február 27., Van Gogh múzeum, Amszterdam
Napraforgók.
Imivel ketten állunk a tömegben, várjuk a sorunkat, amikor képet lőhetünk a híres festménnyel. Odakint barátságtalan szél fúj és az eső is negyed óránként elered, így sokan menekültek ma zárt térbe. Én nem érzem túl jól magam, úgyhogy a fotók után leülünk egy párnázott ülőalkalmatosságra. Jobb vállamhoz Imi szorul. Bal vállamhoz egy teljesen ismeretlen turista.
Nézzük a képeket, pihenünk. Körülöttünk áramlik a tömeg. A felük ázsiai.
– Ha itt nem kapjuk el a koronavírust, akkor sehol – jegyzi meg Imi.
Fáradtan bólintok. Nálunk még fertőzött sincs, gondolom félszegen, mielőtt szedelődzködni kezdünk és felmászunk egy újabb emeletre.
február 28., Anna Frank ház, Amszterdam
A hírhedt hátsó traktus.
Audio guide-ot szorítunk a fülünkhöz, az arcunkhoz, és libasorban lépkedünk a fullasztóan zárt térben, ahol Anna Frank és családja két évig rejtőzködött a világtól elzárva. Nézzük a kis szobákat, a letakart ablakokat.
– Hogy a fenébe lehet ilyen sokáig bujkálni? – rázom a fejem.
Olvastam a történetet, tudom, hogy Anna milyen derűlátó és optimista volt végig. Mikor visszaérünk majd Magyarországra, Iminek is kölcsön fogom adni a könyvet, mert a látogatás miatt elkezdte érdekelni.
A múzeum után még megállunk a múzeum kávézójában egy teára és egy kis kekszre. Előveszem a táskámból a fertőtlenítő gélt, mielőtt a kajához nyúlnék. Már alig van benne valami. “Majd veszek otthon”, gondolom félszegen. Csak el ne felejtsem.
Ugyanaznap este: Heineken múzeum. Rotáló poharak, gyanútlan turisták.
március 10., kedd, Budapest
“Kicsit beteg vagyok, inkább nem megyek ma be dolgozni”, írja Imi Messengeren.
Ráncolom a szemöldökömet, ahogy az üzenetet olvasom.
“Viszont karanténban Anna Frankot olvasni állati feelinges”, folytatja.
Felnevetek és elteszem a telefont.
Mert biztos nem az van, amire gondolok…
***
Emlékszem, mikor friss jogosítvánnyal először vezettem autópályán. Épp csak huszonkét éves voltam, és teljesen új helyzet volt, hogy 130-al megyek és én döntök a következő pillanatról. Magamhoz képest elég hamar megszoktam az érzést, viszont arra is hamar rájöttem, hogy autópályán vezetni hosszú távon, hát… szóval elég unalmas és egyhangú dolog. Félig robotpilótán vagy, és persze a hirtelen változásokra azonnal reagálnod kell, de igazából órák telhetnek el anélkül, hogy bármi érdemleges történne.
Egyszerűen csak haladsz a célod felé, és maximum az útmenti túlárazott cappuccino jelent némi felüdülést a Marchéban az M7-esen, Balatonlellén.
Az autópályán vezetésnek egy teljesen más vonatkozása volt az, amivel várakozásaim ellenére küszködnöm kellett, ez pedig a pályáról való lehajtás volt. Erre, mint felfedeztem, sokkal de sokkal tudatosabban kellett figyelnem, mint a gyors tempójú haladásra.
A legtöbben élvezzük azt az érzést, mikor tövig nyomhatjuk a pedált, és belesimulunk az ülésbe, és nem is gondolunk arra, hogy minden tizedmásodperccel egyre nagyobb rizikónak tesszük ki magunkat. És mégis: élvezzük a gyorsítást. Élvezzük a sebességet.
