ELSŐ NAP: Budapest – Padova (~700 km)
Hipnotizálva nézem a szélvédőn át, ahogy az M7-es terelővonalai ütemesen tűnnek el az autó alatt.
Jobb oldalunkon a Balaton kék tükre, ahogy a barnás, kora tavaszi növényzeten túl csillog, türelmesen várva az újabb szezont. Eszembe jut az elmúlt két év minden kirándulása, amit a barátokkal belföldön szerveztünk – a Balaton környéke többször is célpont volt, mindig menedékül szolgált, még akkor is, mikor a cukrászdából is csak elvitelre lehetett sütit kérni, és – jobb híján – a füredi Aldi parkolójában az autó motorháztetejéről ettük a krémeseket.
Mögöttünk választási plakátok, maszkok, kórházak, tankok, járványadatok, frontvonalak, izoláció, cinizmus, depresszió, kilátástalanság, bizonytalanság, csirkefarhát, miniferi. Sok olyan dolog, amit itt akarok hagyni, amiknek a szorításából ki akarok törni. Nem akarom félóránként frissíteni a Telexet. Nem akarom a reggeli jógavideóm előtt századjára is jelenteni a YouTube-nak az erőszakos politikai reklámokat. Nem akarok egész nap egy laptop előtt görnyedni, otthon. Egy kicsit szeretnék máshol létezni, mint a valóságban, a valóság ugyanis az elmúlt két évben túl sűrűre sikeredett, és úgy érzem, elfogytak a megküzdési stratégiák.
Tudom, hogy mire van szükségem: levegőre. Térre. Időre. Talán legfőképp: t á v o l s á g r a. Valamiféle szikrára, ami újra életerőt, lelkesedést, hitet ad. Mert ezek most, úgy érzem, mind elfogytak. Még az előttünk tekergő végtelen utat is mereven nézem: idő kell még, mire az ingerek feloldják a burkot, ami bennem képződött.
De Enikő, a sofőr, hál’ Istennek kitartóan nyomja a gázpedált. Orsi mögöttem ül, együtt zötykölődünk, Balatonlelle után szinte teljesen néptelen az autópálya. A lányokkal tettem meg utoljára nagyobb utat, még 2019 őszén, akkor együtt utaztunk New Yorkba. Egy másik életnek tűnik, de talán most már tényleg itt az ideje felidézni azokat az időket, és újratanulni a létnek ezt az oldalát.
Mert igenis nagyon kell valami, ami végre újraindítja a rendszert.
***
Utazásra vállalkozni reménytelennek tűnő időszakokban már régi receptem, és eddig nem nagyon hagyott cserben. Nem véletlen hát, hogy a lassan emelkedő Covid korlátozások alól kikandikálva elkezdett járni az agyam, míg végül makacsul magához ölelt egy túrakiírást örök megmentőim, a Békatutaj honlapján. Ha korábban is olvastátok a blogomat, nem először hallotok róluk: ők azok, akikkel utaztam Szlovéniába természeti kincseket felfedezni; akiknek hála eljutottam az adventi Zakopánéba; és akikkel leraftingoltam egy osztrák folyón, miután előző nap zergeként másztam mindenféle sziklákra a via ferrata nevében. Ők az a túratársaság, akiknek istentelenül drukkoltam a Covid alatt, és szerencsére talpon is maradtak. Na, az ő sítáboruk volt az, amire szemet vetettem – igazából már sokadjára, de most először reális esélyekkel.
A sítábor Valmeinierben, Franciaországban kezdődik – két nap múlva, így mi Enikővel és Orsival már reggel óta úton vagyunk, hogy oda is érjünk a kezdésre. A túra 60 résztvevője busszal érkezik majd, mi egy kicsit külön utakon járunk, ez viszont remek lehetőséget ad arra, hogy meg is álljunk útközben, és kicsit felfedezzünk.
– Megnézzem, hol vannak az utolsó benzinkutak a határ előtt? – kérdezem Enikőt.
– Igen, légyszi.
Sofőr és Mitfahrer
Ha egy tanácsot adhatok jövőbeni utazóknak: autós roadtripet nem akkor érdemes szervezni, amikor a benzinárak épp kánkánt járnak a sztratoszférában, de nekünk muszáj volt lenyelni a békát. Így esik, hogy délelőtt Becsehelyen, egy igazi, autentikus kis magyar falun hajtunk át, ahol igazi rokolyás néni sepri az utat, és ahol Enikő szinte vadiúj autóját a szembe bicikliző Józsi bácsi nyíltan végigméri.
