Előszó
Zárás előtt nem sokkal rongyolok be az Allee Librijébe, miközben a fejemben már pörög a vásárlólista is, amit majd a Sparban hasznosítok, ha itt végeztem, és boldog tudatlanságomban még nem sejtem, hogy ott 20 egész percet fogok csak sorban állni. Közben egy másik vágányon futnak a másnapi indulással kapcsolatos teendők, és még azt sem sejtem, hogy a hátizsákom túl kicsinek bizonyul majd, és rögtönöznöm kell, mielőtt vonatra szállunk. Valahol még az aznapi munka is a fejemben van, még el nem küldött emailek és jövőben lógó meetingek próbálnak beugrani a szemem elé… De én csak egy dolgot látok.
A térképes polcot.
Ebből az örökös multitasking mókuskerekéből szabadulni próbálva, beszűkült látótérrel sétálok oda a polchoz, és gyorsan meg is találom, amit keresek: egy biciklis térképet a Balaton keleti részéről. A nyugati tudniillik megvan, de fél térképpel nem sokra mennénk, úgyhogy 3000 Ft ide vagy oda (legalább a térkép vízálló és nem szakad mindenhol, mint a régebbi példányom), már viszem is a kasszához, hogy utána zavartalanul folytathassam utamat a pokol bugyrába, azaz le az Intersparba, ahol a szokásos tömegben nagyon nagyon sokadjára fogadom majd meg, hogy ide soha többet nem jövök vásárolni.
Persze azt is tudom, hogy némi emberundorom lehet, mert egyre nehezebben viselem a tömeget. Nem a pánikroham értelemben, hanem csak úgy. Talán a három évvel ezelőtt kezdődött karanténos időszak az oka, vagy a nagyobb egészségtudat, ami ezt követte, vagy az, hogy eleve többet dolgozom home office-ból, mint irodából. Lehet az is, hogy még mindig túl gyakran olvasok hírportálokat, amik a legjobb úton haladnak afelé, hogy elhitessék velem: a világ velejéig gonosz és romlott. De az is lehet, hogy a fél éven belüli két felmondás, az új munkahelyeim, és a munkahelyváltásokkal járó stressz az oka, hogy másra sem vágyom, csak csendre és nyugira és természetre.
Vagy csak öregszem.
A biciklitúrák egyébként azóta játszanak különösen nagy szerepet az életemben, hogy 2020-ban, a tavaszi lezárások után Ákos barátommal elmentünk két napra tekerni a Balaton mellé. Anno erről videót is készítettem, és utólag nagyon örülök is ennek, mert az egész nagyon felszabadító volt az otthon ücsörgés és félelem, bizonytalanság után, ezt pedig – mármint, hogy a testmozgás és a szabadban töltött idő csodákra képes – nem akartam volna elfelejteni. Pont tegnap hallottam, hogy orvosok már receptre írhatnak fel erdőjárást a depresszió ellen, hát én most jól felírtam ezt a kis túrát – magamnak és, bármily hihetetlen, a páromnak, Zsoltinak.
Zsoltinak, akinek vadiúj, 30 literes, Decathlonos hátizsákja teletömve, kevélyen ül a kanapén, és ami mellett az én táskám eltörpül. Ami súly szempontjából üdvös, de azért egy kicsit több hellyel tudnék mit kezdeni. De mire be is pakolok, hajat is mosok, a boltot is megjárom, a térképet is megnézegetem, vacsorázok is, már nincs erőm újralogisztikázni. Ennek, mint az útravaló szendvicskészítésnek, várnia kell reggelig.
Álomra hajtjuk a fejünket. Tudom, hogy egy balatoni biciklizés nem fogja megváltani a világot. Érzem azt is, hogy Zsolti, bár örül neki, még nem tudja, hogy milyen is lesz ez az egész, és talán azon is feszül kicsit, hogy tudja-e majd teljesíteni a távot. Még nem engedtem ki, hiszen még el is kell jutnunk a tóhoz, még lehet aggódni az időjáráson, egy esetleges defekten, egy esetleges sérülésen, tulajdonképpen – bármin…
De elegem van az aggódásból. Hányingerem van az aggódástól. Csak a két kerékre akarok koncentrálni, meg az útra, amin majd gurulnak. Mindig csak az adott másodpercben. A világnak csak azzal a szeletével akarok törődni, amit az adott pillanatban látok majd: egy kacsával, egy hullámmal, egy pohár sörrel, a Badacsony körvonalával, a bicikliutat jelző táblával.
A másik oldalamra fordulok, és új kedvenc mondásom jut eszembe: a folyón majd átkelünk, ha a partjára érünk.
Addig pedig hadd aludjam ki magam.
Balaton, kettészakadva.
április 29, szombat: Siófok-Balatonboglár-Balatonszemes
Táv: 50 km
“Felhívjuk tisztelt utasaink figyelmét, hogy Őszentsége látogatása miatt a hétvégén a másodosztályú vonatok használata ingyenes.”
Mikor reggel nyolckor az ember félkómásan álldogál a kelenföldi vasútállomás peronján, és a szokásos bemondásokat hallgatja késésekről és érkező-induló vonatokról, az “Őszentsége” szóra bizony felkapja a fejét, és még a félig megrágott szilvás papucs is majdnem kiesik a számból meglepetésemben. Való igaz, a Pápabácsi látogatását pont elkerüljük, de mivel különösebben egyikünk sem vallásos, ez nem igazán rendít meg minket.
Megrendületlenül, ellenben szilvás papuccsal teljes összhangban, Kelenföldön.
