Göteborg 2019

Unicumos Lagom, avagy ne sírj, Göteborg – 1. rész

Előszó

Előrébb tolom a tálcámat a fém sínen és végignézek a jólismert kínálaton. Rövid mérlegelés után magabiztosan rámutatok a választott ételre majd a pénztárhoz megyek. Felmutatom a kedvezménykártyámat, és megkapom érte a jussomat, egy csészét, amibe majd kávét tölthetek. Fizetek, keresek egy szabad helyet a hosszú, fehér asztalok mellett, majd ránézek velem szemben ülő barátnőmre.

– Utólag is boldog szülinapot, és előre is jó utazást nekünk! – szól a pohárköszöntő.

Egymásra vigyorgunk, és elkezdjük rágcsálni a húsgolyókat.

Pontosan két hónap múlva Göteborgba utazunk. Mi mással ünnepelhetnénk ezt az eseményt, mint egy ebéddel az IKEÁ-ban?

***

Jó, az az igazság, hogy mással is ünnepelhetnénk, ha épp kedvünk támadna rá. Például vásárolhatnánk a H&M-ben, vezethetnénk Volvo-t, lehetnénk depressziósak télen (hopp, várjunk csak, ez megvolt!), nézhetnénk Ingmar Bergman filmeket, újraolvashatnánk a Tetovált lányt, vagy épp a Harisnyás Pippit. Énekelhetnénk ABBA dalokat, tömhetnénk magunkba Daim csokit, vehetnénk egy kis lazacot vacsorára, és hívhatnánk a kávészünetet fikának, az életfelfogásunkat meg lagomnak.

Svédország gyerekkorom óta jelen volt az életemben, több színtéren is. Mivel családom két tagja (nagynéném, illetve a keresztanyukám) is Svédországban él, mióta az eszemet tudom, valahol mindig is természetesnek számított, hogy a családom és az ország között fennáll egy laza, de magától értetődő kapcsolat. Gyerekként hozzá voltam szokva, hogy karácsonykor svéd nyelvű adventi naptárat kapok postán Stockholmból (amiből persze egy szót sem értettünk a testvéremmel, de nagyon jól szórakoztunk, mikor megpróbáltuk felolvasni az ablakokban található kis versikéket), meg hogy némely ruhámon koronában van feltüntetve az ár. Azt az akadályt is vennünk kellett, mikor első számítógépünk svéd operációs rendszerrel futott – én bizony előbb tanultam meg a gyakran használatos parancsokat (Avsluta – Mégse, Ja/Nej – Igen/Nem, Fortsätta – Tovább, stb….) svédül mint angolul. Nagynéném jóvoltából mindig vittem az iskolába Marabou meg Aladdin csokit, utóbbinál jó móka volt, mikor a négynyelvű (svéd, norvég, dán, finn) magyarázat alapján megpróbáltuk kitalálni, melyik bonbon milyen ízű lehet, és melyikben van ugye alkohol, mert az fúj. Mind a nagybátyám, mind a keresztapukám svédek, Anders és Harald névre hallgatnak – igaz, sokkal többet nem is tudok róluk a keresztnevüknél.

Harisnyás Pippit ki ne felejtsem!

A helyzet ugyanis a következő: a családi kapcsolatok ellenére soha életemben nem jártam Svédországban. Bár gyerekoromban többször is meg lettünk hívva, valahogy soha nem éltünk a lehetőséggel – mivel nem volt szoros kapcsolatom családomnak ezzel a részével, és mivel a szüleim, akikkel gyerekként magától értetődő az utazás, nem hajlottak arra, hogy három havi fizetésüket költsék el Svédországban egy hét alatt, így én se mentem. A családi kapcsolatok pedig, bár a háttérben megmaradtak, az évek múlásával halványodni kezdtek, illetve egyik fronton teljesen meg is romlottak. Én jórészt megfeledkeztem Svédországról, és azon kívül, hogy párhavonta ellátogattam az IKEÁ-ba, illetve, hogy boldogan elugráltam bármilyen ABBA dalra, ha meghallottam, nem is nagyon maradt semmilyen kapcsolatom az országgal.

Aztán nagyjából két éve rájöttem, hogy jelen élethelyzetemben az a legokosabb, ha a pénzemet utazásra költöm, mert idegen országok meglátogatása különös energiákat szabadít fel bennem. Miután eljutottam a Közel- és a Távol-Keletre is (Emírségek, Omán, Japán), valamint miután a környéket is elkezdtem túrázgatva bejárni (Szlovénia, Ausztria, Lengyelország) rossz szokásom lett, hogy amint visszajöttem egy útról, elkezdtem tervezni a következőt. És így, egy szép napon, szöget ütött a fejembe: miért ne mennék Svédországba?

“Mert sötét és hideg”, mondotta volt az egyik angoltanítványom, aki jót derült rajta, hogy én pont ebbe az országba szándékozom utazni. Csípőre tett kézzel utasítottam rendre, miközben nagy hangon bizonygattam, hogy igenis, Svédország jó hely, nyáron pedig igazán nem hideg és nem sötét. Ráadásul akkor már elkapott a gépszíj és úgysem volt megállás: pár hónappal korábban elkezdtem svédet tanulni, ami az angoltudásomnak köszönhetően szórakoztatóan könnyűnek bizonyult. Már tudtam, hogy a polc svédül az hylla (az IKEÁ-ban lehet ám villogni az ilyenekkel!), meg hogy a svédasztal svédül az smörgåsbord (szó szerint “szendvicsasztal”). Egy hónappal az utazás előtt olyannyira elvetemedtem, hogy már tanárhoz is jártam, és azon kaptam magam, hogy svédül rendelek kávét az órán (szituációs feladat) meg hogy svédül hallgatok ABBÁ-t (önszorgalom).

