***
Ezt a történetet szeretném a budapesti ingatlanáraknak dedikálni, amik lehetővé tették, hogy kétszer is meggondoljam a hitelfelvételt, és hogy ezt követően jobb belátásra térve a pénzt inkább egy japán utazásra költsem.
***
Előszó
Egyszer – nem is olyan régen – valaki mondott nekem valamit, ami eléggé megragadt a fejemben. Tavaly, mikor útlevelet csináltattam magamnak, hogy hosszú évek óta először tegyem ki a lában Európából, ez az illető tényszerűen közölte:
– Egy útlevéllel vigyázni kell. Mire észbe kapsz, elkezded mániákusan töltögetni az oldalait, hogy eltüntesd belőle az üres lapokat…
Úgy tűnik, az ismerősömnek igaza volt. Közel egy évvel azután, hogy 2017 májusában hazarepültem Dubajból, a csillagok állása úgy hozta, hogy ismét kelet felé vettem az irányt, csak épp ezúttal kicsit messzebb mentem. Egészen pontosan Japánig.
És hogy hogy kerültem én oda?
Egyszerű: úgy, hogy van egy barátom, aki tíz évvel ezelőtt elkezdett magokat vetni.
Nyugi – átvitt értelemben.
Ez a valaki Juli. Julit gimnáziumból ismerem, 2005 és 2010 között együtt húztunk le öt évet a nyelvi előkészítő osztályban, harminc másik emberrel együtt. Gimiben Juli szerette az animéket – emlékszem a hosszú szünetekre, amikor több osztálytársammal az Inuyasháról és más ilyesmikről beszélgettek, miközben én a padon ülve lóbáltam a lábamat és azon gondolkodtam, vajon mi lehet ezekben a mangákban, ami ennyire megfog tizenéves embereket. Nekem a manga a – akkor már jópár éve nem aktuális – Sailor Moont jelentette, esetleg még eszembe jutott a Pokémon és a Dragon Ball, Japánról úgy tágabb értelemben meg még a szusi (amit egyszer – barátaim unszolására – ki is próbáltam Juliékkal egy Duna parti szusibárban, és még csak nem is ízlett). Röviden: engem ezek a beszélgetések csak úgy érintettek, mint ahogy a metrón a bemondókat hallgatja az ember.
Egyik fülemen be, másikon ki.
Úgy vettem észre, hogy a legtöbb ember, aki animét néz, elkezd érdeklődni a japán kultúra iránt. Megtanul pálcikával enni, pár szót megért a nyelvből, esetleg még rendes nyelvleckéket is vesz. Japánnal kapcsolatos programokra jár, vagy megnézi a cseresznyevirágzást Budapesten, és arról álmodik, hogy egyszer kijut az országba is.
Na, az én Julim ennél sokkal praktikusabb elveket vall, és általában elég céltudatosan foglalkozik azzal, amit választ magának. Nála a mag, amit elvetett, a japán kultúra megkedvelése volt. Sok ember eldobja ezeket a magokat – azokat a dolgokat, amik valami érthetetlen okból belopják magukat a szívünkbe, és nem hagynak nyugodni – vagy olyan mélyre ássák őket, hogy azok soha többé nem kerülnek elő, és rövid úton megfulladnak a nedves, hideg földben.
Julcsi ezzel szemben elég napfényt meg vizet adott ennek a magnak. Először is: megtanult japánul. Nem konyhanyelv-szinten, hanem érettségi szinten. Miközben mi azon gondolkodtunk, hogy mi legyen a választott érettségi tantárgyunk, Julcsi a japán emelt szintű vizsgára készült. És át is ment rajta, természetesen. Ezek után sikerült egy olyan egyetemre mennie, ami egy japán egyetemmel ápolt cserekapcsolatot. Többféle úton-módon (cserecsalád, ösztöndíj) többször is kijutott az országba, miközben itthon mérnök-informatikusnak tanult, aztán néhány évvel ezelőtt végleg kiköltözött Japánba. A magból virág lett – egy teljesen új élet.
Az én szerencsém ebben a történetben, hogy az évek alatt Julival megtartottuk a barátságot és a kapcsolatot. Így, mikor tavaly Dubajban azt tapasztaltam, hogy még zűrösebb körülmények között is megy nekem ez az utazósdi, majd miután hazajöttem és eltelt egy pár hónap, az útlevelem pedig a fiókban porosodott, megtehettem azt, amire aránylag kevés ismerősömnek van lehetősége:
Szaván fogtam Julit, aki az évek során többször is javasolta, hogy látogassuk meg, és meghívattam magam Tokióba.
Az utazás előkészítése hónapokat vett igénybe, hiszen még így, segítséggel is költséges dolog a világ túlsó felére repülni és 12 napot eltölteni ott. Időközben az is körvonalazódni kezdett, hogy – hosszú idő óta először – nem egyedül vágok bele a kalandba, hanem testvéremmel, Rékával.
Verhetetlen páros.
Bár még sokat fogtok hallani róla ebben a történetben, elöljáróban elmondanám: ő az az ember, akiről annyit hangoztattam, hogy a világ végére is el mernék utazni vele, hogy most be is bizonyíthattuk az állítás valóságosságát. Tudtam, hogy nem fogunk egymásnak ugrani, akármi történik. A mi kapcsolatunk a végtelen összeszokottságra épül: a kommunikációnkat a félszavakból megértés és a filmes idézetek magas arányú használata jellemzi (ami egy gyanútlan külső szemlélőnek akár teljesen érthetetlenné is teheti a kettőnk között zajló párbeszédeket). Réka boldogan csatlakozott a kalandhoz, a repülőjegyeket megvettük, én megtanultam egy keveset japánul, vettem egy útikönyvet, és pofátlanul hosszú szabadságra írattam ki magam a munkahelyemen.
