Hetedik nap: Central Park, Greenwich Village, Brooklyn és SÖR
Mikor magamhoz térek, sötét van és gyanúsan korán; a folyosón (meglepő mód) csend honol. Ajtónyikorgásra leszek figyelmes, és rémülten fordulok a másik oldalamra, de aztán hirtelen betölt az agyam, és el tudom helyezni az eseményeket.
– Szia Enikő! – suttogom a bejárati ajtó felé araszoló árnyék felé. – Vigyázz magadra!
– Sziaaaaa – suttogja vissza a megszólított, majd igyekszik hangtalanul távozni a szobánkból.
A mai nap az első olyan, hogy nem együtt mozgunk a lányokkal, Enikő ugyanis elhatározta, hogy Philadelphia után megnézi az Egyesült Államok fővárosát, Washington D.C.-t is. Washington nincs olyan messze New Yorktól – itteni mércével mérve kifejezetten közel fekszenek egymáshoz – de azért ez barátok között is azt jelenti, hogy busszal az út négy óra oda és négy vissza. Én és Orsi úgy döntöttünk, hogy a nyolc órás utazás nem éri meg nekünk a Fehér Házat, amit egyszer ugyan szívesen megnéznék, de én személy szerint tegnap bőven kibuszoztam magam, és ma megint inkább arra vágyom, hogy lejárhassam a lábamat és még többet láthassak New York City-ből.
Így Orsival ketten megyünk reggelizni. Carlos jókedvűen ránk köszön az egyik sarokból, és elégedetten szemléli, ahogy waffle-t készítünk magunknak. Orsi időközben beszerzett egy doboz paradicsomot a Walmartból, úgyhogy némi vitaminnal fölszerelkezve érkezünk, hogy legyen mivel harcolnunk a cukrozott reggeli ellen. A tévében a CNN megy. Úgy tűnik, ma is mázlink lesz az időjárással.
Mióta pár évvel ezelőtt megtapasztaltam, hogy milyen érzés egy gigavárosban egyedül bóklászni, minden meglátogatott helyen próbálom átélni ezt az élményt – valami miatt nagyon nagy hatással van rám a nyüzsgés és az energia, amit az ad, hogy szabadon elveszhetek a tömegben; hogy ott állhatok meg fotózni ahol akarok; hogy egy kicsit magaménak érezhetek valamit, mert csak én látom úgy, ahogy abban a pillanatban látni lehet.
Persze ha útitárssal van az ember ezt nehéz diplomatikusan közölni a másikkal, és a nap első felében Orsival ketten őgyelgünk félig-meddig már ismert helyszíneken. A Central Park északi részét igyekszünk felfedezni; a napsütésben az Upper East side-on lakó gazdagék kutyáit sétáltatják erre alkalmazott emberek, egyszerre akár 6-8 kutyával hadakozva. Megbámuljuk Alice szobrát ahogy Csodaországban, egy gombán csücsülve haverkodik két meselénnyel, majd helyet foglalunk egy szimpatikus sziklán, és előveszem a tízóraira csomagolt bagelt. Meglepően meleg van, és kicsit mászkálok mezítláb is a fűben, szememet a felhőkarcolók már-már megszokott falára függesztve. Kishíján rálépek egy karkötőre, amit valaki elhagyott, majd inkább felhúzom a csuklómra.
A Bow Bridge, sok film háttere vagy egyenesen mellékszereplője.
A Bethesda Fountain. Mögötte lévő árkádok alatt megy a drogozgatás a Hair!-ben.
Itt most az “Africa” volt a háttérzene.
Kutyasétáltatók. Tuti, hogy ezek a kutyák az Upper East Side-on laknak.
Nyugodt ez a délelőtt, mint a Guggenheim múzeum fehér falát még fehérebbre festő napfény, vagy mint a Bow Bridge, amit annyi filmben láthattatok már, és ami lustán nyújtózik át a The Lake nevezetű tavon, alatta kis evezős csónakokkal. Megnézzük a Bethesda szökőkutat is, ahol egy szakállas néger a Toto-féle Africát gitározza egy maroknyi lusta turistának, és elsétálunk a híres Metropolitan Múzeum mellett is, de túl szép az idő ahhoz, hogy be akarjunk menni.
