Egyesült Arab Emírségek 2017

Ízek, imák, szerelmek: ELSŐ RÉSZ

Előszó

Az elmúlt egy évben annyi utazásban volt részem, mint korábban soha. Három új országba jutottam el, és jó pár új városba. Repültem jobbra és balra, hosszabb úton (Málta) és rövidebben (Bécs). Indultam korán reggel, érkeztem késő este. Vethettem egy utolsó pillantást az Azúr ablakra, mielőtt örökre eltűnt, és ihattam forralt sört Varsóban. Megtanultam gyorsan és hatékonyan bepakolni a kis bőröndömet, és már feleannyit sem izgultam a szükséges iratok mentális ellenőrzésénél, mint régebben.

De bármerre jártam a világban, bármelyik repülőtéren várakoztam, és bármekkora sebességgel rugaszkodtunk el a kifutópályáról, mindig volt egy úti cél, ami ott lappangott a terveim között, immár három éve. Ez az úti cél pedig az arab világ egyik szeglete volt – korábban Omán, lassan egy éve pedig már az Egyesült Arab Emirátusok.

Az, hogy miért akartam én elhagyni a jó öreg Európát, vagy hogy miért akartam ilyen rejtett csapásokra keveredni, megkövetel egy gyors magyarázatot. És kapóra is jön, mert most, hogy megvalósulhatott ez az álom, úgy illik, hogy bemutassam azt, aki felélesztette bennem ezeket a fantáziákat, aki inspirált arra, hogy határokon lépjek át – akár a saját, akár egy kontinens, vagy egy kultúra határairól van szó.

Vendéglátómmal – akit saját kérésére Mr. B.-nek fogok hívni – három éve ismerkedtem meg egy nyelviskolában, ahová friss diplomásként felvettek, mint angoltanárt. Én határtalanul élveztem életemnek azt a szakaszát. Végre volt egy diplomám, egy olyan munkám, amire büszke lehettem és amiben fejlődhettem, ami kihívásokat adott, amivel szívesen töltöttem az időmet. Nőtt az önbizalmam és gyakorlatra tettem szert egy olyan területen, amihez azóta is erősen kötődöm.

Ezen felül pedig mintha még a magánéletem is gatyába rázta volna magát, és a szakdolgozat megírásával töltött magányos órákat hirtelen felváltották a kettesben töltött programok. Mr. B.-vel, akit a nyelviskola egyik továbbképzésén ismertem meg, hamar megtaláltuk a közös hangot, és néhány hétig teljesen lefoglalta a gondolataimat. Soha nem tapasztaltam addig, hogy ilyen nehezen koncentrálnék a mindennapi teendőimre, napközben vágyakoztam a hosszú ingázásokra, amikor az agyam nyugodtan merenghetett azon a furcsa élményen, hogy elkezdek komolyan megszeretni valakit.

Mire eljött a nyár, nagyon boldog voltam. Alig vártam a találkozásainkat, és annál jobban esett ez, mert a másik oldalról is hasonlónak tűnt az érdeklődés. Úgy éreztem – és ritkán akad ilyen pillanat – hogy most, kivételesen, minden egyensúlyban áll az életemben. 23 éves voltam, és készen álltam arra, hogy valami újfajta életbe vágjak bele, ahol tanulás helyett dolgozom, és ahol az egyedüllét helyett végre megoszthatom az életemet valakivel.

De hadd figyelmeztessek mindenkit, hogy ez egy blog, nem pedig lányregény. Egyik nap vége szakadt az üzeneteknek, jött a fojtogató némaság, a találgatás, a kétségbeesés. Aztán kiderült, hogy Mr. B. – aki akkor 31 éves volt – úgy döntött, Ománban folytatja az életét. Egy olyan országban, amiről nem is hallottam korábban, de ha hallottam is, nem tudtam volna rábökni a térképen.

Nem érzem szükségesnek, hogy elkezdjem ecsetelni, milyen szomorúságot, tanácstalanságot, igazságtalanságot érzünk ilyenkor a másik oldalon. Ezt a bekezdést mindenki helyettesítse be a saját élményeivel. Elég annyi, hogy a nyaram teljes egészében ennek a mély, szomorú érzésnek lett alárendelve. És mikor szeptember elején, pár nappal elutazása előtt – teljesen véletlenül – összefutottunk Mr. B.-vel a városban, utána az egész 41-es villamos végignézhette, ahogy kisírom a szememet.

