Blog

Miről beszélek, mikor futásról beszélek?

Nincsenek játszmák. Mit kezdjünk ezzel? A nő fut. Korán van, minden csendes. Csak a cipője hangja az aszfalton. Egyedül szeret futni. Itt nincs nyomás, nincs stressz. Ez az egyetlen hely, ahol önmaga lehet. Úgy nézhet ki, ahogy akar, úgy öltözhet és azt gondolhat, amit akar. Nincsenek játékok, nincsenek szabályok. Játékok, sportok, szabályok, játékok, sportok szabályok… Szabályok szerint játszani, játékot játszani és… Szabályok szerint játszani. Játszmák és játékok”…

Megvan az a régi film, a Mi kell a nőnek?, Mel Gibsonnal és Helen Hunttal? Mivel jó szokásom, miszerint alapfilmeket van, hogy húsz éves késéssel nézek meg továbbra is lényem jelentős részét képezi, talán nem csodálkoztok annyira, mikor töredelmesen bevallom, hogy én ebbe a filmbe 2017-ben, tehát tizenhét évvel a moziba kerülése után botlottam bele. Nem sokkal azután történt, hogy elköltöztem hazulról, és összebútoroztam egy cicalánnyal. Az elején, bár volt tévé a lakásban, csak korlátozott számú csatornát tudtam fogni, így meg kellett becsülnöm, ha éppen valami tűrhető volt műsoron. Így és ezért kezdtem el nézni a Mi kell a nőnek?-et.

Ebben a filmben – ha valaki nem tudná – a főszereplő Nick Marshall  (Mel Gibson) sikerének kulcsa, hogy rájöjjön, mi az, amire a nők valójában vágynak. Eleinte kap egy kis misztikus segítséget ehhez, hiszen egy amolyan klasszikus “mindent elejtek és elesek és a fejemre omlik a ház”-típusú jelenetben Nick csúnya áramütést szenved, és innentől kezdve hallja a nők gondolatait. Ez persze rendesen ki van használva, úgy is, mint poénforrás, és úgy is, mint a szerelmi szál beindítója, de ami engem igazán érdekel most, az a film háromnegyedénél lévő, kulcsfontosságú jelenet.

Amiben egy nő fut.

Hogy ez hogy jön a képbe? Tudjátok, Mel Gibson karaktere egy reklámcégnél dolgozik, és a filmben elég sok áll vagy bukik azon, hogy a reklámszlogenek meg tudják-e ragadni az új célközönséget: a fiatal nőket. A cégnek a klasszikus, férfiorientált stratégiával van tapasztalata, így mikor a Nike-tól kapnak egy olyan felkérést, aminek bizony illene bevonzania a női vásárlókat is, az alaposan megizzasztja a kreatív csapatot. Persze végül Nick és újonnan kinevezett női főnöke, Darcy Maguire (Helen Hunt) megkaparintják a sportcéget. Méghozzá nem mással, mint egy futóreklámmal, amiben egy nő fut. Egyedül.

Az ember futás előtt nem nézegeti magát a tükörben, hogy vajon az út mit szól majd az edzőcuccához. Nem kell bárgyú vicceket hallgatnunk ahhoz, hogy futhassunk rajta. Nem könnyítené meg a futást, ha szexisebben öltöznénk; az út nem veszi észre, ha az ember nincs kirúzsozva. Nem törődik a korunkkal; nem érint minket kellemetlenül, ha többet keresünk, mint az út.

Az utat meglátogathatjuk, amikor csak kedvünk tartja, függetlenül attól, hogy egy nap, vagy csupán néhány óra telt el az utolsó randink óta. Az utat csak egy dolog érdekli: hogy időről időre visszatérjünk rá.

Nike. Semmi játék. Csak sport.

***

Hét, tíz, tizennégy, és mondjuk tizennyolc éves koromban mindig elég sok különbség volt abban, ahogy az életem zajlott. Hol alsós voltam, hol felsős, hol gimis; hol kiskorú, hol felnőtt; a szüleim először együtt voltak, aztán már nem; ballagós tarisznyát kaptam, aztán meg hirtelen már egyetemet kellett választanom. Egy dolog azonban fixen ismétlődött: minden évben kétszer biztos volt, hogy egy szép napon azzal fog belépni a tesitanár az öltözőnkbe, kezében stopperórával, hogy “ma Coopert futunk”. És erre mindenki egy emberként fog összezuhanni.

Magyarországon 1996 óta vagyunk kötelesek évente kétszer ezzel az erőnléti teszttel felmérni az iskolások állóképességét. Az alapötletet Dr. Kenneth H. Coopernek köszönhetjük, akinek módszerét, miszerint az állóképességet letesztelhetjük egy folyamatos, 12 percen át tartó futással, 1968 óta használják – először az amerikai hadseregben, később magyar általános- és középiskolákban is előszeretettel alkalmazták. Ken Cooper 1931-ben született és még mindig él, tehát valamit biztos tud az egészségről, én azonban a nevét egy életre összekötöttem a szenvedéssel, a kiszakadó tüdőm érzetével, és azzal a pokoli, fogcsikorgató érzéssel, mikor egy töri témazáró és egy matek hetedik óra között a sportpályán kell izzadnom egy olyan sportág jegyében, amit nem értek, amiben béna vagyok, ami az égvilágon semmilyen örömet nem ad nekem, és amit módszeresen utáltattak meg velem iskoláséveim alatt.

