HARMADIK NAP: Kamakura
Napfényes szombat reggel van Japánban, olyan meleg, mintha késő május lenne itthon. Én, Réka, Juli, és a barátja, Taku, leballagunk a lépcsőkön, és kényelmes tempóban sétálunk a metrómegálló felé, hogy elvonatozzunk Kamakurába, ami egy Tokió központjától 50 km-re fekvő város Kanagawa prefektúrában. Út közben megállunk a mindenható 7Elevennél, hogy reggelit vásároljunk magunknak.
A japán közértről annyit szeretnék elmondani, hogy rettentően kevés terméken van feltüntetve angolul, hogy pontosan mi van a csomagolásban. Lehet kapni instant leveseket és műanyag dobozba csomagolt készételeket (lásd bolognai spagetti, előző bejegyzés), csakúgy, mint meleg húsféléket, amik nyárson, melegített tárolóban várják, hogy megvedd őket. De az, hogy pontosan mit is veszel, sokszor csak akkor válik világossá, amikor beleharapsz/belekortyolsz.
Amint belépünk, Réka gyorsan eltűnik a sorok között, hogy életmentő kávét vásároljon magának. Én eközben a polcon sorakozó pékárukat nézegetem.
– Ez tojás, ugye? – kérdezem Takut, miközben egy (szerintem) rántottával töltött szendvicsre mutatok. Hál’ Istennek Taku biztatóan bólogat, úgyhogy meg is veszem magamnak. Úgy döntök, mára ez lesz a B-terv.
Juli eközben mutat valamit, ami – mint kiderül – a közértes slágerlista előkelő helyét fogja elfoglalni nálunk a következő tíz napban. Ez a valami a péksütis polcon terpeszkedő, kicsit kuglóf-szerű “melon pan” (メロンパン), vagyis “dinnyés kenyér”. Bizony. Ez annyira jól hangzik, hogy gyorsan be is dobom a kosárba – pont, mikor Réka visszaérkezik hozzánk.
– Te meg merre jártál ilyen sokáig? – kérdezem.
Julcsi a fejéhez kap.
– Ja, persze, a kávé sincs kiírva – röhög. Réka azért diadalmasan mutatja fel a zsákmányát. Jól választott: a Starbucks logó lebuktatta a kávét. Legalább most már tudom, hogy fel fogjuk találni magunkat akkor is, ha majd Julcsiék nem lesznek velünk. De azért gyorsan memorizálom a kávé japán átiratát (コーヒー, szó szerint “kóhí”).
Az állomásra nagyjából 20 perces sétával jutunk el, amit jókedvűen beszélgetve teszünk meg. Takuval még csak most kezdünk megismerkedni, hiszen tegnap este se Réka, se én nem voltunk olyan állapotban, hogy mélyrehatóbb társalgást folytassunk szegény fiúval.
– Ezek igazából nem is mi vagyunk – gesztikulált Réka az első bemutatkozáskor, mikor ő is és én is fájó fejjel, félig lehunyt szemmel dülöngéltünk a konyhában a munkából frissen hazaérkező Taku előtt. Most van esélyünk kicsit többet beszélni. Taku – munkájából kifolyólag is, meg, ahogy látom, amúgy is – érdeklődik a növények és úgy általában az élővilág iránt, ezt bizonyítja a Julcsiék lakásában található rengeteg fajta növény (az erkélyen bonsai-gyűjtemény, az ajtó előtt eper, a mosogató felett paradicsom nő). Még sosem járt Európában, de Julcsi tervezi majd magával hozni, ha hazajön látogatóba. Aranyosak így együtt, ahogy kézenfogva battyognak mögöttünk és japánul beszélgetnek.
Mire megérkezünk az állomásra, már jól kimelegszünk a gyönyörű napsütésben. Tökéletes kirándulóidő van. Én alig várom, hogy még többet lássak Japánból, most először nézek szét úgy, hogy nem szédelgek a fáradságtól. Mikor azonban felérünk a peronra, egy rövid bejelentést hallunk (csak japánul), amit fejrázó emberek konstatálnak. Julcsi és Taku összenéznek, elhúzzák a szájukat. Sok ember odaszállingózik egy, a peronon ácsorgó, egyenruhás, fehér kesztyűs emberhez, és tőle kérnek útmutatást. Juli is így tesz.
– Mi az? – kérdezem, mikor visszajön hozzánk.
– Azt mondták be, hogy “emberi baleset” történt – közli ő.
Értetlenül nézünk rá. Emberi baleset?
– “Dzsinsin-dzsiko”, ismétli el a kifejezést Juli japánul. – Annyit tesz, hogy már megint a vonat elé ugrott valaki.