„Most láttam őt utoljára”, zokogtam a mellettem álló barátomnak.

„Ezt sose tudhatod”, volt a válasz.

***

Ez 2014 szeptemberében történt. És bár az évek teltek, legnagyobb meglepetésemre valóban nem az volt az utolsó alkalom, hogy beszéltünk. A Facebooknak hála párhavonta bejelentkeztünk egymásnál, és megtárgyaltunk mindent, ami épp aktuális volt. Munkáról, mesterképzésről, vágyakról, félelmekről beszélgettünk. Ha tudtuk, megnevettettük vagy megvigasztaltuk egymást. Ha nem, akkor dühöngtünk vagy a nihilizmus jegyében leírtuk az egész világot. És ha itthon járt, általában sort kerítettünk egy találkozóra. Amik több-kevesebb távolságtartással zajlottak.

És az elmúlt három évben rengetegszer merült fel a téma:

Látogass meg.

„Gyere el ide”  sőt! „próbálj meg munkát találni ideát. Az idő mindig szép, a pénz pofátlanul jó.”

„És ha itt lennél, talán többször is tudnánk találkozni.”

Három év nem hamar telik el, és ennél több gondolkodási időre még nekem sincs szükségem. A három év alatt én folytattam és befejeztem a tanulmányaimat, teljes állásom lett, ami mellett továbbra is kitartottam a tanítás mellett. Volt egy komolyabbnak mondható, bár rövid kapcsolatom, ami csúnya véget ért. Az elmúlt egy évben pedig olyan eltökélt önismereti és önfejlesztő munkának vetettem alá magam, mint soha korábban. És mire eljött 2017 áprilisa, úgy éreztem, hogy itt egyetlen helyes válasz létezik.

Mert sose bocsátanám meg magamnak, ha nem venném a bátorságot és nem mennék el oda. Ha nem lennék elég tökös ahhoz, hogy megtegyem ezt, az élményekért, a boldogságért, azért, hogy visszatekintve azt mondhassam, nem bánok semmit.

Így hát útlevelet csináltatok. Megsemmisíttetem a régit, ami már lejárt, ahol az igazolványképem a 12 éves énemet mutatja. Megbeszéljük a dátumot. Megveszem a jegyet. Lefoglalom az ülőhelyet. Megkötöm a biztosítást. Kiveszem a szabadságot. Bepakolok.

És 2017 május 16-án délben Ferihegyen húzom a kis gurulóst, elbúcsúzom az otthoniaktól, lecsapom a telefont, beszállok a betonon várakozó kisbuszba. Az utolsó üzenetem Mr. B.-nek szól.

„Akkor pár óra múlva találkozunk”, írom.

„Inshallah”, írja válaszként.

Ha Allah is úgy akarja.

1.nap: Budapest – Dubaj – Ras al Khaimah

,Jó napot kívánok! Azt szeretném megkérdezni, hogy tudok-e itt forintot emirátusi dirhamra váltani.”

Ez a mondat a kelleténél jóval többször hagyja el a számat május 15-én, egy nappal az Egyesült Arab Emirátusokba tervezett látogatásom előtt. Van, ahol váltanak, de csak nagy címletben, van ahol váltanának, de csak kevesebb forintot tudnak bevenni, és van, ahol visszakérdeznek, hogy milyen pénznemről beszélek.

A nap végén nem kis rohangálással 400 dirhamra teszek szert, ami nagyjából 32.000 forintnak felel meg. Nem egy vagyon, de kezdetnek nem rossz. Az már más kérdés, hogy annak a ténynek a szürrealitásán, miszerint másnap életemben másodjára hagyom el Európát, hogy az eddigi leghosszabb repülőutamat tegyem meg a Dubai World Central (vagy más néven Al Maktoum International) reptérig, a bankjegyek nem változtatnak. Sőt. Minél tovább nézegetem rajtuk az arab feliratokat, annál felfoghatatlanabb lesz az egész.

***

Szóval mivel telik egy öt és fél órás repülőút?