A futópályán és az iskola körül általában fiúk-lányok vegyesen futottak, maximum a tornaruhánk színe tért el egymástól. A futás megmaradt, a koedukált iskolák is megmaradtak, ám míg az osztálytársnőim lassan járni kezdtek ilyen-olyan fiúkkal, izgatottan sugdolóztak egymással egy-egy kiszemelt osztály- vagy évfolyamtársról, vagy azt lesték, ki ki mellé keveredik az osztálykiránduláson, én ezekből a körökből a legteljesebb mértékben kimaradtam. Olyannyira, hogy még a saját szalagavatómon se táncoltam. Akkortájt nagyban hangoztattam, hogy én ennek kifejezetten örülök, hiszen legalább nem kellett ruhabérléssel és nulladik órás tánckoreográfiák megtanulásával vesződnöm, ám így, közel tíz év távlatából visszatekintve, sajnálom, hogy én a tánc helyett az osztálytársaim szoknyája alá másztam be a szalagavató estéjén, hogy segítsek nekik bekapcsolni a cipőjüket, amit a nagy, abroncsos szoknyától nem értek el.

Az egyetemen végre történt egy változás.

Már nem kellett Coopert futnom.

***

28 éves vagyok, és soha nem voltam kapcsolatban.

28 éves vagyok, és nem tudok futni.

2018 augusztusában, már magam se tudom, hogy és miért, de elkezdtem edzésterveket nézegetni. A futás, mint sport, valamiért vissza-visszatért a gondolataim közé, amióta lekerült a vállamról a kényszer, hogy csináljam. Azt hiszem, irigyeltem a reggeli parkokban kocogó, izmos, kisportolt embereket; irigyeltem az erőt és a kitartást, amit sugároztak. Mindig kicsit szkeptikusan szemléltem őket, mert el se tudtam képzelni, hogy hogyan lehet három percnél tovább futni úgy, hogy az élvezetes legyen, de valójában egyszerre zavart és vonzott ez a titok. A futás olyan minimalista, olyan egyszerű, és mégis: fantasztikus távokba tolható a teljesítmény, amit belevihetünk. Szájtátva hallgatom a hosszútávfutókat, mikor húsz, harminc, negyven kilométerek lefutásáról beszélnek. És bosszant, végtelenül bosszant, hogy nem fogom fel, hogyan csinálják.

A futásban az a szép, hogy látszólag bárki képes rá. Mikor futókat nézek, nem az jut eszembe, mint mondjuk egy műkorcsolya kűrnél, hogy na, igen, ezt a forgást, amit most bemutat, évekig gyakorolta. Nem. A futás valami ennél sokkal egyszerűbb, sokkal magától értetődőbb dolog. Valami olyasmi, amit addig szabad csak csinálni, amíg jólesik, és különösebb kompromisszum nem létezik benne. Vagy csinálod, vagy nem. Nem baj, ha nem csinálod, bármikor megállhatsz, de az akkor már nem futás. Az már séta. És egész más lapra tartozik.

A futást egyszerűen elkezded, aztán, ha úgy vagy vele, abbahagyod. Mint Forrest Gump. Gondoltam én.

Ez a sport egyszerre idegesített és izgatott. Úgy éreztem, hogy van itt valami titok, amiből engem kihagytak; kell lennie valaminek, ami a futást jóvá teszi, különben nem csinálnák annyian, morfondíroztam. Egyszer már megpróbáltam szokásomnak fogadni ezt a sportot, két évvel ezelőtt, mindenfajta átgondolt stratégia nélkül; épp egy szakítás-szerű dolog után voltam, és szerettem volna megtapasztalni, hogy milyen az, mikor saját erőmből kell boldogulnom (ismét). Elhatároztam, hogy annyit futok, amennyit bírok, aztán igyekszem minden nap egy picit növelni az időt. Nem volt célom, nem volt perspektívám, csak a futópályát láttam magam előtt.

Kísérleteim akkori helyszíne: a Bikás park.

A kísérlet elég csúfos kudarcba fulladt, bár kábé egy hónapig szorgalmasan eljártam hetente párszor, hogy fejlesszem magam. Mégis, tizenöt perc magasságában általában megálltam, kifulladva, csalódottan, frusztráltan, és pufogva, hogy ez egy unalmas és iszonyat fárasztó sport, amit egyszerűen nem nekem találtak ki.

Levettem a futócipőmet, elpakoltam, és nem is nagyon vettem elő. Egészen 2018 augusztusáig.