Mikor először hajtok le az autópályáról, apukám ül mellettem, mert az első időben még nem engednek (és nem is nagyon akarok) egyedül vezetni. Ő szól rám, mikor lehúzódom: fékezzek.
Fékezzek jobban.
De még ennél is jobban!
Paradox módon én mindig is jobban tartottam a lelassítástól, mint a felgyorsítástól. Az érzékcsalódás, mikor még mindig legalább nyolcvannal mész, de előtted már egy negyvenes tábla figyelmeztet az éles kanyarra, sokszor próbált megviccelni vezetés közben. Nem is tudom, hol olvastam egyszer, hogy a jó sofőr nem onnan ismerszik meg, hogy milyen gyorsan tud száguldani, hanem sokkal inkább onnan, mennyire tud finoman navigálni a kocsival, akár egy icipici parkolóban.
Bizony a lassításkor derül ki, mennyire uralod igazából az autót.
március 12., csütörtök, Budapest
Összepakolok a munkahelyi íróasztalomon. Előző nap fertőtlenítettem mindent – billentyűzetet, egeret – és elkezdtem jobban odafigyelni a kézmosásra. De nem volt elég, mert másnap reggel csörgött a telefon, aztán megint, és megint… a partnereink hívtak azzal, hogy a tanáraink már nem léphetnek be az épületekbe. Vagy azzal, hogy már a saját dolgozóikat is home office-ba küldték.
Pakolok az asztalomon, gondolkodom, mire lesz szükségem. Bedobom a naptáramat, pár jegyzetfüzetet, telefontöltőt. Aztán felkapom a táskám, elköszönök a kollégáktól, és felszállok egy villamosra.
És érzem, ahogy a világ körülöttem fékezni kezd a lehajtón, azelőtt a bizonyos éles kanyar előtt.
***
Ennek a bejegyzésnek többször is nekifutottam a koronavírus alatt. Elmélkedni volt időm bőven, épp csak a megfelelő következtetéseket volt nehéz levonni – illetve, mire meglett az “aha!” pillanat, arra kellett rádöbbennem, hogy mások már rég megírták/elmondták/kinyilatkozták azt, amin én szép békésen kotlottam itthon. “Végre van idő lassítani, minőségi időt tölteni magunkkal”, döbbentem rá két hét után. Persze eddigre a világ fele már magától értetődő fejleményként tekintett erre a tényre, így semmi értelmét nem láttam írni a dologról. “Egész jó ez a home office, lehet, hogy többször kéne élnünk vele”, morfondíroztam egy hónap után. Körülnéztem, és már mindenki erről beszélt a környezetemben, függetlenítve magukat az én megkésett felfedezésemtől.
Tüncica home office-ban.
Igen, azt kell, hogy mondjam: a belassulás ezesetben a reakcióidőm növekedését is jelentette. De elengedtem azt a sürgető érzést, hogy mindenképp írnom kell valami okosat ide. Ezt az alternatív valóságot, amiben több mint két hónapot töltöttünk, mindenki másképp élte meg – én az egyedülélők és egyedülállók nézőpontját tudom csak képviselni, és semmi kedvem azon vitázni, mennyire nem volt idilli ez a helyzet egy egészségügyisnek vagy egy háromgyerekes anyának, akik idő- és energiahiányban vitorlázhattak keresztül a heteken, miközben én online rendelgettem új ruhákat, dinnyepalántákat ültettem, és gyöngymalacokat fűztem esténként az újonnan bevezetett edzéseim után, miközben az “Egynyári kaland”-ot néztem végig, immáron harmadjára.
“Szóval ha már minden érdekeset elmondtak a koronavírusról, akkor én mit tehetnék hozzá ehhez a témához?”, gondolkodtam. Végül arra jutottam, megosztom veletek pár személyes tapasztalatomat. Hátha van még köztünk olyan, aki magára ismer.