Ő és Taku sebesen tárgyalnak a lehetőségekről – a baleset miatt most egy ideig szünetel a vasúti közlekedés. Én és Réka csendben várunk. Odakinn tűz a nap, egy csomó virágot látok, bokrokon, fákon egyaránt. Az égen egy felhő sincs. Szombat reggel van. Tudom, hogy az ok, amiért valaki pont ma döntött úgy, hogy véget vet az életének, valószínűleg mélyen szántóbb, mint amit el tudok képzelni, és egy olyan szép nap, mint a mai, nem tudja ellensúlyozni az ember egyéni motivációját. És mégis…
Az állomás előtti buszmegállóban egyre hosszabb a sor, ahogy a bosszús emberek kifelé tartanak az állomásról. A várakozók a telefonjukba merednek, egykedvűen nézelődnek, várják a pótlóbuszt. Minden harmadik emberen az a jellegzetes, fehér maszk.
– Gyakran történik ilyesmi? – kérdezem Julit.
– Lássuk csak… – egy pillanatra elgondolkodik. – Végül is már egy hete nem volt semmi – vonja meg a vállát.
Buddha szerelmére…
***
Egy órával később, már az autóban, amit Taku nagylelkűen kis csapatunk rendelkezésére bocsátott, megkérdezem Julit, mi az oka annak, hogy Japánban ilyen sok az öngyilkosság. Felmérési adatok szerint 2014-ben Japánban naponta 70 ember követett el öngyilkosságot, túlnyomórészt férfiak. Bár az elkövetett öngyilkosságok száma az utóbbi években csökken, a 22-40 éves férfi lakosság körében még mindig ez a vezető halálok.
– Hát, mostanában [áprilisban] talán több ilyen eset van, mert sok cég most zárja a pénzügyi évet – mondja Juli. – Ha valakin sok felelősség volt, és a cég nem úgy teljesített, ahogy kellett volna, előfordulhat, hogy az illető ezt választja.
Szavait rövid csend követi. Aztán még eszébe jut valami.
– Az iskola is most kezdődött – teszi hozzá.
Nem nagyon tudok mit mondani. Taku veszi át a szót.
– Japánban egy esélyed van – mondja (“one-chance country”, ezt a kifejezést használja). – Ha lediplomázol, utána egy limitált ideig friss diplomásnak számítasz, és ez az az időszak, amikor jó munkát kell találnod. Jó pozícióval, jó fizetéssel. Ha ez nem sikerül, egy idő után átkerülsz egy másik kategóriába – onnantól pedig nagyon nehezen fogsz tudni rendes munkát szerezni magadnak. Sok embernek ez is óriási stressz.
Beszélgetünk még arról, hogy milyen könnyű eladósodni, illetve, hogy a betegségbiztosítás sem olyan egyszerű dolog itt: aki részidőben dolgozik, annak például nem kötelező fizetnie. Viszont ha valami baj történik…
– Akkor az illető nagy szarban van – foglalja össze Juli.
Időközben felhajtunk az autópályára. Taku vezet, Julcsi egy kicsit feszülten ül mellette. Feje mellett kis amulett himbálódzik, pont olyan, amit előző nap a Meidzsi sintószentélyben is láttunk. A balesetmentes vezetést hivatott garantálni.
– Nem vesztek észre valami furcsát? – kérdezi tőlünk Juli egy idő után, hátrafordulva.
Körülnézek, és valami tényleg furcsa, de a baloldali közlekedésen kívül nem tudnám pontosan megmondani, micsoda.
– Nincs leállósáv – adja meg a választ Juli. És tényleg: az autópálya meglepően szűk, mint sok minden más is az itt az európai szemnek. A pályát mindkét oldalról zajnyelő falak határolják.
És nincs leállósáv.
– Utálom a japán autópályát – morogja Juli.
“One-chance country”, gondolom én.
***
Mire megérkezünk Kamakurába, az idő szelesebbre vált, és a felhők is megjelennek. Mi azért hősiesen sétálunk így négyesben. Bárhová nézek, mindenhol valami újdonság: itt mások a növények, több a virág, szinte semelyik feliratot nem értem. Az egyik kertben dísz kőbékák ülnek egymáson (kerti törpe helyett). Iskolás lányok jönnek velünk szembe, jellegzetes egyenruhában (amit Julcsi szerint a japánok utálnak, szerintem viszont tök jól néz ki). Hirtelen elfog a hála, hogy itt vagyunk így négyen, hogy Julcsi és Taku megmutatják nekünk ezt a világot, amiről semmit sem tudunk.
– Ha eljöttök majd Magyarországra, mi is el fogunk vinni egy csomó jó helyre – ígérem Takunak, aki mosolyogva bólogat. Juli nem mond semmi. Lehet, fél tőle, hogy megint a nyakába ugrok, mint előző este, mikor tudatosult bennem, hogy tényleg megérkeztünk, és közöltem vele, milyen boldog vagyok emiatt.
– Én is – nevetgélt akkor kicsit meglepődve hevességemen. Szerintem nem nagyon tudott mit kezdeni a kirohanásommal.
