Mint mindenki más, én is imádok lelépni a munkahelyemről nyáron, bepakolni a hátizsákomba a naptejet meg a gumimatracot és irányba venni a Balatont, ahol azon kívül, hogy kitaláljam, hekket vagy inkább hamburgert rendeljek ebédre, nem nagyon van más gondom. Az egyetlen probléma, hogy míg gyerekkoromban egyértelmű volt, hogy a szüleim által tetszőlegesen kijelölt dátumokon lépünk le Budapestről, ez felnőtt koromra megváltozott. Nem csak azt kell eldöntenem, hogy mikor utazzak, de azt is, hogy kivel; ha megvan, hogy kivel, ki kell gondolni, egyáltalán lehetséges-e a dolog a büdzsé és a szabadságok számának függvényében. Ráadásul még az se biztos, hogy pont egyszerre ki tudjuk venni azt a három-négy napot, hiszen ugye tekintettel kell lennünk a kollégáink időbeosztására is. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy a pontos helyszínt itt még meg se állapítottuk…
Tavaly szerencsés voltam, mert egyik legjobb barátnőmmel kétszer is leruccantam a Balatonra, és ketten együtt kimerítettük a tökéletes nyaralás fogalmát. Bicikliztünk, hajókáztunk, főztünk, étterembe mentünk, boroztunk, vízibicikliztünk – volt részünk kellemes kirándulóidőben és strandolásra tökéletes kánikulában is. Annyira nem lepett meg, hogy ezután a mázlisorozat után idén nehezebb dolgom lesz nyaralás-ügyben – egyszer fenn, egyszer lenn, ugyebár. Találomra böktem rá a naptárra június elején, és kiirattam magam augusztus első teljes hetére, a születésnapom idejére. Nem volt tervem, elvárásom, útitársam, sőt, még úticélom se. Csak azt tudtam, hogy semmi kedvem nem lesz augusztusban, a szülinapomon a munkahelyemen malmozni.
Mondhatni, szokatlanul egoista módon álltam a dologhoz – én mit akarok? Nekem mi lenne az ideális nyaralás?
Nem tudtam pontosan. De azt tudtam, hogy menni akarok.
Fix útitárs: Tutu, az utazóbagoly.
Menni vagy maradni?
Néha akkor a legnehezebb a saját érdekeinket továbbra is szem előtt tartani, mikor arra a legnagyobb szükségünk van. Ha valaki képes ragaszkodni ahhoz, amit célként kitűzött, és szükség esetén egyedül is tovább haladni azon az úton, amit kiválasztott, az felettébb tiszteletreméltó.
Fél évvel ezelőtt így tett például az unokatestvérem, aki világ életében ódzkodott a repüléstől. Soha nem mutatott hajlandóságot rá, hogy kipróbálja a dolgot – nem hibáztattam ezért, hiszen aki soha nem repült, annak valóban ijesztő lehet ez az élmény, de azért sajnáltam, hogy ennyire elzárkózott az utazás ezen formájától. Éppen ezért nagyon meglepett, mikor ősszel bejelentette, hogy életében először repülőre száll, hogy meglátogassa egy Angliában élő barátját. A hab a tortán az volt, hogy bár eredetileg többen vágtak volna neki az útnak, a szokásos frusztráló hozadékoknak köszönhetően (jaj mégsem lesz jó a dátum, most nem tudom kifizetni, meggondoltam magam, nem hiszem hogy elengednek a munkahelyemről, stb…) unokatestvérem végül magára maradt a tervvel.
Mekkora bátorság kell ahhoz, hogy ebben a helyzetben mégis azt mondd: csesszétek meg mind, én akkor is megyek?
Akkor is, ha félek, akkor is, ha soha életemben nem jártam repülőtéren, akkor is, ha fogalmam sincs, milyen hatással lesz rám a repülés?
Szerintem rengeteg. Nagyon büszke voltam az unokatestvéremre, hogy ezt meg merte lépni. (És, bár a repülés talán sose lesz a kedvence, ezzel igenis egy óriási ajtót nyitott ki maga előtt.)