Az úticélom Göteborg lett, Svédország második legnagyobb városa (570.000 lakossal a városban és egymillióval a környező térségben), ami nem mellesleg lassan harminc éve keresztanyukám, Erika lakhelyéül is szolgál. Mivel a családomban minden másfél emberre két tanár jut, nem meglepő, hogy Erika is ezzel foglalkozik odakinn – a közelmúltban egy gimnáziumban, mostanában pedig egy általános iskolában tanít svédet. Egyedül él, és mivel állítása szerint örül a társaságnak, óvatosan megkörnyékeztem – nem-e lehetne, hogy…

Irányba állok.

Mint eddig minden külföldön élő ismerősöm, Erika is borzasztó nyitottan állt a látogatás kérdéséhez, és azonnal igent mondott, amiért nagyon hálás vagyok neki. Nekem már csak annyi dolgom volt, hogy ránézzek a repülőjegyekre, megfogjam Ági barátnőmet előző munkahelyemről (akit innentől kezdve Dylan néven fogok szerepeltetni, ne lepődjetek meg, egyszerűen én így hívom), majd kevélyen levegyem a könyvesbolt polcáról a Lonely Planet Svédországot taglaló kiadványát. Mire észbekaptam, útban voltam Svédország felé – egy 60 napos Duolingo streakkel, az évek alatt gondosan eltett koronával, a hátizsákommal, meg persze örökké hűséges gurulós bőröndömmel.

Ja – és természetesen Dylannel!

Don’t go wasting your emotion…!

1. nap – Budapest – Göteborg

Szélesen vigyorgok a ferihegyi istállóban, pedig tényleg rühellem a fapados beszállítási módszert, amire az elmúlt években sem sikerült valami épkézláb nyugat-európai megoldást találni. De a vigyorom nem is az istállónak szól, hanem a mellettem álló svéd hölgynek, aki (velem ellentétben) a nem elsőbbségi beszállást garantáló sorban áll, és a mi sorunkban álló férjének (?) panaszkodik.

Mielőtt azt hinnétek, hogy túlteng bennem a káröröm, elárulnám, hogy nem azon somolygok, hogy a Wizzair 45 eurót fizettetett vele a beszállásnál a plusz csomagok miatt. Hanem azért, mert megértettem, amit mondott, pedig egy szó se hagyta el a száját angolul! Igaz, a számokat annyit ismételtem a svédórán, hogy eléggé boldogtalan lettem volna, ha szegény kis 45-öst nem hallom ki a párbeszédből, de akkor is… Magamhoz ölelem ezt a kis sikerélményt, és csillogó szemekkel lépek a fedélzetre.

Dylan hamarosan lezuttyan mellém, és kellemes nyugalomban repüljük le azt a nagyjából két órát, ami Göteborgot Budapesttől elválasztja. Mikor ereszkedni kezdünk, tágra nyílt szemmel bökdösöm útitársamat.

Alattunk végtelennek tűnő fenyőerdők bukkannak ki a felhők alól, a távolban pedig a tenger csillog. Bár Erika délelőtt arra figyelmeztetett minket, hogy esik az eső, ennek most nyoma sincs, és mi szikrázó napsütésben landolunk a Göteborg Landvetter repülőtéren. Húsz perccel később már a Flygbussarna helyi járatán ülünk a kis transzferjegyünkkel. “Vuxen, tur & retur” hirdeti rajta a felirat. A “vuxen” jelentése felnőtt (bár én első körben inkább tippeltem “róká”-nak), a jegyünk pedig oda-vissza szól. Fejenként 215 koronába, vagyis 6500 forintba kerültek.

Az első percekben nem tudunk betelni a látvánnyal. Óriásplakátok és szalagkorlátok kígyózása helyett itt a fentről látott fenyőerdőben tekergünk jódarabig.

– Mennyivel másabb ez, mint otthon – csóválom a fejem, és a magyar gyorsforgalmi útra, na meg a visszataszító óriásplakátokra gondolok.

Dylan egyetért.

– Mennyi fa… – réved ki az ablakon, majd mindketten teljes izgalomba jövünk, mikor egy erdőben megbúvó tó felszínét látjuk megcsillanni.

– Gyönyörű… – sóhajtok. De azért a rosszmájúság is kibújik belőlem. – Persze, kell is ennyi fa a bútorkészítéshez…

Mikor felbukkan a város, rögtön egy izgalmas arcát mutatja felénk: hullámvasutak és egy nagy óriáskerék törnek elő a fák közül. A város szélén helyezkedik el ugyanis a Liseberg vidámpark, Skandinávia legnagyobb vidámparkja, mely 1923 óta szórakoztatja a nagyérdeműt. Mi tátott szájjal bámuljuk a függőlegesen lezuhanó hullámvasutat, majd mire észbekapunk, buszunk már meg is állt és mi leszállunk a Nils Ericson buszterminálnál. Svéd földet ér a lábunk, és némi tanácstalan toporgás után arra is rájövünk, hogy a fából készült falnak tűnő képződmény a hátunk mögött valójában fotocellás ajtó. Szégyenlősen mosolyogva lépünk be rajta. Bent is egy csomó minden van fából. Baromira tetszik.

Egyik első képünk a városról: a Fontänbron híd a buszpályaudvar közelében.

