3. nap
Melyen majdnem eljutunk egy szigetre, majdnem megússzuk az esőt, majdnem megtanulunk salsázni és majdnem megértenek engem svédül. Mennyibe kerül egy menet a hullámvasúton? Na és egy csésze kávé a rózsakertben? És vajon nyerünk-e magunknak óriáscsokit és ha nem, hogyhogy de?
“Hat óra után egy kevéssel érkeztünk meg Göteborgba. Az eső ömlött, ritmust vert a járdákon és folyamként hömpölygött a csatornákban. Dzsekimmel fejemet takarva vágtattam keresztül az állomás előtti téren, miközben szédületes, bár korántsem elővigyázatos precizitással cseleztem ki a villamosokat; megkerültem egy óriási pocsolyát, átügyeskedtem magam két autó között, majdnem lefejeltem egy lámpaoszlopot és két idősebb vásárlót […], majd kifulladva estem be az első hotelbe, ami az utamba akadt.
[…] Sok dolgot nem értek Svédországban és Norvégiában. Olyan, mintha az lenne a céljuk, hogy minden örömet kiszorítsanak az életből. Náluk a legmagasabb a személyi jövedelemadó és az ÁFA; itt találhatók a legszigorúbb alkoholkorlátozási rendeletek, a legnyomottabb bárok, a legpocsékabb éttermek, a tévé meg olyan, mint két hét Nebraskában. Minden egy vagyonba kerül. Még egy szelet csoki megvásárlása után is nekikeseredve nézed a visszajárót, és ha bármi ennél értékesebbet veszel, az garantáltan fájdalomkönnyekhez vezet. Télen farkasordító hideg van, az év hátralevő részében meg semmi más nem történik, csak esik. Ezekben az országokban a legszórakoztatóbb tevékenység, ha ténfereghetsz a záróra után félig elsötétített bevásárlóközpontokban, miközben a kirakatokban olyan, eladásra kínált talicskákat és kerti bútorokat bámulsz, amiket senki nem engedhet meg magának.“* (Bill Bryson: Egyik lábam itt…)
* saját fordítás
Ennyire talán nem sötét a kép, amit Göteborgról és úgy általában Svédországról festek magamnak, de mikor a második teljes napunkon is szakadó esőre és könyörtelen felhőmasszára ébredek, egy kicsit megcsappan általános bizakodásom, hogy minden napból ki tudunk hozni valami értékeset. Rutinosan kitotyogok a konyhába, megfőzöm a teámat, majd bámulok ki az ablakon, és undorodva szemlélem, ahogy a felkavarodott folyó beletörődve ostromolja Göteborg partjait. Sirály most egy darab sincs, azoknak is több eszük van annál, hogy ilyen időben megmozduljanak. Az egész időjárás félelmetesen hasonlít egy rosszabb balatoni nyaralás hátterére, mikor kínodban elkezded számbavenni a közeli gyógyfürdőket és fedett víziparkokat.
Erika és Dylan az erkélyen szívják reggeli cigijüket, de a szelet ők se bírják sokáig. Reggelihez ülünk, és Dylannel lecsapunk a Hönökaka (csak semmi kuncogás!) nevezetű kenyérfélére, ami lapos, korong alakú, és édes, mint a kalács. Azonnal szerelembe esünk vele, név ide vagy oda (egyébként a “Hönö” az egyik sziget Göteborg mellett, a “kaka” pedig kekszet, sütit jelent svédül, szóval mindenki higgadjon le). A délelőttben nagyjából ennyi a jó; a fennmaradó időben a nappaliban ülünk, meleg zuhanyt veszünk, és megpróbáljuk kitalálni, mit csináljunk. Erika a városi múzeumot javasolja, én viszont borzasztóan szeretnék ellátogatni az egyik szigetre a sok közül, amik olyan egyórás hajóútra fekszenek a várostól. A felhők felszakadozását dél körülre várjuk – úgy számolom, hogy ha ügyesen időzítünk, még megérni elugrani a legközelebbi szigetecskére.
Dylan és én az első adandó alkalommal, abban a pillanatban, hogy eláll az eső, nekiveselkedünk a kikötőbe vezető út megtételének, és egy olyan hídon szeljük át a folyót, amit eddig mindig csak a távolban láttunk. Alakja messziről a Golden Gate hidat idézi, de ha az ember rajta van, rájön, hogy nem is olyan szép szegényke. Älvsborgsbronnak hívják. Ja. Még a neve se szép.
Nem szép, na. Az idő se…
A túlparton átszállunk az egyik jellegzetes, kék villamosra, és elmegyünk a végállomásig, mely a Saltholmen nevet viseli. Időközben megint rákezd az eső, és mi kénytelenek vagyunk többedmagunkkal futólépésben megtenni a kikötő épületéhez vezető, pár száz méteres utat. A tenger hömpölygő vizére szinte rá se nézünk. Már kaptunk ma belőle eleget.
Odabent tömeg és egy kis káosz fogad minket. Úgy tűnik, Göteborg turistáinak jelentős része szeretett volna ma kijutni a szigetekre – van, aki hősiesen néz szembe az esőfüggönnyel és várja a hajó indulását, és olyan is van aki, mint mi, kétségbeesetten szemléli az indulásokat jelző táblát.