Réka pedig útlevelet csináltatott. Sok-sok üres oldallal…
ELSŐ NAP: Budapest Liszt Ferenc repülőtér – Helsinki Vantaa – Tokió Narita
Nekem senki ne mondja, hogy egy kisbabának és egy őt megnyugtatni nem képes szülőnek mindent el kell néznünk. Főleg nem egy repülőn, ahol még hét órát leszünk összezárva, és ahol valamikor aludni is kéne.
Bedugom a füldugóimat, amiket előrelátóan magammal hoztam.
Semmi hasznuk. A gyereksírás még a viaszon is áthatol.
Jobbra nézek, az ablak felé, a mellettem lévő ülésről Réka bámul vissza rám. Mindkettőnk szemében halvány könnyek csillognak. A fejünk kezd hasogatni.
Tokió felé repülünk, és két sorral előttünk egy gyerek üvölt már két órája folyamatosan. A feje vörös, és semmi jelét nem adja annak, hogy a közeljövőben abba akarná hagyni a sírást. Az anyja egyetlen dolgot tesz: a “ccsss, ccsss” varázsszót (HAHA) ismételgeti, miközben a gyerek a karjában teli torokból bömböl.
Befogom a fülem, és a hozzávetőleges csöndben az előttem lévő ülés háttámláján elhelyezett monitort vizslatom. Valahol Oroszország felett repülünk, utunk még legalább hét órán keresztül tart. Réka visszadől, és meggyötört arckifejezéssel próbálja folytatni a megkezdett filmet.
Én összeszorítom a szemem, és Japánra gondolok, miközben az utasok körülöttem szépen csendben és illedelmesen idegösszeroppanást kapnak a liberális nevelés oltárán.
***
Mikor ez a jelenet játszódik, mi Rékával már hosszú órák óta úton vagyunk. Délelőtti gépünk Budapestről Helsinkibe vitt minket (2:20 perc), majd a jávorszarvas irhával borított duty free standok között, a finn fővárosban eltöltött kötelező Muminmustra, és két, átszállásra való várakozással eltöltött óra elteltével feltereltek minket a tokiói Finnair járatra, ahol az említett gyerek a fedélzetre lépés első pillanatától sírni kezdett. Ezt pedig nem sokkal könnyítette meg a tény, hogy majdnem egy órás késéssel emelkedtünk el a betonról, pedig egy nettó kilenc órás úton bizony minden késlekedéssel töltött perc rendesen próbára teszi az ember tűrőképességét.
Helsinki az nyugat-e?
Szerencsére a nagygép, amin ülünk, épp elég újdonsággal szolgál ahhoz, hogy egy darabig lefoglaljon minket. Bár mindketten sokat utaztunk már, se én, se Réka nem ültünk még ilyen interkontinentális járaton, és most szinte dorombolva hasonlítjuk össze a jólismert fapados közlekedést és kiszolgálást mostani kiemelt helyzetünkkel. A repülőn pokróc és párna, valamint ásványvíz és fülhallgatók várnak minden utast, miután fellépünk a fedélzetre, ahol finn és japán légiutaskísérők üdvözölnek. Rékával vigyorogva összenézünk. Most kezdjük felfogni, hogy amire hónapok óta várunk, tényleg megtörténik; most, mikor a kimonóba öltöztettet stewardess ránk mosolyog és hajlongva üdvözöl minket.
A repülést az is megkönnyíti, hogy minden utas saját érintőképernyőt kap, amin nyomon követheti a földrajzi helyzetet, az időzónákat, illetve a gép belső “napirendjét” is. Olyan, mintha órarendet kapnánk: megvan a helye a vacsorának és a reggelinek, amit már Kína felett fogyasztunk majd, illetve van lámpaoltás és alvás is (mint az oviban). Rékával majd’ kicsattanunk az izgatottságtól, még gyorsan elküldünk pár fotót az otthon izgulóknak, aztán eleget teszünk a kedves promóciós filmnek, hátradőlünk, és igyekszünk élvezni az előttünk álló hosszú utat.
“Na, akkor én elmentem aludni. Reggel találkozunk.” – írja vendéglátónk Tokióból, aki majd a Narita reptéren vár minket.
Elemelkedünk, majd vitathatatlanul és végérvényesen kelet felé fordulunk, szemberepülve a Föld forgásával, bele egyenesen az éjszakába.
***
Úgy veszem észre, az ilyen monumentális utak/élmények esetén az embernek folyamatos emlékeztetőkre van szüksége ahhoz, hogy elhiggye: amit átél, az valóban megtörténik. Emlékszem, dubaji utam során az első pillanat, amikor megszédültem a helyzet valóságosságától, az volt, mikor öt óra repülés után lepillantottam, és premier plánban tárult elém a város híres kivilágított pálmafa-szigetcsoportja.
Most, mikor Japánba tartunk, több ilyen dolog is történik. Mikor Ferihegyen a csomagfeladásnál közlik, hogy a poggyászt majd Tokióban (a fene essen belé, Tokióban!!) kell felvennünk, az átszállásnál nincs vele dolgunk. Amikor a beszállásnál feltűnően sok az ázsiai arc – még Budapesten! – és egy japán nő egy, a duty free boltban vásárolt óriási, csillogó szemű plüssbaglyot szorongat mosolyogva, miközben társai fényképezik.
