Csönd. Csukott szemmel fekszem, nem merem megnézni, hány óra van. Teljes a sötét, ezt érzékelem, bár az is igaz, hogy le van húzva a redőny, akárhány óra lehetne. Halkan, nagyon halkan mintha madárcsicsergést hallanék. Akkor már nem lehet olyan késő, fut át az agyamon. Akkor talán már…
A telefonom rezegni kezd a szekrény fiókjában, amit éjjeliszekrénynek használok. Az ébresztőm.
“Kutyák ugatása ne verje fel álmom
Őrizz engem ezen a világon”
Buta módon kapkodni kezdek. Kipattan a szemem, és szemüveg nélkül, vakon tapogatózok a sötétben, hogy elhallgattassam a telefont. Itt fekszel mellettem, és bennem van a reflex, hogy nem akarlak felriasztani. Pedig neked is ébredned kell, velem együtt.
“Őrizz engem ezen a világon
Fényes utakon engedj szabadon járnom”
Hiába van becsukva a fiók, a telefon folyamatosan növeli a hangerőt, én pedig ügyetlenül motozok össze-vissza. Hallom, hogy megmoccansz mellettem. Kicsit nyöszörögsz is – odakapom a fejem. Este mondtad, hogy talán le se fogsz feküdni, ha úgyis ilyen korán kelünk, de úgy látszik, meggondoltad magad.
Visszafordulok a szekrény felé. A telefon nem adja fel.
“Madarak ha szállnak, helyettem is szállnak
Híreket visznek, üzenetet várnak”
Végre a kezembe akad a telefon. Vakít a fénye, résnyire nyitott szemmel is zavaró a hajnali sötétben. Előttem ott van a két választás: szundi, vagy az ébresztő kikapcsolása.
“A baglyok elalusznak, ha eljön a reggel
Kakas kukorékol, hogyha a Nap felkel”
Szundi… Ágyban maradni.
Pihenni.
Nem kimenni.
A négy fal között lenni.
Unatkozni.
Várni.
Várni.
Várni…
Lefeküdni és aludni…
Szundi…
Szundi…
Szundi.
Nézem a telefont, és hallgatom az ébresztőt.
“Őrizz engem ezen a világon
Fényes utakon
engedj szabadon járnom,
engedj szabadon járnom
Engedj szabadon…
…szabadon járnom”
Kikapcsolom az ébresztőt. Felkelünk.
Ideje már.
***
Hajnali negyed négy van. Felkapcsolom a villanyt, bár tudom, hogy ezzel szerzek néhány rossz pontot nálad, de azt is tudom, hogy minden kezdet nehéz, és hogy a mai nap bőven kárpótol majd téged mindenért. A széken ott vannak az előre kikészített ruhák: kényelmes nadrág, réteges felsőrészek, amiben hajnalban sem fogunk fázni, de később könnyen betehetjük őket a táskákba. Kulacsok (el ne felejtsem meginni a vizet, mielőtt…), és persze a két bőrönd. Meg a két kisebb hátizsák. Az árnyékuk olyan, mintha egymás kezét fognák, mint két kisgyerek. Mint Jancsi és Juliska.
Tíz perccel később már a konyhában ülünk. Kócos vagy, még alig nyílt ki a szemed, én pedig izgatottan pipálom ki a tételeket a fejemben lévő szokásos listán. Izgulok; hiába, kijöttem a gyakorlatból. Iszod a kávét, és egy szótagú szavakkal kommunikálunk. Elérzékenyülve figyellek. Tudom, hogy ez nehéz neked. Tudom, hogy talán tényleg le se kellett volna feküdnöd. De tényleg minden kezdet nehéz. És – ezt tényleg tudom! – minden megéri.
Fél négy. Kihúzzuk a két kisbőröndöt, egyáltalán nem diszkréten kopognak a betonon. A kapu előtt, a néma utcán pedig ott áll egy autó. Bőrönd hátra, beszállunk – és két perccel később a kocsi ráfordul a Ferihegyi útra.
Hátradőlök az ülésen, és megfogom a kezedet. Behunyom a szemem, és végigvillog előttem sok ilyen hajnali kelés. Az ébresztő, a gyomorgörcs, hogy minden megvan-e. Az ébredező város. A néha hallgatag, néha kérdezz-feleleket játszó taxisok. A gyorsforgalmi, a plakátok, amik útjelző táblák helyett is tudatosítják az emberben: jó felé halad. Aztán a múzeum, az árulkodó repülőgép-sziluettekel. És végül a jellegzetes épület, ahonnan olyan sok helyre mentem már – Párizsba, Barcelonába, Dubajba, Varsóba, New Yorkba, Krétára, Tokióba… De soha nem így, soha nem egy társsal, akit ráadásul én vezethetek be ebbe a fantasztikus világba, a határtalan lehetőségek világába, az akadálytalan suhanás világába.