Mi inkább azt próbáljuk meg kitalálni, hogy a vonat melyik részén lesz a bicajos vagon, ezt ugyanis a MÁV valamiért szereti titokban tartani, pedig ilyentájt már bőven elég jó idő van ahhoz, hogy a bringások meginduljanak a Balaton felé, szóval én értékelném, ha bemondanák. De nem mondják, csak emlékeztetnek rá, hogy a bicajnak is kell helyjegy a vonatra, aztán Zsoltival már pattanunk is fel a nyeregbe, és a hármas peronon tekerünk a vonat eleje felé, ahová a bicajos kocsit akasztották (mi nyilván a vonat vége felé pozicionáltuk magunkat, Murphy törvénye, na).
Én tudom, hogy a bicikliseket sokan utálják, de őszintén, mi nem akarunk fennakadást okozni. Ugyanakkor nem egyszerű egy guruló fémvázat emelgetni meg kampókra akasztani – szerencsére mi Zsoltival ott vagyunk egymásnak, hogy segítsünk, aztán Zsolti egy egyedül utazó fiatalabb sráchoz is odalép, és segít neki a helyére emelni az ő biciklijét.
– A karmánk most már tuti rendben lesz – mondom neki, miután végzett a művelettel.
– Mert?
– Mert te segítettél ennek a fiúnak, én meg vettem egy csirkés szendvicset a néninek az aluljáróban – emlékeztetem őt fél órával ezelőtti jócselekedetemre. Igaz, a néni pénzt kért, de mivel azt mondta, éhes, egy masszív, ezer forintos szendvicset kapott. Megköszönte, szóval hurrá.
A karmánk, úgy tűnik, egyelőre nyugiban van, és mi le tudunk ülni a bicajoktól nem is olyan messze. Mögöttünk szintén egy pár ül, ők már reggel 9-kor sörözgetnek. Én inkább egy teát innék, de most megelégszem az ablakon túli látvánnyal is. A legjobb dolog elhelyezkedni egy csendes vonaton, és hagyni, hogy belerázódjunk ebbe a meditatív MÁV-alfa állapotba.
Lógunk.
Az eredeti tervek szerint Balatonvilágoson szálltunk volna le, viszont áprilisban ide csak egy közvetlen vonat lett volna: alacsonypadlós gyorsvonat, ami jó, de bicajtároló nélküli, ami rossz, így ezt nem mertük bevállalni. A mi vonatunk így végül csak átvágtat Balatonvilágoson, miközben minket lefoglal a Balaton előbukkanó, gyönyörű látképe, és pár perc múlva már Siófokon emelgetjük a bicikliket, hogy utána fotózkodjunk az aluljárós falfestményekkel, amik szerény véleményem szerint egyszerűek, de nagyszerűek.
Zsolti még nem tudja, hogy élvezni fogja.
Én ellenben már tudom, hogy nagyon is jó lesz nekünk.
Hal.
A siófoki bazársor meglepően csendes ezen a reggelen, sok helyiség eladó, sok pedig még nem nyitott ki, mivel relatíve korán érkeztünk. Csak azért szomorkodom, mert terveztem itt meginni egy reggeli teát indulás előtt, illetve direkt hoztam 200 Ft-osokat, hogy a játékteremben Zsoltival elhülyéskedhessünk kicsit a Guitar Hero előtt, de sebaj, biztos jövünk majd még ide. Zsoltit előre engedem (tervem, hogy diktálja ő a tempót, én meg igazodom), és pár pillanat múlva már hivatalosan is megkezdjük első közös biciklitúránkat.
A siófoki szakasz nem a legizgalmasabb része a körútnak, de arra tökéletes, hogy felvegyük az utazósebességet, állítgassunk a bicikliken, ahol szükséges, elhagyjunk egy ősrégi kulacstartót a Zsolti által használt bicajról, és percenként húzzuk fel-le a vékony dzsekik zipzárját, ugyanis lehetetlennek tűnik eldönteni, hogy most akkor épp melegünk van, vagy fázunk. Zsolti az első adandó alkalommal letér a házak között haladó bicikliútról, és kiteker a strandra, így megkezdődik a kötelező Balaton-fotózás is (amit valahogy nem lehet megunni…).
A Balaton mögötted van!
Az első igazi megállót Balatonszéplakon tartjuk, ahol egy útszéli büfénél húzzuk be a féket. A “Zsuzsika Grill Büfé” névre hallgat, csendes, de azért páran üldögélnek benne, közel van a vízpart, szóval minden szempontból ideális. Megvizsgálom arra vonatkozó érzéseimet, hogy mennyire szeretnék teát inni, majd meghozom a döntést.
– Egy pohár Drehert kérnék – állok a pult elé, és egy perc múlva már a sörömmel kettesben nézzük, ahogy a mellettünk futó bicikliúton más bringások kezdik meg a napot.
Zsolti közben fényképet készít rólam.
– Úgy akarom, hogy látszódjon, hogy még nincs 11 óra – magyarázza, miközben egy képre próbálja helyezni a reggel söröző barátnőjét, meg az okosóráját. Többé-kevésbé sikerül is.
Örülök, hogy elkészülhetett ez a kép.
Aztán visszaülünk a nyeregbe és serényen tovább tekerünk, határozottan Balatonszemes irányába. A bicikliút stabilan kanyarog alattunk, még relatíve kevés más biciklistával, bár az idő kellemes és hosszú hétvége van, de mi nem bánjuk a nyugit. A szélesebb szakaszokon sokszor egymás mellett tekerünk, nyugodt tempóban, és beszélgetünk. Az egyik dolog, amibe beleszerettem, mikor Zsoltival találkoztunk: folyamatosan tudunk beszélgetni. Közel 3 év együttlét után is.
Még nem vagyunk régóta úton, mikor Zsolti, aki épp mellettem teker, előre nézve megjegyzi:
– Ilyet csináljunk még.