Az alapján, amit eddig a japán kultúráról megtudtam, úgy érzem, ez az infantilis megnyilvánulás tökéletesen illik a fejemben élő képbe.
– Azt hiszem, nekem nagyon sok minden fog tetszeni a kultúrájukban – fordul felém a csillogó szemű, mosolygó Réka, akinek a szívét, úgy látszik, szintén elrabolta a gigabagoly.
De itt van az is, mikor a repülőn felszolgálják a vacsorát, és a kés-villa-kanál mellé odakerül a becsomagolt evőpálcika is. Vagy mikor találgatjuk, mit hogyan együnk – és egyáltalán megegyük-e! – hiszen a gépen már japán ételeket kapunk, amiket nem ismerünk. Mikor a monitorra pillantva hihetetlen, eddig csak atlaszokban látott, végtelenül távoli országok fölött repülünk el: Oroszország, Kína, majd illedelmes félkört írunk le, hogy elkerüljük Észak-Korea légterét (csöppet sem para). Figyeljük az idő múlását, miközben sorra maradnak el mögöttünk az időzónák, és mi keresztül repülünk az éjszakán, ami így sokkal rövidebb, mint máskor.
Elbóbiskolunk. Erre a pár órára még a (továbbra is folyamatosan üvöltő) gyerek is elhallgat. Mielőtt elalszom, eszembe jut, miért is szeretem annyira a repülést: ha a fedélzeten vagy, folyamatosan, óriási erővel haladsz valami felé, anélkül, hogy fölösleges megállásokra kényszerülnél, anélkül, hogy tétlenül kellene várakoznod. Nincsenek piros lámpák, nincs defekt, nem kell megállni tankolni. Csak átütöd a levegőt, és katapultálsz a saját életedből.
***
Mikor (nagyjából két óra félálomban töltött pihenés után) kinyitom a szemem, Réka épp nyújtózkodik mellettem, aztán úgy dönt, felhúzza az ablakunkat fedő sötétítőt.
Bár ne tenné.
Még a helsinki járaton, energiával telve…
Odakinn félelmetesen rövid idő alatt jött el a reggel, és az órák óta sötétben ücsörgőknek a nap intenzív, felhők fölötti első sugarai felérnek egy lézeres szemműtéttel. Nagyjából ezzel egyidőben a kisgyerek is újból rákezd a bömbölésre, mire az utasok kollektívan felnyögnek.
Időközben kis papírkákat kaptunk, amik ahhoz szükségesek, hogy beléphessünk Japánba. Az egyiken a személyes adatainkat kell feltüntetnünk, a másik pedig az országba behozandó árucikkekkel kapcsolatos. Átfutom a vámpapírt – és elhúzom a számat.
Mivel Julitól az, hogy vendégül lát minket, óriási szívesség, természetesen ajándékkal készültünk neki. A gép gyomrában pihenő bőröndjeinkben 6 db Túró Rudi és egy rúd téliszalámi várja a boldog egyesülést Julival. Egy a baj: a vámpapír szerint húsárút (külön kiemelik a kolbászféléket) nem hozhatunk be az országba. Pontosabban: vállalnunk kell, hogy azt 40 napig karanténba zárják, mielőtt átadják a tulajdonosnak.
Emlékeimben feldereng, amit Julitól évekkel ezelőtt hallottam arról, hogy hogyan próbált egyszer Japánba szállítani egy rúd Gyulai kolbászt, amit a rendőrkutyák kiszagoltak a reptéren. A hatóságok elvették az értékes szállítmányt, majd hetekig bombázták Julit hivatalos levelekkel, amik azzal fenyegették, hogy ha nem bizonyít bizonyos dolgokat a kolbász (és a létrejöttéhez kontributáló állat) természetéről és egészségi állapotáról, akkor kénytelenek lesznek “megsemmisíteni” azt. Juli azt mesélte, még képet is kapott a reptéren rostokoló húsárúról… amit, igen, végül a japán hatóságok kénytelenek voltak “megsemmisíteni”. Gondolom, a rendőrkutyák nagy örömére…
Ezeket az emlékeket felidézve úgy döntünk, hogy inkább megpróbálunk átslisszanni a vámellenőrzésen és a kutyákon, semmint hogy a téliszalámi is hasonló sorsra jusson.
Épp időben döntünk így: a repülőnk, több mint 9 órás út után, lassan süllyedni kezd a Japán tenger fölött, és orrával célba veszi a Narita repteret. Japánban reggel 9 van. Számunkra hajnali kettő.
***
Miután ujjlenyomatot vesznek tőlünk és az arcunkat is lefényképezik, az útlevelem megkapja, amire vágyott: egy pecsétet ideiglenes tartózkodási engedélyemről Japánban, ami 90 napig adja áldását arra, hogy ebben a gyönyörű országban mászkáljak. Leszaladunk a lépcsőn, ahol már látjuk is a futószalagon körbe-körbe kerengő bőröndöket – köztük ott van az enyém is, Rékáé is, ami azért megkönnyebbülés.
A második dolog, amit észreveszünk, az az utasok között cirkáló számos kutyás rendőr, akik megannyi pórázba kapaszkodva minden egyes bőröndöt megszimatoltatnak a kis alkalmazottakkal. Rékával összenézünk.