– Hidd el, bármikor szívesen átrepüljük a fél világot, hogy találkozhassunk veled – engedtem el végül.
Most békén hagyom szegényt, és csendben sétálok be vele, Takuval és Rékával egy gyönyörű kertbe, ami a Kita-Kamakura nevű kis állomástól fekszik nem messze, és – ezt akkor még nem nagyon látjuk át Rékával – egyedülállóan csendes és elhagyatott. Jó értelemben. Japánban egy útikönyv fantasztikusan nagy segítség lehet – erről később bővebben – de számítani kell rá, hogy a legtöbb hely, amit a könyv alapján látogat meg az ember, tele lesz turistával. Ez a kert azonban – pontosabban a Meigetsuin (szó szerint “fényes hold”) zen buddhista templom, amit egy fantasztikus kert vesz körbe – szinte teljesen üres rajtunk kívül, és a sűrűn növő növények között kellemes elkóborolni.
Kóborlunk a “köcsög” cseresznyevirágok között…
A Japánban híres cseresznyevirágzás (sakura) itt Tokió környékén már épp lecsengőben van (ahogy Juli mondta még utazásunk előtt: a cseresznye egy elég “köcsög növény”, mert nehéz jól behatárolni, pontosan mikor kezd el virágozni), de néha még el-elkapunk egy-egy fát, amin bágyadt kis cseresznyevirágok lógnak. Persze van itt sok más zöldség is – a legtöbbnek egyébként ennivaló kis névtábla is fityeg a “nyakában” (i.e. törzsén vagy szárán), csak persze kár, hogy semmit nem értek belőlük. Taku viszont, aki növények terén szakértő, buzgón magyaráz Julinak, miközben a virágokra mutogat. Juli meg, amit tud, fordít.
Fordítsd, ha tudod verseny 1
Fordítsd, ha tudod verseny 2
A helyet egyébként “Hortenziatemplom”-nak is hívják, bár az évnek ebben a szakában hortenziát itt nem látni. Nekem mégis a “csúszós majom” megnevezésű fa tetszik a legjobban, amiről Taku azt állítja, azért nevezik így, mert olyan sima a törzse, hogy még a majmoknak is kihívás felmászni rajtuk. A hely egy másik érdekes pontja a ketrecben tartott nyulak területe. Sok ázsiai kultúrában a nyulat a holdistenségekkel társítják, és mivel a templom neve is ilyen holdas… értitek, na. Réka teljesen odavan a nyulakért. Miután kilelkendezi magát, besétálunk egy bambuszerdőbe, és megpihenünk. A bambusz a cseresznyén kívül az egyetlen növény, amit felismerek itt. Szomorúan látom, hogy némelyikbe neveket karcoltak (pont úgy, mint itthon a “rendes” fákba), hiába van kiírva, hogy tilos.
A “csúszós majom”
Figyelmeztetés a bambuszon: ne karcold bele a neved!
Nyúldiagram. Nem értjük.
***
Mire kiérünk a kertből, tisztességesen megéhezünk, de ez nem is baj, mert tervbe van véve egy kis étterem, ami nagyjából tíz percre van tőlünk. Engem nem is annyira az étel izgat, mint a társaság: az étteremben ugyanis találkozni fogunk kis csapatunk két, eddig még hiányzó tagjával, a Carmen-Nobu házaspárral. Carmen magyar, Nobu japán, öt éve házasok, korábban Budapesten, egy éve pedig már Japánban élnek együtt. Nobu több helyen is lakott már Európán belül (például Írországban és Finnországban is), és rengeteg nyelvet beszél. És igen, kapaszkodjatok meg: magyarul is tud. Alig várom, hogy megismerkedhessek vele.
A pár másik felével, Carmennel sem találkoztam még soha, hiába magyar lányról van szó. Carmenben viszont van valami, ami nagyon is felkelti az érdeklődésemet (na már azon kívül, hogy feleségül ment egy japán férfihoz, és volt mersze átköltözni a világ túlsó végére): Carmen, mióta Japánban él, blogot vezet, és hol szarkasztikusan, hol végtelenül humorosan, hol cinikusan, de mindig nagyfokú éleslátással közvetít arról, hogy milyen is ez a Japán “oldalnézetből”. Tőle tudtam meg, hogy létezik “Kakis kanji gyakorlókönyv”, vagy hogy milyen érzés földrengés-figyelmeztetőt kapni a mobilunkra.
És szégyen vagy nem: miután Rékával megérkeztünk a Narita reptérre, és győzelmi tort ültünk a sikeres csempészés fölött, majd meglátogattuk a mosdót, a fülkében is hirtelen Carmen írása villant be, amit a (vacak) japán papírról alkotott nem olyan rég. Mikor ugyanis WC papírt próbáltam tépni, a tekercs össze-vissza szakadt a kezemben, pont olyan használhatatlanná válva, mint ahogy azt Carmen megjósolta.