Hasonlóan éreztem magam, ahogy közeledett a szabadságom dátuma. Továbbra sem volt útitársam, igaz, különösebb energiákat nem is fektettem abba, hogy találjak egyet. Végül, nagyjából két héttel a pihi előtt úgy döntöttem, kipróbálok valami olyat, amit korábban sose: leutazom egyedül három napra a Balatonra. Tudtam, hogy ez most más lesz, mint a baráti leruccanások, más, mint régen, a gyerekkoromban tett nyaralások – de pont ezért lesz jó. Nem egy idealizált múltbéli emléket próbálok majd rekreálni, hanem egy teljesen új élményt fogok szerezni magamnak.
Így hát úgy döntöttem, megyek. Egyedül.
Szabályok és tanácsok
Bár utaztam már egyedül korábban, mindig várt valaki a célállomáson. Most megpróbáltam kicsit tudatosan felkészíteni magamat arra, hogy nem lesz ott senki, és a következő dolgokra jöttem rá:
- Kényelem, kényelem, kényelem
Egyszer egy híres újságírótól hallottam, hogy a jó utazó kényelmesen utazik. „Kényelmetlenül egy hülye is képes utazni”, vallotta. Lehet, csak én vagyok így vele, de úgy döntöttem, ha már egyedül megyek, nem fogom sajnálni a pénzt magamra. A panzió, amit kinéztem, 35.000 forintot kért a két éjszakáért, reggelivel. Ahogy a honlapot nézegettem, eltökéltem, hogy minden felkínált lehetőséget kipróbálok, a jacuzzitól a masszázsig. Ez volt az első kellemes pontja az egyedül utazásnak: senkivel nem kellett egyezkednem az árakról. Ha nekem belefért, rendben van.
És nekem belefért, meg belefért a bicajbérlés, meg a kompátkelés is, meg még belefért volna pár dolog, ha tovább maradok. Francba a kompromisszumokkal. „Azért keres az ember, hogy más is keressen”, ugyebár.
Welcome drink a szálláson.
- Utazz úgy, ahogy neked jó
Egy másik fontos dolog az odajutás volt. Bár van jogosítványom, kifejezetten nem szeretek vezetni, így úgy döntöttem, nem fogom magamat kínozni az M7-es autópályával. Idén nyáron viszont újra felfedeztem magamnak a vonatozást, amit jó tíz-tizenöt éve szögre akasztottam – van egy pont, ahol az ember megunja a kánikulában zötykölődést, a leszakadó szemeteseket és a késsel megvagdosott, viseltes bőrüléseket, amikbe, légkondi híján ugye, szépen bele is ragadsz nyáron.
Álljunk meg egy szóra a vonatokat illetően, és engedjétek meg, hogy felhívjam rá a figyelmeteket, hogy a MÁV nyári, balatoni járatai már rég nem a fenti kategóriába tartoznak. Ha plusz 200 forintot szánsz egy Intercity helyjegyre, akkor kényelmes, légkondicionált közegben utazhatsz, étkezőkocsival és ingyen Balaton szelettel (tényleg). Mióta nyár elején felfedeztem ezeket az újításokat, nem is voltam autóval a Balatonon, csak vonattal. Itt végre nincs gyomorgörcsöm indulás előtt, nem kell a dugóban állni, járkálhatok, olvashatok kedvemre. Budapest Kelenföld – Balatonföldvár: másfél óra.
Kivéve persze, ha gázolás történik a vonalon, vagy bármi más megzavarja az olajozott gépezetet. Akkor vége a világnak. Erről bővebben később.
(Ha vaklakit érdekelnek a nyári vonatozási lehetőségek a Balcsira, itt minden hasznos információt megtalál.)
- Gondoskodj figyelemelterelésről
Mármint arra az esetre, ha rossz lenne az idő, illetve ha épp nem köt le az, hogy a vizet bámulod. Nekem ezt a célt szolgálják a könyvek (a három napra kettőt vittem, és mindkettőt ki is olvastam), a naplóm, a rajzfüzetem, illetve a biciklim – amit végül nem vittem magammal, hanem helyben béreltem (kényelem!), és fantasztikus élményeket adott.