Ferihegyen nyoma sincs a korai időpontnak. Hosszú sorok állnak mindenfelé, és a biztonsági ellenőrzés felé haladunk. Kézenfogva lépkedünk, és érzem, hogy izzad a tenyered. Én is izgatott vagyok, pedig hányszor estem már túl ezen… Emlékszem, mikor ollót találtak nálam, amit a tanár-énem elfelejtett kitenni a tolltartóból. Emlékszem, amikor boxernek nézték a szájharmonikát a szkenneren. Emlékszem, mikor kölyökkutyákat masíroztattak végig előttem, akik úgy látszik, épp rendőrnek tanultak, és ez volt a szakmai gyakorlatuk. Emlékszem elkendőzött nőkre, akik lepecsételték az útlevelemet Dubajban, és emlékszem amerikai határőrre, aki megtette ugyanezt – egy kis kérdezősködés után.
Átsétálok a fémdetektor alatt, és tovább intenek. Mögöttem besípol a rendszer – mire megfordulok, már épp motoznak téged. Mosolyogva nézem a jelenetet, de kiderül, hogy csak egy ötforintos maradt a zsebedben véletlenül. Ez is megtörtént már. Csak akkor penny volt a farzsebemben.
A terminálban rutinosan elrántalak a reklámstandok mellől. Emlékszem, mikor Orsit 25 percig fárasztották egy ilyennel, barcelonai utazásunk alkalmával Végig sétálunk az üzletek előtt. Felmegyünk az emeletre, és eszünk egy McReggelit. Imádod a hamburgert, és látom rajtad, hogy talán most kezdesz megnyugodni. Én is ezt érzem. Bent vagyunk. Most már minden sínen van.
Csillog a szemed. Rád mosolygok.
– Minden rendben, Édesem? – kérdezlek.
– Igen – bólogatsz. – Csak egy kicsit ideges vagyok.
– “Első alkalom?” – vigyorgok rád.
– “Nem, voltam már ideges.” – válaszolsz nevetve, és megszorítod a kezem.
***
A betonon állunk, és előttünk ott magasodik a repülő, amiről annyit beszéltünk. Most kel fel a nap, pont megcsillan a törzsén. Mindig lenyűgöz a méretük, még a kisebb típusoké is. Tudom, hogy hogyan és miért képesek repülni. De mégis…
Sorban állunk, nem engedem el a kezedet. Kicsit didergek, hiszen hajnal van még, hiába történt már most is nagyon sok minden. Magadhoz ölelsz, hogy ne fázzak. Szeretlek.
Sodródunk a tömeggel, ámuldozva nézem ezt a sok embert. Egy kicsit hiányzott, egy kicsit nem. Kettővel mögöttem valaki tüsszent egyet, és összerezzenek. Meglegyint a maszkok, a piros cetlik, a grafikonok, a kaspóba ültetett operatív törzsek, az injekciók képe; aztán nincs több tüsszentés, és nincs több köhögés, és kiegyenesedem. Újra kell tanulni nem félni, újra kell tanulni funkcionálni.
A repülő szűk, de örülök neki, hogy megint fedélzetre léphetek. Érzem azt a jellegzetes illatot, azt a szűrt levegőt, most egy kicsivel több fertőtlenítővel keverve, de a lényeg nem változik. Ez az az illat, amiben egyesül a szabadság, a gyorsaság, a várakozás izgalma, a kalandok ígérete. Nekem millió emléket hoz elő, neked, Édesem, ez lesz az a pillanat, amit majd felidéz a későbbi utazásokon. Lámpalázasan pislogok rád. Remélem, hogy a kalandvágyad erősebb most, mint a félelmed.
Behajtogatjuk magunkat a 19-es sorba, A és B. Te ülsz az ablak mellett, ragaszkodom hozzá.
– De miért?
– Mert neked új.
Most nem sokat beszélünk. A tenyérnyi ablakon keresztül próbálok neked mutogatni ezt-azt: nézd, ott figyel az irányítótorony, millió összefüggő adattal és egy olyan rendszerrel, ami csak a mi biztonságunkat szolgálja… De nem figyelsz most rám, fáradt vagy és izgulsz, így inkább csak hagyom, hadd fogadd be az egészet a magad tempójában.
Végre zárják az ajtókat, és jön a jólismert forgatókönyv.
Az ülés alatt található.
Először a sajátunkat helyezzük fel.
Az asztalokat álló pozícióba.
Lehet, hogy a legközelebbi önök mögött található.
Lassan gurulunk. Kanyargás, a nap már kicsit feljebb van. Annyi mindent mondanék most neked arról, hogy mi történik, de figyeled a stewardesst, látom, hogy minden szavát meg akarod jegyezni. Hagylak hát.
“Kellemes utazást kívánunk!”
Az utolsó kanyar jön, én már tudom, de te még csak sejtheted. Megállunk. Csak egy fél pillanat az egész, tudom, hogy már meg is kaptuk a felszállási engedélyt, de ilyenkor mindig megborzongok egy kicsit. Fél pillanat, és megint összesűrűsödik másfél év a fejemben: a magányos séták a Városligetben, a sietve lépkedés, hogy 8 órára hazaérjek. Az a szúrós, könnyezős érzés, mikor az orromba nyomták a pálcikát; az öklendezés, mikor a torkomba. A diagnózis. A szorongás, a félelem, a félelem megint. Az ajtó elé letett élelmiszeres zacskók, a zsilipezett ajtónyitogatás.