  • Annak ellenére, hogy jó bölcsészhez híven háromféle könyvvel is készültél az útra, sőt, még a reptéren is veszel egy újságot magadnak, végül a WizzAir magazinját olvasgatod – és szégyenszemre majdnem végzel is az egésszel, mire eléritek az utazómagasságot. (Ráadásul a fennmaradó öt órában valahogy egyik könyvedhez sincs türelmed vagy kedved.)
  • Az első húsz perc után rémülten dugod ki az orrod az említett magazinból, mikor észreveszed, hogy nem a kifutópálya felé gurultatok eddig, hanem – miután tettetek egy kört a betonon – pontosan visszaálltatok ugyanarra a helyre, ahonnan indultatok. Az ablakon kipillantva látod, hogy még a lépcsőket is visszatolták az ajtó elé.
  • Szerencsére hamarosan kiderül, hogy nyugodtan hátradőlhetsz – csak a csomagtér maradt nyitva…
  • Próbálsz filmet nézni. Amikor épp jó a fülhallgatód csatlakozója, vagy nem nyomja el a film hangját a menetzaj.
  • Lengyel (?) gyerekdalokat tanulsz, amikor az előtted ülő népes család hangos énekléssel próbálja elfoglalni a velük utazó másfél éves kislányt.
  • Paradicsomlevest eszel. Mert feltételezed, hogy ott, ahova mész, elsősorban nem a meleg leveseket fogod kívánni.

Paradicsomleves.

  • Bóbiskolsz. Egészen addig, míg a kapitány közli, hogy épp Teherán fölött repültök, 900 km/órás sebességgel. És rá nem eszmélsz, hogy Európát messze magad mögött hagytad.
  • Utána… utána már nem igazán foglal le semmi.

***

Az utazás vége felé megpróbálok visszatérni a Minden6ó-hoz (a filmhez, amit épp nézek, félreértés ne essék), amivel órák óta szenvedek, mert bár tudom, hogy lassan süllyedni kezdünk, eddigi tapasztalataim alapján arra jutok, hogy még bőven van időm a telefonomba mélyedni. Ezt egészen addig hiszem igy, amíg véletlenül fel nem pillantok, és elakad a lélegzetem. Ugyanis pontosan abban a pillanatban repülünk el Dubaj egyik ikonikus jelképe, a pálmafát formázó szigetcsoport fölött. Este kilenc fele jár az idő, és a sötétben az egész város ékszerdobozként ragyog.

Első pillantás.

Bár kicsit előítéletes vagyok Dubajjal szemben (hiszen milyen világ az, ahol az embereknek annyi pénze van, hogy műszigeteket építgetnek és még a buszmegállóba is légkondit telepítenek?), a látvány tudatosítja bennem, hol is vagyok. És pont, mikor az ember először pillantja meg a Big Bent vagy az Eiffel tornyot, a világító szigetek is egy fejbekólintással tudatosítják bennem: itt vagyok. Tényleg itt vagyok.

A fejemben, bármekkora klisé is, akaratomon kívül megszólal az „Arabian Nights”, az Aladdin főcímzenéje. És sokáig nem is megy ki onnan.

***

Egy órával később már egy dubaji benzinkúton vagyok és hamburgert eszem Mr. B.-vel, valamint akklimatizálódom. Időjárásilag és kulturálisan egyaránt. (Jó tanács: ha az ember mindenképp májusban akar utazni az EAE-be, célszerű éjszaka érkezni, hiszen akkor csak 30 fok van.) Két falat között tétován elmosolyodom egy kilencven perccel ezelőtti emléken, mikor a reptér kijárata felé tartva elsétáltam a hosszú, arab ruhákba öltözött férfiak sora mellett, akik mind egykedvűen méregettek engem; mikor magam mögött hagytam a tükrös falakat, amik mögött (jól tudom) éles szemű vámtisztek ülnek, gyanús utasokra vadászva. Egyedül voltam, teljesen egyedül a kihalt reptéri folyosókon, mindenki mást hátrahagytam a poggyászkiadónál. Én csak kézipoggyásszal jöttem és ezért gyorsan kitekeregtem a fotocellás ajtón, ami mögött Mr.B. állt, ahogy megígérte. Visszafogottan arcon csókoltuk egymást. Az arab országok nem igazán díjazzák a nyálas és nagy csinnadrattával felvonultatott érzelmi jeleneteket.

Mikor visszaülünk az autóba és végigsuhanunk a hatsávos (!) autópályán, aminek a lehajtóinál tevegátló rácsok vannak (ezek akadályozzák meg, hogy tevék tévedjenek az útra), és aminek a szembesávjában még este 11-kor is tekintélyes dugó araszol Dubaj felé, érdekes módon egy vers jut eszembe.