– A terv a következő: felkapjuk a bőröndöt, és irány azonnal a vám – mondom neki.
Így teszünk, és erőltetett nyugalommal, mégis határozottan sétálunk az egyenruhás vámtiszt irányába. A kutyák elmaradnak mögöttünk – de egy ajtó még mindig elválaszt minket Japántól.
– Miért jöttek? – kérdezi a vámtiszt.
– Turisták vagyunk – válaszolom mosolyogva. A bőröndömet készségesen felteszem a tartóra, hogy ha ki akarja nyitni, csak tessék, nekem nincs rejtegetnivalóm…
– És hova mennek? – kérdezget minket tovább az egyenruhás. A bőröndhöz nem nyúl.
– Tokióba, Kiotóba, meg még egy pár helyre. Egy barátot látogatunk meg, aki itt dolgozik – válaszolom neki.
A vámtiszt kicsit zavartnak tűnik, mintha nem értené, mit mondok. Ekkor még nem világos, ami később elég biztosan állítható: valószínűleg tényleg nem értette tisztán az angol mondatokat.
Vet egy pillantást a vámpapírokra, amiket kitöltöttünk a repülőn…
…majd nagyvonalúan int egyet.
Tovább mehetünk.
A zöld jelzéssel ellátott átjáró felé sétálunk, kilépünk a fotocellás ajtón, majd elvigyorodunk.
Sikerült.
MÁSODIK NAP: Tokió Narita – Tokió
Julcsi hullámos-göndör, világosbarna haja élesen elüt az őt körülvevő fekete frizuráktól. A kezében két félliteres teáspalackot szorongat, amiket szinte azonnal odaad nekünk, miután összeölelkezünk a reptéren. Én hálásan meghúzom az üveget – eléggé kiszáradtam a hosszú úton, azon kívül sok volt ez a téliszalámis izgalom így a végére – majd meglepetten pislogok. A teának teljesen más íze van, mint otthon. Leginkább a puffasztott rizses, kalóriaszegény rágcsákhoz tudnám hasonlítani. Semmi cukor, semmi édesítő nincs benne.
Rékát figyelmeztetem, mielőtt ő is olyan lelkesen kortyolna bele, mint én. Lassan iszogatunk, lassan szokjuk ezt a teljesen új világot, miközben nevetve meséljük, hogyan lettünk ártalmatlan csempészek negyed órával ezelőtt.
Julival egy jegyárusító pulthoz sétálunk, ahol feltesszük hármunkat a Tokióba induló transzferbuszra. Nagyjából másfél órás buszút vár még ránk, de bőven van mit megbeszélnünk, úgyhogy nem bánjuk. Julcsi megosztja velünk a mobilnetét, hogy jelezhessünk az otthon aggódóknak (akik bőven alszanak még, így, hajnali három felé…), és ad nekem egy rizsgolyót, amit a táskájában rejtegetett, és ami tonhallal és majonézzel van megtöltve és algába van csomagolva. Picit bizalmatlanul veszem el, de rá kell jönnöm, hogy nagyon is finom az íze.
Tipikus úti elemózsia: tea és rizsgolyó (háromszög).
A buszon üdvözölnek minden utast – japánul, majd angolul is. A harmadik nyelv, amit még felismerek, a kínai. A negyediknél már elvesztem a fonalat.
– Koreai – világosít fel Juli.
A bal oldalon megyünk, pont úgy, mint Angliában, csak épp itt sehol nincs kiírva a zebránál, hogy melyik oldalra nézzünk, de ha ki is lenne, nem sokra mennénk vele. Jó háromnegyed órás utazás után elkezdenek feltűnni előttünk Tokió látványosságai: az Eiffel-torony alakú Tokyo Tower, illetve az itteni legmagasabb kilátótorony, a Tokyo Skytree. Mi végül a Tokyo Stationnél szállunk le, ahol épp hatalmas szél fúj, de akkora, hogy egy pillanatra elvesztem az egyensúlyomat.
– Tegnap este nagyon viharos volt az idő, tájfun volt, gondolkodtam is rajta, hogy vajon hogyan fogtok leszállni – jegyzi meg mellékesen Juli. Nekem eszembe jut két órával ezelőtti landolásunk, ahol meglepően keményen értünk földet, és kezdem érteni a dolgot.
***
Az első képünk Tokióról kaotikus. A buszról leszállva az utcákon hömpölygő tömeg vesz minket körül, amit nagyrészt öltönyös, maszkos, laptopot vagy aktatáskát cipelő japán férfiak tesznek ki. A munkahelyeken közeleg az ebédidő, és úgy tűnik, mindenki egyszerre akar enni.
A legközelebbi metróállomáson feltöltőkártyát veszünk és elkezdjük költeni a magunkkal hozott yent. Én azt se tudom, hol áll a fejem: bár a metróvonalakra vonatkozó tájékoztató információk ki vannak írva angolul, gőzöm sincs, a város melyik részén tartózkodunk, milyen irányba megyünk, és pontosan merre tartunk. Úgy követjük a határozottan haladó Julcsit, mint két jámbor (és rendkívül álmos) bárány.
A terv az, hogy csomagjainkat bezárjuk egy csomagmegőrzőbe, amíg mi várost nézünk, majd délután-este (ha már nem bírjuk tovább) elmegyünk Julcsihoz, és kipihenjük, hogy két napja talpon vagyunk. Ezzel az elhatározással csak annyi a baj, hogy minden szóbakerülő csomagtároló foglalt. De úgy értem, hogy mindegyik. Két helyet is megnézünk, de semmi haszna. A tömeg egyre nő körülöttünk, a csomagok pedig mintha egyre nehezebbek lennének.
