Mikor először találkoztam ennek a könyvnek a borítójával, három okom is volt rá, hogy elkezdjek érdeklődni iránta.
- Áprilisban japánba utazom, tehát egy japán író neve és az “utazás” szó egy címben már megfogott.
- Szeretem a japán írókat. Kazuo Ishiguro (Ne engedj el…, Az eltemetett óriás) és Murakami Haruki (Birkakergető nagykaland, 1Q84, Norvég erdő, Férfiak nő nélkül) mindketten megbecsült helyet foglalnak el a listámon.
- Mióta egy cicával élek együtt, egyre nyitottabb vagyok ezeknek az érdekes kis állatoknak a működésére, és minden olyan dolog felkelti a figyelmemet, ami hozzájuk kapcsolódik.
A könyv rövid története a következő: a főszereplő, egy felnőtt férfi, Satoru, keresztül-kasul beutazza Japánt, meglátogatva gyerekkori és fiatal felnőttkori barátait, miközben mindegyiket megkéri: ha tehetik, fogadják be az ő szeretett cicáját, a vele utazó Nanát. A történetet felerészt Nana narrálja, aki nem tudja ugyan, miért akar megválni tőle Satoru, de nem is ez izgatja a leginkább. Sokkal inkább szól a történet Satoru múltjáról, az okról, amiért Nanához kötődik, illetve arról, miben mutatkozik meg ennek a szeretetteljes viszonynak a kölcsönössége.
Az elején számomra picit lassú volt a könyv, de a végére megtetszett ez a hömpölygő, nyugalmat, beletörődést sugárzó ritmus. Egy kicsit a Kishercegre emlékeztetett engem, csak épp japán kiadásban és japán jellegzetességekkel… Én – stílusosan – egy utazáson olvastam el, és másoknak is ezt ajánlom, mert talán így ragadható meg leginkább a történet esszenciája. Hiro Arikawa ettől a könyvtől még nem emelkedik a kedvenc íróim közé, de az biztos, hogy emlékezni fogok erre a történetre.