“Siker”, gondolom, és elmosolyodom. Zsolti még soha nem volt biciklitúrán, legalábbis ilyen többnaposon nem. Ha együtt bicikliztünk, többnyire csak a városban tettük, a Római-part, Csepel-sziget, Diósd vonalon belül mozogva; ezeken a helyeken viszonylag rövidek azok a szakaszok, ahol az ember teljesen ki tud kapcsolni. Mindig jön egy autóút keresztbe, vagy egy piros lámpa, vagy egy halom ember, akik a bicikliúton sétálnak. Ráadásul este ugyanúgy a szürke városban alszol.
Én sejtettem, hogy ez a balatoni verzió be fog jönni Zsoltinak, de ha már az első órában arra jut, hogy szeretne még ilyenben részt venni, az nálam az abszolút siker.
Boldog vagyok. Annyira jó érzés megosztani a pároddal azt, ami a szívednek ennyire kedves.
30 évet vártam rá, hogy ezt átélhessem.
– Persze, hogy csinálunk még ilyet – válaszolom, továbbra is mosolyogva.
Néha megállunk inni, vagy szendvicset enni, és a Balatont fotózzuk. Zsoltinak az is nagyon tetszik, ami nekem másik személyes kedvenc érzésem: hogy bárhol és bármikor megállhatunk. Ma egyáltalán nem terveztünk sokat menni (Siófok és Balatonszemes között csak 30 km található), időmilliomosok vagyunk. A bicikli pedig boldogan elácsorog bárhol.
Én is boldogan ácsorgok.
Ők meg boldogan ücsörögnek.
Balatonszárszón is tartunk egy ilyen pihenőt, és én elsétálok megnézni a József Attila emlékművet. Versei különböző sorait írták rá. Tetszik, érdeklődve sétálom körül, de aztán kizökkent egy távoli, és meglehetősen oda nem illő kiáltás:
– Ennyire nagy hangyákat én még ÉLETEMBEN nem láttam!
Valakik épp fára másznak a parkban. Zsolti eközben egy parti padon ül, és azt sasolja, hogy mikor tud a bokrok közé vonulni egy percre, de hol egy idős néni, hol egy kislány sétál be a képbe. Hát igen, azért nőként különösen aláhúzva mondhatom, hogy nyilvános vécék terén még volna hova fejlődnünk.
A következő település már Balatonszemes, ahova egy gyönyörű kis erdős szakaszon keresztül suhanunk be, amire én nem is emlékeztem. Ez egyébként a Fenyves-park, amiből kiérve tulajdonképpen már Balatonszemes főterén állunk, pár percre aznapi szállásunktól. Azonban van egy kis gond. Még csak délután két óra van, és…
– Én szeretnék tovább biciklizni – jön a kinyilatkoztatás Zsoltitól, aki, úgy tűnik, elég jól belelendült a tekerésbe.
Bár elmondom neki, hogy max arra tudunk tovább menni, amerre másnap is menni fogunk, azért elindulunk. Úgy állapodunk meg, hogy Balatonboglárig megyünk (az még 10 km Szemestől). Útközben elkezd cseperegni az eső, úgyhogy behúzódunk egy régi büfé állványzata alá, aztán 10 perc múlva már megyünk is tovább. Ez már a jó kis nyári záporok előfutára, gondolom elégedetten. Aztán már kevésbé vagyok elégedett, amikor kiérünk egy fák között haladó részről, és meglátom az északi partot. Ott ugyanis nem kis záporfelhők gyülekeznek, hanem gyönyörű, de sajnos esetünkben kevésbé jó hírnek minősülő nagy, fekete viharfelhők. Baromi jól mutatnak Badacsony mögött, de minket elgondolkodtatnak. A radarkép szerint is felénk tartanak.
Mikor meglegyint minket az eső széle, védelmet keresünk egy ódon kerthelyiség díszletében.
– Tovább menjünk, vagy forduljunk vissza? – hangzik el a kérdés.
Végül megpróbálunk versenyt futni az esővel: megérkezünk Boglárra, beülünk egy gyors hamburger + fröccs kombóra, aztán már pattanunk is a bicajokra, és tekerünk vissza Szemesre. Az eső azonban csak nem akar megérkezni, sőt, a nap is újra kisüt. Ellenben én egyre jobban fáradok, sőt, kifejezetten meg akarok halni, amit nem értek. 40+ kilométernél járunk, máskor volt, hogy egy nap alatt 80-at is letekertem. Most görcsöl a lábam, és percenként meg kell állni miattam. Ráadásul a combom görcsöl, ami egyáltalán nem szokott biciklizés közben.
Gyanakodva végigmérem a biciklimet. Egy vadonatúj Gepida bicikliről van szó, aminek ez az első útja. Ülés, kormány beállítva, kerekek felfújva… mi a gond?
Zsolti villámként süvít előttem a régi Csepel bicajon. Végül cserélünk, és én megkönnyebbülten sóhajtok fel: a régi biciklin újra szép az élet, suhanok, a Balaton most a bal oldalamon követ, süt a nap, trallala, trallala…
Csak közben szegény Zsolti marad le mögöttem 50 méterrel. Bevárom, és ő mondja ki az ítéletet:
– Baromi nehéz tekerni.
Némileg elismerően pillant rám. Végül is majdnem 50 kilométeren át mentem vele.
A szállásig már ebben a felállásban maradunk, és fáradtan, izzadtan érkezünk meg a szemesi Kistücsök étterem elé, ahol két éve pici hotel is nyílt. A biciklik bemásznak a tárolójukba (az én Gepidám két tökéletes hasonmása is benn van, még nevetünk is, hogy nehogy rossz bicajt vigyek el reggel), aztán a világmegváltó zuhany és egy kis kötelező heverészés után visszasétálunk a partra és táplálkozunk. Kettesben, de mégis társaságban…
Hal – ismét.
