Kiolvasva: 2018 augusztus
Zsenge hajadonkoromban, lány létemre, bizony én is szívesen játszottam különféle számítógépes játékokkal. Kapásból fel tudnék sorolni egy sor kedves emléket, amiket egyedül vagy a testvéremmel éltem meg a képernyő előtt. Ilyen volt, mikor először sikerült megölni Zordont az Oroszlánkirályban. Mikor multiplayer módban lőttük egymást Lego Racerben. Mikor a Mortal Kombatban végre eltaláltuk a megfelelő billentyűkombinációt és lenyomtuk az ellenfelet. Mikor a Sims 2-ben a felugró kihívásnál sikerült a jó opciót választani, és a simünket előléptették a munkahelyén. Mikor először táncoltam ötcsillagosat a Just Dance-ben…
Ó igen, mert hogy a számítógépes játékok az én eddigi életkém alatt hosszú utat jártak be. Emlékszem a floppykon tárolható, pixeles játékokra, a CD-s Tycoonokra, ahol állatkertet vagy vidámparkot igazgathattam, az utóbbi időben pedig a nappaliban rendezhetek táncversenyt brazil tinikkel, akik ugyanarra a P!nk számra ugrálnak egy másik kontinensen a Kinect doboz előtt, ami leképezi és értelmezi a mozdulatainkat. Igazából ebbe a fejlődésbe belegondolni őrület.
A Ready Player One egy olyan cyber-sci-fi, ami valahol ezen fejlődés és a számítógépes játékok által kreált alternatív valóság előtt akar tisztelegni, miközben klasszikus szerepjátékokat és játéktermi nyalánkságokat (mikor Pac-Maneztetek utoljára?) vonultat fel – egy teljesen virtuális valóságban, ami a 2040-es években tengődő emberiség nagyrészének menedékévé válik, miközben a Föld egyre több problémával küzd körülöttük.
A könyv főszereplője egy Wade Watts nevű tini, aki Parzival nevű avatárjával egykedvűen rója a virtuális világ, az OASIS iskoláját, számára elérhető dimenzióit és aprólékosan “berendezett” chatszobáit. Egészen addig, míg a világ létrehozója, egy Steve Jobs-szerű alak, James Halliday, meg nem hal, és hátra nem hagy egy üzenetet, amiben felszólítja a világ “lakóit”: a játékban elrejtett egy Húsvéti Tojást, aminek a megtalálásával a nyertes megörökli az OASIS-t és minden pénzt, ami a tulajdonjoggal jár.
Ettől a ponttól kezdve a könyv azt írja le, hogyan indul el Parzival ezen az úton, hogyan fejt meg rejtvényeket és ver meg ‘80-as évekbeli főgonoszokat a létfontosságú kulcsokért, amik a tojáshoz vezető kapukat nyitják. Útközben barátságokat is köt – avatárokkal, akiknek irányítóival persze sosem találkozott, és akikről sokszor azt se tudja, fiúk-e vagy lányok. Ja, és van egy “igazi” főgonosz, egy cég, akik szintén nagy erőkkel keresik a tojást, hogy aztán az OASIS rendszerét erősen lekorlátozzák, elzárva azt a tömegektől, akiknek ez az egyetlen menekülési lehetőségük a kiábrándító valóságból.
Úgyhogy megkezdődik a hajsza. És a játékosok felkészülnek…
Ami nem tetszett: Sajnos sci-fi témában engem nagyon nagy kihívás meggyőzni, és most is úgy gondolom, hogy ilyen téren marha nehéz olyat alkotni, ami valóban érdekelni fogja az olvasót. A Ready Player One egy érdekes alapötlettel játszik, ahol a valóság és virtuális már rég kéz a kézben jár – de sajnos beleesik abba a csapdába, hogy egyre jobban eltávolodik attól a valóságtól, amihez valójában kötődni tudunk. Ha valaki meghal a játékban, akkor az avatárja purcan ki, az ember, aki irányítja, sértetlen marad (és valójában nyugodtan ül a konyhájában, fején virtuális szemüveggel). Ez alól van ugyan kivétel a történetben, de messze nem elég ahhoz, hogy valódi aggodalmat érezzek a karakterek iránt. A Föld igazi problémájáról pedig alig esik szó, mindenkit lefoglal, hogy megnyerje a játékot. Miközben a valóságban emberek éheznek, például.
Egy másik említendő gyenge pont, hogy bár a regény érzékelhetően a kockatársadalmat célozza, az átlag olvasót egy idő után igenis fárasztani fogja a sok ‘80-as évekbeli filmre való utalás, a játékok borítóinak elemzése, és az a titkos hiba, ami garantálja a 40 pluszéletet, ha ennyi meg ennyi pont megszerzése után halunk meg. Szeretem a számítógépes játékokat, nagyon érdekesnek tartom őket. De a könyvben pont azt művelik, amit a valóságban is könnyen megtesznek: elvágnak minket attól az élettől, ami igazából számít.
Egy utógondolat: ha már virtuális világ és alternatív jelen, ezerszer ajánlanám inkább Dave Eggers könyvét, A Kört (The Circle). Más persze, mert ott nem a számítógépes játékok, hanem a közösségi hálók egyeduralma a vezérfonál, de ennek köszönhetően sokkal valósabbnak is hat talán.
Ami tetszett: Tisztelettel kell adóznom annak a sokféle játéknak, amiknek Cline nyilván alaposan utánamászott, hogy feltámassza őket a regény kedvéért. Tetszett az ötlet, hogy egy ősrégi, szöveges szerepjáték végigjátszása igenis nyom a latban, és közelebb viheti a főhőst valamihez. De valahol az igazi kreativitást én azokban a részekben láttam, mikor az avatárok nem egy játékba, hanem egy filmbe kerültek bele, és főhősként kellett végigjátszaniuk azt, helyesen reagálva, a helyes mozdulatokkal. Ez felüdülés volt a sok főgonosz közé beékelődve.
Olvasd el…
… ha egy kis nosztalgiára vágysz, és szívesen újraélnéd pár régi játékélményedet. Ha már esetleg kinőttél abból, hogy órákat tölts a gép előtt, de azért még tudsz azonosulni ennek az életérzésével. Meg persze akkor, ha bírod a retrót, különösen a ‘80-as éveket.
Ne olvasd el…
… ha valódi emberi kapcsolatokat akarsz viszontlátni a könyvben; ha igazi érintésekre és vérre menő konfliktusokra szomjazol. A Ready Player One könyv, tehát természetéből adódóan csak közvetetten tudja átadni az élményeket. Egy virtuális valóság leírásánál azonban ez a távolság olvasó és olvasott tartalom között még egy lépéssel nő. Ha ez neked már túl sok, tedd szépen vissza a polcra (és szerintem nézd meg inkább a filmet).