Az első kihívás, amit meg kell oldanunk, a tömegközlekedésre jogosító jegyek megszerzése. Önként vállalkozom a vásárlásra, bár még nem merem használni a svéd tudásomat – túl sok bennem a kérdés a jegyeket illetően. Egyszer használatosak, és 90 percig érvényesek, tudom meg a hamvasszőke és világos szemű lánytól a pénztárban. Egy jegy 32 korona (kábé 900-1000 forint), én veszek négyet, majd arra a jótanácsra gondolok, amit egy itt élő magyar lány, Anna osztott meg velünk pár nappal ezelőtt: nem kell ám mindenhol érvényesíteni őket. Ellenőr nem sok van, de ha van is, egyenruhát hordanak, fekete cuccokat és fehér sapkát. Én szívesen látnék egy ilyen ellenőrt, de költséghatékonysági meggondolásból talán mégis úgy jó, ha kikerüljük őket.

Úgyhogy a jó budapesti módit követve felugrunk egy szimpatikus buszra, és bliccelgetve átrobogunk egy hídon Hisingenre, ami tulajdonképpen egy sziget (bár ezt csak később tudjuk meg Erikától). Itt található a hajóépítő múlttal rendelkező Eriksberg városrész, ahol keresztanyukám lakik. A busszal olyan, felettébb szórakoztató megállókat hagyunk magunk mögött, mint a Pumpa utca (Pumpgatan) vagy a Szivárvány utca (Regnbågsgatan) – illetve napunk végén még belefutunk egy Grönsakstorget nevű megállóba is, amit nemes egyszerűséggel Zöldség térnek tudnék fordítani.

Péntek délután van, de Erika még nincs otthon, mivel épp továbbképződik az iskolában, ahol dolgozik. Instrukcióit követve felkutatjuk a házat, én pedig hamarosan már egy digitális kaputelefonnal nézek farkasszemet.

“Sök efternamn”, áll az egyik gombon. Hála égnek, hogy belekukkantottam a svédbe – szerencsére gyorsan kitalálom, hogy ezzel a gombbal tudok rákeresni az itt lakók vezetéknevére. Lapozgatni kezdek, majd megállok a célszemély nevénél: E. Anderssonnál, Erika földszinti szomszédjánál.

Az E., csak hogy tisztázzuk, nem valami egzotikus svéd keresztnevet takar, hanem az ízesen magyar “Etelká”-ra utal. Etelka Andersson, mint egy svéd dráma oda nem illő, külföldi mellékszereplője, az első csengetésre és egy kérdés nélkül enged be minket.  Göndör haja van, és beszédén néha érezni a svéd nyelv hatását (például “aha!” helyett hajlamos a “jahaa!” reakciót használni), de vitathatatlanul magyar – és, nem utolsósorban, segítőkész!

Kezében kis bejárati kulcs fityeg.

– Tudjátok, melyik lakásban lakik Erika? – kérdezi tőlünk.

– Nem igazán – mosolygok vissza. – Svédországban is most járunk először.

Említettem már, mennyire imádok először járni egy országban?

Etelka felkísér minket a megfelelő ajtóhoz, kinyitja nekünk azt, majd magunkra hagy minket –  első látásra egy IKEA katalógusban. A nappali szép tágas, falai fehérek, L alakú szürke kanapé fut végig két fala előtt, a harmadikat pedig szinte teljes egészében elfoglalja egy óriási ablak meg az erkélyajtó. A konyhában hatszemélyes fekete ebédlőasztal, a hűtő akkora, hogy két szárnya is van, és úgy nyílik, mint egy ruhásszekrény. A hálószobánkban magas franciaágy, szinte úgy kell rá felmásznunk. A gurulós bőröndöt elengedjük, kilépünk az erkélyre, és megbámuljuk a Göta älv folyót, ami a tengerből folyik be ide a városba. Felette sirályok rikácsolnak szüntelenül. A nap töretlenül süt.

Dylannel lehajítjuk a hátizsákokat, átpakolunk a kicsi táskáinkba, és már trappolunk is a belváros felé. Este fél hat van – Erika pedig egy kávézó előtt vár minket valahol.

Élvezkedünk és parolázunk a sirályokkal 🙂

***

Mikor sietősen belépek a megadott étterem ajtaján, egyenesen szembe találom magam Erikával, akit lassan egy éve nem láttam – tavaly Budapesten találkoztam vele és Anna lányával utoljára. Széles mosollyal és egy bögre kávéval üdvözöl minket, majd kilépünk az utcára és az ott elhelyezett asztalok egyikéhez telepszünk le.

– Mit szeretnétek enni? – kérdezi rögtön keresztanyukám, aki eltökélte, hogy minden földi jóval megetet minket, amíg itt vagyunk. A kávéba mindketten beleegyezünk.

– Svéd kávé jó lesz? – kérdezi. – Hosszú kávé nagyon kevés tejjel.

Jó lesz, persze. Kapunk még rákos szendvicset és lasagnát is, amihez “ingyen” kis salátabár is jár. Mikor töredelmesen bevallom, hogy nagyon szeretném kipróbálni a híres svéd fahéjas tekercset, a kannelbullét, az is rákerül a számlára. Pofátlan verebeket hessegetve, szikrázó napsütésben eszegetünk, míg Erika felvilágosít minket a főbb látnivalókról. A hátunk mögött pont kettő is akad, így Dylannel meg is egyezünk abban, hogy az egyiket még ma felfedezzük.