Végül feladjuk, és úgy döntünk, inkább lepakolunk Julcsinál, majd visszajövünk a városba.
– Végül is nem lakok olyan messze – mondja Julcsi bátorítóan.
A metróban sorbanálló emberek tömege fogad minket. A peronokon különböző felfestések vannak, amik segítenek az ingázóknak rendezett sorokba fejlődni – erre, megjegyzem nagy szükség is van ilyen lakosság mellett. Tokió hivatalosan nem is város, hanem “városi prefektúra”, irányítása kombinálja a városok és a prefektúrák kormányzásának módszereit. A világ legnagyobb urbanizált területe, ahol több mint 37.8 millió ember él, ingázik és dolgozik. A városban 62 vasútpálya működik, amik több mint 900 állomást érintenek. Mi jelenleg a Shibuya állomáson ácsorgunk, és a Den-en-toshi vonalon közlekedő szerelvényt várjuk, hogy 30 percet metrózhassunk Kanagawába, ahonnan gyalog még 20-25 perc sétára lakik Juli. A Shibuya állomás a harmadik legforgalmasabb Tokióban: 2007-ben az állomáson naponta 2.18 millió ember fordult meg. Gondolom, ez a szám azóta csak nőni tudott…
Ilyen adatok tekintetében talán érthető, miért állunk kicsit megszeppenve, mikor kinyílik előttünk a metró ajtaja, és mi fellépünk a szerelvényre. Csodával határos módon le tudunk ülni (én megpróbálom az ülést udvariasan visszautasítani, lévén 10 órát ültem egy gépen és még másfelet egy buszon, de Juli közbevág: Tokióban nem utasítasz vissza ülőhelyet és kész). Így hát leülök, és hamarosan Juli és Réka is csatlakozhatnak hozzám.
Az álldogáló emberek erdején átpislogva összeakad a tekintetem két, velünk szemben ülő, iskolai egyenruhás, 11 éves kislánnyal. Szégyenlősen mosolyogva pislognak rám, szemük tágra nyitva, csodálkozva mered felém. Mikor körülnézek, kezdem érteni meglepettségüket: se az állomáson, se a metróperonon, se most a szerelvényen nem látok rajtunk kívül európai arcot. A kislányok nem nagyon tudják, hova tegyenek minket.
Egy kicsit szemezünk, aztán az egyikük elneveti magát, őt követi a barátnője… majd én is elmosolyodom.
Még nem vagyok benne teljesen biztos, hogy jól hámozom ki a zsongó, álomittas fejemben formálódó képekből a lényeget, de mintha nagyon is úgy állna a helyzet, hogy megérkeztünk Tokióba.
Otthon, édes otthon…
Mikor leszállunk a megfelelő állomáson, Juli rövid úton taxit kerít nekünk. Gyorsan beülünk – a kárpit mintha fehér csipketerítővel lenne burkolva, de később látok ilyet más helyen is, mint ülésvédő, és kiderül, hogy nem olyan egyedi, mint hiszem – és nagyjából 5 percet utazunk, amiért 700 yen (kb 1700 Ft) jár a sofőrnek. A közértnél, vagyis inkább a – szinte mindenre képes – convenience store-nál szállunk ki, a Japán-szerte megtalálható 7Eleven nevű boltnál, hogy valami kaját szerezzünk, mielőtt visszaindulunk majd a városba.
Mivel nagyon éhesek vagyunk, és úgy érezzük, hogy az ételekkel való kísérletezgetést talán egy kiadós alvás után is ráérünk elkezdeni, műanyag tálcás bolognai spagettit választunk (tudom, tudom…), és ezek után már csak tíz percet kell hegynek felfelé sétálni a bőröndökkel, hogy elérjük célunkat, egy kétszintes házikót, aminek felső szintjén 20 négyzetméteren fogunk most lakni pár napig Julcsi vendégeiként.
20 négyzetméter aprónak hangzik, és valóban nem egy palota, de számomra barátságos az elrendezés, és nincs az az érzésem, hogy különösebben zsúfoltan lennénk. Feltűnik, milyen alacsonyak az ajtók az európai méretekhez képest, illetve jót mulatok a kocka alakú fürdőkádon, miután – ez szigorú szabály – gyorsan leveszem a cipőmet a pontosan egy fő tárolására alkalmas, függönnyel leválasztható előtérben. A lakásban jellegzetes illat van – mintha fa keveredne még valamivel, amit nem tudok beazonosítani.
– Japán szag van – forgatja a szemét Juli. Rékával jót nevetünk.
Miután belapátoljuk a spagettit, visszaindulunk a metróállomás felé – ezúttal busszal megyünk, ami pár perc alatt megteszi az egyébként gyalog is lesétálható, de 25 perces utat. Elsőnek Harajuku felé vesszük az irányt (persze erről akkor még fogalmam sincs, én csak hagyom, hogy Julcsi terelgessen, mert jet lages kábulatomban azt se nagyon tudom megállapítani, hogy fiú vagyok-e vagy lány). Harajuku Tokió egyik kerülete, ahol két nevezetességet tekintünk meg: az egyik vallási, a másik fogyasztói.