Szakaszok
Szokták mondani, hogy a haldoklásnak öt fázisa van: elutasítás, düh, alkudozás, depresszió, belenyugvás. Ezeket szerencsére én csak a kórházsorozatokból ismerem, de ahogy egyre több lett körülöttünk a korlátozás, hasonló szakaszokat kezdtem megfigyelni a saját lelkiállapotomban. Nagyjából így tudnám őket jellemezni:
Szorongás: Mikor szó szerint gombóccal a torkodban alszol el.
Most mi fog történni, mikor lesz teljes kijárási tilalom, mennyivel nő majd naponta a fertőzöttek száma? Találkozhatok majd legalább a családommal? Ha kicsit köhögök, az nagyon rossz jel? Honnan lesz maszkom? Megmarad a munkám? Az egész évet így fogjuk tölteni…?
Belenyugvás: Mikor az egyszerű séták felértékelődnek.
Hmm oké, akkor most ez van. Nincs táncóra, nincsenek bulik, barátok átirányítva Zoomra, kollégák szintén. Lesz, ami lesz. Elég hamar léptünk azért. Ez a kormány egy dolgot tud jól: félelem alapján kontrollt gyakorolni. Tessék, akkor most keltsenek pánikot. Vegyék rá az embereket, hogy maradjanak otthon. Ehhez talán értenek.
Komfort: Mások ilyenkor kezdtek el kovászt készíteni.
Többet alszom, többet edzek. Visszatért pár régi hobbim! És nézzenek oda, még olyan emberekkel is beszélgetek, akikkel évek óta egy szót sem váltottunk. Érdekes dolog ez a magány. Írni kéne róla valami. Vagy mégse? Talán jobb, ha ezt mindenki magának éli meg. Nem akarok okoskodni. Inkább sütök bögrés sütit és megnézem a Before-trilógiát.
Magányos, de hangulatos moziest.
Szorongás #2: Gyanús a csend.
Egész kiegyensúlyozott vagyok, de nem lehet, hogy csak azért érzem így, mert most nem érnek külső ingerek? Nincsenek bosszantó nézeteltérések, nincs szívfájdalom, nincs vágyakozás, nincs… jóformán semmi. Tiszta buddhizmus. De ez csalóka dolog. Ez nem az igazi élet.
Mi lesz, ha kipukkan a buborék…?
Türelmetlenség.
Na jó. Pukkanjon.
Meglepetések
A bezártság és a korlátozások jóformán mindenkinek új és ismeretlen helyzetet jelentettek. Engem számos meglepetés ért magammal kapcsolatban, amit lehet, hogy nem fedeztem volna fel, ha továbbra is minden a régi kerékvágásban marad. Kettőt szeretnék kiemelni ezek közül:
Optimizmus
Nem vagyok optimista ember. Leginkább realistának mondanám magam, de inkább vagyok pesszimista, legalábbis magammal és bizonyos területekkel kapcsolatban. Ám a vírus megjelenésekor szokatlan optimizmus vett erőt rajtam. Az volt a meggyőződésem, hogy a világnak már nagyon érett egy ilyen pofon, és talán jobb túlesni rajta és arra koncentrálni, hogy mi mindenre fog változást kényszeríteni.
Az alapvetésem az volt, hogy az a világ, amit a vírus szétroncsolt, eleve nem volt egészséges…
Abban reménykedtem, hogy a kormányok felismerik majd, hogy az egészségügyet tilos elhanyagolni. Meg abban is, bevallom, hogy pár vezetőt meglegyint majd ez a vírus – mert lehetnek elnökök vagy miniszterelnökök, egy gyógyíthatatlan betegséggel szemben a magánkórházak is tehetetlenek lesznek, és egy lélegeztetőgép ugyanazt a munkát végzi munkahelytől és pozíciótól függetlenül. Nagyot néztem, mikor két héttel később Boris Johnson kórházba került. Természetesen reméltem, hogy felépül. De azt is reméltem, hogy eszébe nem jut senkinek nyájimmunitással kísérletezni ezek után.