Kaffe och kannelbulle

– Akkor otthon találkozunk! – búcsúzik el tőlünk Erika. Megígérem neki, hogy jelentkezünk, mikor hazaindulunk, majd hátraarcot csinálunk és megindulunk az egyik utcán a Slotsskogen park felé (a neve egyébként kastélyerdőt jelent). Amint beérünk, egy hatalmas tisztás fogad minket, ami tele van füvön ücsörgő fiatalokkal. Vannak, akik mini grillkészletet is hoztak magukkal – mint később megtudjuk, ezeket lehet így egyben kapni a boltban, amúgy egyszer használatosak. Meleg van, de annyira azért nem, hogy nagyon nekivetkőzzünk, egyesek viszont félmeztelenül fetrengenek (fiúk) vagy lenge szoknyákban illegetik magukat (lányok). Most látjuk talán először azt, amit már az angoloknál megfigyeltem, nevezetesen, hogy teljesen más fogalmaik vannak a “hűvös” és a “kellemesen meleg” szavakról. Látszik, hogy a napsütést nagyon megbecsülik, olyan, mintha a fél város itt lenne. Mi nem győzünk fotózni és vigyorogni.

Piknikező fiatalok a parkban.

A fél város a szabadban!

Épp egy tó felé közeledünk, mikor ismerős zene üti meg a fülünket.

“You can dance

You can jive

Having the time of your life”…

Dylannel egymásra nézünk. Igen – egy háromfős lánycsapat a “Dancing Queen”-t üvölteti mellettünk.

Az órámra nézek.

– Nincs öt órája, hogy megérkeztünk az országba – jelentem be diadalmasan.

Büszke vagyok a svédekre.

***

Az egyik ok, amiért ellátogattunk ebbe a parkba, közvetetten közép-európai csóróságunkból fakad ebben a (nem annyira) diszkréten túlárazott országban – magyarán szólva igyekszünk előnyben részesíteni az ingyenes programokat. Mára azt találtuk ki, hogy megtekintjük a Slottsskogenben található vadasparkot/állatkertet, ami – igen, kitaláltátok – egy koronánkba se kerül. Lassan eltávolodunk a tömegtől, és először egy fókamedencénél cövekelünk le, amiből lépten-nyomon kibukkannak a kis, gömbölyű fejecskék.

A ketrecen tábla figyelmeztet: azért a fókák is vadállatok, ha nagyon nyúlkálsz, lehet, egy pár ujjal kevesebbet találsz majd a kézfejeden.

“A fókák ragadozók! Harapnak.”

Miután lekanyarodunk a főútról a hirtelen beállt csendben szarvasbőgést hallok. Bár még sose hallottam élőben, valahogy rögtön tudom, hogy ez az. Dylannel egymásra nézünk, és csendben mászunk egyre feljebb a domboldalon…

… míg meg nem érkezünk egy nagy kifutóhoz, ahol egy egész szarvascsalád ténfereg. Mindközül a legaranyosabb természetesen az egyetlen kicsi, akire néha rájön az ötperc meg a kilométerhiány, és nagyokat szökellve szaladgál körbe, míg bele nem ütközik az anyjába. Elbűvölve fényképezzük, és nem is nagyon beszélünk. A nap már lassan eléri a horizontot, és az arany fényben még jobban érvényesülnek ezek a gyönyörű állatok.

Wi not trei a holiday in Sweeden this yer ?

See the loveli lakes

And mani interesting furry animals

Tovább sétálunk a szinte teljesen néptelen vadasparkban, és még jópár szarvasfaj képviselőit megbámuljuk. Őszintén szólva nem is tudtam, hogy ennyi féle létezik ezekből az agancsos állatokból – csak két fajtát ismerek fel biztosan és tudom őket megnevezni magyarul, a pettyes hátú dámvadokat illetve a hatalmas, méltóságteljes jávorszarvasokat, akik teljes lelki nyugalommal legelésznek tőlünk egy méterre. Nagyjából lóméretűek. Nem szívesen futnék velük össze egy sötét sikátorban.

Including the majestic moose

Mynd you, moose bites Kan be pretti nasti

A vadaspark utolsó állomása a pingvinlak, ahol sajnos elég elhasznált delikvensekkel találkozunk, ráadásul a kifutó körül olyan gyomorforgató halszag terjeng, hogy mindketten jobbnak látjuk hamar tovább állni. Kibaktatunk a parkból, és még utoljára megbámulunk egy abszolút közkinccsé nyilvánított gyümölcsöst, ahol körte, alma, illetve cseresznye (vagy meggy?) érik az alkonyi nyugiban. A fák között kis asztalok, kis székekkel, hogy ha szeretnél, ki tudj ülni csemegézni. A gyümölcsös mellett rögtön találunk egy szabadtéri edzőtermet is. Itt az egészségnek a fele se tréfa!

A kedvenc gyakorlatom, az UPPHOPP!

(Vagy ahogy Mézga Aladár mondaná: UgPad.)

A nap utolsó sugarainál szállunk fel egy buszra, ami egyenesen hazavisz minket. Erika pont felhív, mikor leülök az egyik helyre.

– Na merre jártok?

– Most szálltunk fel a buszra a végállomáson.

– Hát oda meg hogy kerültetek? – jön az őszinte csodálkozás a vonal túlsó végéről.

– Hát sétáltunk – mosolygok a telefonba, majd letesszük. Vajon miért hívott fel, gondolkodom, hiszen nincs még késő, csak most ment le a nap…

Az órámra nézek. Negyed tizenegy van.

Jahaa, gondolom. Ezek szerint itt egy kicsit tovább lesz világos…

Hanyattdőlök az ülésen, és ahogy elrobogunk a szivárványokról, pumpákról, meg zöldségekről elnevezett megállók előtt, nagyot nyújtózkodom.

Vi är i Sverige!

Svédország nyáron. A nap nyugszik 22:00-kor.

2. nap

Melyen kiderül, hogy miért látványosság a fingó malac, hogy van-e Etelkánál pumpa, illetve, hogy ki is az a “Hejhej!”

