Kiolvasva: 2019 május
Azt hiszem, mindannyian tudunk azonosulni a sokkal, mikor kikerülünk az iskolából, egyetemről, és életünkben először dolgozni kezdünk. Megkapjuk a munkaszerződést, kötelességtudóan végigböngésszük, és ugyanilyen kötelességtudóan horgasztjuk le a fejünket, mikor megkapjuk az “ítéletet”: 21 nap.
Régen a 21 a kedvenc számom volt, felnőve azonban azonosítottam a ketreccel, amit “teljes munkaidő” és “fizetett szabadság” néven szoktunk emlegetni. “Úgy éreztem” – írja Bori könyvének első fejezetében – “a Grincs eljött értem is, ellopta a karácsonyi szünetet, a VAKÁCIÓT az összes betűjével együtt, és adott cserébe ebéd- és kávészüneteket, délután öt órát, pár hosszú hétvégét – ha szerencsém van – és huszonegy nap szabadságot. […] Tudtam, hogy jó helyen vagyok. A probléma a kerettel volt. Azzal, hogy mindenki azt mondja: normális, hogy az ember huszonegy napot kapjon az igazi életre”…
Életemben akkor éreztem magam a legszabadabbnak, mikor két éve eldöntöttem, hogy meglátogatom egy ismerősömet az Egyesült Arab Emírségekben. Valamikor áprilisban döntöttem el, hogy megyek, és nagyjából három-négy héttel az indulás előtt vettem meg a repjegyemet. A járat május 16-án indult, én pedig életemben először szembesültem azzal a mámorító érzéssel, hogy elmehetek. Hogy felszállhatok, hogy bármikor felszállhatok egy ilyen gépre, és (manapság már igazán nem óriási) összegekért akár egy másik kontinensen is találhatom magam.
Azt az emlékezetes utazást még sok másik követte. Elkaptam a szeretett utazóm, Michael Palin által emlegetett “dromomániát”, vagyis utazási függőséget, és pancsoltam minden kisebb-nagyobb útban, amit megengedhettem magamnak. A fizetett szabadságot a lehető legjobban használtam ki – mert azért lássuk be, előnye is van ám annak, hogy fix bevétellel utazhatunk ide-oda.
Vigh Borit viszont más fából faragták, és első munkahelyén már elkezdett kattogni az agya azon, hogyan engedhetne meg magának egy szabadabb, kalandosabb életmódot, ahol nem két hétre, hanem három hónapra utazik el; ahol nincs napi nyolc órás ülés; ahol minden nap hozhat valami merőben újat. Bori digitális nomád lett, és egyre messzebbre (és hosszabb utakra) merészkedett. Blogot indított, elkezdett előadásokat tartani, majd – szerecsére – könyvet is írt arról, mi mindenre tanította meg az a sok hiba, amit utazásai során elkövetett – és persze arról, hogy miért éri meg mindig, maximálisan belevágni egy ilyen kalandba.
Természetes volt, hogy előbb-utóbb a kezembe kerül majd a könyve. És hát mit mondjak – rendesen beindította a fantáziámat…
Ami tetszett:
Bori senkit nem akar becsapni, vagy hiú reményekkel kecsegtetni: minden utazással kapcsolatos anekdotának és tényekből táplálkozó tanácsnak oka és célja van. A könyvet két részre osztanám: az elején a sztorik, a “kedvcsinálók” dominálnak a világ legkülönbözőbb tájairól (Dél-Amerika, India, Indonézia, Ausztrália, Új-Zéland a leghangsúlyosabbak), míg a másodikban a színtiszta gyakorlatiasságra helyezkedik a hangsúly. Mibe pakolj és hol tudsz olcsón megszállni? Hogyan tudsz “visszafele” repjegyet keresni és akár 100-150.000 forintokat spórolni egy fél világot átszelő úton? Milyen munkákat tudsz útközben elvállalni és mire számíts ha már belevágtál? Hogyan vidd magaddal az életedet egy hátizsákban és milyen oltásokra kell gondolnod, mielőtt útnak indulsz? Mit csinálj, ha egy bankautomatában felejted a bankkártyádat és erre egy szigeten jössz rá…?
A könyv egyszerre sztorizgatás és praktikus kalauz, ami (megjegyzem) zseniális marketingfogás is. Mondjuk Bori marketinges, szóval ez annyira talán nem is meglepő. Ami pedig a legjobban tetszett, az bizony a lehetőség, amit felvillant: te is élhetsz így, és nem, nem kell hozzá kifognod az aranyhalat. Kell hozzá spórolnod és dolgoznod? Kell hát. Kell hozzá költési tervet írnod, felesleges cuccokat eladnod, a jelenlegi főnököddel alkudoznod, váratlan problémákat megoldanod? De még mennyire. A szép azonban az: Bori saját példáin keresztül azt mutatja meg nekünk, hogy valójában nagyon kevés olyan dologra vágyunk, aminek elérésére ne lenne valamilyen kihatásunk. És ez üdítő gondolat.
Ami nem tetszett:
Mivel az irományt két erősen elkülönülő részre lehet bontani, ez sajnos ront valamennyit az olvasási élményen. Máshogy olvasok egy blog-szerű élménybeszámolót, és máshogy egy tényszerű felsorolást, ami bemutatja például, hogyan tudod kikalkulálni a várható költségeket, vagy hogy milyen sorrendben pakolj a hátizsákodba. A könyv első felén szinte átrepültem; a másodikra nem igazán voltam felkészülve.
Ezt a könyvet kétszer olvastam, és nem véletlenül. A tények közlésénél megtört a lelkesedésem, és nem tudtam változtatni addigi olvasási regiszteremen: már fele annyira se kötött le az írás, mint a könnyed első rész. Most, mikor májusban újraolvastam, pont az volt a célom, hogy ezt a törést szem előtt tartva a második részt gyakorlatias szemmel lapozgassam, és ne irodalmi élményt várjak tőle. Anekdoták itt is vannak, és Bori stílusa végig könnyed (tényleg a “blog-szerű” a legpontosabb kifejezés rá), de most már jobban megragadtak tényszerű tanácsai, utasításai is.
Olvasd el…
… ha legalább egyszer eszedbe jutott már, akár itthon, akár egy úton, hogy “de jó lenne így élni!”. Ha érzel rá hajlandóságot, hogy szakíts a mélyen belénkplántált alkalmazotti élettel, és ha van hozzá bátorságod, hogy máshogy gondolj az életedre, mint 21-22 napos kimenők okos beosztására. Ha legalább egyszer szeretnél letérni a kitaposott útról. Ha észrevetted már, milyen gyönyörű hely a világ, és szeretnél többet látni belőle, mielőtt az egészet elcsesszük. Ha élted már meg, milyen az emberek váratlan segítőkészségét megtapasztalni, és nem tudtál betelni a felismerés örömével…
Ne olvasd el…
… ha csupán szórakoztató úti történetek sorozatára vágysz, amiken keresztül te is beutazhatod a világot. Bori nem azért ír, hogy rajta keresztül utazz (legalábbis a könyvben nem), hanem, hogy rákattints arra a bizonyos “Megveszem” gombra az egyirányú jegy opciónál, és okosan, átgondoltan, de nyitottan és fiatalosan tedd ki végre a bakancsodat némi strapának.