A metrón megint sokan vannak, de megint le tudunk ülni, ám ez óvatlan tettnek bizonyul – öt perc elteltével azon kapom magam, hogy fejem lehanyatlik, majd kellemes félálomba sodródom. Fél óra is eltelik, mire megérkezünk az átszállási ponthoz, és Julcsi finoman ébresztgetni kezd.
– Igazi japánok lettetek – vigyorog, és körbeint, jelezve, milyen sokan alszanak egyébként a metrón. Mint megtudjuk, ez az egyik oka annak, hogy minden metróállomás olyan iszonyatos ricsajt csap, mikor befut egy szerelvény. Zene, feltűnően hangos bemondások – kicsit olyan az egész, mint egy vidámparkban, csak ezt a képet nehéz összeegyeztetni az egyenöltönyös, vonuló munkásnéppel. És akkor a műmadárcsicsergésről, ami a Shibuya mozgólépcsőjén ér utol, még nem is szóltam.
A Harajuku Stationt közel egy órás úttal érjük el – ez egyáltalán nem szokatlan részidő a Tokión belüli közlekedésben. Pár nap múlva, mikor egy baráti társasággal vacsorázunk majd a városban, az este végeztével például elkerekedett szemmel veszem majd tudomásul, hogy az útvonaltervező szerint két teljes órába kerül hazajutnunk… és még mindig Tokión belül vagyunk.
De most leszállunk a metróról, és egyenesen besétálunk egy – erdőbe. Igen, erdőbe. A Harajuku Station az egyik leghíresebb városi látványosság, a Meidzsi szentély (Meiji Jingu) mellett fekszik, amit az 1900-as évek elején elhunyt Meidzsi császár és felesége tiszteletére emeltek. Az eredeti komplexus a második világháborúban elpusztult, az 1950-es években épült újjá ma is látható formájában. A szentély egy sintószentély, ami – ha jól veszem ki Juli szavaiból – annyit tesz, hogy itt több isten is lakozik. Áthaladunk egy gigantikus torii alatt (az a jellegzetes kapu, amit sokan asszociálnak a japán kultúrával, és ami – egyébként – a választóvonalat jelképezi a hétköznapi világ és az istenek világa között); miközben belépünk az erdőbe, Juli figyelmeztet, hogy hajoljak meg.
– Miért? – kérdezem.
– Mert ez egy sintószentély, és így tisztelegsz előtte – magyarázza ő.
Az első “torii”, ami alatt áthaladunk.
Itthon, ha valamilyen kivételes oknál fogva templomba lépek, soha nem szokásom letérdelni vagy keresztet vetni. A mi hideg kőtemplomaink mindig is valami idegen érzést váltottak ki belőlem, és a mai napig fel nem foghatom, hogy miért kéne azzal sanyargatnunk magunkat, hogy kényelmetlen fapadokon szorongva didergünk a komor félhomályban, végtelen prédikációkat hallgatva.
– Ráadásul egy olyan helyen, ahol mindig egy szerencsétlen, szenvedő, keresztre feszített embert kell nézned, akármerre fordulsz – teszi hozzá Réka morogva.
Félreértés ne essék: semmi kifogásom a vallás ellen. Igazából végtelenül érdekes témának tartom, és tavaly az Emírségekben többször is hatalmába kerített az a jóleső érzés, ami abból fakadt, hogy testközelből figyelhettem meg az iszlám vallást és annak kivetüléseit a mindennapi életre. Most, mikor Tokió kellős közepén belépek egy 70 hektárt lefedő (!) erdőbe, és a több tízmilliós város zajai lassan elhalnak mögöttünk, miközben a fák zöld árnyékában sétálunk és a madárcsicsergést hallgatjuk, az jut eszembe: mennyivel kellemesebb itt, mint bármelyik keresztény templomban, amiben valaha jártam…
Ez is szent hely.
És szerintem ez a dolog kulcsa: hogy jól érzem magam. A környezet megnyugtat, ahelyett, hogy drámai freskókkal rázná fel általában amúgy sem túl nyugodt lelkemet. Itt kicsit még el is hiszem, hogy a természet kis szellemei pihennek a bokrok alatt, és jókedvűen felkönyökölnek, ha egymásba kapaszkodó, erdőben sétálgató, nevető embereket látnak.
Mert hogy itt ez történik.
Mikor megérkezünk a szentélyhez, tátva marad a szám. Az egész annyira eltér attól, amit eddigi életemben a vallásos dolgokkal kapcsolatban tapasztaltam, hogy úgy érzem, nem tudok elég képet készíteni a helyről. A szentély előtt egy pici kút-szerűség található, ahol – Julcsi instrukcióit követve – kis faedényeket használva megmossuk a kezünket, tehát megtisztulunk. Ezután belépünk a szentélyt körülölelő térre, és odasétálunk a bejárathoz.
– Akartok kívánni? – kérdezi Juli.
Mint kiderül – és ezt még jó párszor fogjuk tapasztani az út során – az ilyen szentélyek nagy része valamilyen babonás hitet tud kiszolgálni azzal, hogy rengetegféle módon imádkozhatunk, kívánhatunk, vagy épp belepillanthatunk a jövőbe. Én – Julcsi utasításait követve – a szentély bejáratához sétálok, és egy tíz yenes érmét veszek elő, amit farácsok közé dobok. Ezután tapsolok, meghajtom a fejem, elmondom a kívánságot, majd kétszer újból tapsolok.
– Ennyi? – kérdezem a vállam fölött hátrapislogva.