Lassan pislogva nyitom ki a szemem, boldogan hallgatva az ordibáló sirályok kórusát az ablakunk előtt. A félig-meddig sötétített ablakon keresztül látom, hogy már világos van, új nap kezdődik…

Ránézek az órámra, ami 04:30-at mutat, erre pedig pislogok párat.

Nos, igen. Svédországnak ezen a felén ilyentájt 18 órán keresztül van fenn a nap. Ami azt jelenti, hogy este tíz körül nyugszik, majd hajnali négykor már kel is a nyomorult. Ez pedig azt is jelenti, hogy még fél tizenkettőkor sincs teljesen sötét, sőt, éjfél után is inkább tűnik az ég szép sötétkéknek, mint feketének, valamint az is megállapítható, hogy hajnali háromkor már pirkadattal számolhatunk. Ez, ahogy a fenti képből is látszik, alaposan összezavarja a belső órámat, annál is inkább, mivel előző este – a hosszantartó világosságnak, a hazai bornak, a beszélgetésnek, meg persze az elhúzódó lazacvacsorának köszönhetően – hajnali egy körül kerültünk ágyba. Ehhez képest a fél ötös kelés elég meredek, úgyhogy megpróbálok visszaaludni, és reggel hétig még sikerül időt nyernem magamnak.

Mikor végre kikelek az ágyból, egy bögre teával kitelepszem az erkélyre. A tegnapi szikrázó napsütésnek nyoma sincs, most mindenfelé fenyegető, szürke felhőket látok. A sirályok kicsit zavarodottan keringenek a nagy szélben, és minden jel arra mutat, hogy hatalmas eső van készülőben a fejünk fölött. Göteborg zárkózott csöndbe burkolózik, én pedig tehetetlenül nézem, ahogy lassan hullani kezdenek az esőcseppek.

Göteborg sír.

Lassan Dylan és Erika is felébrednek, és a rossz időre való tekintettel ráérős reggelit tartunk magunknak. Én ismételten lecsapok a lazacra (ha jól számolom, pár nap alatt egy egész évi adagot ettem meg belőle), és a második bögre teámra, amihez, biztos ami biztos, még egy kávét is hozzácsapok. Az időjárás teljesen elszemtelenedik odakinn. A radarképen látjuk, hogy egy fél Svédország méretű viharfelhő van elvonulóban felettünk, ami kitartóan halad Stockholm felé, de egész délelőtt minket fog boldogítani.

Körbeülünk a nappaliban, és beszélgetéssel ütjük el az időt. Nagyon érdekel, milyen lehet itt élni.

– A svédek elég zárkózottak – véli Erika, aki közel harminc éve lakik Göteborgban. – Nehéz velük szoros barátságokat kötni. De ha valaki rászorul, azt nagyon tudják támogatni. Senkit nem hagynak hátra. Ez mindig is szimpatikus volt bennük.

– Tényleg? Jó az egészségügy?

– Á – legyint Erika. – Meghalsz.

Döbbenten pislogunk rá.

– Mármint ha háziorvoshoz kéne menned. Nagyon nehézkesen működik a rendszer. De ha egyszer már benne vagy, akkor valóban nagyon színvonalas.

A kórházra gondolok, amit előző este a buszról láttam, és ami piros téglás falaival inkább emlékeztetett egy bentlakásos lányiskolára, mint egészségügyi intézményre.

Természetesen van itt még egy égető kérdés, mégpedig a bevándorlók befogadása és az integrálásra tett kísérletek. Erika óva int minket például attól, hogy a Nordstan nevezetű bevásárlóközpontnál őgyelegjünk estefelé, mivel állítása szerint nagyon sok “rossz arcú” fiatal gyülekezik olyankor a környéken. Való igaz, hogy már első látásra feltűnt, mennyire nem homogén Göteborg lakossága: a jellegzetes, szőke svédekkel simán vetekszik a láthatóan Szíriából és környékéről érkező népesség.

– A svédek azért eléggé maguk alatt vágják a fát ezzel – mondja Erika. – Egy bevándorló családban például sokkal több gyerek születik, míg a svédek között egyre gyakoribb az egyedül élés illetve az, hogy nem vállalnak gyereket. Ráadásul egy csomó szolgáltatáshoz, amiért a svédeknek vagyonokat kell fizetniük (pl fogszabályozás) egy bevándorló ingyen, vagy nagyon nyomott áron hozzá tud jutni.

Az a benyomásom, hogy Svédország kicsit átesett a ló túlsó oldalára a bevándorlási hullám érkezésekor. Mivel alapjáraton nem gondolom, hogy elég információval rendelkezem a bevándorlás témájáról ahhoz, hogy határozott véleményt mondhassak róla, csak a józan paraszti eszemre hivatkozhatom a kérdésben. Ezt a dolgot ráadásul nehezíti, ha az ember egy olyan országból jön, ahol a bevándorlás eldémonosítását szervezett népbutításnál illet választások megnyerésénél hasznosítják (elég nagy sikerrel). Engem soha, semmilyen atrocitás nem ért egyetlen külföldi részéről sem, és a kultúráink különbözősége inkább vonz, mint taszít. Az egyetemen volt egy muzulmán szaktársam, akinek egyszer óra közepén kezdett el pittyegni a telefonja. Szégyenlősen lenyomta az emlékeztetőt.

– Bocsánat, csak az ima idejét jelzi – nézett körbe, mire mindenki elmosolyogta magát.