A cica a vendéglátóegység kötelező elemeként rója a sóvár köröket, végül az én hekkem tetszik meg neki a legjobban (naná!), és kitartóan vizslatja. De nem követem el azt a hibát, hogy adjak is belőle. Amúgy is elég jóltáplált macskának tűnik.
“Szabad ez a szék?”
Vacsora után még megnézzük az esti Balatont, és megnyugodva, jóllakottan bambulunk Badacsony irányába, amerre holnap visz majd az utunk. A tóparton egy magányos szék mereng a nap eseményein.
A nap vége.
április 30, vasárnap: Balatonszemes-Fonyód-Badacsony-Zánka
Táv: 43 km
Hogy mi nehéz?
Tudom, tudom. Reggel korán kelni. Kitalálni, mik akarunk lenni. Túllenni egy szakításon. Kulturáltan megenni egy őszibarackot. Megállapítani, mikor érett meg az avokádó. Lefutni a maratont. Lefutni bármit…. Diétázni. Nem nevetni, ha nagyon kell. Nem sírni, ha nagyon kell. Tanárnak lenni itthon. Lejönni a Facebookról. Este időben lefeküdni.
Meg egy kiadós tekerés után másnap visszaülni a bicajodra.
Na, az nehéz!
Meg kikelni ebből az ágyból.
Na jó, szóval a Kistücsök egy étterem, ami tavaly óta Michelin Bib Gourmand minősítéssel büszkélkedhet. A reggelijük pedig ehhez mérten… mennyei. Van itt házi kőrözött, chia puding, isteni lekvárok, és még quiche-t is lehetne kérni, ha szeretnénk. A kis kenhetőket miniatűr befőttes üvegben lehet elvenni a svédasztalról (a lakoma végén így diszkréten a markomba csúsztatok egy chia pudingot), és olyan sós kiflicskéket találok a péksütik között, hogy csak és kizárólag azokkal szeretnék táplálkozni az egész túra alatt.
Egy kis ízelítő (avagy muszáj elindulni…?)
Könnyes szemmel búcsúzunk el a Kistücsöktől, majd újfent könnyes szemmel ülünk fel a biciklikre. A fenekem tiltakozását eltompítandó, inkább tekerni kezdek, bár nem sokat: az első boltnál megállunk egy italfeltöltésre. Zsolti vállalja a bevásárlást, én az egyszerűség kedvéért kinn maradok a paripákkal. Ám nem csak én lettem hátrahagyva: várakozásomat megoszthatom egy helyi prücsökkel, nevezetesen Dinnyével, aki rendkívüli módon neheztel a kialakult helyzetre:
“Magyar Falu Program”
Hiába nyugtatgatom.
Később még pont látjuk, ahogy Dinnyéhez visszatér a gazdija, és hazafele veszik az irányt, ám mi akkor már lefele suhanunk, vissza a balatoni kerékpárútra. Az irány: Fonyód.
Indulás előtti vonatbemutató.
Namost a balatoni bicikliutat én kifejezetten szeretem. Csupán két szakasza van, ami inkább negatív érzelmeket vált ki belőlem: az egyik a körülbelül Fenyvestől kezdődő, és Keszthelyig tartó etap. 2020-ban Zsófi barátnőmmel bővebben ki is fejtettük, hogy mit is tartunk itt problémásnak, de legyen elég annyi, hogy errefelé elég jellegtelen a bringakörút. Mondjuk ki: észvesztően unalmas. De nem annyira unalmas, mint a Balatonszemes-Balatonboglár közötti, nyílegyenes, autóútra vezetett, víztől távolabb eső rész, amit pár óra alatt most már van szerencsénk harmadjára megtekinteni (lásd tegnapi sztahanovista extra tekerésünket).
(Kis kitekintés: másik nagy csalódásom volt 2021-ben a Kis-Balaton és környéke. Erről az élményről sajnos nem készült se videó, se blog, de egy hozzám hasonló Tüskevár-rajongónak ez élete élménye lehetett volna. Sajnos legélénkebb emlékeim a kihalt falvakról vannak, a vacak állapotú, tulajdonképpen földútnak minősíthető bicikliútról, ahol folyamatosan azért imádkoztam, hogy se én, se Zsófi ne kapjunk defektet, illetve beúszik szemeim elé Zalakomár képe, egyben utunk végállomása, ahol naivan hittük, hogy a vasútállomáson esetleg megihatunk egy kávét. Helyette betört ablakok, ellenséges falusiak, és kifejezetten nyomasztó hangulat fogadott minket. A Kányavári-sziget jó volt.)
Szóval: a mai tekerés kicsit monotonabb hangulatban indul. Bár Bogláron azért tartunk egy rövid pihenőt: egyrészt egyre jobban látszik Badacsony, ami természetesen fotóért kiált…
…másrészt bőszen mesélem Zsoltinak, milyen is volt 2019-ben átúszni a Balatont, és erre a strandra érkezni. Aztán feltűnik Fonyód, ami pedig azért izgalmas, mert…
… mert itt a hajó!
A tisztázás végett: kis útitervem elegánsan kikerüli a Balaton fent említett ingerszegény nyugati medencéjét, és egy huszárvágással eljuttat minket Badacsonyba (ami nem mellesleg Zsolti kedvenc helye a tó mellett, és egyben gyerekkori nyaralásainak előkelő színhelye is egyben). A hajójegyeket gyorsan megveszem, áldozok 250 Ft-ot a pisilés oltárán, majd kitekerünk a mólóra, és fotózzuk kicsit a túlpartot. Hátunk mögé közben egy adag feltűnően hangos külföldi turista érkezik (bicikliken), és mi gyanakodva méregetjük őket… de szerencsére a kötelező fotózkodás után tovább mennek, békésen horgonyzó katamaránunkat kikerülik.