A családomnak és a barátaimnak folyamatosan azt magyaráztam, hogy a rossz híreket az orrunk alá teszi a média, a jó híreket viszont keresni kell. Egyszerűen azért, mert a rossz hírre többen kattintanak. Missziómmá tettem, hogy minden nap keressek jó híreket – ezek főleg gyógyszerészeti kutatásokról szóló beszámolók voltak, vagy Vuhan újranyitása, vagy valami hasonló. De sejtettem azt is, hogy a nyár nem fog így telni – a turizmus bevételeinek kiesését egyszerűen nem engedhetik meg az országok maguknak. Kockáztatni fognak.
Hogy mit tanultam magamról? Azt, hogy ahhoz, hogy optimista legyek, egyetlen dologra van szükségem: sarokba kell szorítani.
Introvertáltság
Ízig-vérig introvertáltnak születtem, de az évek során iszonyatos energiákat fektettem abba, hogy elmozduljak kicsit a másik irányba. Ez mindenképp jót tett nekem, de most a vírus alatt újra felfedeztem az intros énemet, akit bevallom, a nagy pörgésben hajlamos voltam elhanyagolni. Rákaptam a rejtvényfejtésre, amit legszívesebben a macskával együtt űzünk, ebéd után az ablakban, egy kávé mellett. Újra elkezdtem gyöngyöt fűzni (ugyanitt: gyöngydisznók ingyen elvihetők), és hosszú sétákat tettem egyedül.
Gyöngydisznó dinnyepalántával.
Sportosabb is lettem, bár ez nem feltétlenül introvertált jellemző, de a felszabaduló idő lehetőséget adott rá. Minden nap mozgok egy kicsit, és sokkal de sokkal többet biciklizem. Nem is tervezek BKV bérletet venni egész nyáron. Nem a para miatt – egyszerűen jobban kikapcsol a bicaj.
És a jövő…?
Ma már szinte kinn vagyunk az első hullámból, és budapesti lakosként én másfél hete érzem a bőrömön a lazításokat. Nem minden dolog jó benne. Megint nagy a forgalom, rosszabb a levegő, nagyobb a tömeg. Június 8-tól részlegesen ismét bejárok majd dolgozni, ami koránkelést jelent és ingázást. Azok után, hogy megszoktam valami teljesen újat, most megint váltani kell, és ettől tartok.
De az egyik fogalom, ami sorozatosan jön szembe velem, az pont a…
Reziliencia
Az új kedvenc szavam azt jelenti: rugalmasság, hogy a fennálló új helyzethez alkalmazkodni tudjunk. Imádom. Hogy miért? Mert korábban sose hittem benne igazán, most pedig átélhettem, mennyire igaz.
Azt mondják, az embernek átlag 21 napra van szüksége ahhoz, hogy valamihez hozzászokjon. Ezt a számot a saját élményeim alá is támasztják: nagyjából három hét alatt jutottam el oda, hogy a nyavalygás/félelem/szorongás triumvirátust felváltotta a nyugalom/kiegyensúlyozottság/béke hármasa. Körülbelül ugyanennyi idő volt az is, mire automatikus rutinná tudtam tenni a rövid, de rendszeres edzéseket az életemben, vagy az, hogy a fertőzöttekről szóló beszámolót úgy olvassam át reggel, mint máskor az időjárás jelentést.
Azt hiszem, sokszor nem is realizáljuk, valójában mennyire rugalmas fajhoz tartozunk. Az alkalmazkodókészség mindenkiben erőteljesen jelen van, hiszen a túlélés záloga. A nyelviskolában, ahol dolgozom, több száz tanárnak kellett egyik napról a másikra átállni a digitális oktatásra, és 90%-uk vette az akadályt, pedig többeknek még a kapucsengőnk használatával is gondjai akadtak régebben. Olyan élmény volt ez, mint mikor tavaly a Balaton-átúszáson megtudtam, hogy a közel 10.000 résztevőből mindössze 1% adja fel a versenyt.