***

Amikor elkezdem átmásolni az edzéstervet egy félfamentes rajzlapra, amit aztán kicsit kidekorálok, majd magam elé emelek és szkeptikusan nézegetek, még nem igazán bízom a dolog sikerében. A tervet az internetről szedtem, az első futóoldalról, amit a Google kidobott, és a célja az, hogy hat hét alatt felkészítsen 5 kilométer lefutására. Számomra, aki még soha a büdös életben nem futott két és fél kilométernél többet egyhuzamban, és abba is belehalt, felfoghatatlan az a garancia, hogy az edzésterv végén én képes leszek teljesíteni ezt a “maratoni” távot.

Azért kiteszem a hűtőre. Biztos, ami biztos.

De sokat nem filózok a dolgon, mert időközben életem más területein is változások történtek, és én épp egy netes randira igyekszem a Deák térre, ami az online társkereséssel tett próbálkozásaim utolsó esélyeként indul. A srácról annyit tudok, hogy 29 éves és Viktornak hívják. Jó, persze, leveleztem vele, de hát a többivel is leveleztem és ők is rendesnek tűntek, élőben mégse lett a dologból semmi.

A randin meglepően sok téma kerül szóba, egy pillanatra se unom a társalgást (ami már eleve nagyon jó és nagyon szokatlan attribútum egy netes randinál). A sportok is szóba kerülnek.

– Én általában jógázni szoktam – mesélem Viktornak, miközben a fröccsömet kevergetem egy szívószállal, amit nem is kellett volna elvennem, mit szennyezem én itt a környezetet, ugye, fut át az agyamon hirtelen. Az agyamon, ami amúgy is egy kicsit zavarban van. Mert ez a fiú érdekes dolgokat mond. És jól néz ki. És egy csomó kérdése van hozzám. És szimpatikus.

– Jógázni elég menő dolog – mondja ő.

– De igazából mostanában el akarok kezdeni futni – folytatom, és közben már átkozom is magam, mert alapszabály, hogy amit még nem kezdtem el ténylegesen csinálni, azzal nem dicsekszem vagy nem igazán hozom szóba. Mert hát beszélni, ugye, akármiről lehet.

– Tényleg? De jó! Futni én is szoktam! – lelkesül fel Viktor.

– És mennyit szoktál futni?

– Mondjuk egy Margitsziget kört – gondolkodik el.

– Hú. Hát az tőlem nagyon messze áll – nevetgélek zavartan. Ha tudná, hogy én a sziget egyik oldalát se tudnám végigkocogni… – Nekem 5 kilométer lenne a cél az edzéstervvel.

– Hát a Margitsziget 5.3 – mosolyog.

Aztán egy kicsit hallgatunk.

A futás legközelebb két randival később, a Városligetben kerül szóba ismét.

– Időközben elkezdtem az edzéstervet – csipogom neki lelkesen.

– Hú, igen? És mennyit futsz?

Zavarba jövök, annyira keveset.

– Igazából a futást és a sétát kell váltogatnom – hebegek. – Most még csak ilyen két perc séta, három perc futás dolgok vannak…

Bólogat.

– Jó az. Elméletileg így kell felkészülni rá.

Majd megint egy kis csend.

– Esetleg futhatnánk együtt valamikor – szólal meg végül.

Elgondolkodom.

– Rendben – mosolygok rá végül. – Próbáljuk meg.

***

A kapcsolatokban az a szép, hogy látszólag bárki képes rájuk. Mikor párokat nézek, nem az jut eszembe, hogy ehhez biztos valami különleges képzettség kell, amit aztán nagy nehezen átültetsz a gyakorlatba. Nem. Egy igazi, jól működő kapcsolat valami ennél sokkal egyszerűbb, sokkal magától értetődőbb dolog. Valami olyasmi, amit addig szabad csak csinálni, amíg jólesik, és különösebb kompromisszum nem létezik benne. Vagy csinálod, vagy nem. Nem baj, ha nem csinálod, bármikor megállhatsz, de az akkor már nem kapcsolat. Az már csak vegetálás. És egész más lapra tartozik.

Az első futás a szigeten számomra az újdonság varázsának csillámporában fürdik. Soha életemben nem futottam a Margitszigeten, Viktor nélkül azt se tudnám, hol kell lemenni a futópályához, és minden apró látványosságot (a vadasparkot az ott rostokoló gólyákkal; a japán kertet, ahol állítólag táblával jelzik, hogy tilos teknőst kitenni oda; a Palatinus strand hátsó fertályát, ahol valami furcsa bűz terjeng; azt a részt, ahol a futópálya keresztül vág az úton; és végül az edzőrészt a Margit-híd lábainál) lelkesen kommentálva fogadok. Igen, kommentálva, ugyanis új dolog számomra, hogy futás közben (ellentétben azzal, amit én egész életemben hittem) igenis lehet beszélgetni!

Új helyszín és új kihívás: a Margitsziget.