A lényeg, hogy számolj az egyedülléttel. Hacsak nem vagy különösen extrovertált (és legtöbben szerintem nem vagyunk), nem fogsz idegen társaságokkal megismerkedni a strandon, akikkel együtt fröccsözhetsz már első este. Én kérlek az első estét napnyugta után a szobámban töltöttem egy könyvvel, miközben a tévében az egyik sorozatom szólt. Kicsit úgy is éreztem, mintha csalnék, vagy mi. Mintha rosszul csinálnék valamit. Pedig, ahogy egyik ismerősöm rámutatott: az egyedül utazást nem igazán lehet elrontani…
Első estém a Balatonon egyedül. Már a látványért megérte.
Jó, de mégis mivel telik egy ilyen egyedül nyaralás?
Mikor elindultam, alig vártam, hogy belemélyedhessek az egyik újonnan vásárolt (szigorúan limonádé-romantikus!) könyvembe. Nem szoktam ilyeneket olvasni, de most ehhez volt hangulatom, gondoltam, ráérek intellektuálisnak lenni év közben. Ráadásul egy vonaton vagy a strandon számolnunk kell azzal, hogy sokan utaznak velünk, és más országokkal ellentétben itthon nem annyira divat csendben maradni utazás közben. Mikor felszálltam, rögtön két nyugdíjas nénit szúrtam ki magamnak, akik már a Déli pályaudvaron kibontották a májkrémes szendvicseket, és hangosan trécseltek, út közben pedig bőven akadt síró gyerek meg mekegő tizenéves társaság is. Ezek mellett nem lehet tudományos értekezéseket olvasni, meg nem is arra találták ki ezt az egészet.
Egy másik dolog, amit minden új helyen imádok, az a megérkezés utáni felfedezés. Balatonföldváron, miután elnavigáltam magam a panzióhoz (és megmásztam érte egy hegyet, aznap már másodszor adva hálát azért, hogy a bicajomat az utolsó pillanatban otthon hagytam), rögtön átvettem a fürdőruhámat és már battyogtam is vissza a partra. Későn érkeztem meg, mivel a MÁV ezúttal hű volt a róla őrzött megszokott képhez, és egy gázolás miatt négy órás (!!!) késéssel érkeztünk meg Földvárra, de nem bántam, csak örültem, hogy végre itt vagyok. A Balaton közelsége engem mindig megmagyarázhatatlan nyugalommal tölt el, így leheveredtem a platánsor melletti szabadstrandra, és sokáig csak néztem és fotóztam, mert ez a látvány megérdemli, hogy elmerengjünk rajta.
Esti fények Földváron, békében a platánsor melletti szabadstrandról.
Vitorlások hada a földvári mólónál.
Később megnéztem magamnak a mólót is, majd hirtelen felindulásból beültem egy bárba a móló legvégén, mert kedvem támadt egy koktélra. Megjegyzem, ekkor már volt bennem némi alkohol (a szálláson adtak welcome drinket), de úgy voltam vele, hogy még úgyse ültem be koktélozni soha sehova egyedül. Itt meg épp naplemente volt és hozzá valami veszett jó Spotify válogatás, úgyhogy leültem és – csak néztem.
Meg persze fotóztam, és gyorsan átküldtem pár képet az otthoniaknak, hadd irigykedjenek…
Dolce vita.
A második lenn töltött napomon látogatóim jöttek – testvérem és anyukám csatlakoztak hozzám a strandon egy napra, ami lehet, hogy csalásnak számít, de megint csak úgy vagyok vele: ki mondja meg, mi a tökéletes? Én örültem a társaságuknak, hiszen végre tudtunk egy jót beszélgetni. Miután kényelmesen betermeltem a szálláson adott reggelit, beültem az egyik jacuzziba és utána kiterültem napozni az egyik napágyra, jó remeteként leereszkedtem a hegyecskémről, hogy találkozzam a családommal. A nap nagy részét a víz mellett ülve töltöttük, lábunkat belógatva, este pedig, miután hazamentek, én ismét a platánsoron ragadtam, az egyik padon összekuporodva, olvasgatva, miközben a nap ismét gyönyörű táncot mutatott be a horizonton.