Végül a Jacqueline Kennedy-ről elnevezett tó mellett cövekelünk le; ez messze a legnagyobb összefüggő vízterület, amit New Yorkban láttunk – persze leszámítva azt a kis óceánt itt a szomszédban. A tó körül futópálya húzódik, amit sóvárogva bámulunk – pár nap múlva Orsival részt veszünk majd egy itteni futóversenyen, és nem ártana edzenünk, de az átöltözés-zuhanyzás problematikáját még nem sikerült megoldanunk, úgyhogy egyelőre megelégszünk a sétával és a bámészkodással is.
Ejj, de jó nekik… 🙂
A Guggenheim múzeum érdekes… hmm… kupolája?
Jacqueline Kennedy Onassis Reservoir, körülötte futópályával.
A park után megnézzük magunknak az Upper East Side-ot – tudjátok, itt vannak azok a lakóházak, amiknek saját portásuk vagy mifenéjük van, és ponyvával fedett bejárati vörösszőnyeg vezet az ajtóhoz (meg a kutyák is biztos innen jöttek) – mielőtt rutinosan lesuhanunk a metróba. És itt kénytelen vagyok elköszönni Orsitól, akit rajta hagyok a metrón, hadd robogjon egyenesen a kínai negyed (Chinatown) felé. Búcsút intünk egymásnak, majd kilépek a metró ajtaján, az bezáródik mögöttem, a metró pedig tovasuhan.
Egyedül vagyok New Yorkban.
Na jó, Tutuval 🙂
***
Két átszállással Greenwich Village felé veszem az irányt, erről a városrészről ugyanis sok szépet hallottam – leginkább azt, hogy tökéletesen besétálható terület, én pedig imádok sétálgatva várost nézni. A Christopher Street nevű megállónál szállok le, és elsőre megtetszik a környék visszafogottabb stílusa, csendesebb mellékutcái és a NEM felhőkarcoló lakóházak, amiknek a hangulata valamiért Londont juttatja eszembe. New York jellegzetes tornyai a messzeségben nyújtózkodnak, mintegy emlékeztetőként, de most boldogan fordítok nekik hátat.
Kis utcákon barangolok, figyelem az emberek hétköznapi életét. A legjobban az tetszik, hogy ez a kerület tele van barátságos kis beülős zugokkal – a belvárosban a két véglet a láncgyorskajálda és a hot dogos bódé, úgyhogy üdítő élmény olyan vendéglátó egységeket látni, amik pici jobban emlékeztetnek az otthoni, budapesti lehetőségekre. Mikor megakad a szemem egy szimpatikus pizzérián gyorsan be is térek, kérek egy szelet pizzát az olasz bevándorlók leszármazottjaitól, akik mind nagyon kedvesek velem, kapok mellé egy kólát és betelepszem velük az egyik ablak kiszögellésébe. Törökülésben majszolom a ebédemet a Coppola Caféban, és közben premier plánban figyelgetem az utca előttem zajló életét. Mintha csak egy mókus lennék az egyik fa ágán.
A Coppola Café kívülről…
… a világ a Coppola Caféból…
… és én, a Coppola Caféban 🙂
A West 4th Streeten vagyok, a pizzázóval szemben pedig a The Slaughtered Lamb Pub található (vagyis a Lemészárolt bárányhoz címzett kocsma). Utólag tudom meg, hogy pont annak az utcának a sarkára épült, ahol Bob Dylan Freewheelin’ című albumának fotója készült.
“The Freewheelin’ Bob Dylan”. Ezzel az utcával szemben ülök, bár még nem tudok róla.
Sajnos nekem amúgy se lett volna kivel összekapaszkodnom, de így utólag is örülök, hogy arrafelé jártam.
Úgy döntök, hazatelefonálok – gyors fejszámolás után arra jutok, hogy otthon csütörtök este van.
Kiutazásunk előtt mindhárman beújítottunk egy-egy olyan sim-kártyát, amivel egy fix keretösszegen belül tudjuk hívni egymást is, illetve Magyarországot is. Bár wifi azért sok helyen van, és ha wifi van, akkor Messengeres telefonhívás is, de azért úgy éreztük, hogy jól fog jönni ez a kis kiegészítő. A mobilnet ugyan nem mindig működik, és a hívások minősége is ingadozó (a legviccesebb hiba, amit tapasztaltunk, az az, mikor a hívás “beakad” – ahelyett, hogy megszakadna a vonal, folyamatosan a hívott fél utolsó mondatát halljuk ismételve – elég horrorisztikus tud lenni), de teszek egy próbát.