Szóval mikor ez a kedves pár besétál az étterem ajtaján, nagyon örülök, hogy megismerkedhetek velük. Borzasztó érdekes élmény olyan emberrel beszélgetni, akit eddig csak az írásaiból ismertél, és legalább olyan érdekes a saját anyanyelveden beszélgetni egy japán fiúval. Megjegyzem, Nobu fantasztikusan tud magyarul, le a kalappal előtte. Külön élvezet a közte és Carmen között zajló kommunikáció, ami hol angolul, hol magyarul, hol japánul zajlik, és ezek a váltások mindenfajta rendszer nélkül követik egymást. Üdítő érzés hallgatni őket.
Taku közben dupla adag kaját rendel magának (talán zavarba hoztuk azzal, hogy körülötte hirtelen mindenki magyarul kezdett beszélni), Rékát pedig megtanítjuk pálcikával enni. Gyorsan tanul, húsz perc múlva már úgy eszegeti a zöldségekből és sonkaféle húsból álló ebédjét, mint aki kést-villát sose látott. Nobu meg is dicséri. Az ebédhez mizo leves is jár, csészében, de nem kanállal esszük meg: egyszerűen kihörpintjük.
Balról jobbra: Nobu, Taku, Juli, Réka, én. A kép Carmen érdeme.
***
Ebéd után olyan látványosság-dömpinget tartunk Kamakurában, ami – saját bevallásuk szerint – Juli és Carmen személyes rekordját is jelenti az “egy nap alatt megtekintett látványosságok” listáján. Átsétálunk a kamakurai Nagy Buddhához, egy 13 méter magas szoborhoz, ami előtt számtalan turista fényképezkedik, hátul pedig kisebb sor várja, hogy egy 20 jenes belépti díj ellenében belülről is megnézzék az építményt. A szobor hátán – ez nagyon tetszik – két szellőzőablak is található, a földről nézve olyanok, mint két szárny lenyomata. Egy idős bácsi odajön hozzánk magyarázni. Mikor meglátja Nobut, átvált japánra, és a Buddha kezei által formált meditációs jelről beszél nagy lelkesedéssel.
Az utcán Nobut arról kérdezem, milyen érzés neki tíz év külföldön élés után most újra Japánban lenni.
– Furcsa – ismeri el. – Kicsit kívül érzem magam.
– Mintha turista lennél? – próbálom pontosítani.
– Nem… csak kicsit kívülről nézem az egészet – magyarázza.
Más turisták.
Egy édességeket és szuveníreket áruló boltban Carmennel és Rékával hipnotizálva nézünk egy kis, műanyag játékot, amin egy metrószerelvény jár körbe-körbe idegesítő zenére – de nem ám vízszintes körben, hanem függőlegesen. A kis kocsit valami pici kar emeli fel, majd lesiklik egy miniatűr sínen, és így tovább, és így tovább…
– Sokszor voltál itt, mielőtt kiköltöztél? – kérdezem Carment.
– Párszor – mondja ő.
– És most, hogy egy éve kinn vagy már, kezded megszokni?
Egy ideig némán mered a köröző metrókocsira.
– Igazából egyre furcsább lesz – ismeri el.
Tovább megyünk a Hasedera szentélybe, ahol lépcsőket mászunk, kis tavakat nézünk, kisbuddhát öntözünk (ez is szerencsét hoz), és igyekszünk mindent megörökíteni. Nem csak én és Réka, de Carmen is így tesz, akit egy elég profi fényképezővel áldott meg a sors. Mikor az utolsó lépcsőket is megmásszuk, mélyen alattunk megpillantjuk az óceánt. Szép látvány – lehetne, de sajnos az egyre erősebb szélfújás hamar elűz minket a kilátótól. A szelet szegény Taku szenvedi meg a legjobban, aki egy vékony ingben indult el reggel. A japánok nem túl fázósak, de a mostani időjárás még Takunak is kezd sok lenni. Julcsi szinte végig mellette van, hogy legalább egy kicsit melegítse.
Halnézegetés a tavacskában. Julcsi a kályha szerepében.
Az utcán helyi nyalánkságokat kóstolunk. Rizslisztből készült dango-t eszünk, kis, nyársra húzott golyócskákat, amiket különböző édes szószokkal öntenek le. A fagyizókban zöld teás és cseresznyevirágos fagyit lehet kapni. Sok a kipakolt tengeri herkentyű is, meg az alga. Néha szembe jön velünk egy kimonó-turkáló. Carmen egy kirakatot nézeget, amiben szép, tradicionális, japán falikárpit-szerűségek kelletik magukat. Az egyiket lefotózza, hogy – ahogy ő mondja – később is “kínozhassa” magát vele.