Mint megtudom, a következő hajóra 20-30 percet kell várni, és az is Vrångö szigetére megy, ami az összes szóbajöhető opció közül a legrosszabb, mivel a legmesszebb esik tőlünk. Nem tudom, mennyi lehet oda az út, de egy-másfél órára saccolom a nyomtatott menetrendet bogarászva. Az azután következő hajó az egyik nagyobb és közelibb szigetre megy – Brännöre – de csak másfél óra múlva. Körülöttünk semmi más, csak a móló, az esőfüggöny, meg egy hotdogos bódé.
Na meg a tizenegyes villamos reményt keltő kékje, ami még nem indult vissza a városba…
– Dylan, én nem ragaszkodom ehhez a tengeri úthoz – nézek szomorúan útitársamra, aki egyetértően (és talán kicsit megkönnyebbülve) bólint.
– Menjünk vissza a városba, ennél még egy múzeum is jobb lehet – folytatom, és kivágtatunk fedezékünkből, hogy elérjük az épp indulásra készülődő villamost.
Az ajtók becsukódnak, mi pedig szárnyaszegetten ülünk a hideg műanyag székeken. A tengerre, melyet annyira vágytunk áthajózni, vissza se nézünk.
Szomorúan jut eszembe, hogy Dylan ráadásul most látta először a tengert. Fáj a szívem, hogy így kellett megpillantania.
Még a díszletben is esik!
***
Sajnos nincs mit tenni, Göteborg Svédország része. Svédország időjárása pedig szeszélyes, ezen felül hűvös és csapadékos, ezen sincs mit szépíteni. Persze milyen legyen egy skandináv kikötőváros? Ennek ellenére azért nehéz megemészteni az ilyen kimaradó programokat, és a délután folyamán hol egyikünk, hol másikunk jegyzi meg, hogy azért valószínűleg megbántuk volna a kihajózást, ráadásul rengeteg időnket elvette volna – tesszük mindezt azért, hogy vigasztaljuk magunkat. Végül betrappolunk a városi múzeumba, mert a kinti időt hivatalosan is elviselhetetlennek nyilvánítjuk. A múzeumban viszont kellemesen száraz légkör uralkodik, és mi boldogan bújunk ki az esőkabátokból.
Általában nem szeretek múzeumba járni. Volt szerencsém egy-két kivételhez, de azért nagy általánosságban a múzeumokról a hosszú, vég nélküli, unalmas séták meg a fájó láb jutnak eszembe. Az idejét se tudom, mikor jártam utoljára “rendes” múzeumban, ami nem festményeket vagy fotókat mutat be, hanem vitrinekben tárolt régiségeket.
Nem mondanám, hogy annyira hiányzott ez az élmény, de a múzeum igyekszik mindent megtenni annak érdekében, hogy fenntartsa az érdeklődést. Végigvezet minket Göteborg történelmén, az őskortól egészen az 1800-as évekig, két emeletnyi szobát áldozva a vikingek közkedvelt népcsoportjának. Dylan anno angol-töri szakon tanult, így a vérében van a vitrinvizslatás, én viszont jobb szeretek a szabadban mozogni. Próbálok bölcsészhez méltó érdeklődést tanúsítani a kirakott mütyürök és a hozzájuk tartozó magyarázatok iránt, de az idő múlásával fogy a lelkesedésem, és azon kapom magam, hogy egyre gyakrabban lesek ki az elsötétített ablakokon, remélve, hogy napfénybe ütközöm – nem kis bosszúságot okozva ezzel a félhomályban bóklászó látogatóknak, akik nem értik, miért húzogatom félre az áldott sötétítőfüggönyöket és reflektorozok a szemükbe a kinti fényekkel meg az ereszcsatorna látványával.
Mikor végre megpillantom az első igazi napsugarat, megrángatom Dylan ingujját, és úgy nézek rá, mint egy éhes kölyökkutya, aki előtt szalonnáznak.
– Na jól van, megyünk már – könyörül meg rajtam, és hamarosan ismét az utcán vagyunk. Boldogan szívom tele a tüdőmet a friss levegővel, és hirtelen az egész város sokkal barátságosabbnak tűnik. A szigetekre persze már nincs értelme elindulni, van viszont egy hely, ami nagyon is indokolttá teszi jókedvünket.
Mielőtt azonban arrafelé vennénk az irányt, meggyőzzük egymást, hogy üljünk le az előző nap már meglátogatott rózsakertben egy kávéra (fika, vagy mi a szösz, úgyis olyan svéd, amúgy meg tényleg kávészünetet jelent). Tegnap ez a kis kávézó már zárva volt, mire megérkeztünk, ma azonban tele van emberekkel (naná, hiszen süt a nap, ilyenkor egykettőre az utcán terem mindenki), és mi is megnyugodva telepszünk le egy francia pár mellé. Lazán kibújok a farmerdzsekimből, majd a felsőmből is. Csak egy top marad rajtam, és boldogan süttetem a vállamat, egy pillanatra megfeledkezve róla, hogy két napja még eszembe nem jutott volna így nekivetkőzni húsz fokban eső után.
Kezdem érteni a svédeket.
Hangulat.
Mellettünk a megnyugtató rózsakert terül el, bejáratánál egy passzív-agresszív táblával, ami “abszolút megtiltja”, hogy bármiféle alkoholos italt vigyünk be a kertbe tütükézés céljából. A szemtelen verebek fáradhatatlanul ugrálnak a két 1500 forintos csésze kávé között, én pedig arra használom fel ezt a relaxációs időt, hogy gyónjak Dylannek.