Igen, kedves tornatanárok – miért nem futottunk soha párban? Miért nem mutattátok meg nekünk, hogy két lány akár pletykálásra is használhatja azt a 12 percet? Lehet, az idejük nem ettől lesz a legjobb, de teljesen máshogy fognak állni ehhez a sporthoz. Ráadásképp: állítólag az ideális futótempó pont a beszélgetőtempó – vagyis az, amikor különösebb erőfeszítés nélkül még tudsz beszélgetni valakivel futás közben. Na, erre legyen szava, kedves Dr. Cooper!

Az újdonság varázsához tartozik természetesen az is, hogy nem egyedül futok. Mint ahogy erről már korábban írtam, az egyedüllét elég konstans szereplője az életemnek; párkapcsolatban tényleg soha nem voltam, bár egy-két jelentkező akadt, akikkel hosszabb-rövidebb idő után, szebb vagy undorítóbb kiadásban, de mindig véget ért az, ami elkezdett alakulni. Pontosan emiatt Viktorral kapcsolatban is sok fenntartásom van, és miközben vele vagyok, folyton megjelenik a fejemben a kétség, és pereg a gyanú, hogy vajon mi lesz a banánhéj, mi lesz az, ami gátat szab ennek az egésznek; mit fog mondani vagy tenni, amire nemet kell majd mondanom… De egyelőre futunk, csak futunk egymás mellett, meg kanyarodunk, aztán futunk megint, és én diktálom a tempót, az edzéstervemnek megfelelően, hol futás, hol séta. És egyre többször futunk, és egyre kevesebbszer sétálunk.

Már tudom, hol az ivókút, és tudom, hol érdemes nyújtani. Tudom, hogy néz ki a célvonal. Az univerzum épp valami megmagyarázhatatlan összhangban van önmagával, és Viktorral mindig pont akkor érünk a futásaink végére, mikor a zenélő szökőkút belekezd esti műsorába. Emlékszem rá, mikor randin voltam a szigeten, még valaki mással, régen, és borzalmasan éreztem magam. Arra is emlékszem, mikor Mr. B. elutazott, és én a Margitszigetre jöttem elgyászolni azt, ami lehetett volna. A szökőkút akkor is működött, és diadalmas vízsugarakat lőtt az ég felé, miközben én körbe-körbe jártam egy mély lyuk körül, amit a szívemen ütöttek.

Viktorral a kút peremén ülünk, mikor megkezdődik az első műsor. A lábfejünk majdnem beleér a vízbe.

– Mindig is úgy gondoltam, hogy olyan nyálasan romantikus ez, pároknak itt ücsörögni – vigyorog ő, miközben megszólal a zene.

– Mert az is – válaszolok neki; mosolygok, de nem rá nézek, hanem a vízsugárra előttem. – De mi megdolgoztunk érte.

A műsor igazán belelendül, mi pedig sietősen hátrébb húzódunk. A vízpermet már mindkettőnket teljesen eláztatott. A szökőkút sugarain vetítés kezdődik, három dimenzióban látjuk Budapest nevezetességeit. Jön a Parlament, a Hősök tere, majd a végén, a legvégén, a Margitsziget alakja. A zárókép pedig – jaj, nyálas, de hát ez van, gyerekek – egy szív.

Viktor mögöttem áll, átkarol. Megcsókolom.

Nem mi, de majdnem.

Október 8.

Hat hét edzés (és ismeretség) után eljön az igazi 5 km lefutása. Még mindig nem hiszem el, hogy képes vagyok rá, pedig a tervet becsületesen végigcsináltam – sokszor Viktor mellett kocogtam, de volt olyan is, hogy egyedül teljesítettem a napi távot, hiszen ő sem lehetett mindig mellettem. De ehhez a maihoz mindenképp csatlakozni akar, és én ennek határtalanul örülök.

Megnyomom a stoppert, és mi nekiindulunk. Jönnek a most már jól ismert tereptárgyak, már szinte rá se kell nézni a telefonomra, annyira tudom, hogy hány kilométernél járunk. Néhány embert leelőzünk, néhány minket előz le, néhányan pedig szembe futnak (mint például az a rejtélyes srác, aki egyik nap rám köszönt, mikor elhaladtunk egymás mellett, de nem ismertem fel, és a mai napig nem tudom, ki lehetett az!), a mi cipőink pedig a már jól begyakorolt ritmusban cuppannak egymás mellett a futópályára.

Már a táv háromnegyedén túl vagyunk.

– Furcsa – mondom Viktornak -, de nem érzem magam különösebben fáradtnak.

“Aha, az edzés”, gondolom magamban. És elégedett vagyok. Végre azt érzem, hosszú idő óra először, hogy valamilyen erőfeszítésem célba talált, és igen, most megkapom a méltó jutalmamat. Az életben egyszer végre valami jól működik.

– Van kedved a végén kicsit begyorsítani? – kérdezem. Viktor bólint.