– Ennyi – erősít meg Juli. – Csak ne mondd el, mit kívántál.
Picit odébb bódékat találunk, amik előtt egész nagy tömeg verődött össze.
– Amuletteket árulnak – jön a felvilágosítás. – Vehetsz mindenfélét: olyat, ami segít, hogy jó jegyeket kapj, meg olyat is, ami megvéd, ha autót vezetsz. Van olyan is, ami segít párt találni…
– Kérek egyet! – szólok közbe gyorsan.
– … meg olyan is, ami segít együtt maradni – fejezi be Juli mosolyogva. – Bár én kipróbáltam az utóbbit és nem működött…
Végül Rékával nem tudunk ellenállni az amuletteknek, és veszünk egyet-egyet: a legegyszerűbbet választjuk, ami nemes egyszerűséggel “isteni védelmet” kínál, csupán 300 yenért cserébe. A kis, lapos amuletteket – talán nem túl elegánsan, de ilyen az élet – a mobiltelefonjaink védőtokjaiba csúsztatjuk. És talán egy picit bátrabban fordulunk sarkon, hogy visszatérjünk a nyüzsgő városba, vissza a sok, még ránk váró kalandhoz.
Rékával megtisztulunk.
***
Mikor ismét az utcán vagyunk, a péntek délutáni hömpölygő tömegben feltűnik, hogy az előttünk vonuló japán lány olyan csillogó-villogó ruciban imbolyog előre, hogy az egy eltúlzott mangafigurának is becsületére válna.
– Azért csinálják, hogy észrevegyék őket – magyarázza Juli. – Néha megjelenik a tévé, és ha elég érdekesen nézel ki, lehet, hogy bejutsz egy műsorba.
Valakit már meg is találtak!
Megelőzzük a lányt, majd befordulunk egy utcába, amiről Julcsi csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy ha meglátjuk, leesik az állunk.
Nem túlzott. A Meidzsi szentély erdejétől öt perc sétára fekszik a szűk Takeshita sétálóutca, ami első pillantásra totálisan megtelt. Elkerekedett szemmel bámuljuk az embertömeget – nem értjük, hogy képesek előre haladni egyáltalán. Hárman összekapaszkodunk és belevetjük magunkat a forgatagba. Én azt se tudom, merre kapjam a fejemet. Minden oldalon boltok sorakoznak – kisebbek, nagyobbak, van, amelyik cosplay ruhákat árul (jelmezeket), de olyan is, ami csak szuveníreket vagy csak hajbavaló díszítőelemeket. Kicsit úgy érzem magam, mintha 11 éves Harry Potter lennék az Abszol úton. Azt se tudom, mit fotózzak le leggyorsabban.
Pár perc után ritkul annyit a tömeg, hogy elengedhetjük egymást, és lassul a hömpölygés, így néhány boltba be is tudunk kukkantani. Az egyik ajtajában egy csinos japán lány álldogál, és teli torokból kiabál. Nem kell hozzá sok ész, hogy kitaláljam: a vevőket invitálja befelé. Sajnos olyan éles a hangja, hogy nálam pont az ellenkezőjét éri el ezzel.
Juli egy palacsintázó felé vezet minket. Ilyen kis palacsintabódét többet is látunk majd még, de itt kóstoljuk meg először ezt a street fooddá alakított édességet. A kirakatban legalább 60 féle variáció várja, hogy kiválasszák. Az ablaknál elég csak a kompozíció számát bemondani, és öt perc múlva már egy tölcsérré hajtogatott tésztát tartasz a kezedben, ami eperrel, mogyorókrémmel, tejszínhabbal – vagy épp cseresznyefagyival – van töltve. Igazából semmi szokatlan nincs az ízében. Nagyon is finom.
Oldalra húzódunk, és csendben figyeljük, ahogy a tömeg elrobog mellettünk, miközben mi lassan elfogyasztjuk az uszonnánkat. Időközben elered az eső, de csak egy pár csepp erejéig, mintegy figyelmeztetésképpen.
Palacsinták eladásra.
Egy bolt a Takeshita utcában.
***
Aznapi utolsó megállónk a Shibuya Crossing, vagyis a híres-hírhedt Sibuya kereszteződés. Itt található többek között Hachiko, a végtelenül hűséges akita kutya szobra, ami híres találkozóhely Tokióban. Csak az a baj, hogy ez egy pici szobor, ahol a turisták sorbanállnak, hogy lefotózkodhassanak vele, azok meg, akik ide beszéltek meg találkozót… hát, sok szerencsét.
A Sibuya kereszteződést a Lonely Planet útikönyvem egy “óriási, lüktetű szív”-hez teszi hasonlatossá, ahol egy-egy zöld lámpánál több száz, de akad, hogy ezernél is több (!) ember kel át egyszerre, minden irányba (még átlósan is). A kereszteződést minden irányból villogó, ordibáló reklámok veszik körbe, amik az egekig nyújtóznak, és tovább fokozzák az amúgy is sokkoló hangzavart. Engem a hely a londoni Piccadilly Circus-re emlékeztet, de ez valahogy egyszerre nyomasztóbb és gigantikusabb annál. Pedig London se aprócska város, ugyebár.
Shibuya Crossing – részlet.
Átszaladunk az egyik irányba, majd vissza a másikba. A zebrán sok turista megáll, és gyorsan lő egy selfie-t. Olyanok is akadnak, akik egyperces flashmobot tartanak, és furcsa pózokba meredve fotóztatják magukat. A japának csak mennek előre. Maszkban, határozottan, komolyan.