– Nézd, Nobu, annyira szép! – fordul a férjéhez sóhajtva.
Nobu csendben nézi a – nagyon is borsos – árcédulát.
– Nekem van kártyám – válaszol a rövid szünet után, mire mindannyian felnevetünk.
A Zeniarai Benten szentélyben Rékával pénzt mosunk – mármint, úgy értem, szó szerint. Már a második napunk vége felé járunk, de eddig valamiért minden pénz, amit magunkkal hoztunk, Réka pénztárcájában pihent, így nekem ő a bank, akármire szeretnék költeni. A pénzmosás (amit egy kis kút-szerűségnél kell végrehajtani) azt a célt szolgálja, hogy a nálunk lévő pénz megduplázódjon, vagyis ez is egy szerencsehozó-ceremónia. Rékához fordulok érmékért.
– Na, el fogod áztatni a pénztárcámat – dohog, miközben kinyitja a táskáját. A tárcában sajátos káosz uralkodik: forint keveredik euróval, jennel, és még egy cseh koronát is találok az egyik zugban, ami január óta ott pihen.
– Milyen kupi van itt – füstölgök, miközben megpróbálom kibogarászni a sötét kis barlangszerűségben a jent. Aztán rájövök, hogy hülyeséget csinálok, és válogatás nélkül minden pénzt beleszórok az erre a célra odakészített, fonott kis kosárkába, majd bőkezűen vizet öntök rá.
Legális pénzmosás.
Mikor kimászunk a kis pénzmosó-mélyedésből, csapatunk másik négy tagja egy kupacban ücsörög egy padon, meglepően csendben. Szemmel láthatólag elfáradtak, míg engem túlságosan is lekötött a sok látnivaló, és az adrenalin, ami két napja átjárja a szervezetem, nem engedi, hogy kimerültséget érezzek. A többieket viszont megsajnálom, és hagyom őket ücsörögni, míg én teszek egy kört és fotózgatok.
Itt is, mint sok szentélyben és templomban, rengeteg csomóra kötött papírfecnit látok, amik úgy lógnak kifeszített köteleken, mint a száradó ruhák. Juliék elmagyarázzák, hogy ezek jóslatok, amiket pár szász jenért vehetsz meg. Ha a jóslat rosszat jövendöl, fel kell kötnöd valahova, hogy ne maradjon veled. Ha jó, hazaviheted.
Hátrahagyott jóslatok.
Utunk második felében Rékával Kiotóban is körül fogunk nézni, ahol híresen sok a templom, Nobu és Carmen azonban óva intenek minket az ott található jövendőmondásoktól.
– Kiotóban eszetekbe ne jusson ilyen jóslatot venni – mondja Carmen. – Nekem mindig valami rettenet jön ki belőlük.
– Igen, Kiotóban szadisták – teszi hozzá Nobu. Mikor magyarul beszél, csak egy árnyalatnyi akcentusa van. Ez a “szadista”, a “kurva jó” és a “tök szar” kifejezésekkel párosítva valami eszméletlenül jó egyveleget alkot. Nobu még a szlengesebb káromkodásokat is ismeri, ami vég nélkül szórakoztat és képeszt el.
Réka Buddhát öntöz. Ez is szerencsét hoz (állítólag).
Mikor kiszuszogták magukat, a társaság feltápászkodik, és még utoljára erőt vesznek magukon, hogy megmutassák nekem és Rékának a “rókaszentélyt”, vagyis a Sasuke Inarit. Etimológiáját tekintve az “Inari” szó az aratás, a termékenység, a rizs, a mezőgazdaság, a rókák, az ipar, és a világi sikerek istenét jelzi (én mondom: elfoglalt, ugyanakkor a világra végtelenül nyitott isten lehet az ilyen…), és valóban: ez az eldugott kis szentély tele van kisebb-nagyobb, többnyire elég morcos rókákat ábrázoló kőszobrokkal és porcelánfigurákkal. Carmen azt mondja, a legenda szerint a rókák az istenek hírvivői, ezért is látunk sok róka szájában üzenetet jelképező tekercseket.
A szentélyhez hosszú, vörös kapuk (torii-k) sorozata vezet, ami Rékát is, engem is megfog. Miután kifényképezkedjük magunkat, feljebb kapaszkodunk. Míg a többiek fáradtan leülnek, kiélvezve a körülöttünk elterülő erdő csendjét, mi Rékával még egy kicsit feljebb mászunk. Aztán Réka is megáll, és azon kapom magam, hogy egyedül kapaszkodok egyre magasabbra. A kőlépcsőket lassan felváltják a gyökerek, és egy ponton túl – hiába a varázslatos hangulat, a csend, a csicsergő madarak, és a némán rám meredő kis rókafigurák százai – kénytelen vagyok visszafordulni. A sáros, csúszós gyökereken épp elég nehéz lemászni, és nem ma akarom kipróbálni, hogy vajon az utasbiztosításom fedezi-e egy bokatörés kórházi ellátását.