Túl vagyunk az öt kilométeren. “Megcsináltam!”, villan át az agyamon, de a szigetkör picit hosszabb, így még nem végeztünk. A végén átváltunk a megbeszélt sprintbe. Olyan lelkes és energiával telt vagyok, hogy bár jóval magasabb nálam, még itt is lépést tudok tartani Viktorral. Úgy vágtatunk egymás mellett, mint két gepárd…

… aztán a megbeszélt fánál lefékezünk, és én Viktor nyakába ugrok, diadalmasan a magasba emelve a telefonomat, ami nem csak a mai győzelmet, hanem az elmúlt hat hét kitartó munkáját is dokumentálta.

Viktor szorosan fog, aztán letesz a földre. Kifulladva, száraz szájjal adunk egy gyors csókot egymásnak; mindketten le vagyunk izzadva és a fáradság is most ér utol bennünket, de az adrenalin ezt is hamar helyreigazítja.

Sétálunk és nevetünk. Hátat fordítunk a futópályának, és sietve célba vesszük a már jól ismert ivókutunkat.

December 31.

A Városligetben futok.

A Városligetben futok, egyedül.

És miközben futok, agyalok.

Életem első futóversenyére készülök.

Lényegében ugyanazt az edzéstervet csinálom, mint ősszel Viktorral, legalábbis megismétlem annak második felét. A jelenlegi tervem második edzése ez: nyolc perceket futok, majd két perceket sétálok, ezt háromszor váltogatom. Valahol a tizenkettedik perc környékén görcsös fájdalom hasít az alhasamba; olyan, mint mikor megjön, de ennek még nincs itt az ideje.

Csak rendetlenkedik a gyomrom. Ez viszont a Városliget közepén elég kellemetlen helyzet. Csüggedten pislogok a bokrok felé, amik ötven méterre találhatók mellettem. December 31-e van, egy darab levél se maradt már rajtuk természetesen.

Nagy levegőt veszek, és futok tovább. Nem rám vallana, ha megállnék és feltenném a kezem; különben is, akkor újra ki kéne jönnöm lefutni ugyanezt az edzést, pedig már majdnem a felén túl vagyok. Inkább behúzom magam a mentális célvonalba és majd elintézem a görcsölő hasamat utána, gondolom morcosan, és pörgősebb zenére váltok.

A Városligetben futok.

Minden perc csigalassan telik. És miközben futok, agyalok. Hova tűnt az a lelkesedés, amivel ősszel futottam? Hova tűnt a célbaérés mámora, az érzés, hogy egy újabb mérföldkövet hagytam magam mögött?

Viktorra gondolok és a Margitszigetre gondolok; a zenélő szökőkútra gondolok meg az ivókútra, meg a közös nyújtásra, meg a diadalmas és feldobódott közös hazasétálásra.

Hova tűnt…?

Körben futok a Hősök terén, próbálom kikerülni a fényképezkedő turistákat, bár egy idő után feladom; a zebránál kicsi köröket kocogok, várom hogy zöldre váltson végre a lámpa. Mikor eljön a két perc séta ideje, nagyot sóhajtok, és idegesen monitorozom a gyomromat. Majd letelik a két perc, és összeszedem magam az utolsó etapra.

Már kis utcákban kocogok, kutyapisit és néhány szatyros hajléktalant kerülgetve. A Hősök terét magam mögött hagyom, eltűnik a megkopott, egykedvű épületek homlokzatai mögött.

Január 8.

Szakadó hóban futok. Ha felnézek, a lámpák fénykörei mind olyannak tűnik, mint egy-egy kivilágított táncparkett, ahol a nagy tolongásban már egyetlen új hópehely sem férne el.

Mások lábnyomában futok; a cipőm hol beleillik a korábbi lenyomatokba, hol kíméletlenül eltapossa őket. Megfagyott jégre esett hórétegen futok; megtántorodom, aztán visszanyerem az egyensúlyom.

A Városligetben futok, emlékezetből, mert a fák közötti utakat most csak halványan sejtem. Csend van és békésen kanyargok a fehérségben. Csak ez a megülepedett kipufogó-szag ne lenne, ami lépten-nyomon az arcomba tolul, és aminek bűze olyan, mint a város külön, saját fejlesztésű kloroformja.

Nagy levegőt veszek, majd kifújom, bele a szám elé szorított sálba. Bepárásodik a szemüvegem. Most már olyan, mintha egy felhőben futnék.

Arra gondolok, hogy ma összesen huszonhat percet kell futnom és kettőt sétálnom. Ma pont annyi percet edzek, ahány éves vagyok. Aztán arra gondolok, hogy futás után gyorsan kell lezuhanyoznom és hajat mosnom és sminkelnem, mert hiába a hosszú nap, a fáradság, az edzés, és a szakadó hóesés, nekem este még randira kell mennem.

Randira “kell”, mert elvárom magamtól. Elvárom, hogy lépjek, hogy menjek, hogy tovább haladjak, akkor is, ha még keserű a szám íze és könnyebb lenne a sebeimet nyalogatnom. “Tovább, tovább”, gondolom, és ez úgy hangzik, mint az a nyüves ballagási dal.