Mikor az autók kapnak zöldet, Rékával hitetlenkedve bámulunk magunk elé (már megint): jobbról egy adag go-kart indul meg az úttesten, a rendes méretű autók és buszok közt szlalomozva. A go-kartokban pedig különböző, színes jelmezekbe öltözött emberek ülnek. Pislogok párat, mire leesik, hogy ezek nem akármilyen jelmezek: felismerem Mario-t, felismerem Luigi-t, felismerem azt a fura kis gombát, meg a folyton megmentésre szoruló hercegnőt, nyomukban Donkey Konggal…
Igen. Tokióban az utcán – pontosabban a világ egyik legforgalmasabb kereszteződésének kellős közepén – élő Mario Kart verseny zajlik.
Rékával hitetlenkedve, félig nevetve nézünk egymásra. Aztán úgy döntünk, mára ideje befejeznünk a városnézést.
Select your player!
HARMADIK NAP…
Mikor reggel magamhoz térek, az első dolog, amit csukott szemmel is regisztrálok, az a kinn tomboló vihar. Hallom a szelet, ahogy iszonyatos erővel támadja a kis ház felső szintjét. Hallom az esőt, ahogy könyörtelenül mossa az ablakot. Hallom a testvérem nyugodt szuszogását magam mellett a földre terített matracon. Nem vagyok túl boldog – a mai napra kirándulást szerveztünk Juliékkal, de úgy hallom, az eső keresztbe fogja húzni a számításainkat. Átfordulok a másik oldalamra, nyújtózkodom egy nagyot – beleborzongok a jó érzésbe, hogy végre kialudhattam magam. Kinyitom a szemem. És ránézek a telefonom kijelzőjére.
Éjfél lesz három perc múlva.
Még egyszer megnézem, csak, hogy biztos legyek benne, de nincs semmiféle tévedés: az éjszaka közepén járunk. Este nyolckor feküdtünk le, kevesebb, mint négy órája. Én mégis úgy érzem, mintha tíz órát aludtam volna. Teljesen éber vagyok, teljesen jól vagyok, jól vagyok, jól vagyok…
Mintha parancsot teljesítene, az agyam egy szempillantás alatt kapcsol cséphadaró üzemmódra. Végigpörög előttem az elmúlt 48 óra hihetetlensége. A ferihegyi becsekkolás. A szarvasbőrök helsinkiben. A téliszalámi. A Shibuya kereszteződés. A fagyi. Julcsi barna haja a feketék közt. Taku, Julcsi barátja, akivel csak pár órája találkoztunk, mikor hazajött a munkából. Hadzsime, a szarvasbogár, aki háziállatként funkcionál itt Juliéknál, és állítólag dzsemet eszik (de édes). A rizsgolyó. A transzferbusz, ahol koreaiul is bemondták a megállókat. A sintószentély. Az amulettek…
Felkelek, és kitámolygok a fürdőszobába. Ez az egyetlen helyiség, ahol anélkül tudok lámpát gyújtani, hogy azzal másokat zavarnék, így itt ülök le – jobb híján a földre – hogy kicsit rendbe tegyem a gondolataimat. A jet lag és a kultúrsokk váltakozva tör rám. Még jó, hogy magammal hoztam a naplómat.
“április 7, szombat, Tokió
Úgy érzem magam, mint egy palánta, akit kiemeltek a testvérei közül és egy másik üvegházba helyeztek, ahol gőze sincs, mi merre hány méter. Bár kinn szakad az eső, ez mégsem az az eső, és pár nap múlva Rékával egyedül kell majd navigálnunk ebben a rejtélyes országban, amit – egyelőre – nem értünk. A család számára elérhetetlenek vagyunk, és…”
Mikor rájövök, hogy otthon délután négy óra van és péntek, becsukom a naplómat, és a telefonomért nyúlok. A véletlen úgy hozza, hogy mind a szüleim, mind az egyik legjobb barátom épp online vannak. Tíz perc múlva már sebesen írok nekik arról, mi minden történt velünk, mióta elbúcsúztunk Budapesten. És azon ámulok, hogy másodikos korom óta, mikor életemben először mentem nyári táborba, egy családi fényképpel és egy telefonkártyával felszerelkezve, nem nagyon volt olyan, hogy a szüleimmel (akik már elváltak) egyszerre tudtam volna így beszélgetni, miközben én távol vagyok.
Fura néha, milyen messzire kell jönni azért, hogy valami olyat tapasztalhassunk, ami nem feltétlenül új, csak épp már nem is emlékszünk rá.
A szüleimmel beszélgetek, akik nem győznek kérdéseket feltenni… aztán utánaszámolnak, hogy hány óra van Japánban, és szinte egyszerre írják:
“Menj aludni.”
“Kinga, menj vissza az ágyba.”
Elmosolyodom és elköszönök tőlük. Hajnali kettő felé jár az idő, mikor végül – naplóírás, üzengetés és még egy kis figyelemelterelő olvasás után – felkelek és csendben visszamászom Réka mellé az matracra. Ő mocorogni kezd.
– Minden oké? – kérdezem, miközben elhelyezkedem mellette.
– Mmm-hmm – szusszan fel, és már alszik is tovább.
Követem a példáját.
Odakinn időközben – észre se vettem! – elállt az eső.
Fagyizás a Takeshita utcában. Welcome to Tokyo!