Mert az az igazság, hogy bár jól vagyok, valahogy mégis az az érzésem, mintha beteg lenne az utazógénem. Vágyom az új élményeket, és szó sincs róla, hogy haza akarnék rohanni vagy hogy ne lennék felfoghatatlanul hálás azért, hogy eljutottam Svédországba. De nem tagadhatom le azt sem, hogy vannak dolgok, amik elől mintha már nem tudnék olyan könnyen elfutni, mint pár évvel ezelőtt. Nincs kedvem ismét a jólismert magányban eltölteni a nyarat otthon, és folyton lenni valahol, és élményekkel narkotizálni magam, hogy kicselezzem a depressziót. Nem akarok megrekedni abban a jólismert egérfogóban, ahonnan se a terápia, se az utazások nem tudtak kihúzni, és ami – a legijesztőbb – még az íráshoz való kedvemet is elvette tőlem egy időre.
Nem akarok többet úgy megérkezni Ferihegyre, hogy nincs ott valaki, aki a karjába zár.
Az asztalon a kávék mellett kekszes zacskó fekszik, reggel kaptuk Erikától elemózsiaként. Áfonyás keksz, rajta a Singoalla név díszeleg.
– Ez jelent valamit? – kérdeztem Erikát, mikor reggelinél előkerült a csomag.
– Ez egy svéd regény főszereplőjének a neve – világosít fel Erika. – Singoalla, a cigánylány, aki beleszeret egy lovag fiába. Egy dalban is szerepel a név, de a keksznek mondjuk nem sok köze van hozzá – szól a lábjegyzet.
Megesszük a szerelmes cigánylányról elnevezett kekszet, megisszuk a kávénkat, és lecsapom a csészét, mire a verebek szétröppennek. Átvágunk a rózsakerten, én pedig határozottan megindulok előre. Hamarosan meglátom a követendő tereptárgyat is, a sötét gondolatokat pedig egy szigorú pillantással visszaparancsolom a rózsakert sarkába – lehetőleg valami különösen elfajult, tövises vadállat-növény gyökerei közé.
Többé-kevésbé még sikerül is.
Passzív-agresszív tábla, avagy TACK, az anyád úristenit!
***
Körülöttünk emberek sikoltoznak, mi pedig azt se tudjuk, merre forduljunk, merre induljunk először. A Liseberg vidámparkban járunk, Skandinávia legnagyobb vidámparkjában, ami – mit ad Isten – pont Göteborgban terpeszkedik. A terület eredeti neve “Lisas berg” volt (“Lisa hegye”), de ma már csak így szépen egyben, Lisebergként emlegetik. 110 korona a belépő (3300 forint), ez azonban szó szerint csak arra jogosít fel engem és Dylant, hogy belépjünk a gyönyörűen parkosított területre. A játékokra kuponokkal tudunk felülni, amiknek darabja 25 koronába kerül. Egy magára valamit is adó attrakció pedig 3-4 kupont kóstál, magyarul: egy kétperces menet a hullámvasúton olyan 3000 Ft körül van…
A főbejárat, mögötte az ikonikus óriáskerékkel.
Az első fél órát bambulással töltjük. Van itt három nagy hullámvasút is, a mi szemünk azonban rögtön a Valkyria nevezetű szörnyetegre tapad. A fém hullámvasút még nincs egy éves, így ehhez fogható lelkesedés övezi. Az indulás azonban vérfagyasztó látvány: a bátrakra váró zuhanás teljesen függőlegesen történik, ötven méter magasból. Az utasok ordítása állandó háttérzaj, bárhová is megyünk a parkban.
Valkyria – ahol még gyanútlan vagy…
... és ahol már tök mindegy.
Besétáljuk a nagy, ijesztő játékok és a gyerekekre váró Kaninlandet (Nyúlország) nevezetű területeket; csodálkozva állunk a sok szerencsekerék előtt, ahol óriáscsokit lehetne nyerni. Vasárnap délután van, de a park nincs tele, és ahogy a táblákat nézegetjük, örömmel tapasztaljuk, hogy csak 10 perces sorbanállásokra kell számítanunk. Az egyik pavilonnál táncórába botlunk – a svédek épp salsázni tanulnak.
Nyúlország kapujában.
– Gyere Dylan, álljunk be – húzom barátnőmet a táncosok közé. Valamiért Dylan nem olyan lelkes.
Pár percig kétségbeesetten próbáljuk követni az instrukciókat, de az is időbe telik, mire kibogozzuk, ki legyen a fiú és ki legyen a lány. Mire ezzel megvagyunk, a lépések követésére már nem is marad energiánk, úgyhogy végül inkább kiállunk a körből és a bámészkodók hadához csatlakozunk.
– Legalább megtanulunk számolni svédül! – mondom, ahogy a színpadon álló tánctanár kitartó “en-två-tre, fem-sex-sju“-jét dokumentálom a mobilommal. Aztán végre bekapcsolják a zenét is, és a sok-sok pár elkezd valóban táncolni. Bár a salsa elég furcsán hat egy skandináv városban, mindketten szívesen ácsorgunk még egy darabig, én pedig komolyan elgondolkodom rajta, hogy nem kéne-e legközelebb, mondjuk, Dél-Amerikába utaznom.