Tanulság? Sokkal több van bennünk annál, mint amennyit elsőre gondolunk. Bár emlékezni tudnánk erre még sokáig!
FOMO
Egyedülálló, egyedül élő, 29 éves nő. Reméli, hogy megtalálja a helyét az életben, hogy megtalálja a párját, fogalma sincs, hogy lesz-e valaha férje, családja. Tizenévesen nem élte ki magát, huszonévesen elkezdte, és még nem kész arra, hogy leálljon az élmények szerzésével. Ugyanakkor alapvetően introvertált. Egy idegennel szóba elegyednie kétszer annyi energiát igényel, mint egy extrovertáltnak. De megteszi. Legtöbbször azért, mert a hosszú távú célt nézi – több ember, több lehetőség.
A maradék esetben? Fél, hogy kimarad valamiből.
Ez a Fear Of Missing Out jelenség (barátainak csak FOMO), ami nem új fogalom a generációk közti különbséget kutatók számára. Nekem sem volt az, de a kötelező szobafogság alatt kénytelen voltam tudatosítani, mekkora megkönnyebbülést jelent az, hogy nem maradhatok ki semmiből. Számomra a legnagyobb frusztrációt az jelentette, hogy törölték a salsa órákat és természetesen a bulikat is, ahol ismerkedni tudtam volna. Csak aztán rájöttem, hogy más se nagyon fog most jobbra-balra randizgatni, szóval ha életem szerelme valahol mégis létezik, akkor ő is a fenekén ül valahol.
Ettől egész jó kedvem kerekedett, és nyugodtan fejtettem tovább a sudokut Tüncicával.
A para, hogy valami nélkülem történik, és én nem lehetek a részese, és ezért kimaradok/lemaradok, azt hiszem ezek után is vissza fog térni. De azért reménykedem abban, hogy ezután is lesznek olyan hétvégék, mikor egyetlen dolgomnak azt fogom érezni, hogy kertészkedjek, napozzak, keresztrejtvényt fejtsek, a kutyákkal játsszak – és nem lesz emiatt halvány bűntudatom.
***
Tizenegy hét itthonlét után végre ismét csomagolok, bár most csak a Balatonig megyek. De ez is akkora öröm, hogy az egész kis lényemet betölti. Alig várom, hogy messzebbre nézhessek, mint a laptopom monitora. Alig várom, hogy súlyos kilométereket tegyek a lábamba (és a biciklim kerekeibe). Alig várom, ezzel az új szemmel nézhessem meg a világot, ami lassan újra kitárul majd körülöttem.
És várom a bulikat is, várom a féktelen ugrándozást majd akkor, ha már biztonságos lesz. Várom a régi életünknek azokat a pontjait, amiket érdemes megtartani. Várom azokat az embereket vissza az életembe, akikkel ezután is szeretnék időt tölteni. Várom a fröccsöket, a hülyüléseket, a zenét és a táncot.
Csak szeretném, ha nem pont ott folytatnánk, ahol a vírus előtt abbahagytuk. Mert legfőképp azt szeretném, hogy azt érezhessem: az elmúlt időszak jelentett valamit.
Lassan ideje visszahajtani az autópályára, de én most még biciklizem. Lefelé suhanok a lejtőn, miután negyed óráig csak felfele tekertem; most megérdemelten gyorsulok fel ismét. A szél belekap a hajamba, az úton rajtam kívül senki sincs. Egyszer régen, mikor egyensúlyozni tanultam, valaki azt mondta: ha kéz nélkül akarok biciklizni, mindkét kezemmel egyszerre kell elengednem a kormányt, fél kézről átváltani nem lehet. És tényleg nem ment, akárhányszor próbáltam.
Suhanok a lejtőn, és elengedem a kormányt. Mindkét kézzel egyszerre.
És nem jön a csattanás.