– Új lovat hoztunk a faluba – jegyzi meg Orsi mögöttem, ahogy több becsehelyi, gyanakvó pillantást is bezsebelünk a síboxos Renault-nak hála. – Sose láttak még ilyen szép lovat – folytatja, de akkor már mind a hárman röhögünk.
Letenyén egy pillanatra megtorpanunk a benzinkúton tapasztalható hosszú sorok láttán, de aztán megtartjuk utolsó hazai megállónkat, teletöltjük az autót, megvesszük az egyhavi szlovén pályamatricát (az egyhetessel pont kicsúsztunk volna a visszautunk dátumából, természetesen), és visszakapaszkodunk az autópályára. Hamarosan pedig már arra nézek fel a telefonomból, hogy Szlovéniában járunk. Bár még nem érzem az eufóriát, a lelkesedést, hogy valamit magam mögött hagytam, de tudom: jó úton járok.
***
Szlovéniában kitartóan bújócskázunk az alagutakban, míg pihenőt nem tartunk pár szimpatikus hegy ölelésében. A parkolóban egy megviselt, ukrán rendszámú autó mellé sikerül megállnunk. A sofőr helyén egy nő alszik, egy másik pedig a parkoló melletti füves részt felügyeli, ahol négy gyerek (négy-hat évesek lehetnek) kergetőzik egymással. Először csak annyit érzékelek, hogy játszanak.
Aztán feltűnnek a részletek, és nem nagyon tudom levenni róluk a szememet.
A társasággal nincsen férfi, csak nők vannak és gyerekek.
Az autó – mint szinte az összes többi ukrán rendszámú kocsi – sáros, koszos, megviselt.
Az utastér és a csomagtér is tele van zsúfolva csomagokkal, ruhákkal, a sofőr ki se lát hátul.
Túl sokan vannak egy autóhoz: öt helyett hatan.
Aztán a gyerekekre téved a pillantásom.
Eddig csak azt hittem, kergetőznek, most látom csak, hogy ennél összetettebb a játék: a legkisebb fiú, négy év körülinek saccolom, egy hosszú botot talált magának, amivel ijesztően pontosan utánozza a géppuskákat. Társai előle menekülnek, az egyik néha elesik, meglőtték…
A gyerekek nevetnek, az anyjuk (?) nem, ő csak felügyel.
Nehezen tudom elmondani azt a bűntudatot, amit akkor érzek, mikor mellettük parkolva tudatosul bennem, ők mit láthatnak: egy baráti társaságot, akik gondtalanul utaznak, láthatóan a hegyekbe, síelni, egy kényelmes, tiszta autóval, biztonságban, úgy, hogy egy hét múlva ugyanezen az úton visszafele fogunk jönni, abban a tudatban, hogy a lakásunk, szeretteink megvannak, biztonságban vannak, élnek.
Tudom, hogy nem tudok segíteni az ukrán családoknak, hogy a helyzet rajtunk is, rajtuk is uralkodik, és maximum tüntetni mehetek ki a Bajza utcához, régi lakhelyemhez, az orosz nagykövetség elé. Mégis bűntudatom van. Nincs köztünk semmi különbség, ők mégis menekülni kényszerülnek, miközben egy agyament rezsim szétrombolja az életüket.
Az utat folytatnunk kell, Enikő beindítja az autót, ismét az autópályán suhanunk. De az egész utat végigkísérik az ukrán rendszámok, ahogy egyre távolabbra igyekeznek az otthonunktól.
***
Budapest és Padova között körülbelül 700 km található. Számomra ijesztően nagy szám, de Enikő tisztességesen állja a sarat. Még az olaszok autópályás fizetős rendszerétől sem riad vissza, pedig én mindig is utáltam ezeket a hülye kapukat. De szerencsére nincs fennakadás sehol. A kapuk úgy működnek, hogy a pályára felhajtáskor adnak egy biglietto-t, majd a lehajtáskor ezt a jegyet beolvasva kiírják, mennyi az annyi.
Mi kellő tisztelettel közelítjük meg az első ilyen masinát, de az automata hang nagyon kedvesen diskurál velünk. “Ritirare il biglietto”, csicsergi, majd egy lelkes “Arrivederci!” felkiáltással tovább is int minket. Persze fizetni itt még nem kell, ezt csak a következő lehajtáskor tesszük meg. Én önként vállalom a jegyszedő szerepét, a kapott cetliket gondosam elteszem az egyik karfa tartójába. Közben előbújik belőlem jegyszedő néni énem.