Végül, mikor elunjuk a bámészkodást, veszek egy kuponfüzetet és Dylannel elrobogunk egy vízicsúszda irányába (mintha nem lett volna elég a vízből mára). A kis csónakban nincs öv, és Dylan kedvesen megengedi, hogy előre üljek. Így kellemes öt percet töltünk a fák koronái között csónakázva, a csúszós fém kapaszkodókat markolva, mielőtt a tizennégy méter magas zuhanásnál levegőt kéne kapkodnunk. Mikor magunkhoz térünk, még egy zuhanás vár ránk, ami után jókedvűen mászunk partra, bár mindenünkből facsarni lehet a vizet.
Vizesen (bár lehet, nem látszik).
Időközben Erika is megérkezik a parkba, úgyhogy felkutatjuk őt is.
– A csúszdán voltatok? – kérdezi nevetve, mikor meglát minket. Lelkesen (és vizesen) bólogatunk.
Erika, velünk ellentétben, nem először jár a parkban, így rögtön tudja, mit akar. Egy automatához lép, vastag köteg pénzt vesz ki belőle, majd odavezet minket a legelső szerencsekerékhez, amit meglát.
“Fogadó” bizottság, avagy hogyan szórd el a pénzed!
– Húsz koronával tudsz öt számra fogadni – magyarázza nekünk, miközben a bankót egy tetszőleges mezőre helyezi, ami egymás után következő öt számot fed le. Ebben a körben egyedül játszunk; rövid feszültség után a kerék jó messze áll meg az Erika által betippelt szekciótól.
– Általában előbb vagy utóbb azért nyersz – mondja Erika, ahogy tovább sétálunk. – Nekem mondjuk általában akkor jön össze, mikor már legalább annyi pénzt elköltöttem, amennyibe a csoki kerülne…
Dylannel ezek után töredelmesen megkérjük Erikát, nem vigyázna-e a táskáinkra, amíg mi felülünk az egyik hullámvasútra. A Balder nevezetűt szemeltük ki, ami nem fordul át, mivel fából van; nekünk, a magyar vidámpark ismerőseinek kellemesen nosztalgikus érzéseink támadnak, ahogy az óriási konstrukció felé lépkedünk – immár táskák nélkül.
Bontási munkálatok, avagy a Balder hullámvasút és az a hánytatógép, aminek nem tudom nevét.
– Most még nevettek, mi? – kérdezi a hullámvasút indítója a menet előtt. Óriási büszkeséggel fordítom Dylannek a vicc tárgyát – mindig nagy sikerélmény, ha egy fél mondatot megértek a körülöttünk szálldosó svéd nyelvből. Mikor a hullámvasút nekiindul, én nem vagyok különösebben betojva. Inkább Dylant szórakoztatom.
– Te láttad a Végső állomás című horrorfilmet? – érdeklődöm tőle, ahogy hangosan csörlőzünk felfelé a meredek emelkedőn.
– Nem – sandít rám gyanakodva. – Miért?
– Hát az arról szól, hogy valaki előre megálmodja egy hullámvasút szétesését, kikönyörgi magát belőle a menet előtt, majd végignézi, ahogy az egész szétesik, utána pedig az egész filmben azokat üldözi a halál, akik valahogy megúszták a balesetet…
Dylan némán mered rám.
– Most komolyan? – nyöszörög, de ekkor már én se vagyok olyan nyugodt. Ugyanis felérünk a hullámvasút tetejére, és már csak méterek választanak el minket az első zuhanástól. Ami előtt egy figyelmeztető táblát veszek észre: a lejtő 70%-os meredekségű.
– Hetven százalék? – kerekedik el a szemem. – A francba.
De sok gondolkodásra nincs idő, mert a következő pillanatban már közel 100 km/h-val zuhanunk alá a 30 méteres mélységbe (viszonyításképp: a budapesti fa hullámvasút legnagyobb sebessége 40-50 km/h, magassága 17 méter), majd ahelyett, hogy a csúcsra érkezvén szépen megmaradnánk ott egy kicsit, ismét zuhanás következik – ennek következtében a hullámok tetején rendesen feldobódunk kicsit a levegőbe. Ez a hullámvasút sokkal korszerűbb, mint a magyar, 1922-ben épült attrakció, és teljesen más technikával építették (2003-ban), így egy kicsit több mindenre is képes – igaz, hiányzik róla a magyar vasút rozogaságából adódó kellemes halálfélelem. A menet alig több, mint két perc, de abszolút elégedetten támolygunk vissza Erikához.
– Ilyen gyorsan végeztetek? – kérdezi ő csodálkozva. – Annával (Erika lánya) mindig egy csomót kellett itt sorban állni…
Onnan jövünk!
Lassan leszáll az est, mi Dylannel még egyszer befizetünk a vízicsúszdára (most előzékenyen őt pakolom az első ülésre), majd a megmaradt egy-egy kuponunkkal Erikát utánozva egy szerencsekerékhez lépünk. Ezekkel a kuponokkal csak egy-egy számra tudunk tenni, úgyhogy az esélytelenek nyugalmával lépünk a pulthoz.
A 21-es számra teszek, Dylan tétjét nem látom. A kerék pörög, majd megáll: a 42-es a mai nyertes.
– Kár – vonom meg a vállam, és Dylanre nézek. Ő is legyint.
– Melyikre tettél?
– A 84-esre – jön a válasz.
Megállunk a sétálásban és számolunk egyet.
– Komolyan sikerült neked pont a felét, nekem meg pont a dupláját tenni? – teszi föl a nagy kérdést Dylan.
