A kajakban nem kell szájmaszk.
Itt egyedül vagyok, és hamarosan még inkább egyedül leszek. Megmarkolom az evezőt, szememet Tihanyra szegezem, mártok és húzok. És élvezem, hogy elindulok, hogy MEGindulok, hogy mozog alattam a víz, mellettem a táj, hogy az apró, diszkrét hullámokon át-átbukva haladok. Tihany felé, az apátság felé, a kompok felé, amik bágyadtan összecsókolóznak Tihany és Szántód között félúton, belerokkanva a döntésbe, hogy nem tudják, melyik oldalon jobb nekik.
Elcsűröm a tempót, az evezőm durván nekikoccan a kajaknak. Kellemetlen a hangja, megtöri a haladást, nem tetszik, ráncolom a homlokom. “Lapjával húz, élivel kormányoz”, hallom Fekete István Matula bácsijának hangját. De könyvekből nem lehet megtanulni evezni, pedig hányszor és hányszor és hányszor vagyunk életünk során Tutajosok, újak és bizonytalanok valamelyik téren, és milyen kevés a Matula…
Eltartom az evezőt, most már óvatosabb vagyok. Fokozatosan halkul mögöttem a strand, zsongító búgás már csak minden, ami volt. Negyed óra is eltelik, mire megállok, megpihenek. Leteszem az evezőt.
Mindig is kudarcot vallottam a meditálással, de most az jut eszembe: ha legközelebb megpróbálkoznék vele, erre a helyre akarnék gondolni. A ringatózásra, a nyugodt, időtlen hegyre előttem, a csendes locsogásra, a háttérzajra, amit most könnyen figyelmen kívül hagyok. A kis, fehér háromszögekre, a vitorlákra – mert azt elfelejtettem mondani, hogy már bőven az ő felségterületükön járok.
Letettem az evezőt, és beszorítottam egy gumikötél alá – figyelmeztettek, hogy ha elejtem, elsüllyedhet. A szememnek és a szívemnek olyan az elém táruló látvány, mint a nyelvemnek a fagyi a kánikulában. Most egy kicsit nem akarok tovább menni.
Harminc éves vagyok, még csak pár hete, még szokom az érzést. Nincs párom, nincs gyerekem, még saját lakásom se. Ez baj? Ez zavar? Igen, néha zavar. Néha rettenetesen magányosnak érzem magam. És egyedül. És frusztráltan, tehetetlenül. És összehasonlítgatom magam másokkal, mikor tudom, hogy baromság.
De nem mindig, nem állandóan. A harmincadik szülinapom tökéletes volt. Egy ilyen fehér vitorláson ünnepeltem a legjobb barátaimmal. A szívem csücske Balatonfüred, hát innen hajóztunk ki. Csodálatos volt és vicces és felszabadító és gyönyörű.
Felveszem az evezőt és igyekszem elegánsan használni. Csak semmi koccanás! – de aztán belenyilall a fájdalom a kezembe. Két hete a földvári strandon megtanultam SUP-ozni. Tudjátok, az a sznob állva evezés. Húsz percig csak egyensúly-gyakorlatokat csináltattak velem: ugrálás, fordulás, a deszka elejére tipegés, leguggolás, megfordulás, megint egy ugrás, totyogás, ugrás, fordulás… Tudjátok, mi a titka? A hajlított térd.
Ha mereven tartod a lábad, mindig elveszted a végén az egyensúlyt. Ha behajlítod, ha elengeded magad – fenn maradsz a deszkán.
Ja, persze beleestem a vízbe. Vagy tizenkétszer. És egyszer jól beüthettem a kezem is, bár csak később vettem észre. Igaz, még most is fáj.
Evezek. Nem volt ám a bakancslistámon az se, hogy harminc éves korom előtt világjárványban vegyek részt – de fejet hajtok. Akkor legyen így. Evezek, evezek… Egyszer voltam raftingolni. Ausztriában. Ha jött egy komolyabb, ijesztőbb zúgó, a vezényszó mindig az volt: “Előre!”. Ilyenkor előre evezel, hét másik emberrel együtt. Teljes gőzzel mentek a zúgó felé, jobb meggyőződésetek ellenére. Azt hiszem, ezért: ha lassan mennél, fennakadhatnál a zátonyon, és mindenki kiesne a csónakból.
Szóval: előre, ahogy húzni bírjuk.
Evezek a part felé. Tűz a szeptemberi nap. Már nem kentem be magam (minek?).
Pedig a vállamba épp most ég bele váratlanul a fürdőruhapántom világos nyoma.
Ó, az adottságok…
Meglátom Dórit, aki épp windsurfözni tanul. Frusztrálódik, a szél mindig kiviszi a partra.
Én kergetem a hullámokat, és mellé siklok a kajakkal. Együtt, szépen ügyetlenül – rendületlenül szelídítjük a szelet.
2020. szeptember 15.