Közben futok, meg-megcsúszok, és azon gondolkodom, milyen ironikus lenne a verseny előtt négy nappal lesérülni, mikor gyakorlatilag augusztus óta futok azért, hogy eljöjjön az a pillanat vasárnap. A pillanat, mikor életemben először becsületesen lefutok egy versenyt.

Nincs kedvem randira menni. Nincs kedvem ugyanazokat a kérdéseket megválaszolni, ugyanazokat a köröket futni megint. Mint ahogy nem volt kedvem kijönni se, eláztatni a cipőmet a hóban és bokáig merülni az útmenti latyakba; taknyosan szörcsögni, a bepárásodott szemüvegemet törölgetni…

… és mégis: elámulok a Liget szépségén, mikor nincs ott senki; mikor az a pár fa és a hóréteg és a kihaltság elég hozzá, hogy mesebeli élménnyé változtassa a mindennapit. Le akarom fényképezni a tavat, ami furcsa mód gőzölög (ennek a Széchenyiből jön a vize, vagy mi?), és ezért olyan, mint valami díszlet egy fantasy regényből. Akár a Trónok Harca is játszódhatna itt.

De nem állok meg. Ketyeg a stopperem.

És lehet ez akármilyen fura, de nem vagyok egyedül; minden áldatlan időjárási állapot ellenére vannak még más futók itt, néha feltűnnek a horizonton, néha egymásra pillantunk, mikor elhaladunk egymás mellett – félig megértően, félig sajnálkozva. Hopp, megint megcsúszom – óvatosabbnak kéne lennem, különösen a hídon.

Kiérek a Hősök terére. Gyerekkoromban mindig azt hittem, az egész tér valamiféle jégpálya; a kövezete úgy élt bennem, mint teljes egészében csúszós, kiszámíthatatlan felület, amin csak csetleni-botlani lehet. A tér most hófehér, és talán most haladok át rajta először életemben úgy, hogy olyan, mint amilyennek gyerekkoromban elképzeltem.

Szerencsére innen egy gramm havat se takarítottak még el.

Aztán megtörik a varázs: jön a zebra, a lámpa, az utolsó percek, és az ímmel-ámmal teljesített sprint, ahol a jégen most minden lépés felelőtlenség. A Hősök tere elmarad mögöttem.

Végül megállok, kifulladva, zihálva.

Hideg van, mégis izzadok. Fáradt vagyok, mégis erővel teli. Elégedett vagyok, de többre vágyó is. Kételkedő, mégis kitartó.

Belépek a lakásba és a tükörbe nézek. Ledobom magamról az összes ruhát, leveszem a kesztyűmet, a fejpántom alól előbukkannak összetapadt hajtincseim. Mindent ledobok magamról, az összes átizzadt ruhadarabot.

Azt hiszem, készen állok a versenyre.

Aztán ellépek a tükör elől.

Készülnöm kell a randira.

Utószó

A fájdalom elkerülhetetlen. A szenvedés választható.” (Murakami Haruki – Miről beszélek, mikor futásról beszélek)

Mikor még általános iskolába jártam, néhányszor kivittek futóversenyekre. Nem azért, mert én menni akartam; azt hiszem, inkább azért, mert a kerületben szervezett futóversenyen azért illett megjelennie bizonyos számú gyereknek per iskola. Én mindig is jó tanuló voltam, így gondolom, a tanárok logikusnak találták, hogy (a szépolvasó-, nyelvtan-, nyelvi-, szépírás-, meg ki tudja, hány verseny után) ide is engem delegáljanak. Én pedig mentem, mert a felnőttek azt mondták. És minden percét utáltam.

És tessék – nagyjából tizennyolc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ismét rajtvonalhoz álljak. Ezúttal azonban saját akaratomból.

Rajt előtt, mesefigurává lényegülve.

Sokan valószínűleg bolondnak tartanának, hogy egy januári vasárnap reggelen nem az ágyam kényelmét élvezem, hanem inkább taxiba ülök, és a HUNGEXPO-hoz vitetem magam másodmagammal, hogy aztán rajtszámot vegyek át, felvegyem a futópólót, bemelegítsek a közös gimnasztikán, majd beálljak a rajtolók közé, azzal a feltett szándékkal, hogy én most itt tél közepén öt kilométert fogok lefutni, odakinn.

Pedig január 13-án pontosan ez történik, és mikor megszólal a kürt, és én nekilódulok, csak vigyorogni tudok. Mindkét oldalon éljenző tömeg – jó, tudom, nem külön nekem éljeneznek, de én most valamiért mégis így érzem. Dóri barátnőm, akivel jöttem, máris messze jár; fél perc, és már nyomát se látom. Teljesen ismeretlenek vesznek körbe. Van, aki lazán beszélget a mellette futóval, meg olyan is akad, aki már az első kilométer után sétára vált. Megkerülöm őt, és lehagyom. Azonnal megmámorosít az érzés.