– Kérdezzük meg esetleg, nem kaphatunk-e ketten egy dobozt? – állok én is nevetve. Erre a számmisztikára kisebb volt az esély, mint arra, hogy a jó számot találjuk el…
Szerencsére Erika rutinosabb szerencsejátékos. Mikor visszasétálunk hozzá, mellette egy nagy, aranyszínű csokidoboz hever, benne négy doboznyi bonbonnal.
– Mondtam én, hogy előbb-utóbb nyerek – mosolyog a keresztanyukám, ahogy a kijárat felé fordulunk. A villamoson pedig már azt egyeztetjük, hogyan fogjuk elosztani a négy zsákmánybonbont.
… bár eredetileg nekünk más terveink voltak.
***
Hazaérve Dylannel még kicsit a vízparton maradunk és végre készítünk néhány napfényes képet a kikötőről, míg Erika a lakásban nekilát a svéd húsgolyó készítésének és a mandulatorta kiolvasztásának. Dylan épp a fa pallón heverészik, mikor odalép hozzánk egy idős bácsi. Valamit mosolyogva magyaráz Dylannek, csak sajnos svédül.
Bácsifogó pozíció.
Összeszedem minden bátorságomat, és kinyitom a számat.
– Vi talar inte svenska – mondom a bácsinak reszkető hangon. – Men vi talar engelska! – vetem fel segítőkészen.
*”Nem beszélünk svédül, de angolul igen!”
A bácsi egy pillanatig értetlenül néz rám, majd nevetve legyint egyet, és tovább áll. Dylan is és én is értetlenül nézünk utána.
– Lehet, hogy megtaláltuk az egyetlen svédet, aki nem tud angolul? – morfondírozok. De aztán elengedem a problémát. Épp itt az ideje annak a húsgolyónak.
***
Vacsora közben ismét megeresztünk egy telefonhívást, de ezúttal nem Magyarországra, hanem San Franciscóba, ahol Erika lánya, Anna él, tanul, és dolgozik. Mesélünk neki a vidámparkról, és megdicséri a hullámvasutakra vonatkozó ízlésünket. Amerikában déli tizenkét óra van, Anna szerint baromi párás meleg, és egyre felfokozottabb hangulat a lassan küszöbön álló elnökválasztási kampány miatt. Egy teljesen más világgal beszélgetünk, ami jelen pillanatban olyan messze fekszik tőlünk, hogy elképzelni se tudjuk – Anna hanga mégis tisztán szól a nappaliban, néha ugyan bizonytalanul keresgélve a szavakat, de azért mégis csak – magyarul.
– Milyen gyakran beszéltek? – kérdezzük Erikát, mikor végül elköszönünk Annától.
– Hát néha hetekig nem hív fel, akkor elég mérges vagyok rá – csóválja a fejét Erika. Majd hozzánk fordul. – Egyetek még tortát, lányok!
Eszem a tortát, a mandulásat, az IKEÁ-sat. És valahol még a délelőtti csapnivaló időt se sajnálom. Se a mait, se a tegnapit, azt az időt, amit itthon töltöttünk el, Erika nappalijában, beszélgetve, társaságban… Erikára gondolok, arra, hogy pont olyan egyedül él ebben a lakásban, mint én otthon, csak neki nincs háziállata, és nincs ott a családja, akikhez hazamehet hétvégén. Magyarország van, amit meg tud látogatni, és Amerika, ami azért bonyolultabban intézhető. És Göteborg, ez a kicsit véletlenszerűen jött, kicsit érthetetlen, kicsit szeszélyes, otthon…
– Mutatok nektek egy számot – helyezkedik el Erika a kanapén, és megnyitja a YouTube-ot. – Ezt a dalt Göteborgban mindenki ismeri – jelenti ki, majd megnyomja a lejátszás gombot, és felcsendül a dallam – derűs melódia, de az alatta futó angol felirat szerint nem ez a legvidámabb dal a világon. Furcsa az énekes hangja, és furcsa az egész szerzemény, de mégis fülbemászó.
Felcsendül a refrén.
“Ne búsulj hát, ne sírj Göteborg
Singoalla, gondold meg,
Elveszünk mind, nincs sehol mennyország
De könnyet ne ejts, ne sírj Göteborg…“
Saját felelősségre meghallgatható!
Utánaolvastam én ennek a Singoalla-történetnek. Eredetileg a jó kis középkori hangulatnak megfelelően drasztikus véget ért az egész sztori. Később azonban egy átdolgozás során az egészet megváltoztatták. És azóta bizony happy endel fejeződik be a dolog.
Göteborg ma este nem sír.
4. nap: Göteborg – Budapest
Mikor kinyitom a szemem és a telefonomra nézek, sietve kipattanok az ágyból, pont, mintha otthon lennék és hétköznap reggel lenne, amin sikeresen elaludtam. Még épp időben lépek ki a nappaliba – Erika már a cipőjét veszi.
Pünkösd hétfő van, de ez Svédországban nem ünnepnap. És bár már majdnem vége a tanévnek, azért itt még nem tartunk, Erikának pedig dolgozni kell mennie. Ami egyben azt is jelenti, hogy számunka eljött a búcsú pillanata, amit éppen hogy csak elcsíptem.
Megpusziljuk egymást.
– Köszönünk mindent – hálálkodom a keresztanyukámnak.