A második nap estéjén éreztem azt, hogy kezdek igazán ráhangolódni az egyedül utazásra. A szabadban olvasás olyan jó volt, hogy nem is értem, miért nem csinálom gyakrabban – látogatóim már rég visszaértek Budapestre, mikor én még mindig a tóparton lógattam a lábam. Ezek után visszatértem a szállásra, és épp felkészültem egy újabb kuckózós estére a könyvemmel, de mikor kiléptem a szállás udvarára fellógatni a vizes fürdőruhát, egyszer csak minden megváltozott. Mert kinn olyan hihetetlenül kellemes nyugalom és levegő fogadott, hogy nagyon nem akaródzott visszamenni a szobába. Inkább kitelepültem az egyik elhagyatott nyugágyba, majd mikor úgy találtam, hogy a szálláson lakó családoktól jövő gyereksikongatás némileg megzavarja a békét, inkább fogtam magam és végigsétáltam a magaspart vonalán, hogy aztán egy padra ülve csodáljam meg a vizet és a csillagos eget egyszerre.
Gyönyörű volt és nagyon békés – egyedül voltam és jól voltam, és ilyen egyre ritkábban fordul elő. Nem kellett senkivel beszélnem, nem kellett elterelnem a gondolataimat, még telefon se volt nálam. Csak én meg a Balaton.
Esti panoráma a szállásom mellől. Órákig el tudtam volna nézni. Szerencsére erre itt most módom is volt.
Így virradt fel a harmadik, utolsó nap, amit biciklivel terveztem meghódítani. Régebben is bicikliztem egyedül, bár mindig csak a lakóhelyem környékén, de most élveztem a kihívást, hogy teljes egészében én határozom meg az útvonalat, és a pirinyó hátizsákomba mindent bele kell logikáznom, ami kellhet. Így indultam neki reggel tízkor az én kis túrámnak, aminek keretében elzarándokoltam a kőröshegyi völgyhídhoz, majd visszafordulva elmentem Szántódig, onnan komppal átkeltem Tihanyba, amit megkerültem, strandoltam egyet Sajkodon, átvágtam a félszigeten, visszakompoztam, strandoltam Szántódon, majd visszaadtam a biciklit, és mielőtt felszálltam a vonatra, még strandoltam egyet Földváron is.
Nehéz visszaadni azt a szabadságérzést, amit ez a kis bicajtúra adott nekem, mert kívülről biztos nem tűnik olyan nagy dolognak. De vannak olyan pillanatok, amikor teljesen átjár az az érzés, hogy te döntesz és minden következmény is a te felelősséged. Ott állsz a kompkikötőnél, és csak rajtad áll, hogy hajóra szállsz vagy sem. Tihanyban befordulsz arra a földútra, amit a helyiek ajánlottak, és miközben felfele tolod a bicajt, tudod, hogy nem biztos, hogy ezt más végigcsinálná veled. Szabadon eldöntheted, hogy felszenveded-e magad az apátsághoz egy sütire, vagy inkább visszasiklasz a kikötőbe – senkinek nem kell figyelembe venned se a fáradságát, se a kedvét, és ez felszabadító. A strandolás pedig a kedvencem volt, főleg a szabadstrandokon: mikor mindenfajta egyeztetés nélkül behúzod a féket, ledobod a ruhát, és már el is merültél a tóban, az a szabadság definíciója.
Szerintem lényegében ezért utazik egyedül az ember.
A kompot várva Szántódon.
Rurális benyomások, avagy párhuzamosok a végtelenben, avagy a kőröshegyi völgyhíd.
És nem unatkoztál?
Nem.
Tényleg nem.
Bevallom, hogy azért előfordult, hogy hiányzott az, hogy beszélhessek valakivel, elmesélhessem, megoszthassam az élményeket. Telefonon beszéltem pár emberrel, és mindent el is meséltem, de az nem ugyanaz, mint mikor koccinthatsz valakivel a stégen vagy hosszú beszélgetésbe bonyolódhatsz egy fröccs mellett. Viszont azt is megtapasztalhattam, mennyi új gondolatom született ez alatt a három nap alatt. Végre nem ugyanazok a dolgok pörögtek a fejemben folyamatosan, és megengedhettem magamnak az újdonságok befogadását.