– Két jegy a 18:40-es Batmanre, 13. sor, egyes kettes, köszönöm – dörmögöm, útitársaim nagy derültségére.
Padovába már kora este gurulunk be, és abban a pillanatban megtetszik nekünk, ahogy lehajtunk az egyhangú olasz autópályáról. A házak egyszeriben kis mediterrán hangulatú kuckók lesznek, még a tetők is mások, mint otthon, a növényzetről nem is beszélve. Tudjuk, hogy nem vagyunk annyira messze hazulról – de azért mégis.
És végre nem hallunk magyar szót magunk körül, csak ezt az éneklő olaszt!
Szállásunk, a Hotel Volta bejárata.
A recepción fiatal lány vár minket, a személyik begyűjtése után pedig egy úgynevezett “Green Pass”-t kér tőlünk. Először nem értjük, de aztán fáradt, a mai napon már a harmadik országot járó agyunknak leesik, hogy az oltási igazolványra gondol. Úgyhogy kötelességtudóan felmutatjuk a QR kódokat: Orsi és én háromszor vagyunk beoltva, Enikő már négyszer, csak hogy biztos legyen két nyugati vakcinája, úgyhogy ennyi oltással felfegyverkezve végre beengednek minket a szerény kis hotelba a város szélén.
– Éttermekben, szórakozóhelyeken is fogják kérni a kódokat – figyelmeztet minket kedvesen a recepciós lány. Az olaszok nem tréfálnak ezzel, bár ha arra gondolok, mit szenvedtek át 2020 tavaszán, nem is hibáztatom őket. Maszkot természetesen kötelező hordani minden zárt térben.
A szobánk kicsi, de a célnak megfelel, minket viszont már sokkal jobban érdekel a vacsora. Enikő hősiesen feltelefonál egy közeli éttermet, ahol némi kölcsönös értetlenkedés után sikerül asztalt foglalnunk. 10 perc sétára van tőlünk, és mikor belépünk, rögtön letámadnak minket a QR olvasókkal. A recepciósunknak igaza volt.
Az a helyzet, hogy imádom az olasz konyhát. Egy ilyen hosszú nap után mindhárman könnybe lábadt szemekkel olvassuk az étlapot – Orsi és én tagliatelle, Enikő gnocchi alapú vacsit kér, amihez megkapjuk a kötelező parmezán sajtot is. Amíg a rendelésünkre várunk, élvezettel figyelem a mellettünk lévő asztalnál ülő nőt és társát. A nő harsány, és élénken gesztikulál, amikor pedig rendel, vagy a pincér kihoz neki valamit, csillogó “grazie mille” felkiáltással üdvözli azt – majd tovább hadar a partnerének. Őszintén, én arra sem emlékszem, hogy férfi vagy nő ült vele szemben, csak ezt a 60 év körüli nőt figyelem, le se tudom venni róla a szemem. Energia, jókedv, gondtalanság árad belőle – pont azok a dolgok, amikkel az olaszokat jellemezni szokták.
Végre megjött!
Portré
Félmosoly ül az arcomon, miközben a rendelt Aperolt kortyolgatom. Ismét eszembe jut az a meghatározó regény, az Ízek, imák, szerelmek, ahol Olaszország Liz Gilbertnek az első megállója volt utazásai során: Róma volt az a város, ahol három hónapig csak arra koncentrálhatott, hogy ismét színekkel, ízekkel, vidámsággal töltse meg az életét az évekig tartó személyes dráma és depresszió után:
“Az első étkezésem Rómában nem volt túl különleges. Csak egy kis házi készítésű pastát ettem (spagetti carbonarát), mellé hirtelensült spenótot fokhagymával. […] Ezenkívül – a kíváncsiság kedvéért – még elmajszoltam egy articsókát. A rómaikai borzasztóan büszkék az articsókájukra! Aztán a pincérnő meglepetésszerűen elém rakott még egy extra köretet (grátisz): egy adag sült cukkinivirágot, egy csipetnyi vajjal a közepén (olyan gyengéden elkészítve, hogy a virágok valószínűleg meg sem érezték, hogy leszakították őket a tőről). A spagetti után megkóstoltam a borjúhúsukat. Ja, igen, és egyedül benyakaltam egy üveg házi vörösbort. És olívaolajba mártogatott, sóval meghintett, meleg kenyérkét majszolgattam. Desszertként pedig befaltam egy tiramisut.”