– Szívesen, örültem, hogy itt voltatok. Jó, ha fiatalok vannak az ember körül. Egy kicsit a saját fiatalságodat is visszaadják – búcsúzik Erika. Tudom, hogy pár hét múlva ő is hazajön Magyarországra, és hogy nyáron – ígéretünkhöz híven – fogunk vele találkozni, de a búcsúzás attól még búcsúzás… én pedig végtelenül hálás vagyok neki az odaadó vendéglátásért, és hogy a laza kapcsolat ellenére azonnal rábólintott, hogy meglátogassuk őt, mikor márciusban felvetettem neki az ötletet.
– A kulcsot majd dobjátok be a postaládámba! – fordul még vissza a küszöbről, majd csendesen becsukja maga mögött az ajtót.
***
Egy órával később követem példáját, csak kicsit sportosabban vagyok felöltözve, mint ő: futónadrág és a januári futóversenyen nyert, kék, baglyos póló van rajtam. Mivel augusztus óta a futás nagyjából felkerült az általam űzött sportok közé, megfogadtam, hogy minden országban, ahova ellátogatok, igyekszem futni egyet. Ezt a célt először Barcelonában teljesítettem Solya barátnőmmel, de most sem akarok szégyenben maradni, így míg Dylan szépítkezik, én irányba állok a folyóparton, és kocogni kezdek.
Az útvonalam nem túl fantáziadús – lényegében a vizet követem, keresztülfutok egy kicsi öblön átívelő hidacskán, egyszer-kétszer megállok fotózni. Egy ponton azonban nem tudok ellenállni a kísértésnek, és olyat teszek, ami egyébként nem szokásom: elkezdek felfele kocogni egy kisebb dombon, ami Erika lakásától öt perc sétára található, tövében játszótérrel, a tetején meg padokkal.
A domb tetején kifulladva állok meg és lihegve nézek körül. A nap végre egyszer képes volt időben felkelni és átvenni az esőtől a reggeli teendőket, így fénye nagylelkű adagokban ömlik szét a folyóvíz tükrén, a kompok tetején, a hidak ívén. Balra tőlem a kompjárat üzemel, jobbra tőlem ott az a jellegzetes, nagy híd, amin előző nap keltünk át, és ami talán az utolsó híd a nyílt tenger előtt. Szemben velem nagy Stena Line hajók, és – Göteborg.
Idő kell, mire visszanyerem a lélegzetemet, és arra gondolok, milyen jó lenne itt leülni egy kis piknikkel, és csak napozni és a látványban gyönyörködni. Sajnálom, hogy a mai nap az utolsó napunk – bár sok mindent láttunk, ha végig ilyen szép időt fogunk ki, még többet is bevállaltunk volna. Szeretnék még visszatérni, megnézni a szigeteket, kipróbálni azt az ingyenes fürdőt, ami tíz percre lehet tőlem, és ami mellett ingyenes szauna is található, szeretnék még biciklizni, és eltekeregni az egyik fenyőerdőben, tóról tóra bóklászni, szeretnék a “Dancing Queen”-re bulizni…
Dombtetőn.
Lefele futok a dombocskáról, de egyszer csak megtorpanok. Jobb kéz felől egy drótkötélpálya húzódik, olyan, mint ami régen néhány játszótéren nálunk is volt, bár általában leszakadt ülőkével, hogy még véletlenül se tudd kipróbálni.
Szinte teljesen elhagyatott, erdős ösvényen vagyok.
Balra sandítok – senki.
Jobbra sandítok – szintén senki.
Leteszem a telefont, megállítom az Endomondo-t, és óvatosan, rutintalanul, felvontatom a kis ülőkét a fából készült kiindulási ponthoz. Picit bizalmatlanul nézek végig a rövidke pályán, aztán elrugaszkodom, és a lábaim közé kapom az ülőkét, ami hirtelen megereszkedik a súlyom alatt, majd felveszi a pályáját, és szépen, simán, akadásmentesen végigfut velem a túlsó oldalon lévő “állomásig”.
Leszállok, visszavontatom, és mosolyogva, teljesen egyedül, madárdaltól körülvéve ugrok neki megint a suhanásnak.
Amíg én hintáztam, előjöttek a fókák.
***
Egy újabb órával később, melyet nem egy, és nem is kettő ki-be pakolás előz meg a lakásban, nekiindulunk a városközpontba vezető zarándoklatnak. Időnk mint a tenger, így úgy döntünk, a buli kedvéért ismét komppal kelünk át a túloldalra. A kisbőröndöm, ami annyi, de annyi helyen járt már, ezt is nyugodtan veszi tudomásul.
A túlparton előkapom a telefonomat és sebes gépelésbe kezdek. Indulás előtt még vár ránk egy randi. Nem Erika ugyanis az egyetlen, akivel felvettem a kapcsolatot a kiutazás előtt.
Anna (csak hogy összezavarjak mindenkit: ez az Anna nem az az Anna, akivel tegnap este beszéltünk telefonon!) a mester diplomáját szerzi meg éppen a göteborgi egyetemen, és, bár személyesen nem ismerjük egymást, volt olyan kedves, hogy több hasznos tippel is ellásson minket az utazás előtt (lásd: bliccelés, fentebb). Én mindig rettenetesen hálás vagyok bárkinek, aki segítséget vagy egyszerűen az adott országra vonatkozó háttérinformációt nyújt, úgyhogy Anna se ússza meg a személyes köszönetet.
A Kungsportsplatsen megállónál találkozunk vele – ahogy megküldöm neki jelenlegi tartózkodási helyünket, és mellékelem, hogy egy rózsaszín bőröndről viszonylag könnyen azonosíthatók vagyunk, egyszer csak magyar szó üti meg a fülemet a svéd kakofóniában.