Az angolban, amit szenvedélyesen szeretek, és aminek az ismerete nélkül sose kerültem volna egy nyelviskolába tanítani, ami nélkül sose találkoztam volna Mr. B.-vel, aki így nem tudott volna meghívni ide, tehát ami nélkül talán sose jutottam volna el Dubajba, van egy igeidő, a Present Perfect. Ezt mindig nehéz elmagyarázni, mert a magyarban nincs megfelelője: lényegében egy múltat a jelennel összekötő képződmény ez, amiben megfér a dolgok folyamatosságának tudata. Mert például ezzel tudjuk kifejezni, ha még nem tapasztaltunk vagy tettünk meg valamit, de nem zárjuk ki annak a lehetőségét, hogy még megtehetjük valamikor.

A vers, ami eszembe jut, igazából taneszköz: a Present Perfectet tanítja. Gimnazistaként egyszer kívülről meg kellett tanulnom, azóta pedig volt rá példa, hogy feladtam házi feladatnak. Magyar fordításban nagyjából így szól:

 

Mexikó partján

(The Beaches of Mexico)

 

Jártál te már valaha Mexikó szép partján?

Lépdeltél már valaha San Juan utcácskáján?

Láttad-e már Haitit?

Vagy Spanyolországot?

Jártál már mezítláb, mikor arcodba zápor vágott?

 

Éltél már meg bajt?

Éltél már fájdalmat?

Na és szerelmes voltál-e?

Megtennéd megint, ha lehetne?

 

Még nem tudom, hogy milyen lesz az itt-tartózkodásom, de ahogy a hat sávot követve Ras-al-Khaimah felé vesszük az irányt, és eszembe jut, ahogy 12 órával korábban a Hungária körúton ültem egy hasonló autóban egy teljesen hétköznapi kedd délelőtt Budapesten, teljesen azonosulni tudok a Present Perfecttel. Mert megértem, milyen hatalmat ad a kezünkbe, hogy a kérdésbe vagy a mondanivalóba belerejtjük a potenciált: mindig cselekedhetünk másképp is.

Hiszen az, hogy még soha nem tettünk meg valamit, nem azt jelenti, hogy soha nem is fogjuk.

„Ázsiában vagyok”, gondolom még homályosan.

Aztán holtfáradtan dőlök hátra az ülésen.

2. nap: Ras-al-Khaimah

Mr. B. nem Dubajban lakik – hála Istennek. Ahogy később majd meglátom, Dubaj inkább nyomaszt mint szórakoztat, a tőle nagyjából 100 km-re lévő Ras-al-Khaimah (RAK) viszont kívül esik a turisták nyomasztó vonulási útvonalán. Ez az arab Székesfehérvár északabbra van, mint a csilli-villi Dubaj, közelebb az ománi határhoz, de szintén a tenger mellett. És szintén stabil 40 fok van, míg a nap süt, mégpedig megvan az a jó szokása, hogy elég sokat süt.

Reggel hat körül ébresztőre kelek, Mr. B. ugyanis dolgozik napközben: az egyik helyi gimnázium ügyes-bajos dolgait intézi. Nálam a belső óra ilyenkor még hajnali négyen áll, de azért felkelek, mert túl izgatott vagyok, hogy visszaaludjak. Álmosan és kócosan figyelem a reggeli készülődést, sütkérezve a tudatban, hogy bármikor visszabújhatok a takaró alá. Sajnálom, hogy Mr. B. nincs szabadságon, de tudom, hogy bőven lesz mit felfedeznem egyedül is. Másrészt azt is tudom, hogy délután három-négy körül újra találkozunk.

Miután ő elmegy, én először a lakásban sétálok körül, mert előző este se időm, se kapacitásom nem volt alaposabban szemügyre venni a környezetemet. Kényelmes kis lakóparkban vagyunk, ahol sok az európai, a lakás pedig bárhol lehetne a világon az IKEÁ-s bútorokkal és a téliszalámival a hűtőben. Megreggelizem és még heverészek kicsit – a csendben és a nyugiban végre befejezem a filmemet is. Elrakom a cuccaimat, drámaian megnövelve ezzel a fürdőszobában található kencék számát. Illetve megnézem, milyen olvasnivalókat találok a lakásban (bocsánat, bölcsész vagyok). Nagyot pislogok, mikor a kezembe akad a saját könyvem – pontosabban az a tavalyi kiadvány, ami amatőr írók írásait jelentette meg, benne egy versemmel és egy novellámmal. Anno az egyik tiszteletpéldányt Mr. B-nek ajándékoztam, mivel mindkét írást a vele töltött idő inspirálta. Szürreális most itt a világ végén a kezemben tartani, de nem akarom olvasgatni. Ha van valaki, aki tudja, mi van benne, hát az én vagyok.