– Itt bezzeg kimászkálnak az óráról azzal az indokkal, hogy vécére kell menniük, akkor imádkoznak – háborog Erika. Ami pedagógus szempontból valóban bosszantó lehet napjában többször, ugyanakkor rossz úton jár az, aki a vallásuktól akarja megfosztani az embereket. És Svédország, hiába nagyon haladó, még nem találta ki a módját az integrálásnak. Úgy tűnik.

– Viszont vannak köztük nagyon jófejűek is – mesél tovább Erika, aki egyébként saját bevallása szerint szívesen tanított a gimnáziumban, ahonnan ezek a történetek származnak. – Látszik, hogy van olyan, akiből orvos vagy ügyvéd lesz. Szín kitűnő, az ilyenek előtt nagy jövő van.

Ez a dolog nyitja, gondolom én. Hogy nem számít, honnan jött, ha akar, akkor bárki bizonyíthat. A segélyen kívül ez az a dolog, amit Svédország biztosít. Támogatni fogják.

– Szerettem őket tanítani – mondja Erika. Aztán felnevet. – Csak néha kicsit kellemetlen, mikor egy-egy ilyen rosszabb arcú az utcán odakiált nekem, hogy “Lärare, lärare!” (“Tanárnő!”).

Erre mi is elvigyorodunk Dylannal.

Aztán csendben nézzük tovább az esőt és az egyre gyülekező felhőket.

Svédország nyáron.

***

Mivel Göteborg nyugat-európai város, vannak bicikliútjai. Ráadásul nem olyanok, mint itthon, hogy egyszer csak véget érnek a legforgalmasabb kereszteződésnél (a “Véget ér, mint Pesten a bicikliút” szerintem egy teljesen normális hasonlat lehetne bármilyen, hirtelen megszakadó objektumra vagy eseményre, példa: “A koncert közepén leszakadt az ég, úgyhogy véget is ért, mint Pesten a bicikliút.”). Szóval Dylannel elhatározzuk, hogy amint egy picit normalizálódik a helyzet odakinn, körbetekerészünk Göteborgban. Csak egy a baj ugye: a bicikli túl nagy ahhoz, hogy betegyük a hátizsákunkba.

Szerencsére Erika a tárolóban őrzi a saját illetve a lánya biciklijét. Két éve nem voltak használva, így mindkettő jó lapos, Erika pedig felháborodva veszi tudomásul, hogy időközben valaki megfújta a pumpáját.

– Várjatok, megkérdezem Etelkát, neki mindene van – javasolja, és minket hátrahagy az inkább biciklibolthoz hasonlatos, nagyobb garázs méretű tárolóban. Mikor pár perc múlva visszatér, már egy pumpa is van vele.

Nekiveselkedünk a fújásnak, de sajnos nem járunk sikerrel. Az egyik biciklinek ugyanis más a szelepe, és sehogy sem tudjuk ráilleszteni a pumpánkat. Negyed óra próbálkozás után feladjuk és úgy döntünk, inkább gyalog vágunk neki a felfedezésnek. Lassan talán a nap is kisüt, bizakodunk.

Erika szomorú, de megnyugtatjuk: mi gyalog is nagyon boldogok vagyunk itt!

Aztán búcsút intünk egymásnak, mi pedig Dylannel kikanyarodunk a folyó partjára, és irányba állunk.

***

Az Eriksberg nevezetű városrész, ahol Erika lakik, régen hajóépítő dokkvidék volt, aminek épületeit a közelmúltban alakították át funkcionális intézményekké. A városrész egyik jellegzetes szimbóluma egy nagy daru, “Eriksberg” felirattal, amit a régi időkre való emlékeztetőként hagytak meg. Mi most lassan távolodunk ettől a darutól, ahogy a híd felé sétálunk, és közben buzgón fotózgatunk. Az idő szerencsére rendbe szedi magát, az eső már nem esik, és a nap is úton van. A parton rengetegen futnak (még a legnagyobb esőben is láttunk rendíthetetlen kocogókat), őket kerülgetve közelítünk lassan egy hajóállomás felé, ami megkönnyítené az átkelésünket.

Az állomás a Lindholmspiren névre hallgat, és az útikönyv szerint hétköznaponként ingyenes kompjárat köti össze a túloldalon található Stenpiren kikötővel. Ugyan ma szombat van, de nagy örömünkre mégis befut egy komp, fedélzetén egy nagy zöld zászlóval, ami büszkén hirdeti: “Gratisresa!”, vagyis ingyenes utazás. Felkapkodjuk a lábainkat, és elégedetten figyeljük, ahogy a part távolodni kezd tőlünk. Többen a bicajukat is hozzák, kicsit irigyen vizslatjuk őket.

Na nem ezekkel mentünk…

... hanem ezzel!

Mint Erikától később megtudjuk, az ingyenes járatot az Ericssonnak köszönhetjük, akiknek irodaházuk is a mi oldalunkon található (tehát nem ott, ahol a városközpont van). Az ingyenes kompjárat az ott dolgozók munkáját segíti, tehát lényegében a cég üzemelteti azt, de bárki használhatja.

– Milyen menő lehet azért komppal menni munkába – gondolkodom hangosan.

– Igen – helyesel Dylan. – A vízparton sétálva azért biztos sokkal kevésbé stresszesen indul a napod, mint a városban.

Borzongva gondolok a négyes-hatos villamosra otthon, de gyorsan elhessegetem a képet. A szemem előtt már feltűnik Stenpiren, az ötperces kis út végállomása, ahol már többen várják érkezésünket, hogy átkeljenek Eriksbergbe.

Stenpiren állomás a folyó déli partján.