Járgánycsere.
Ha valaki esetleg nem tudná, a Balatonon biciklit keresztülszállítani rendkívül egyszerű, még azokon a hajókon is, amik nem kompok. A mi bicajaink is szépen begurulnak a hajó gyomrába, mi pedig (természetesen) felmászunk a nyitott tetőre. Még nincs nagy tömeg, a szezon egy jó hónapra van tőlünk, úgyhogy kényelmesen leülünk, és arcunkat a nap felé fordítva beszélgetünk.
Hogy miről?
Most főleg Zsolti emlékeiről. Badacsonyról, ahova megyünk. Arról, hogy mennyire szerettük mindketten gyerekként a bizbaszboltokat vizslatni, ahol mindenféle Balatonos cuccot, gagyi nyakláncokat, meg hasonlókat lehetett kapni. Meg arról, hogy hajóztak át párszor Zsoltiék Badacsonyból Fonyódra.
A nap süt, s bár ez még nem a nyári nap, így menetszél nélkül meglepve kezdem tapasztalni, hogy bizony: ennek ereje van.
De nem érdekel. D-vitaminra ácsingózó szervezetem még a leégést is bevállalja, csak hadd legyen végre napon és szabad levegőn.
Mikor elindulunk, nem sokáig bírom. A kitartó menetszél megtöri a tavaszi napsütés erejét, én pedig túl fázós vagyok ahhoz, hogy a fél órás utat végig fenn töltsem. Mivel ennek tetejébe sajnos egy felfázással is küzdök épp, inkább levonulok a biciklik mellé, és ott elmélkedem végig a rövid kis utat. Zsolti végül ott talál rám, gondolataimba merülve, mikor már kizökkenünk az északi partra. Szépen megvárjuk a sorunkat – a bicajok miatt amúgy is praktikusabb, ha utoljára szállunk le.
Badacsony pedig olyan, mintha hirtelen átjöttünk volna a nagybetűs Szezonba. Mindenhol emberek, olyan forgatag, mint augusztusban szokás, a büfékben nem lehet leülni, az étteremben nincs hely… Végül meghúzódunk egy szimpatikus helyen, és táplálkozni kezdünk. Ám az induláshoz – egyelőre – nem fűlik a fogunk. És hát van itt még egy probléma is…
– Nem vagyok jól – lógatom bánatosan az orromat. A felfázásnak nem tett jót a biciklis menetszél, a hajó, és mostani, szintén szabadtéri ücsörgésünk a hideg műanyag székeken. A helyi mosdóhelyzet (a pofátlanul drága, de legalább nem is túl kulturált) pedig most – érthető módon – kétszeresen aggaszt.
Szerencsére Zsoltinak mentő ötlete támad, és a forgataggal dacolva áttekerünk a móló melletti benzinkútra. Itt gond nélkül le tudunk ülni a benti boxok egyikében, van vécé, és árulnak meleg teát. Amire nekem most égető szükségem van. Én nem győzök elnézést kérni ezért a stílustalan megállóért, de Zsolti csak mosolyog. Nem gond, dehogy gond. Az a fontos, hogy jól legyek, mondja.
Furcsa… tudom, hogy ez a természetes. Egy kapcsolatban meg pláne. És mégis, közel három év után is rá tudok csodálkozni ezekre a dolgokra. Hogy lehet törődni egymással. Figyelni egymásra. Akár hosszú távon is. Természetesen és magától értetődően. Ahogy mindig is reméltem.
Nagy-nagy szeretettel nézek Zsoltira (meg fél szemmel a forró teára is, amit szerzett nekem). Nem romantikus a jelenet, sőt, mondhatni különösen hétköznapi. A benzinkútra most futott be egy zajos motorosbanda. Autók-jönnek mennek. Csilingel a kassza, szól valami a rádióból, surrog a kávégép, és néha megcsap minket a benzin eltéveszthetetlen szaga.
Csak egy átlagos nap a MOL kúton.
De mégis: annyira jól érzem magam.
Később előveszem az indulás előtt vásárolt térképet, és tanulmányozni kezdem, illetve Zsoltinak is megmutatom a tervezett utat. Arról kaptunk egy fülest, hogy az út badacsonyi szakasza egy részen fel van túrva, így térkép ide vagy oda, nem biztos, hogy arra tudunk majd menni. Ezt jelzem is Zsoltinak.
– Nem baj, majd megoldjuk – jön a meglepően spontán válasz. Kicsit meghökkenek, ugyanis Zsolti nem a legspontánabb ember a világon (ebben is hasonlítunk), de úgy látszik, a biciklizés, és a hozzá társuló szabadság-érzés a legjobbat kezdi kihozni belőle.
Tetszik.
Egy kötelező bizbaszbolt-megtekintés és kürtőskalács-vásárlás után újra nyeregben vagyunk. A Római úton tekerünk éppen, és körülbelül tíz perce csodáljuk a lassan változó badacsonyi panorámát, amikor Zsolti egyszer csak hirtelen félreáll. Először nem értem, aztán…
– Itt igyunk meg valamit – hangzik a nyomatékos javaslat.
– Szívem, nekem egyre jobban tetszik ez az újonnan jött spontaneitásod – jegyzem meg, és már kászálódok is le a bicikliről.
A Borbarátok nevezetű hely előtt álltunk meg, ahol pár perc múlva már két Szürkebarátot kortyolgatunk nagy egyetértésben. Hátam mögött magasodik a Badacsony hegy, vállamat az újra meg újra előbukkanó nap melengeti, és mivel ismét stabil közelségben tudhatok egy normális mosdót, elégedetten mosolygok. Nagyjából mint a macska, aki bekapta az egeret.
Macska-egér 1.
Macska-egér 2.