Erre-berre…
Rókucik.
***
Az esténket a kamakurai állomás mellett töltjük, ahol egy elsőre jelentéktelennek tűnő kis helyre lépünk be, hogy vacsorát vásároljunk. Korábban felmerült a szusivacsi gondolata, de mivel Réka ezért a kajáért nincs nagyon oda, a többiek kitalálnak valami mást.
Ez a valami más – mint kiderül – egyfajta “japán hamburger”, ami igazából szerintem zseniálisan finom. A hús, bár picit más az íze, végül is marhahús, egyfajta különleges szósszal nyakon öntve. Mellé külön hozzák a riszt illetve a zöldségeket, valamint az elmaradhatatlan mizo levest. Mindenki fáradtan, jó étvággyal eszik – az egyetlen vágyunk annyi lenne, hogy bár azonnal átkerülhetnénk innen az ágyunkba, mikor végeztünk.
Végsősoron azonban nem ér panaszkodni: míg Carmen és Nobu végig vonattal utaznak hazafelé, mi négyen hamar elköszönünk tőlük, és visszaülünk az autóba. Ismét Taku vezet – Julcsinak külön vizsgát kéne tennie Japánban ahhoz, hogy a Magyarországon szerzett jogsija érvényes legyen – mi pedig fáradtan bámulunk ki az ablakon. A fejemben lassan összekeverednek a rókák, a jóslatok, a pénzmosás és a Buddhák, a magyar akcentussal beszélt japán és a japán akcentussal beszélt magyar. Arra gondolok, hogy ha hazaértünk, le kell íratnom Julcsival, mi mindent látogattunk meg ma, különben el fogom felejteni a neveket. Minden olyan egzotikusan cseng, hogy úgy érzem, képtelen vagyok megjegyezni ezeket a szavakat.
Gyorsan suhanunk az autópályán. Julcsi feje mellett békésen himbálózik a biztonságos vezetést garantáló amulett.
Kis csapatunk a Nagy Buddhánál, Kamakurában.
NEGYEDIK NAP: Tokió
Vasárnap délelőtt kissé ünnepélyes hangulatban ácsorgunk a peronon, miközben a metrót várjuk, hogy bemenjünk Tokióba. Április 8-a van, vasárnap, ami azt jelenti, hogy a mai napon zajlanak a magyar parlamenti választások. Mi Rékával már hónapokkal ezelőtt átjelentkeztünk, hogy Tokióból tudjuk majd leadni a szavazatunkat. Julcsi – mivel magyarországi címe már nincs – csak levélben szavazhatott, de ma délelőtt elvisz minket a nagykövetségre, hogy mi is eleget tehessünk állampolgári kötelességünknek.
Így kell kérem szavazni indulni!
A tokiói magyar nagykövetség egész nyugodt környéken található, egy Mita nevű kerületben (ami, mint megtudom, azt jelenti: “három rizsföld”). Odakinn nyugodt, kicsit lusta, vasárnapi hangulat uralkodik. Furcsa érzés, mikor befordulunk a sarkon – az épületek fölött ott tornyosul a mai napon még meglátogatásra kerülő Tokyo Tower – és egyszer csak megpillantjuk a magyar zászlót, ahogy kicsit bizonytalanul, kicsit megszeppenve, de azért jól láthatóan lobog egy jelentéktelen épület homlokzatán.
Éljen a diplomácia. Meg a demokrácia.
A képzavar tovább fokozódik, mikor belépünk. A berendezés alapján bármelyik budapesti önkormányzat épületében lehetnénk, ráadásul hirtelen mindenki magyarul beszél körülöttünk. A magyar nagykövet felesége mosolyogva üdvözöl minden belépőt, megköszöni, hogy eljöttünk, és felterel minket egy csigalépcsőn. Rékával viszonylag hamar sorra kerülünk, és Tokió közepén kikérjük az érdi választókörzet szavazólapját. Időközben megjelenik Carmen is, meg még néhány magyar, akiket Juliék ismernek, és akiknek minket is gyorsan bemutatnak.
Míg ott vagyunk, nagyjából húsz embert számolok össze, de a nap folyamán követjük majd az eseményeket otthon és más külképviseleteken, látjuk majd a kígyózó sorokat az olyan gyűjtőhelyeken, mint például London. Most csak gyorsan összeállunk egy csoportképre, amíg Nobu lekap minket. Aztán mindenki megy a maga útján. Én és Réka Julcsival maradunk, Carmenék ebédelni indulnak valamerre.
Dél felé jár az idő. Otthon még el se kezdődött a szavazás. Innentől nekünk már csak várni kell.
A szavazótársaság.