A rajtnál persze begyorsulok, hiszen húz a tömeg, de később sem akarok lassítani. Pedig sokszor ott a kísértés, nagyon is. De mindig meglátok valamit vagy valakit – egy küszködőt, akit már majdnem meg tudok előzni, egy sétálót, egy hangszórót, ami körül energikus zene dübörög, egy pici lejtőt – BÁRMIT – és futok és nem állok meg.

A táv felén vagyok túl, és, bár most nem nézem a részidőket, tudom, hogy gyors vagyok. Szokatlanul gyors. Fáradt is, persze. De, jövök rá, itt most ki kell tartanom. Akármilyen kemény is a helyzet – nem akarok megállni. Nem. Nem.

Sok minden jár a fejemben, miközben minden lépésért megküzdök. Eszembe jut, mikor Viktorral futottam a Szigeten, munka után, boldogan. Gondolatban még szólok is hozzá – mesélj, milyen napod volt? Eszembe jut Dóri, aki ki tudja, milyen messze jár, és aki december 31-én lefutott egy maratont. Csak úgy. Mert képes rá. Eszembe jut Barcelona, ahol Orsival futottunk a tengerparton, és szinte észrevétlenül teljesítettük túl a tervünket a hat kilométerrel. Eszembe jut a sok magányos edzés is – az esték, mikor munka után még tanítottam, és csak este nyolckor mehettem ki edzeni, mikor fújt a szél és már órák óta sötét volt és hideg. Mikor szakadt a hó és nekem másodjára kötődött ki a cipőfűzőm és nem voltam hajlandó megállni ezért. A pocsolyákat, olvadó hókupacokat kerülgetem, vagy éppenséggel átugrom rajtuk, és minden testrészemben érzem, ahogy virágba borul az a sok erőfeszítés; mámorító érzés, hogy amire készültem, végre itt van körülöttem, és én megharcolok vele, egyenlő félként; olyan nevezőként, akire érdemes fogadni.

Mikor úgy érzem, már nagyon fáradt vagyok, még egyszer rágyorsítok. Mert tudom: ha nem szerzek lendületet, mindennek vége. Akkor menthetetlenül lelassulok. Pedig már az utolsó kilométernél tartok.

Azon agyalok, vajon a többiek kint edzettek-e, vagy fűtött edzőtermekben. Azon agyalok, hogy a fenébe lehet maratont vagy félmaratont futni, ha már az öt kilométer is ilyen megterhelő. Azon agyalok, hogy kerülnek ide tizenegy éves gyerekek (az egyikük ráadásul a harmadik legjobb időt futja, mint később kiderül). Azon agyalok…

Hirtelen már nem agyalok. Az utolsó 50 méteren vagyok, és a kanyarban megpillantom jó barátnőmet és volt kollégámat, Dylant, aki lelkesen integet nekem. Rávigyorgok, és integetek neki. Balra kanyarodok, vissza a pavilonba…

… és megzizzenek a célvonal látványától, főleg, mivel olyan időt mutat, amit el se akarok hinni. És mikor már azt hiszem, nincs bennem több energia, a lábaim sprintbe váltanak, mint ahogy ősszel a Szigeten, az utolsó kanyarban tették.

A célvonalba szó szerint beugrok. És nevetek. Nevetek, miközben a nyakamba akasztják az érmet. Nevetek, mikor a kezembe nyomják az almát. Nevetek, mikor a hevenyészett sportbolt mellett a müzliszeletemet rágcsálom a földön ülve, elmélyülten, és megpillantom az aggódó Dórit, aki engem keres a tömegben. Nevetek, mikor átölelem Dylant, aki kibumlizott ide hozzánk, szurkolni. És nevetek, mikor a mobilomra kapott végeredményt nézem: az öt kilométert 27:36 alatt futottam le.

Ami pontosan két perccel jobb az eddigi legjobbnak tartott eredményemnél.

És abba a két percbe most minden belefér, amit nem tudok szavakba önteni.

A két gyalogkakukk.

***

Olyan sok mindenért küzdhetünk.

És azt hiszem, a legfontosabb dolog, amit a futásból megtanulhatok, az az, hogy nem szabad feladni. Ez a sport lassan-lassan (tényleg nagyon lassan!) megtanít rá, hogy még ha túl sok olyan dolog is létezik az életben, ahol az erőfeszítés nem feltétlenül térül meg (vagy legalábbis nem lineárisan, és nem egyenes arányban azzal, amit mi beletettünk az egészbe), mindig lehet találni olyan területeket, ahol ennek pont az ellenkezője lesz igaz. A futás számomra egyszerű, és meglepően kielégítő. Mikor a versenyen futottam, minden lehagyott ember, minden versenyző, aki sétára váltott, erősebbé tett. Talán először éreztem magamban valamiféle dac-féleséget, ami nem engedte, hogy megadjam magam a gyengeségnek.