És te. Az esti videóhívások. Az a 30 nap, amit külön töltöttünk. A belföldi távkapcsolat. A féléves évfordulónk, kamera előtt, részedről ingben és mackónadrágban; részemről betegen, de nyári ruhában, csinosan. Csakazértis.
És eszembe jut az utolsó repülőutam. 2020 február, Amszterdam. Anna Frank ház. Hogy lehet ennyire bezárva élni, tettük fel a kérdést, miközben a hátsó traktusban haladtunk szép, rendezett sorokban.
Hogy lehet megőrizni a reményt, hogy lesz jobb?
Nekilendülünk, fogom a kezedet közben. Előtte elmondtam neked, milyen lesz, de tudom, hogy erre semmi nem készíthet fel igazán. Gyorsulunk, és az elegáns géptestről leszakadnak az emlékek, mint a poros pókhálók. Magunk alá gyűrjük őket, ott hagyjuk őket a kifutópályán; leválik minden, ami eddig visszatartott, ami csak ballaszt. Rázkódunk, hogy majd’ szétesünk, tudom Édesem, hogy elsőre ijesztő, ne aggódj, nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj…
És hopp, eljön az a másodperc is; az orrunk elemelkedik, és megszűnik a cseppet sem elegáns rázkódás, ami legfeljebb a külső szemlélő számára tűnhet méltóságteljesnek…
60 tonna emelkedik a levegőbe.
Minden lehetséges.
Fogom a kezed, egy pillanatra sem eresztem el. Klausztrofóbia, tériszony… de itt vagy. Mellettem vagy. Pár perc, és áttörünk a felhőkön, és minden megfordul – ami eddig a fejünk fölött volt, arra most lenézünk, a hasuk helyett pedig a felhők frizuráját látjuk. Nem szólsz semmit, nem is látom az arcodat most. Le sem tudod venni a szemedet az ablakról.
A repülést azért szeretem, mert ez az egyetlen olyan utazási forma, amikor irtózatos sebességgel, de legfőképp: akadálytalanul haladhatunk előre. Ez az egyetlen módja annak, hogy lényegében felesleges megállások, piros lámpák, vasúti átjárók, vagy bármi miatt lassítani kelljen. Az életem, az életünk percek alatt gyorsul a sokszorosára, és bár élvezem, még egy kicsit félek is. Még csak most ébredtem, még nem volt időm kinyújtózni vagy inni egy jó kávét, még ásítozom. De már tudom, hány óra és milyen nap van. Már számít, hogy milyen az idő kinn. Hosszú idő óta újra leülök a Skyscanner elé (meg is változott, mióta utoljára jártam itt…).
Hosszú idő óta talán megint lesz miről írnom.
***
Lecsukom a laptopot és körülnézek a szobában. Ki kell takarítanom, rendet kell raknom kicsit, utána pedig leülök a laptop elé ismét, és dolgozni fogok. Végig ebben a helyiségben, de már megszoktam. Nem a repülőn vagyok, nem vagy velem, nem fogom a kezed a felszállásnál. Még egy repülőjegyem sincs. Tegnap kitaláltam, hogy megpróbálok elutazni Olaszországba a nyáron, de hiába estem át a koronavíruson és hiába van EU-kompatibilis oltásom, csak negatív PCR teszttel engednének be. A teszt pedig többe kerülne, mint a repülőjegy. Így Olaszország sztornó.
De nem zavar a dolog különösebben. Még csak gurulok a kifutópálya felé, még eltart egy darabig, mire megkapjuk azt a felszállási engedélyt. Még bőven a biztonsági előírásokat magyarázzák jóhiszemű emberek, pedig a naptáramban már ott van a második oltásom időpontja. Kint szemerkél az eső, csak az eszem tudja, hogy a nap viszont már felkelt. Még aggódom egy kicsit, hogy vajon velem van-e minden csomagom, vagy egy-két dolog ott maradt a terminálban, esetleg épp Hong Kong felé tart valami csuda járaton.
Nem mintha minden nehéz csomagomhoz annyira ragaszkodnék.
Valójában viszont már azon gondolkozom, hogy kávét vagy teát rendeljek majd ott a felhők felett, és hogy ha ott leszel mellettem, meghívlak egy valamire a fedélzeten, mert hát “kényelmetlenül utazni nem művészet” – jó utazó állítólag úgy utazik, hogy abban örömét is leli. A repülő egyelőre csak álom, te viszont nagyon is valóság vagy, és ez a lényeg. Mindig is ez volt a lényeg.
A szemerkélő eső, amit magam körül látok még mindig?
Nos, tudom, hogy a felhők fölött mindig süt a nap.
És ez nekem most elég.
Ez (is) nagyon jó lett. Igazi dráma, világirodalmi szinten!