– Most olyan jó itt, nehogy megkérjem a kezedet – szólal meg egyszer csak Zsolti az asztal túlsó végéből, szintén abszolút zen állapotban.
Nevetek. Őszintén. Bár az elmúlt pár hétben két eljegyzés is történt a családban, én még nem török ilyen babérokra. Úgy érzem, van még erre idő. És nekünk kettőnknek is van még mit kitalálnunk az életünkkel kapcsolatban. De jólesik a felvetés. Jólesik, hogy szóba kerül a téma. Jólesik, hogy itt ülünk, és ez benne van a levegőben.
– Hát, ha megkérnél, igent is mondanék – válaszolom végül. És komolyan is gondolom.
A boromban közben lustán kergetőznek a kis buborékok, amik pár perc múlva már a fejemben fognak bukfencezni. Kiiszom a poharat.
Mehetünk.
***
A badacsonyi anomáliák rövid időre megzavarnak bennünket – a feltúrt úthálózat nem vicc volt – de az eltévedés inkább szórakoztató, mint bosszantó. Én közben szabadon nosztalgiázom is tavaly szeptemberi kalandjainkról, amikor Zsoltival három napot töltöttünk itt, és többek között volt szerencsénk részt venni a badacsonyi szüreti mulatságon is. Röviden: már reggel fél 11-kor nagyon kellemesen éreztük magunkat, amikor a sokadik borospince kocsija vonult el előttünk, nagylelkűen osztogatva a deciket a nézőknek.
Most nem kapunk ingyen bort, de a Borbarátoknál kóstolt Szürkebarát kellemesen lötyög a gyomrunkban, és elég energiát ad a következő szakaszra. Erre szükség is van, ugyanis – a déli parttal ellentétben – itt sokkal dimbes-dombosabb a földrajz, és a vártnál lassabban haladunk mai célunk, Zánka felé.
Hosszabb pihenőt végül Révfülöpön tartunk, ahol szintén nyüzsi van. Meg 800 Ft/gombóc fagylalt. De azért Zsolti nem hagyja ki az élvezetet. Ez is hozzátartozik a bicajtúrához, na!
Balatonszepezden megint én mesélek kicsit, miközben lihegve toljuk a bicajokat hegynek fel. Régen jártunk ide nyaralni, és jól emlékszem a hegymászásokra – tény, hogy ez biciklivel még nagyobb móka. Én a nehéz bicajommal nem is vállalom a felfele tekerést, de Zsolti sem akar erőlködni. Mikor elérünk a szükségszerű lejtőhöz, megkezdődhet végül a gondtalan suhanás (csak vigyázzon az ember, mikor a lejtő végén szembetalálkozik a keresztbe futó 71-es úttal…).
Mire Zánkára érünk, kellőképpen el vagyunk fáradva, nekem ráadásul a bal térdem is kezdi kicsit felmondani a szolgálatot. A bicajom első kereke tűnik ludasnak a nehéz haladásban, így azt stabilan 1-es fokozaton tartom, de még így is nagyon elfáradok. Zánkát azért egyben elérjük, ámbár mikor előveszem a térképet, megrökönyödve vetem össze a szállásunk pozícióját az elém táruló valósággal.
– Oda fel? – nyögök reményvesztetten, és az előttünk húzódó, meredek és nagyon is hosszú emelkedőre pillantok.
Elismerem, ezt nem vettem észre a szállásfoglalásnál.
A nap utolsó félórájában már csak toljuk a bicikliket, és irigykedve nézzük a lefele suhanó kollégákat. Elsétálunk egy kivágott fa mellett is, amiből gyanús, hogy májusfa lesz holnap. Kiszúrunk egy ABC-t, ami szerencsére május 1-én is nyitva tart. Aztán végre elfogy az emelkedő, és mi begurulunk a Fügekert Bed & Wine névre keresztelt szállás elé.
A becsekkolást követően gyors körbevezetést kapunk.
– Íme a wellness részleg – mutat a kertbe vendéglátónk, és mi egy jacuzzit pillantunk meg, ami hívogatóan bugyborékol.
Zsoltival jelentőségteljesen egymásra nézünk, és húsz perc múlva már hevenyészett fürdőruha-utánzatban settenkedünk le a lépcsőn a medencéhez. Mit is mondhatnék… egy fárasztó, biciklizéssel eltöltött nap után a megváltással egyenlő élmény elterülni egy melegvizű masszázsdézsában. Forgolódunk benne, keressük a legjobb ülőhelyeket, nyomkodjuk a gombokat, bekapcsoljuk a fényt, majd kikapcsoljuk a fényt, csinálunk pár fotót, végül pedig elterülünk, és fáradt tagjainkat az erős vízsugarak útjába lógatjuk.
Bugyogunk.
Már csak egy pohár bor hiányozna a teljes jólléthez, de sajnos ezt most nélkülöznünk kell, lévén a hely csak névben “Bed & Wine”, és már minden bezárt. Még a jacuzzizás után felfedezett Neked Főztem nevű, rendkívül hívogató hely is. Este 8-kor!
A rejtélyt, hogy a kisbolt miért lesz nyitva egy munkaszüneti napon, miközben az étterem már este nyolckor bezár egy hosszú hétvégén, nem tudjuk megfejteni. A szobába visszatérve elfogyasztom a Kistücsökből hozott chia pudingomat, majd eldőlök az ágyon. És remélem, hogy a jacuzzizáshoz használt sportmelltartóm holnap reggelre megszárad…
Bor helyett.
május 1, hétfő: Zánka-Balatonfüred
Táv: 25 km
Nem tudom pontosan, miért, de ha mi Zsoltival elutazunk valahova, 50% esélyt van rá, hogy a kiruccanás egy pontján a fürdőszobában fogok állni egy hajszárító, és egy tetszőlegesen választható, de mindenképpen nedves ruhadarab társaságában. Tavaly, a második évfordulónkon Egerben ért ez a megtiszteltetés, amikor olyan, órákon át tartó zivatart fogtunk ki, hogy gyakorlatilag úszva tettük meg a hazavezető utat. Másnap reggel kénytelen voltam a cipőmet hajszárítózni, ugyanis még mindig úgy nézett ki, mint amit akkor halásztam ki egy lavórból.