“Nem állok meg.

Nem sétálok.

Nem.

Azért sem.”

Ha teljesen őszinte akarok lenni magamhoz, azt kell, hogy mondjam, hogy ez az érzés: a dac, a makacs kitartás érzése eddig szinte teljesen ismeretlen volt számomra. Krízishelyzetekben mindig sokkal inkább voltam hajlandó összezuhanni és feladni, pont, mint a Cooper méréseken, vagy mint azon a régi versenyen, a Bikás parkban, iskolásként. Ám ezen a versenyen az vágtatott keresztül rajtam, hogy igen, minden megtett kilométer mögött kemény munka áll, és egyáltalán nem véletlen, hogy ma itt vagyok és olyan időt futok, amilyet. 955 női induló közül a 64. lettem – ez jobb helyezés, mint amiről valaha is álmodni mertem.

A futás nekem egy olyan terület, amihez időről időre visszatérek, amivel időről időre randizom egyet. Arra is gondolok, hogy mikor a futásról beszélek, én valahol a párkeresésről beszélek; erről a küzdelemről, amiben olyan sokan benne vagyunk, amit csinálunk, görcsölő gyomorral és egyedül, mert ha nem csináljuk, akkor az már nem futás… Nekem ez van a célvonalban – másnak talán más, de mindannyian futunk valami felé, egy kitűzött cél felé, amit csak mi látunk talán.

Hozzá kell tennem, hogy a futás, természetesen, nem tökéletes. Nem mindig megy ugyanúgy, hiába edzel rendszeresen. Mindig van olyan, hogy a tervezett öt kilométer helyett csak hármat tudsz lefutni. Vagy rosszabb időt futsz, mint hetek óta bármikor. Vagy egyszerűen nincs kedved kimenni és nekiindulni. Fáj az oldalad, elkezd esni az eső, rosszul veszed a levegőt, és végül vagy feladod, vagy morogva hajítod az edzőcuccot a szennyesbe, hogy akkor minek is edzettél eddig?

Ez a része a futásnak kísértetiesen hasonlít az emberi kapcsolataim egyik kiállhatatlan aspektusára. Az emberekkel ugyanis nem mindig alakulnak egyenletszerűen a dolgok. Ha én sokat teszek bele egy kapcsolatba, amit szeretnék életben tartani, az még nem biztos, hogy megtérül. Ami tuti, hogy minél inkább távolodik tőlem a másik, én, természetemből adódóan, annál többet fogok megtenni azért, hogy mellettem maradjon. És ez az életben nem egy garanciális taktika. Sőt – én többször tapasztaltam, hogy végül pont az ellenkezője történik annak, mint ami az eredeti cél volt.

A futással kapcsolatban még “csak” öt kilométerig jutottam. Ha minden igaz, tavasszal már egy hosszabb távra készülök majd, 7.5 kilométerre. Azt hiszem, mind a távoknak, mind a megtanulandó leckéknek bőven az elején járok még. A minap kimentem kocogni, és három kilométernél fel kellett adnom – csalódottan, frusztrálva, magamat átkozva, és értetlenül – ha lefutottam egy versenyt, miért nem tudom ugyanezt az eredményt hozni saját magam társaságában is? Szóval jelenleg (többek között) azt is tanulom, hogyan ne utáljam magam, ha valamiért nem sikerül a kitűzött távot vagy kitűzött időt teljesítenem. Ha folytatom a futást (és jelenleg ez a terv), akkor valahol el kell majd fogadnom azt, hogy nem mindig dönthetem meg a saját rekordjaimat. Nem szólhat minden nap önmagunk meghaladásáról, és nem lehetünk mindig erősek sem – de ennek a megemésztése számomra valahol nehezebb, mint erősnek maradni.

Az optimizmus és a saját magamba vetett hit általában távol áll tőlem. Ma sem tudnám megmondani, mi vett rá azon az augusztusi napon, hogy belevágjak az edzéstervbe. Azt hiszem, főképp a kíváncsiságot okolhatom – egyszerűen csak meg szerettem volna látni, végig tudok-e csinálni valami ilyesmit. Viszont ha megnézem az érmet, amit a tél közepén rendezett versenyen kaptam, és végiggondolom az augusztus óta befektetett munkámat, akkor rá kell jönnöm, hogy ártatlan kíváncsiságom időközben átlényegült valami mássá. Mert valami ilyen, önbizalom-gyanús gondolat formálódik a fejemben:

Ha ki tudok menni futni a -3 fokban, ha ki tudok menni sötétben, ha ki tudok menni egyedül; ha így végig tudok csinálni egy edzéstervet és ha így neki tudok vágni egy versenynek, ahol életem legjobb idejét futom…

… akkor ezek alapján úgy is állhatnék az élethez, hogy igazából bármire képes lehetek, nem?

És ezúttal bizony nem csak a futásról beszélek.

További tekergő utak (Városliget)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

20 − 3 =