***

Kicsit később felfedezőútra indulok. Nem vagyok biztos benne, hogy öltözzek fel: mennyire takarjam el magamat és vajon mekkora távot tudok teljesíteni a tűző napon, 40 fokban? Végül hosszú, fehér nadrágot és hosszúujjú, fehér inget veszek (életemben nem pakoltam még ennyi fehér ruhát egy útra), és persze kiegészítem a két elengedhetetlen tartozékkal: a napszemüveggel és a sapkával.

Egy átlagos délután a lakóparkban.

A lakópark mellett ott hullámzik a tenger, így nyilván arrafelé veszem az irányt először. A part gyönyörű, homokos, elvétve akad napozóágy, hinta a gyerekeknek, még egy serpenyőt is felfedezek a napon. Ami hiányzik, az az emberek. Teljes a csönd, még a déli ima hangjai is elhalnak, és a víz hullámzását, illetve a forró levegő szinte tapintható vibrálását hallgatva olyan, mintha egyedül lennék a világon.

Kínzóhinta.

Egy kicsit kiélvezem ezt az érzést, aztán tovább megyek.

A nyaralóövezet (ez a legjobb tippem) bárkivel elhitetné, hogy élhető helyen fekszik. Bőven akad itt zöld növényzet, vígan csipogó madarak, és olyan virágok, hogy az orchidea elbújhat mögöttük. Találok egy medencét, teniszpályát, sőt, még futópályát is – ami enyhe perverzitásnak tűnik ezen az éghajlaton, de ma jóhiszemű hangulatomban vagyok, és elengedem a problémát.

Hogy marad életben?

A területről lerí, hogy az itt dolgozó európaiaknak vagy esetleg amerikaiaknak van kitalálva. Kevés helyit látok, akik vannak azok kertészek vagy valamilyen hasonló kulimunkát végeznek – amikor végeznek, mert délután egykor azért ők is inkább az árnyékba húzódnak (nem hibáztatom őket). Eleinte kicsit félve sétálok el mellettük, de hamar megtanulom, hogy nem fognak zaklatni a fehér bőröm és a szőke hajam miatt. Ebből is leszűrhető, hogy itt az európai nő nem annyira egzotikus állatfaj, mint hittem. Az egyetlen említésre méltó megnyilvánulás egy autóduda. Hát… ezt otthon bármelyik (bocsánat) tahó lepipálja, aki épp egy építkezésen dolgozik, ami mellett kénytelen az ember elsétálni néha.

45 perc után visszatámolygok a lakásba és megpróbálom visszanyerni a lélegzetemet. Délután a másik irányba tervezek elindulni, ahol Mr. B. útmutatása szerint megtalálom a mi lakóparkunkhoz tartozó medencét. Az ötlet egyre vonzóbbá válik, ahogy a kinti, szikrázó forróságot figyelem.

***

Így esik, hogy picit később már egy medence partján fekszem, ahol rajtam kívül egyetlen fehér nő és egy arab úszómester (?) tartózkodik. Először kicsit aggódom – szabad itt nekem előtte bikinire vetkőznöm? – de a másik nő se zavartatja magát, így én se teszem. A víz kellemes, de a természetellenesen felhevült szervezettel azért érdemes vigyázni, és inkább lassan ereszkedem bele.

Némi úszkálás után az egyik könyvemmel – Michael Palin Full Circle című útinaplójával – fekszem a napon. Michael Palin, a Monty Python csapat egyik tagja, nagy inspiráció volt nekem korábban, pár éve alaposan beleástam magam a világ körül tett utazásainak történeteibe, amik azzal kezdődtek, hogy a BBC leszerződtette egy 80 napos útra a Föld körül. A nyolcvanas években járt azon a helyen is, ahol most én vagyok, pontosabban Dubajban, ahonnan dereglyével (egy tutajféle kishajó, angolul dhow) tíz nap alatt jutott el Indiába. Ezt az utazási formát itt-tartózkodásom során én is ki akarom próbálni, és igenis az ő könyvét akarom olvasni a fedélzeten.