***
A Tokyo Tower egy 1958-ban épült fémkilátó, ami megszólalásig hasonlít az Eiffel-toronyra. Két dolog különbözteti meg tőle lényegesen: az egyik, hogy a Tokyo Tower fehér-narancs színekben pompázik, illetve, hogy 11 méterrel magasabb az Eiffel-toronynál (amúgy 333 méteres). Bár szorosan nem tartozik a tárgyhoz, én még megemlíteném a torony hivatalos reklámfiguráját, ami egy… hmmm… hát… mondjuk úgy, felettébb szerencsétlenül kivitelezett, rózsaszín, csúcsosfejű… nemíromle.
A honlap szerint ezek az izék a “Nippon Brothers” névre hallgatnak, és a látogatóknak szóló kiírás felhívja rá a figyelmet, hogy a figurák életnagyságban is megjelenhetnek a torony környékén. “Kérjük, játszanak velük!”, szól az instrukció (“Please play with them when you see them!“). A japánoknak mintha nem tűnne fel a két plüssvibrátor furasága, ahogy azok a torony körül őgyelegnek, mi viszont tátott szájjal nézzük őket.
Nooooormááális?
– Ez… izé… – kezdem, de nem tudok mit mondani.
– Hát… igen. – fejezi be Réka.
Mivel a toronyba vett jegyünk csak egy óra múlva juttat fel minket a kilátóba, van időnk körülmászkálni a szintén itt található Zojo-ji buddhista templom környékén, aminek parkjában szinte városligeti a hangulat. Az embereket különböző kis bódékból különböző érdekes kajákat vesznek. Sokan kerti székeken, kerti asztaloknál telepednek le, miközben a hátuk mögött kígyózik a sor a templom füstölője és bejárata előtt. Érdekes egyvelege a vallásosnak és a világinak. Mondjuk Jézusnak valószínűleg nem tetszene ez a felállás.
Én Julcsi javaslatára megkóstolok egy nyársra húzott valamit, ami mintha marhahúsból és rizsből gyúrt golyócskákból állna. Teljesen jó íze van. És még praktikus is – köret és főétel egyben. Réka úgy dönt, nem kockáztat, és vesz magának egy veszélytelen hot-dogot, miközben nagyokat mosolyog a bódé előtt elhelyezett rakat maneki-neko-n, vagyis a jellegzetes, integető, szerencsehozó cicafigurákon. Érzem, hogy lassan kezd nála kiakadni a cukiságmérő, úgyhogy át is vonulunk gyorsan egy kicsit hátborzongatóbb helyre a templomon belül, ahol piros főkötőbe öltöztetett szoborkisbabák állnak őrt, kezükben forgóval. Ezek a figurák (jizo szobrok) a “meg nem született gyermekek lelkét” szimbolizálják: azokét, akik még világra jöttük előtt meghaltak, de azokét is, akik még meg sem születtek. Sok szobor gondosan fel van öltöztetve, másokon csak a sztenderd piros főkötő virít. Csendben sétálgatunk közöttük, miközben a levegőt betölti a – minden buddhista templomban megtalálható – füstölők illata.
Ez, be kell vallanom, kicsit ijesztő volt…
Lassan eljön az időnk, és visszasétálunk a Tokyo Towerbe. Itt illedelmesen álldogálunk a liftekhez vezető sorban, miközben elhűlve nézzük, ahogy az egyik embernagyságú, plüss, obszcén rózsaszín figura egy kisfiút molesztál. Valamely érthetetlen okból a szülők ezt egész szórakoztatónak találják. A fejünkbe beleég a kép, amin a kúpfejű rémkabala a saját ágyékát markolászva búcsút int a gyereknek (esküszöm, nem én találom ki!), miközben hátrálva eltűnik, minden bizonnyal az ebédszünetét eltölteni, és belépünk egy liftbe, ami szédült fejünket felröpíti a kilátóba.
Míg felfele tartunk, egyszer át kell szállnunk egyik liftből a másikba: ezen a köztes szinten hideg zöld teát kapunk frissítőként, illetve gyorsan leültetik hármunkat az egyik üvegfal elé, és “hivatalos” fotó készül rólunk. Még feljebb megyünk, és megbámuljuk ezt a felfoghatatlan méretű gigavárost. Előveszem utazóbaglyomat, Tutu-t, és őt is lekapjuk. Két japán lány elismerően nézegeti a kis kötött figurát, egymás között gyorsan megbeszélik, mennyire tetszik nekik (Julcsi beköpi őket nálam). Kötelezően ráállunk a kis területen elhelyezett üvegpadlóra is, ami picit hátborzongató.
Alattunk a templom, amiből épp feljöttünk.
Tokyo látképe. Háttérben a Tokyo Skytree, a város legmagasabb kilátója.
A Rainbow Bridge.
Végül felkészülünk a lefele útra, amit szinte teljes egészében a lépcsőkön teszünk meg. Odalenn még csinálunk egy emlékfotót a torony két kabalakukijával – biztos ami biztos.