A mai reggelen ugyanezt csinálom, csak épp a tegnapi sportmelltartómat próbálom szárazra fújni, több-kevesebb sikerrel.
A szállásunk elhagyása előtt természetesen még sor kerül az elengedhetetlen reggelire, ami itt nem a klasszikus svédasztalos megoldást alkalmazza, hanem mindenkit saját kis asztalka vár, odakészített finomságokkal. A szállásadó külön figyel az ételérzékenységekre is, és ennek fényében kerül például laktózmentes pohárdesszert a vendégek elé.
Én szokás szerint csillogó szemmel vetem rá magam az ételre. Olyan finom minden, hogy nem bírok betelni velük.
– Szívem, úgy eszel, mintha egyébként éheznél. Egy kicsit ijesztő is – mosolyog rajtam Zsolti.
Ti is rávetettétek volna magatokat, na!
De mit csináljak, ha itt a sajt az nem csak sajt, hanem SAJT. A kenőmájas pedig KENŐMÁJAS. A gyümölcslé meg… de nyilván tudjátok. Repetát is kérek. Szerencsém van, hogy Zsolti egyébként nem szereti, ha egy nő csak salátán tengődik, és nyugodtan zabálhatok előtte akár sörös csülköt is, mint ahogy tettem is a harmadik és egyben perdöntő randinkon anno. Nem tudom, hogy a csülök segítette-e elő a dolgokat köztünk, mindenesetre lehet, hogy köze volt a szerencsés végkimenetelhez.
Reggeli utáni kábulatban. Nem ez volt a szobánk!
A táplálkozás után ismét a nyakukba vesznek minket a biciklik, és megindulunk utolsó úti célunk, Balatonfüred felé. A távot és az irányt is elég spontán döntöttük el, ugyanis fáradtság esetén maradhattunk volna akár Zánkán is egész napra, esetleg tekerhettünk volna egyet a Balaton-felvidéken, hogy aztán a kiindulópontra érjünk vissza, de Zsolti választása a további tókerülésre esik, én meg nem ellenkezem. Ezen a szakaszon úgyis kifejezetten régen bicikliztem.
És a kiadós reggeli után jólesik legurulni a lejtőn, ami tegnap még emelkedő volt.
Így hát újrakezdjük küzdelmünket az északi part emelkedőivel, mondjuk elég hamar meg is állunk szusszanni, ugyanis útba esik egy zánkai látványosság, amit mindketten láttunk már átutazóban, de most úgy döntünk, megnézzük kicsit közelebbről is. Ez a zánkai Haditechnikai Park, ahol kiöregedett harci eszközök legelnek egy viszonylag kis területen.
A belépő 1800 Ft/fő, ennek leperkálását követően pedig máris kerülgethetjük azt az egy családot, akik rajtunk kívül a parkban őgyelegnek. Szerencsére van hely mindenkinek. Tisztelettudóan körbesétáljuk a helikoptert, a repülőt, a tankot, meg a rádióállomást, ami barbecue állványnak is elmehetne a sok antennájával.
– Ezeknek a cuccoknak mondjuk pont ennyi legyen csak a szerepe – jegyzi meg Zsolti, ahogy sétálgatunk. – Legyenek kiállítva.
Mélyen egyetértek. És ukrán barátomra gondolok, akit tavaly már nem engedtek ki a határon februárban, azóta meg egyetemre jelentkezett, hogy elkerülje a besorozást.
Tankolunk.
Tovább tekerünk, egy ponton Zsolti bicajáról leesik a lánc, egy emelkedő alján pedig elhagyom a csomagtartón utazó esőkabátomat, de nagyobb gond nem történik. A vizünk és az energiánk viszont fogyóban van, a nap kitartóan süt, és bár a nyári meleget még nem idézi meg a helyzet, abban egyre biztosabb vagyok, hogy csinos kis leégést szereztem magamnak. Ez jár annak, aki nem veszi komolyan a tavaszi jó időt…
A csíkok irányába megyünk.
Tikkadt szöcske és az utolsó korty vize.
Mire Tihanyhoz érünk, már csak kóválygunk, így a bicikliútról rákanyarodunk egy általam jólismert, repedezett betonútra, ami Sajkodra vezet, azon belül is az Apáti Étteremhez. Ezt a helyet még Zsófival fedeztük fel pár évvel ezelőtt, és nagyon megszerettük, egyrészt eldugottsága, másrészt finom ételei és normális árai, másrészt isteni csokiszufléjuk miatt. Egész nyugodtan ajánlom így Zsoltinak is, és gyorsan lecsapok az egyetlen üres asztalra a teraszon. Ám sajnos…
… szóval az étlapra pillantva kicsit kikeredik a szemem. Azt már korábban megbeszéltük, hogy lehet, itt csak inni fogunk, az evést pedig inkább valami klasszikus strandkajával intézzük, és az is hozzátartozik a történethez, hogy nyaraláson próbálom a pénz-dolgokat elengedni, amennyire lehet. De szomorúan állapítom meg, hogy itt valami nagyon elszállt. Végül egy limonádéval és két fröccsel később 4500 Ft-ot hagyunk ott az étteremben.
Megint bor, csak kicsit drágábban.
Hogy a limonádé se maradjon ki a jóból.