Egy kicsit megint azonosulok vele, ahogy ezt a nőt figyelem, és nagyot lélegzek. Mintha – nagyon lassan – de kezdene halványodni az elmúlt két év. Orsi vörösbort kortyolgat, és a tiramisun gondolkodik, Enikő pedig könnybe lábadt szemmel kínálgatja nekünk a házi gnocchiját, ami állítólag elolvad a szájában. Ő még rendel egy desszertet is, mi végül csak az italokat kortyolgatva emésztgetünk.
Egyszer csak mellénk lép egy pincérfiú, és elhadar Orsi üres tányérja felett egy komplett olasz szonettet (vagy legalábbis mi így halljuk). Orsi zavartan, de nem elveszetten reagál:
– Yes, it was very good.
A fiú pislog, majd elneveti magát, és angolul három szóban elmondja a közlendőjét: szeretné elvinni az üres tányért. Aztán – mint mindig – megkérdezi, honnan jöttünk, és nagy mosollyal nyugtázza, hogy “Ungheriá”-ból. Pedig én minden évben egyre nagyobb félelemmel közlöm a kiindulási pontot.
Vacsora után hazatántorgunk, gyors zuhany, és már az ágyakban fekszünk mindhárman.
– Belegondoltatok, hogy a Békatutajosok valamikor mostanában indulnak? – kérdezem a lányoktól. Mindhárman nagyon hálásak vagyunk a sorsnak, hogy mi szabad kezet kaptunk az útitervben, és volt időnk beiktatni Padovát. A Békatutajos busz 18 órát fog közlekedni egyben, péntek estétől szombat délutánig.
Én a fal felé fordulok, írok az otthoniaknak. És az a bizonyos történet jár a fejemben:
“Felbandukoltam a lépcsőkön a lakásomig, ledőltem az új ágyamra, és leoltottam a villanyt. Vártam, hogy rám törjön a sírás vagy elfogjon az aggodalom, ami lámpaoltás után menetrendszerűen mindig meglátogat mostanában, de igazából jól éreztem magam. Semmi bajom nem volt. Az elégedettség első jelei lassan szétáradtak bennem. Elcsigázott testem feltette a kérdést kimerült agyamnak: – Hát csak ennyire volt szükséged?
Válasz nem érkezett. Addigra már mélyen aludtam.“
MÁSODIK NAP: Padova – Valmeinier (~500 km)
Reggel álmosan bámulok ki az ablakon, ami egy mező-szerűségre, illetve az azt kettészelő Bacchiglione folyóra néz. A mezőn már tegnap este is kutyákat sétáltattak – az egyik jött is volna hozzánk ismerkedni, de a gazdája egy noszogató “Andiamo!” kíséretében tova intette – én most is kiszúrok egy delikvenst, aki szombat reggeli sétájára indul.
A reggelink alatt méltán ismeretlen olasz slágereket hallgatunk az olasz MTV-n (?), majd derűsen búcsút intünk vendéglátónknak. Viszont mára “csak” 500 km van beütemezve, ami azt jelenti, hogy egy kicsit később is indulhatunk… és ha már úgyis itt vagyunk Padovában, hát…
Enikő vezetésével találunk is egy parkolóházat a belváros mellett, ahol csak egy kicsit izgulunk, hogy vajon síbox-al megnövelt magasságunknak köszönhetően nem szorolunk-e be a parkolóház emeletei közé, de sikeresen vesszük az akadályt. Innen pedig engedélyezünk magunknak nagyjából egy órát Padova körberohanására.
“A mai olasz nyelv tehát nem római vagy velencei […], és nem is teljesen firenzei. Lényegében dantei. Nincs még egy olyan európai nyelv, amely ilyen művészi pedigrével büszkélkedhetne. És talán nincs még egy olyan nyelv, amely ennyire az emberi érzések kifejezésére lenne elrendeltetve […].”
Tény, hogy a benzinkutakon kitett feliratok, miszerint tankolás közben legyünk szívesek leállítani a motort, olyan szépen hatnak, mint egy költemény. És nézzétek csak ezt a padovai gyógyszertári kiírást a létszámkorlátozásra vonatkozóan:
Ennek ellenére olaszul én sosem tanultam – számomra sokkal izgalmasabb, hogy mostani célországunk, Franciaország nyelvét kezdtem elsajátítani a gimiben második nyelvként. De erről majd később.