Finoman koccanunk a kikötő betonjához, majd Dylannel eszünk egy keveset (végül is ebédidő van) a magunkkal hozott uzsonnából, és hagyjuk, hogy az előbukkanó nap elkezdjen minket pirongatni. Kompunk lassan visszaindul, előttünk pedig kiterül a város. Elégedetten ücsörgünk egy padon és szépen átadjuk magunkat a “város-nézés” örömeinek, mielőtt ismét gyalogolni kezdenénk.

Egy kis megtévesztő tengerparti hangulat. A háttérben az elmaradhatatlan daruk.

***

Fél órával később egy mikronfonba fingó gumimalacot bámulunk, amit üzemeltetője lelkesen nyomogat, miközben a háttérben megbocsáthatatlanul rettenetes, elektronikus aláfestés szól. A “művészt” félkörben álló emberek kisebb csoportja veszi körül, és tényleg van, aki még táncol is egy kicsit erre a ricsajra. Mi ketten elborzadva nézzük az előadást. Miután a malac kifúj, megjelenik a következő delikvens: egy gumicsirke. Felhasználása nagyjából megegyezik a disznóéval. Igaz mondjuk, hogy egy kicsit más frekvencián szól a nótája.

Ez a “Hela dagen Lång” (nagyjából: “Egész nap”) nevezetű, egynapos utcabuli egyik jelenete, mely két utcát foglal ma el, nevezetesen az Andra és a Tredje Långgatant (vagyis a “második” és a “harmadik” nevezetű utcát – nem tudom, az első és a negyedik miért maradt ki a parádéból). Árusokat és a fentihez hasonló, teljesen elszállt előadókat találunk itt, akik inkább ledöbbentenek, mint szórakoztatnak. Pár lépéssel a fingó malac után egy kifejezetten drogosnak tűnő bulika következik, ahol néhányan batikolt ruhadarabokban, teljesen átszellemülve dülöngélnek a fülsértő ricsajban. Van olyan is, aki megvadultan ugrál, persze, meg van az ügyeletes cigányasszony, aki hirtelen bukkan fel a könyökömnél, és az arcomba rázza a kis papírpoharat, amibe aprót gyűjt. Gyorsan kikerülöm, és hátraarcot csinálunk Dylannel. A Tredje Långgatan egy fokkal nyugisabb, de végül az tesz helyre minket, mikor kiülünk az egyik kávézó (és egyben lemezbolt!) elé egy-egy csésze cappuccinóval. A nap végre süt, mi pedig az előttünk elvonuló emberek megfigyelésével ütjük el az időt.

Svédországban más is az utcát vizslatja, mintegy kötelező jelleggel, a kalodákból.

De nem azért jöttünk ide, hogy szégyenben maradjunk mellettük!

A svédeket első látásra meg lehet különböztetni a többi nemzetségtől: félelmetesen sok a szőke nő és férfi. Más országokban általában (ha nem is mindig) kicsit meg szoktak bámulni a szőkeségem miatt (Japánban két iskolás lány már az első napon elkerekedett szemmel méregetett Tokióban), itt azonban kaméleonként olvadok bele a környezetembe. Ezen kívül feltűnik, hogy milyen sok gyerekarcú fiú mászkál az utcákon – tisztára mintha egy fiúbandából léptek volna elő a ’90-es évekből.

– Ezek mikor nőnek fel? – kérdezem egy ízben Erikát, mikor erre terelődik a szó.

– Soha – jön a tömör válasz. Való igaz azonban, hogy ebben is, mint az időjárásban, két véglet létezik: a Backstreet Boys-hasonmások mellett elég sok szakállas vikinget is megfigyelhetünk, akik viszont mintha ezzel az arcszőrzettel jöttek volna világra.

Révedezésünkből ismételten egy arcunkba rázott papírpohár zökkent ki.

– Hej, hej! – szólít le minket egy újabb cigányasszony. Elhessegetjük, de kicsit olyan a viselkedése, mint egy butább galambnak: hiába toppantasz feléje, továbbra is körülötted őgyeleg.

Nem ő az utolsó, aki megkörnyékez minket: mire megisszuk a két csésze kávét, hét cigány jön oda kéregetni hozzánk, ami azért nyolcadik kerületi mércével mérve is elég meredek. Nem is gondoltam volna, hogy Svédországban ez a műfaj létezik egyáltalán.

– Ez különösen azért dühítő – véli Erika, akinek este mesélünk kalandjainkról – mert ebben az országban aki akar, az igenis dolgozhat. Az igenis talál munkát.

Egyet kell, hogy értsek vele. Miért tenne különbséget Svédország a szíriai menekültek és a román cigányok között?

– Néha még a kávézókba is bejönnek – meséli Erika. – Egyszer egy verekedést is láttam egy cigányasszony meg egy (részeg) svéd nő között.

Ezeknek a cigányoknak mondjuk fogalmuk se lehet róla, hogy pont két magyar turistát próbálnak lehúzni, akiknek túlságosan nagy a rutinja az ilyen irányultságú kezdeményezések lelohasztásában. De azért hamarosan tovább állunk. Szomorú vagy sem – mozgás közben könnyebb az ilyesmit kikerülni.

***

A délután második felét lustán őgyelegve töltjük el a város egyik csatornája mellett sétálva, melyen négyzet alakú tutaj úszik, fedélzetén egy adag derűs emberrel. A tutaj elején, arccal közönségének, egy lelkes zenészféle biztosítja a jó hangulatot. Az egyik dalba még autóduda hangját is belekeveri. A svédek átszellemülve, együtt éneklik a dalt, és nagyokat nevetnek, mikor megszólal az autóduda.

– Biztos valami mindenki által jólismert svéd dal – vélekedem – ami egy autóról szól. “Vezetem a Volvo-m”, vagy ilyesmi.