A harmadik napra valamiért elment a mobilnetem. Hálistennek. Bár szerintem a legtöbben tisztában vagyunk vele, mennyire rá vagyunk függve az okostelefonokra, a mindennapokban egyszerűen nem tudunk elszakadni tőlük. Nem azért, mert gyengék lennénk, hanem mert felfrissítenek a rohanásban – két munkahelyi telefonhívás között kapok egy kedves üzenetet egy barátomtól, és ez feldobja a napomat. Már kora délután el kell kezdenem egyeztetni, hol találkozzak valakivel este, hát persze, hogy pötyögök. És a metrón? Mikor a tömegben állsz fél lábon, és elő se tudod venni a könyvedet? Persze, hogy inkább a telefon képernyőjét bámuljuk.
De nyaraláson el kell felejteni az okostelefont. Megfigyeltem, milyen sebességgel „ürül ki” a szervezetemből a telefon: első nap még képet posztoltam a megérkezésemről, második nap még küldtem fotókat barátoknak, de napközben már nem olvastam az üzeneteimet, a harmadik napra pedig annyira kikerült a telefon a látóteremből, hogy a fotózáson kívül rá se pillantottam. Mikor este leszálltam Kelenföldön, csak akkor tudatosodott bennem, hogy egész úton egyszer se vettem elő a telefont – sőt, eszembe se jutott elővenni! Ez nagyon felszabadító érzés volt, és egyben örömteli is.
A jó hír: a közhiedelemmel ellentétben bizony nem vagyunk teljesen függők! Az okostelefonokból pontosan olyan gyorsan lehet kipörögni, mint ahogy beléjük pistulunk. A megfelelő közegben igenis el tudunk fordulni a kis képernyőktől, és sokadik helyre szorítjuk vissza őket a valódi szépségekhez viszonyítva. Engem ez a felfedezés nagyon megnyugtatott, mert néha tényleg kiábrándítóak tudunk lenni ilyen szempontból – de hazafelé az étkezőkocsiba úgy sétáltam át, hogy se telefont, se könyvet nem vittem magammal. Úgy ettem végig a vacsorámat, hogy figyelemelterelés nélkül néztem ki az ablakon és hallgattam az útitársaimat. Két nappal korábban ez egész biztosan nem így lett volna.
Érkezés Tihanyba, tizenegy év óra először komppal.
Miért egyedül?
Egyrészt, mert előfordul, hogy nincs hozzá társ. Talán azért, mert az a vidék, ahová te menni akarsz, senki mást nem izgat. Talán azért, mert már mindenki kivette az összes szabadságát, de neked még maradt három napod. Talán azért, mert muszáj gyorsan lelépned, mert megőrjít a város, a forróság, az égető beton, a büdös villamosok, és egyszerűen friss levegőre vágysz. Talán olyan utad van, amit épp senki más nem engedhet meg magának, te viszont évek óta spórolsz rá.
Másrészt azért, mert sokkal több gondolatunk van, mint elsőre hinnénk, és a javát csak csendes elmélyüléssel ismerhetjük meg. Az egyszerű, lebutított mindennapok tele vannak azokkal a (nem túl jó) gondolatokkal, amik önmagunkba zárnak be, mindig ugyanazokkal a megválaszolhatatlan kérdésekkel, az őrületbe kergetve minket. Vannak a jól ismert, végletekkel dobálózó gondolatláncok, amik csak a „mindig” és a „soha” szavakat ismerik. És pontosan ezért ott van a rengeteg féle gondolatelterelés is – a közösségi média, a sorozataink, a kávészünetek, a hírportálok, a tévé a háttérben – ami megakadályozza, hogy akár egy fél órát is saját magunkkal töltsünk.
De a valódi gondolataink nem ezek. Valódi gondolataink csak akkor tudnak előjönni, ha leülünk a búvóhelyük elé és türelmesen várunk rájuk. És akkor rádöbbenhetünk, hogy talán nincs is akkora baj, mint hinnénk. Ha meg tudunk nyugodni egy naplementében, ha eszünkbe se jut a telefonunk miközben a lassan sötétedő eget bámuljuk a lassan előbukkanó csillaghalmazokkal (igen, a szóismétlés direkt), ha végre úgy érezzük, sehova se kell rohannunk – akkor még van visszaút a normálisba.
Szóval, ha legközelebb úgy alakul, hogy mehetnéked van – menj. Nem lesz semmi baj.
Csak ennyit akartam mondani.
Kartonfigurák a meglepően valósághű háttér előtt…