Végül is nyaralok, vagy mi.

Egyszer még egy aláírt fotót is sikerült szereznem tőle egyébként. Ráírta, hogy „To Kinga, Happy Travels!”.(„Kingának, akinek kellemes utazásokat kívánok!“) Hát nem jófej?

***

Mire visszaérek a lakásba, Mr. B. már otthon is van, és nyakunkba vesszük „RAK City”-t. Autóval, természetesen – itt minden autóra van kitalálva, gyalogszerrel nem jut messzire az ember, a lakópark közelében csak egy autóút van, meg valami aquapark, aminek a közepén – ironikusan – egy óriási műjéghegy magasodik.

 RAK City.    

A tengerparton kávézunk és somolyogva figyelem az embereket. (Amúgy itt is van futópálya – meg vannak ezek őrülve?) A helyi férfiak többsége a kandurának vagy disdásnak nevezett hosszú fehér ruhát viseli, a nők pedig általában a földig érő fekete abaját hordják, fejüket pedig hol így, hol úgy takarják – van, hogy csak a hajukat rejtik hidzsán alá, van, hogy csak a szemük látszik ki a nikáb alól. Megkérdezem Mr. B-t, mitől függ ez – azt mondja, egyszerűen attól, ki mennyire konzervatív. Bár gondolom itt sokszor inkább a férj köti ki az eltakarás mértékét.

Azért nem féltem őket. Valahogy a praktikusság érzete hat át. Mikor visszaszállunk az autóba, mögöttünk épp beparkol egy család. Az abajás feleség után kiszáll a kisgyerek, majd a maid – a dadus/házvezetőnő, aki a gyereket fogja terelgetni. Mögöttük datolyapálmák sora áll, a félig érett gyümölcsök hálóval összefogva. Ez két célt szolgál, mondja Mr. B. Egyrészt a madarak így nem eszik meg a termést. Másrészt mikor a datolya megérik, nem potyog a földre. És ha úgy veszem, nem teljesen érthető az elkendőzés egy olyan éghajlaton, ahol a nap elevenen felzabál, ha nem vigyázol?

   Praktikus datolyapálma.

Pár méterrel arrébb megállunk egy halpiac mellett, és abban a pillanatban indiai árus lép az ablakunkhoz.

– Kérsz teát? – kérdezi B.

Én?

Teát?

Volt már olyan, hogy erre a kérdésre nemet mondtam valaha?

Egy dirhammal később (nagyjából 75 forint) már a chai karak nevezetű italt kortyolgatjuk nagy egyetértésben, az autóban, miközben körülöttünk egyre csak állnak meg a helyiek nagy terepjáróikkal. Az árus mindenkihez odamegy, és már adja is a teát. Nyüzsgő hangulat van, és miért? A papírpoharas tea miatt. (A chai jelentése tea, a karak pedig – gyenge viccemmel ellentétben, miszerint rókát jelent – a fűszerességre, vagy a melegségre utal. Igazából cukrozott, meleg tea, de szerintem én ezek után már mindig karaknak fogom hívni.) Csinálok egy rövid videót a nyüzsiről.

– Ezért nem fognak megharagudni? – kérdezem közben Mr. B.-t.

– Nem – mondja. Nőkkel úgysem nagyon beszélnek. Legrosszabb esetben neki fognak szólni, hogy tartsa pórázon a „feleségét”, informál.

Beleprüszkölök a teámba.

***

A napunk a tengerparton végződik. Miután megisszuk a teát, áthajtunk egy betonfalnak tűnő lépcsős valami mellé. És mikor azon felmászok és megfordulok…

Két napon belül már másodjára akad el a lélegzetem. Mögöttem a Perzsa öböl tündököl teljes pompájában. Az időzítés tökéletes, a nap épp lenyugodni készül, a parton fiúk egy csoportja focizik. Mellettünk két férfi beszélget élénken egy padon. Elnézek a távolba – ha most elindulnék egyenesen, pont Iránban lyukadnék ki.

Valahogy meg akarom köszönni Mr. B.-nek, de nem tudom, mi lenne a megfelelő mód. Úgyhogy inkább csak arra a hálára koncentrálok, amit érzek.

És bár tudom, hogy úgyse tudom elkapni és dobozba zárni ezt a pillanatot, azért megkérem, hogy fotózzon le.

Magyarázok. Hátam mögött napkitörés.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

9 − 3 =