A hívás gondolkozik picit, majd kicsöng…
… és fél perc múlva Diósddal beszélgetek egy new yorki pizzázóból – több-kevesebb sikerrel, de a lényeg, hogy engem odaát tisztán hallanak, úgyhogy párbeszéd helyett inkább monológot adok elő:
“Annyira jó itt, nagyon tetszene neked, kicsit olyan ez a városrész mint Anglia, szóval ne a tipikus felhőkarcolókat képzeld el. Pizzát eszem és kólát iszom, pihenek, nézelődök, gyönyörű idő van, süt a nap, szól itt valami zene, tök kellemes. 5 dollár volt a pizza meg a kóla együtt, valami akció van, azért jöttem be. Jaj, de cuki kutyát sétáltatnak ott! Bocsi. Szóval minden szuper. Hogy mi…? Enikő? Washingtonban. Mondom WASHINGTONBAN! Orsi meg a kínai negyedben. Majd Brooklynban találkozom vele… Mi?…. Nem értem…. Ja, hogy a futóverseny! Majd szombaton. SZOMBAT! Igen. Igen. Jó. Én is. Szia! Sziasztok! Jó éjszakát!”
Betolom a számba az utolsó falat pizzát, elköszönök a személyzettől, és visszatérek a Village járdáira. Furcsa arra gondolnom, hogy otthon már le is ment a nap. Hat dollárt és ötvenként centet fizetek az ebédért (kb 2000 Ft; az ÁFA és a borravaló sosincs benne a feltüntetett árakban, így a reklámozott öt dollár – mostanra már jól megtanultam – biztos, hogy több lesz, mire a kasszához érek), ami példátlanul olcsó.
Az ebéd után két helyre látogatok el célzottan: az egyik Carrie Bradshaw “lakása” a Szex és New York című klasszikus sorozatból. Tipikus new yorki utca, ahogy sok filmből megszokhattuk, egy csomó lépcsőn látok halloweeni díszeket – annyira elvonják a figyelmemet, hogy háromszor is elsétálok a szinglik szinglijének kikiáltott fiktív újságírónő háza előtt. Pedig elég sokan fotózzák az (egyébként disztinktívan jellegtelen) lépcsősort és az ajtót.
A Village visszafogott hangulata.
Október vége, néhány nap múlva Halloween 🙂
Másik célom egy nagyon is jólismert utcasarok, amit eszem ágában sincs eltéveszteni. Mondjuk ezt többször, sokkal többször láttam, mint a Szex és New York helyszínét, és a fal is eléggé tele van graffitizve ahhoz, hogy kétségek nélkül (és mosolyogva) emeljem fel a telefonomat a fénykép elkészítéséhez….
Igen, a “Jóbarátok-ház” is a Village-ben található 🙂
Graffitik a “Jóbarátok-ház” falán.
Még körözök kicsit a környéken, megnézem a Stonewall Innt (innen indult ki anno a Pride mozgalom!) – Greenwhich Village-re amúgy is kicsit erőteljesebben jellemző a meleg kultúra virágzása, így olyan utcákkal találkozhatunk itt, mint a lényegretörő Gay Street, vagy betérhetünk a “Why Not Men’s Spa”-ba (vagyis a “Miért ne” férfi fürdőbe).
A Stonewall Inn.
Egyszer csak sms-t kapok Orsitól:
“Na heloka:) elindulok a High St nevu metromegallohoz a brookly bridgehez, kek vonal”
Ezek szerint elindult át Brooklynba. Ideje nekem is követnem, úgyhogy búcsút intek Greenwich Village-nek, gyalog indulok a Washington Square irányába, ahol ugyanazzal a kék metróra szállok fel, amit Orsi is emlegetett. Izgatottan várom, milyen lesz kiérni Manhattanből, és megpillantani New York egy másik arcát.
Cicafiú.
***
New York öt kerületből áll – a legismertebb ezek közül Manhattan, ahol időnk nagy részét töltjük, de ha mondjuk nem először járnék itt, biztos, hogy tüzetesebben szemügyre venném a többi városrészt is – Brooklynt, Bronxot, Queenst és Long Islandet. Mivel Brooklyn az utóbbi időben egy eléggé felkapott “hipszter” hely lett, adja magát, hogy rápillantsunk, és bár konkrét látványosság megtekintése nincs napirenden így késő délután, azért egyáltalán nem unatkozunk.