Miközben az olasz szépségét ecseteltem, mi Enikőékkel már ismét az autópályán robogunk. Olyan gyönyörű(nek mondott) helyek mellett hajtunk el, mint Verona, a Garda-tó, Milánó, vagy Torinó. Sajnos a városokból semmit nem látunk, az autópályán minden egyforma. Benzint vadászunk, ugyanis itt az üzemanyag litere 2 euró felett van – az autópályán akár a 2,5 eurót is elérheti, ami az induláskor érvényben lévő eurós árfolyam szerint (fájdalom, 385 forint/euró) majdnem 1000 forintos benzinárat jelent! Röviden: autópályán nem tankolunk. Viszont a lehajtás-felhajtás mizériája kéz a kézben jár a már korábban említett kapukkal, illetve rádöbbenünk, hogy maga a tankolás sem olyan egyszerű, ha szombat van, és önkiszolgáló kutakba botlunk.
Vagy épp este.
Szerencsére az első ilyen élményünknél megszán minket egy olasz úriember, és segít a fizetés/tankolás kettősségét megoldanunk. Az összeget megpróbáljuk nem átszámolni forintra, inkább irányba vesszük a hegyeket, és ahogy lassan elhagyjuk Torinót, elkezd változni a táj: a napfény eltűnt valahol Milánó felett, és most ködbe burkolózó, zord hegyormok kísérnek minket a határ felé. Közeledik a Fréjus alagút, amiről én még életemben nem hallottam, de most egyre gyakrabban emlegetjük.
Mi tisztelettel kocsikázunk az Alpok gyomrában. Most zene sem szól az autóban, a gigantikus hegyek súlya minden leárnyékol körülöttünk. Hosszú percek telnek el, majd egyszer csak elhajtunk egy tábla mellett, amin az EU csillagainak körében a FRANCE felirat található.
Ennyi az egész.
Negyed órával később havas hegycsúcsok közé érkezünk meg, amik már alig emlékeztetnek a hegy túloldalán felejtett ködös óriásokra. Utunknak már csak egy utolsó, embertpróbáló része van hátra: egy végtelennek tűnő szerpentinen fel kell kapaszkodnunk az 1800 méteren fekvő Valmeinier-be, ahol a szállásunk és a Békatutajos társaság vár. Az emelkedő megkezdése előtt kétségbeesett vécékeresésben vagyunk (ez amúgy elég központi téma egy ilyen utazáson, bár legtöbbször a benzinkutak megoldják a problémát), végül a lányoknak nincs más választása, mint egy kies parkolóban az autó mögé rejtőzve intézni amit kell. Kicsit megviselve szállnak vissza, mivel a hőmérséklet már egyáltalán nem emlékeztet a reggeli, padovai napsütéses tavaszra. Nagyjából két fok van, és erős szél fúj.
Van hóláncunk ugyan, de nem nagyon szeretnénk használni, úgyhogy reméljük, ilyen marad az út.
A Fréjus után…
A “szerpentinen felkapaszkodás szürkületben” lehetne külön sportág, főleg úgy, hogy a franciák valamiért nem szeretnek se szalagkorlátokat, se fényvisszaverőket használni, úgyhogy Enikő erősen markolja a kormányt, miközben kanyart kanyar után vesz be. A mezőnyt enyhe émelygés nehezíti. Ahogy egyre magasabbra kerülünk, már látjuk a hegycsúcsokat, amiknek a tetején néha kis fénypontok csillognak: kis települések jelei.
Már a célvonalnál…
Mire felérünk Valmeinier-be, már erősen unjuk az autóban ülést, mind fáradtak vagyunk, de legfőképp Enikő. A csomagjainkat olyan ordító szél kíséretében hordjuk be a szállás előterébe, hogy az ajtót két embernek kell nyitva tartania a folyamat közben. A recepció előtt viszont igazi tűz ég, előtte pedig egy adag jókedvű fiatalember kiabál nekünk “Bonsoir!”-t.
A szobánk a második emeleten van, ahová az egyik Békatutajos szervező kísér fel minket. Tőle megtudjuk, hogy a túrán 80-an veszünk részt, ebből 59-en jöttek busszal, a többiek autóval. Egy autót még várnak, meséli.
– Lányok, hoztam nektek lakótársakat! – kiált be a 204-es szobába kísérőnk, majd betessékel minket az apartmanba, ahol három szobatársunk ül a konyhában az asztal körül.
– Sziasztok! – köszönünk egymásnak mosolyogva, miközben odakint egyre erősebben dühöng a szél, fáradhatatlanul ostromolva kis szállásunk falait, aminek ablakai apró jelzőfényekként világítanak a sötétben, reményteljesen várva a holnapot.