Még szerencse, hogy Tihanynak is, mint minden éremnek, két oldala van, és a félsziget másik oldalán öt perc tekerés után megállunk egy jólismert büfésor előtt. Én palacsintázom, Zsolti hamburgerezik, és én megiszom még egy “csakazértis” fröccsöt. Kevesebbet fizetünk, mint a túloldalon a három italért. Tanulság levonva. A félszigetnek ennek a felén kicsit Üvegtigrisesebb a hangulat, de kit érdekel?
Nyaralunk.
A konyhafőnök ajánlata.
“Csakazértis” fröccs, vörös orr, és kézfertőtlenítő.
***
Az utolsó pár kilométert laza tempóban tekerjük le, és csendesen gurulunk be Balatonfüredre. Balatonfüred azonban cseppet sem csendes: május 1-e ellenére nyitva van a Spar, bent tömegben keresünk üdítőket és ropit a hazaútra, majd óvatosan, kezünket a fékeken tartva suhannak el mellettünk a jólismert Füred-díszletek: a sétány, a móló, a Vitorlázeum, a Bodorka akvárium, az Annabella hotel… és a telefonfülke, ami a sétány végében áll, és ahonnan gyerekkoromban telefonkártyás hívásokat indítottunk a nagyszüleimhez, mikor be akartunk nekik számolni arról, hogy a nyaraláson minden rendben.
Érdekes, Füreden olyan sok minden változott a 90-es évek óta. Hangulata már közel sem olyan békés és megnyugtató, mint gyerekkoromban, híresen túlárazott az egész, és túlságosan sok itt nyáron az “egyéniség” (lehajtott tetejű sportkocsikban furikázó, általában fehér inges, lenyalt hajú újgazdagok 5000 Ft-os koktélokkal és egyen kinézetű nőkkel az oldalukon). De a telefonfülke még mindig itt áll az Annabella hotel sarkán, igaz, már nem piros és nem Matáv van ráírva, hanem rózsaszín (bocsánat, magenta) és Telekomos. De azért mégis visszahoz emlékeket.
Ennél a fülkénél fejezzük be a bicajtúrát, majd keresünk egy csavart fagylaltos bódét, és győzelmi nyalást hajtunk végre. A végleges táv körülbelül 120-130 km (a bizonytalanságot saját feledékenységünknek köszönhetjük, mikor néha nem kapcsoltuk vissza a kilométermérő kütyüket…), mi kellemesen elfáradva ülünk a Tagore sétány egy padján, és egymásba kapaszkodunk. Olyan sok az ember, és egyikünk sem túl lelkes a hazamenetel gondolatára. Nem hiányzik a nyüzsi és a sokaság, a város meg pláne nem. És fáj feladni ezt a szabadságot, amikor a két kerekünk szab csak határt annak, hogy hol állunk meg, mit nézünk meg, és minek örülünk. (Pedig itt még nem is tudjuk, hogy a hazaút amolyan MÁV-féle álomélmény lesz, telezsúfolt marhavagonnal és a Füred-Kelenföld táv végigállásával).
Sok biciklitúrán vettem már részt, és mikor ezt a blogot írom, már egy külföldi élményt is magaménak tudhatok. De Zsoltival ez volt az első ilyen utazásom, és az élmény, hogy átadhattam neki azt a lelkesedést, ami engem is mindig a hatalmába kerít, ha kiszakadhatok a mindennapi nyünnyögésből, mindennél jobban értékelem.
Sokba kerül egy ilyen túra? A Balatonon persze, mindig kicsit drágább lesz az ilyesmi. De akad kemping is bőven, vagy parttól távolabb eső szállás, ami tavaszi/őszi túrára tökéletes. Nekem szempont a kényelem, és ha már egész nap sportolok, igénylem a puha ágyat, a rendes zuhanyzót, illetve már ritkán foglalok olyan helyre, ahol nincs reggeli – de ez én vagyok.
Nehéz írásban visszaadni azt a szabadság-érzetet, amit egy ilyen, akár csak három napos bicajtúra nyújtani tud az embernek. Érdekes egyvelege ez a természetközeliségnek, a sportnak, a (szerencsés esetben) jó társaságnak, a rendszeres fröccs-megállóknak (és a velük járó nagyszerű beszélgetéseknek); az állatvilágnak (helló, kacsák!), a helyi látványosságoknak, esetünkben a Balaton megmagyarázhatatlanul nyugtató hatásának, a sebességnek, a saját határaink feszegetésének, és a rácsodálkozásnak, mikor átnézünk a túlsó partra: “Azt mind végig tekertük??”.
Ilyen kis elutazásokkor mindig azt gondolom: talán sokszor ilyesmikből tevődik össze az elégedettség és a boldogság. Talán túl sokszor várjuk a “nagy” programot, a világrengető felfedezést vagy tapasztalást; azt hisszük, vagyonokat kell költenünk luxushotelre vagy tengerentúli járatra. A Balatonnal kapcsolatban nekem mindig a Tüskevár jár az eszemben: a tó nekem azt a fajta elcsendesülést és kikapcsolódást nyújtja, amit talán egyetlen másik hely sem ezen a világon.
A Balatont mindig újra meg újra felfedezem, mindig találok benne újat, mindig feltölt, és ha úgy érezzük, hogy megőrült a világ és kontrollálhatatlan irányokba halad; ha menekülni akarunk kicsit; ha félünk és bizonytalanok vagyunk és elegünk van és csak csendre vágyunk… akkor csak tekerjünk végig a partján. És adjunk pacsit a kacsáknak. Mert a Balaton gyógyít. Még ilyen morózus, nem sok jót ígérő időkben is.
“Ebben nem csalódsz. Nem beszél, hát nem is hazudik, nem ígér, mégis odaadja mindenét, nem szól, mégis többet mond, mint amit valaha ember mondott.” – Fekete István (Tüskevár)
Itt a vége, fuss el véle. Csókolom.