– Megvagytok!
Anna csinosan és lengén érkezik, és rögtön bekalauzol minket a Saluhallen nevezetű kis vásárcsarnok-szerűségbe, ami a hátunk mögött van. Gyors tanakodás után mind a hárman beruházunk három műanyag dobozos, elvihető ebédre (én maradok a húsgolyónál, az a tuti), és stílusosan elhelyezkedünk a folyóparton. Lábunk alatt turistákat szállító kishajók bogarásznak, miközben mi egyenként bontogatjuk a portékánkat.
Anna, mint kiderül, épp a vizsgaidőszakon vágta magát keresztül az előző napokban, és most ehhez mérten felszabadult. Lassan egy éve, augusztus óta él Göteborgban, de semmi vész, ősztől már Berlinben folytatja majd tanulmányait. Irigylem a mobilitását, amihez nekem sose volt igazán bátorságom.
– Na és milyenek a svédek? – kérdezem őt mosolyogva.
– Hát nem tudom, négy nap alatt mennyire tűnt fel, de elég magának való nép – véli Anna. – Nehéz velük összebarátkozni. Cserébe viszont ha buli van és isznak akkor mindenkit szeretnek. Lehet, hogy másnap nem köszönnek, ha összefuttok, de ha alkohol kerül a képbe, akkor mindenki a barátjuk.
A folyóparton rengetegen vannak, hiába van hétfő és nap közepe.
– Igen, biztos észrevettétek, hogy ha kisüt a nap, mindenki rögtön a szabadban terem… Az ilyen időt mindig ki kell használni.
Eszembe jut első esti beszélgetésünk, mikor a nyárral nagyon is kontrasztos hideg évszakokról faggattam Erikát.
– Na és milyen a tél? – tettem fel a nagy kérdést.
– Ne is beszéljünk róla – jött a komor válasz.
– És a telet hogy bírtad? – érdeklődöm Annától, aki nevetve sóhajt.
– Nagyon nehezen. Reggel nyolckor még teljesen sötét van, délután pedig volt, hogy le akartam feküdni, és az egyik barátnőm szólt, hogy de hát még csak délután öt óra van…
Felvetem Annának, hogy fussunk össze, ha nyáron Budapesten jár, de mint kiderül, a Volvonál lesz gyakornok a nyáron, így majd csak szeptemberben látogat haza. Mindenesetre leadjuk neki a drótot, hogy Erika hűtőjében egy nagy adag Túró Rudi várja, amit olvadási okokból nem mertünk ma bepakolni, de tudjuk, hogy Erika át tudja majd adni Annának a szajrét.
– De kedvesek vagytok – pislog Anna, pedig részemről természetes az ajándék. És ha már hazai bort, ugye, kézipoggyászban nehézkesen hoznánk, a Túró Rudi is tud (majdnem) akkora örömet okozni, mint a Tokaji aszú…
– Ne is mondjátok – legyint Anna. – A szüleim ősszel meglátogattak, és egy üveg Unicummal akartak meglepni. Persze fent felejtették a reptéri busz csomagtartóján. Később felhívtam a társaságot, hogy nem futottak-e bele egy üvegbe, de hát gondolhatjátok, hogy arra az ajándékra keresztet vethettünk…
Jót nevetek az anekdotán.
– Igaz, nem is szeretem az Unicumot, szóval annyira nem sírtam utána – teszi hozzá Anna a távolba révedve, ahol épp egy kishajó köt ki. Abban a pillanatban, hogy a kötelet a partra dobják, szinte végszóra megszólal az előző este megismert, szentimentális svéd pophimnusz a sírós Göteborgról.
– Hallod Dylan, ezt mutatta nekünk tegnap Erika! – jövök izgalomba.
Sajnos az örömöm múlandó, és mikor a folyón átívelő hídon játszó szaxofonos negyvenharmadjára kezdi el a “When the Saints Go Marching In” című dalocskát, kollektívan sóhajtunk fel.
– Legalább lelkes – véli Anna, miközben talpra kecmergünk és elhessegetünk egy arra tévedő “Hejhej”-t.
A buszmegálló csak pár lépés, és szinte rögtön meg is érkezik a nevezetes busz, ami majd a reptérre szállít bennünket, és amelyiknek valamelyik társa elnyelte Anna Unicumát.
– Örülök, hogy megismertelek titeket – mosolyog Anna, majd elbúcsúzunk, még egyszer megköszönjük a tanácsait, és pár perccel később már csak az egyre zsugorodó vidámparknak integethetünk, ahogy a magas, nyaktörő hullámvasutak jelentéktelen méretűvé zsugorodnak.
“Känn ingen sorg för mig Göteborg…”, gondolom, aztán előre fordulok és hátradőlök az ülésen, ahogy a busz felgyorsul, és nyílegyenesen kezd el suhanni a megnyugtatóan zöldellő fenyőerdők között.
Utószó
Kicsit félve ír le az ember olyasmit, hogy elutazott, és az utazás nem kapcsolta ki teljesen. Félve, mert egyrészt az motoszkál bennem: a fene a jó dolgomat, úgy látszik, elszemtelenedtem. És félve azért is, mert ha már ezt állítom, illik magyarázatot adni a miértre, ez pedig közel sem olyan egyszerű.