Réka és a Pöcsök. Koncertidőpontok hamarosan!
***
Az estét Asakusában töltjük, ez Tokió egy teljesen másik kerülete, és inkább a másik kilátóhoz, a Tokyo Skytree-hez van közel. Meglátogatjuk az ikonikus Sensoji templomot, amit a tömött vásárlóutcán, a Nakamisén keresztül közelítünk meg. Megtaláljuk Takut, aki napközben inget vásárolt magának, és hamarosan Carmen és Nobu is csatlakoznak hozzánk. Épp egy kimonóturkáló és egy élő (állatkávézót reklámozó) bagoly között ácsorgunk, mikor eldöntjük, hogy ma este elvisznek minket egy okonomiyaki étterembe (“okonomi” = “amit/ahogy akarod”, “yaki” = grill), aminek lényege, hogy te magad sütögeted meg a feltálalt hozzávalókat.
A helyen, ahol kikötünk, rögtön le kell vennünk a cipőnket, és egy alacsony asztalka mellé ülünk a földre. A többiek segítenek Rékának és nekem, és végül valamilyen zöldséges dolgot választunk, amibe két szelet pici bacon is kerül (Japánban az ember rádöbben, mennyire húsevő a való életben…). Mikor mindent kihoznak, a bacont rádobjuk a sütőlapra, ráborítjuk a zöldséget, és azt lepény formájúra lapogatjuk. Aztán várunk. Majd, mikor már hártyás halpikkellyel is megszórtunk (kb úgy, mintha otthon egy kis Erős Pistát tennénk rá), szépen kettéosztjuk és eszegetni kezdjük. Nagyon finom.
Ő, én, meg a lepény.
A többiek a saját rendelésükkel ügyeskednek (néha még az ő pálcikáik közül is kipottyan ez-az), italként pedig megkóstoljuk a szilvabort, ami szintén japán specialitás. Ízre olyasmi, mintha több deci konyakmeggyet innék. Carment a borokról kérdezem, mert eszembe jut, hogy egyik blogbejegyzésében azt írta: egyik elfoglaltsága, hogy százas zsebkendőt (emlékeztek a papír minőségére?) és fehérbort importál Japánba, mikor hazatér egy-egy magyarországi látogatásáról.
– Hát igen, a bor itt nem túl híres – ismeri el. Nobu mondjuk közbeszól, hogy az a bor, amit itt lehet kapni, igazából nem is japán, hanem már eleve importált, simán ázsiai remekmű.
– Ettől függetlenül nagyon rossz – folytatja Carmen zavartalanul.
– Igen, szívem – egyezik bele Nobu, és inkább tovább eszik.
– Azért meg lehet szokni – folytatja Carmen némileg békítőleg, de nekünk címezve. – Csak mikor utána iszol egy kis magyar bort, megérzed, mekkora a különbség.
Egyébként a másik “hiánycikk”, amit magyar barátaink emlegetnek, a rendes dezodor. Úgy tűnik, a japánoknak nem nagyon van rá szükségük. Na, hát ezért volt a bőröndünkben három fújós Rexona is, mikor ide érkeztünk, amit büszkén nyújtottunk át a hálás Julinak.
– Három dezodort is kaptál? – hüledezik Carmen. – Akkor majd rajtad élősködöm…
A hátunk mögött közben lenémított tévéműsor megy, amiben épp egy elszabadult vadkant próbálnak befogni a japán hatóságok. Egy idő után már mindannyian a tévét figyeljük, egyre jobban érdekel minket a vadkan sorsa. Ez egészen addig rendkívül jó mulatság, amíg az egyik férfi irgalmatlanul fejbe nem vágja a menekülő állatot. A kép vált, és már egy libát üldöznek.
– Ezzel hülyítik itt az embereket – dohog Carmen.
– Mi történt a vadkannal? – kérdezem. – Megölték?
Taku komoran megerősíti, hogy igen.
– De miért? – szörnyülködünk Rékával és Carmennel.
Taku mond valamit japánul Julinak.
– Mert hülyék – fordítja Juli.
***
Mikor nekiveselkedünk a hazaútnak (Carmenéknek másfél, nekünk kb 2 óra hazavergődni), otthon még javában zajlik a szavazás. A mai napon kivételesen rendszeresen olvassuk a híreket, és örömmel látjuk, milyen sokan mennek el szavazni. A hangulatunk abszolút bizakodó, nehezen tudjuk elképzelni, hogy a Fidesz megint kétharmados többséget tudna elérni.
– Ha mégis így lesz, választok egy országot, és odaköltözöm – viccelődik Réka.
Lefekszünk aludni, és megnyugodva gondolunk arra a sok sorra, ami ma a szavazóurnák előtt kígyózik – szerte a világban.
Egy Buddhás nap éjszakája.