenek minket a házba, ahol több apartman kapott helyet. A hidegben előkerül a “csatos víz”, vagyis egy újabb adag pálinka, ami bevallom, tényleg jót tesz a hideg ellen.
Egyszercsak megjelenik egy úr, aki magához szólít négy embert a csapatból, de ragaszkodik az okmányok bemutatásához, mielőtt beengedné őket a házba.
– Biztos voltak már rossz tapasztalatai olyan vendégekkel, akik nem fizettek – jegyzi meg valaki. – És biztos magyarok voltak – teszi hozzá, mire én visszaköhögöm az épp lefelé csúszó korty pálinkát. A mellettem álló Á. jót mulat rajtam, majd végre minket szólítanak.
Az egész ház, ahol az apartmanok vannak, a Békatutajnak van lefoglalva; a mi szobánk a földszinten található. És hogy ki az a “mi”? Véletlen vagy nem, de Sz.-szel, Á.-val, és a (szintén fiú), “nem sokat beszélek” Sz.-szel kerülök egy szobába, ami nekem tökéletesen megfelel. Igaz, hogy “nem sokat beszélek” Sz. elég hamar eltűnik (ő addigra már hozzácsapódott a vallásos É.-hez és annak két barátnőjéhez), de mi hárman örülünk egymás társaságának, és letelepszünk az asztal köré, míg az esti vacsora időpontját várjuk (ami ezúttal közös főzés lesz, a vezetők tetőtéri szobájában).
Második szálláshelyünk színtere.
Mindig jó érzés, ha hasonszőrű emberekkel hoz minket össze a sors, és ennek a két embernek a társasága engem tökéletesen kielégít. Tanultak, kulturáltak, jól informáltak, és erőlködés nélkül tudunk egymással beszélgetni, lényegében akármiről. Az egyik hosszan tárgyalt téma a párkeresés, mivel mindhárman egyedül vagyunk, és mindünknek megvannak a maga tapasztalatai.
A szomorú helyzet az, hogy nincs tuti módszer. A Békatutaj szervez társkereső túrákat is (a hangsúly itt is inkább az élményen van, nem erőltetik a társkeresést, de oda csak egyedülállókat várnak), amit mindkét szobatársam kipróbált, és élvezték, de a várt eredményt nem hozta meg a dolog. Szóbakerül a netes társkeresés is, és az is kiderül, hogy mindhárman jártunk már táncórán is, pontosabban salsán. Sz. ráadásul rendszeresen táncol, mint hobbi. Meg is mutatja, mi a salsán kívül a nagy szerelme, ami nem más, mint a west coast swing. Mosolyogva nézünk egy videót, de nekem picit összefacsarodik a szívem.
Mert nem értem, hogy három, teljesen normális, nyitott ember miért kell, hogy egyedül jöjjön-menjen a világban, örökkön-örökké. Mind Á., mind Sz. idősebbek nálam valamivel, és nem tudom, ez őket mennyire frusztrálja, de én érzem, ahogy az addigi jókedvembe egy kis szürkeség vegyül. Nem mintha egyedül nem lehetne szuper kalandokat átélni – hiszen éppen ebben veszek részt magam is – de valahol mégiscsak bosszantóan igazságtalan az, amin keresztülmegyünk.
Aztán megrázom magam, és megpróbálok visszatérni a jelenbe. Vacsoraidő jön, és mi felmászunk a lépcsőn a tetőtérbe, ahol szól a zene és az emberek csoportokba verődve beszélgetnek. Az asztalon paprikás krumpli gőzölög, mindenféle kiegészítővel. Néhányan azon morfondíroznak, hogy másnapra egész napos esőt jósolnak, és hogy ezzel az információval vajon mit fogunk tudni kezdeni, mint túrázók, a Békatutaj azonban nem hagyja magát megfélemlíteni, és három vezetőnk már azon agyal, miként csereberéljék meg úgy a programot, hogy a lehető legszárazabban és mégis a legtöbb élménnyel vészelhessük át az elkövetkező napot.
Szedek magamnak a paprikás krumpliból, elkezdem kitunkolni egy kis kenyérrel, és lustán hátradőlök a bőrkanapén, miközben a többiek beszélgetését hallgatom. Olyan érzésem van, mintha egy különösen jó házibuliban lennék, ahol a jókedv nem kötelező, hanem magától jön, és ahol folyamatosan lubickolhatunk az érzésben, hogy tegnap még ismeretlen emberekkel töltjük az időnket egy gyönyörű helyen, finom étellel, meleg, kuckós szobában.
Egyre laposabbakat pislogok, de ennek a házibulinak megvan az az előnye is, hogy a hazajutáshoz nem kell éjszakai járatot néznem vagy taxit hívnom – mikor lezárjuk a napot, egyszerűen papucsot húzok, és két emelettel lejjebb pakolom magam, ahol ismételten egy emeletes ágy felső szintjén nagyon ásítva fordulok a falnak három szobatársam társaságában.
Kisimultan Rakov Škocjanban, miután visszaértem a bokrok mögül…