Az utazógén hasznos dolog, de meglátásom szerint kicsit olyan, mint a drog: egyre nagyobb adagokra van szüksége, úgy is, mint egzotikum, és úgy is, mint időtartam. Ez mondjuk pénztárcával egy nehezen lekövethető hobbi, de azért semmi sem lehetetlen (főleg, ha amúgy az év többi napján az ember ezeket a célokat szem előtt tartva kuporgat és – igen – dolgozik rengeteget). Svédország régi vágyam volt, de valahogy végig az volt az érzésem, hogy langyos vízben úszkálok. Tetszett a hangulat, tetszett a gördülékenység, tetszett a szőkeség, tetszettek a parkok – minden olyan volt, mint amire számítottam. Talán ez volt a baj, talán más, de lényeg a lényeg, hogy Svédország kicsit olyan tapasztalat volt számomra, mint egy első randi, amitől nagyon sokat várunk, aztán kiderül, hogy a srác még az anyjával él, heavy metal rajongó, és sose járt a Börzsönynél messzebb.
Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy Svédország nem annyi, amennyit én négy nap alatt láttam belőle. És feltett szándékom valamikor visszatérni, hiszen ott van az a rengeteg erdő, nemzeti park, sziget, amit nem láttunk. Ott van millió olyan dolog, amiről fogalmam se lehet ennyi idő után. Svédország, ami délen IKEA katalógus (olyan helységnevekkel, mint Eksjö, Jönköping, Ludvika, vagy épp Västerås – igen, kedves Trónok Harca rajongók, amúgy Stockholm mellett van!), északon meg finn nyelvtörő (Kvikkjokk, Jukkasjärvi, Fatmomakke, vagy a kedvencem: Jokkmokk) nem merül ki egyetlen, 600.000 fős város megtekintésében. A térképemen azért, biztos ami biztos, lekaparom, mert hát a szabály az szabály, és egyelőre örülök neki, hogy már Skandináviát is pipálhatom tájegység-szinten.
A “jó öreg Göte”.
Az utazás másik fontos része, hogy kiemel a mindennapokból, akár a munkáról, akár valamilyen személyes nyűgről van szó. Az előbbire mindenkinek szüksége van, az utóbbi pedig személyre szabott gyönyörűség. Számomra a mai napig nem világos, miért jutottak eszembe Svédországban olyan emlékek, sérelmek, vagy épp nosztalgikusan szép dolgok, amiket másokkal éltem át, olyanokkal, akik vagy nincsenek már jelen az életemben, vagy nem olyan formában vesznek benne részt, mint rég. Egy svéd múzeumnak mi köze van egy másik, magyar múzeumhoz, és egy ottani randihoz? Az égvilágon semmi.
Jópofa dolog ez a képzettársítás.
Svédországban többször vett elő az a szorongó érzés, hogy jópár lezáratlan, vagy félig gyógyult seb van bennem, amikkel így vagy úgy, de le kéne számolnom – csak épp fogalmam sincs, hogy. Talán csak beképzelem, talán nem – mindenesetre ebben az esetben az utazás csak azt tette világossá számomra, hogy ha bizonyos elszenvedett sérelmeken kezdek agonizálni abban a pillanatban, hogy pár óránál több szabadidő áll rendelkezésemre, az nem pont az a formája a mindennapi létezésnek, amivel büszkélkedni szeretnék.
Újabb város Tutu bakancslistáján is!
De végsősoron inkább hagyjuk is ki az utazást ebből a témából, hiszen, végül is, nem tehet ő semmiről. Talán csak nem minden esetben ez a legjobb gyógyír, a legjobb bódítás, amit választhatok magamnak.
Ugyanakkor tudom, hogy még jódarabig nincs megállás sem. Hazaérve, mikor a térképet kapargatom és kiragasztom a repülőtéren vásárolt képeslapot, elégedetten lépek hátra, és csípőre tett kézzel nézek végig a bejárt (vagy legalább meglátogatott) országok listáján. Látom magam előtt a nyüzsgő nagyvárosokat, ahol kóborolhattam; a szélsőséges hőséget vagy épp az özönvíz-szerű, szakadó esőt; a tengerpartot, a Csendes-óceán partját, a Fuji csúcsát, a Szahara homokját, az ománi delfineket, a szlovén hegyeket, az angol pubokat, a svéd fahéjas csigát, a dubaji felhőkarcolókat.
Tudatosítom magamban a szerencsémet, és azt a tulajdonságomat, hogy tervezek, hogy spórolok – hogy azokat a dolgokat, amiket tervezhetek és amiket általában tervezhetőnek tartunk, megpróbálom a magam számára legmegfelelőbben egyengetni, mint jó földműves a kukoricát.
Amit meg nem lehet…
…de ebbe ne menjünk most bele.
Megfordulok, és megakad a szemem a hűtőn. A mágnesek és képek között egy kicsit viseltes, nyomtatott papír díszeleg. Október 18-ára szóló repülőjegy, rajta a LOT légitársaság emblémája.
Ránézek az úticélra, és az ajkamba harapok, mert még nem hiszem el, mert még messze van ugyan, de becsapósan tudnak közeledni az ilyen élmények, azok, amik néha hirtelen, néha észrevétlenül, de megváltoztatnak, mindig megváltoztatnak, nyomot hagynak, és többé tesznek, mint ami akkor voltam, mikor nekivágtam bármilyen útnak, bárhova, és bárkivel…
Hitetlenül állok a konyhámban, de még van négy hónapom megszokni a gondolatot, mert tudom:
Októberben New Yorkba megyek.
Dylandylan, barát, útitárs, fotómodell-társ (ebben a sorrendben).