Városnéző tutaj, rajta önjelölt szórakoztatóművész. Követtek minket.

Végül megérkezünk kora esti programunk színteréhez, a Trädgårdsföreningen nevű parkhoz. Látszik rajta, hogy az angol parkokhoz hasonlatos alapossággal van gondozva – van benne pálmaház és rózsakert is. Az előbbibe nagy odaadással menekülünk, mivel a szél egész délután könyörtelenül fújt, és már teljesen át vagyunk fázva. Mondjuk a pálmaházat elég hamar el is unjuk, de a rózsakert annál inkább tetszik nekünk. Ráadásul minden rózsabokornak egyedi neve van – Ingrid Bergman, Thor, meg mindenféle ehhez hasonló dolog.

Trädgårdsföreningen, azaz “Kert Társaság”…

Néni a rózsakertben.

Az egyik különösen szúrós, félig inkább kaktuszra hajazó egyed mellett elszörnyedve állok meg. Aztán megnézem a nevét – és gyorsan odahívom Dylant.

– Nézd csak meg, hogy hívják!  – mutatom a névtáblát.

Dylan (azaz Ági) szemforgatva nevet fel.

Miután kinézelődjük magunkat, átmegyünk egy francia kávézóba, ahol Erika vár minket, és ismét ragaszkodik hozzá, hogy meghívjon minket valamire. Ez most esetünkben kávé/tea, illetve mandulakrémmel töltött croissant, ami olyan jó, hogy majdnem leesünk a székről.

A kávéző belseje egy teljesen más dimenziót jelentett.

– Kérnél nekem ebbe még egy kis vizet? – kérdezi Erika tőlem, és felém nyújtja üres teáscsászáját. – Legalább gyakorlod a svédet.

Kicsit megszeppenve pislogok, de megpróbálkozom a feladattal. Csúfos kudarcot vallok – mondjuk a hiba (talán) nem a svédemben, hanem a magyar szövegértési kapacitásomban keresendő. Én ugyanis hideg vizet hozok, míg Erika meleg teavízre gondolt.

A vizet végül én iszom meg, mi pedig hazaindulunk az egyre erősödő szélben. Szombat este van, az utcákon pedig fokozatosan nő a részeg svédek aránya.

– Ezek nem bírják ám a piát – legyint Erika az alkohol által elég jól megedzett magyarok fölényességével, ami néha engem is hatalmába kerít külföldön. Tény, hogy Svédországban sokáig eléggé szabályozva volt az alkoholfogyasztás, és ennek a mai napig nyoma van – alkoholt csak és kizárólag a Systembolaget nevezetű, állami tulajdonban lévő bolthálózaton keresztül lehet otthoni fogyasztásra vásárolni. Ezek a boltok pedig a hétvégén nem szeretnek nyitva tartani.

A villamosmegállóba három tinicsaj érkezik, az egyik kis híján beszédül a sínek közé, annyira tántorog.

“Vajon mi történne ezekkel az emberekkel a budapesti bulinegyedben?” morfondírozom, ahogy utánuk nézek.

Otthon Erika beveszi magát a konyhába, és hamarosan már ismét lazacot eszünk, amihez becsatlakozik Etelka Andersson csokitortája is a földszinti lakásból. Odakint nyugodtan csillog a folyó tükre, míg észre nem vesszük, hogy időközben ismét leszakadt az ég, és a konyhaablakra tekintélyes adagokban köpődik a víz.

– Remélem, ez kiesi magát holnap reggelig – morgom a tortácskám felett. Holnap szeretnénk elkirándulni a Göteborg mellett található kis szigetek valamelyikére, de ez egész napos program. Ahhoz, hogy sikerüljön, esőmentességre van szükségünk reggeltől délutánig.

Egyelőre azonban biztonságban vagyunk a lakásban. Előkerül egy üveg Unicum, amit máskor sose iszom, de szilvás ízesítéssel el tudom viselni, és igazából nem is esik rosszul, főleg a kinti hideggel kontrasztba állítva. Aztán előveszem a telefonomat – megígértem, hogy indítok két videóhívást haza, hogy a szüleim beszélhessenek Erikával.

A kapcsolat létrejön, én pedig körbevezetem a telefont a lakásban, majd leültetem a vacsoraasztal elé, és hagyom, hogy a két ország beszélgessen egymással. Furcsa dolog ez – Erika vendéglátását úgy élvezem, hogy korábban soha nem töltöttünk együtt ennyi időt egyhuzamban, pedig ő a keresztanyukám, és arra, hogy a szüleim őt válasszák erre a “posztra”, nyilván az lehetett az ok, hogy közeli kapcsolatban álltak jelenlegi vendéglátómmal. De az idő meg a kilométerek száma nagy úr, hiába zsugorodik a világ az okostelefonok kereszttüzében.

Úgyhogy hagyom őket beszélgetni, miközben fél kézzel befejezem a csokitortácskámat és néha Dylanre sandítok, aki hősiesen tűri az utazás családi részét. Kicsit úgy érzem, mintha nagykövet lennék a két ország között; mintha a látogatásommal megtörtem volna valamilyen buta tabut, ami az elmúlt harminc évben a levegőben lógott.

Keresztapukám valahol ennek a városnak a túlsó végén lakik, a keresztanyukámtól való válás után rá maradt nagy házban, amit sose fogok látni. Talán nem lehet mindenkivel felvenni a kapcsolatot, gondolom. Talán be kell érni azzal, hogy a fele sikerül, a fele nem.

Lagom, mondják a svédek. Nem túl sok – nem túl kevés…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

nyolc + 5 =