Rövid bolyongás után lesétálunk az East River partjára, ami több okból is tökéletes választás – többek között Brooklynból fantasztikus kilátás nyílik Manhattanre! Az idő tökéletes, süt a nap, és mi a kötelező módon megjelenő ázsiai jegyespárok fotózását figyelmen kívül hagyva (tényleg minden turistalátványosságra jut egy ilyen attrakció) készítjük a saját képeinket. Jobb kéz felől a Manhattan Bridge, bal kéz felől a híres-neves Brooklyn Bridge szegélyezi a látképet. A nap még erősen süt; nekivetkőzöm, és egy parti kövön ülve megeszem az egyik reggeliről csórt narancsomat. Később felszedek egy cápafog alakú kavicsot a vízparton, és elteszem. Csak úgy.
Sok boldogságot!
Let the sun shine in 🙂
Vajon hány szerelmet bír még el a …. őőő…. az East River partja?
Jólesik megállni kicsit, jólesik lassabbra venni a tempót; jólesik napozni, kihasználni a még barátságos ősz utolsó meleg pillanatait. A látvánnyal egyszerűen nem tudunk betelni – hol panorámaképet készítek, hol pózolok Orsinak, hol Orsi pózol nekem. Csinálok képet színesben és fekete-fehérben, emberrel és emberek nélkül, állva, ülve, guggolva.
De nem megy.
Az ilyen látványokhoz egyszerűen ott kell lenni.
Változatok egy témára 1.
Változatok egy témára 2.
***
Az este egyik megmérettetése még hátravan: Orsival úgy döntünk, átsétálunk a Brooklyn Bridge-en (ami az útikönyvem szerint 20-40 percet vehet igénybe). A 40 perc abszolút indokolttá válik, mikor meglátjuk a kaotikus állapotokat – a hídon folyamatosan áramlik a naplemente fényeiben fürdő turisták tömege, mellettük pedig forgalmas bicikliút nehezíti az előbbrejutást, ahol frusztrált new yorkiak próbálnak hazajutni a munkából. Frusztráltak szegények, hiszen állandóan csengetniük kell és mindig fennáll annak a lehetősége, hogy elütnek egy ázsiai jegyespárt…
Vigyázat, biciklik!
Kifejezetten megkönnyebbülés talajt fogni Manhattanben, és mire besötétedik, ismét a Village-ben vagyunk. Úgy döntünk, megpróbáljuk bevárni Enikőt, aki valamikor későn érkezik majd meg a Penn Stationre Washingtonból, addig pedig eszünk-iszunk valamit – méghozzá a Lemészárolt bárányban.
Gondolom nem árulok el vele nagy titkot, ha elmondom, hogy New Yorkban nagyon nem kelet-közép európai pénztárcára szabták az árakat, úgyhogy a “megeszünk valamit és iszunk mellé egy-két sört” című program a budapesti végösszeg háromszorosába kerül. Orsit és engem egy zavarbaejtően dúskeblű, vámpírnak maszkírozott csaj szolgál ki, aki készségesen válaszolgat minden kérdésünkre. Általános tapasztalatom egyébként Amerikával kapcsolatban, hogy a szolgáltatások teljesen más színvonalon történnek, valószínűleg annak a logikának a mentén, hogy ha te pénzt adsz valamiért, akkor ügyfél vagy, és ezért szó sem lehet bunkó kiszolgálásról. Jó, fel is számolják a 20% borravalót a végén, de engem azért megnyugtat, hogy itt tényleg vendégként vagyunk kezelve mindig, minden körülmények között.
A pincércsaj hadarva sorolja, hogy ma milyen sörök elérhetők és milyenek nem – olyan neveket mond, amikről soha a büdös életben nem hallottunk (Full Moon, Murphy’s Stout, Anchor Steam és társai) úgyhogy tátott szájjal hallgatjuk a Bögyös Vámpírt, és megkérjük, hogy ismételje el lassabban a mondandóját. Végül kiválasztunk egy-egy sört és egy főételt (BBQ csirkeszárnyak), amikről a leányzó állítja, hogy elég két embernek.
A bárányokhallgatnak 🙂
Tényleg elég volt kettőnknek 🙂
A kaja isteni és a sörök is kifejezetten finomak. Jó zene szól (angol, főleg; a Slaughtered Lamb nagy valószínűséggel egy brit pub másolata lehet jellegzetes benti sötétségével és faburkolatával), New Yorkban vacsorázunk egy felkapott városnegyedben, sört iszunk, és úgy összességében nagyon elégedettek vagyunk az élettel. Enikő még messze jár tőlünk, így kérünk még egy sört – szó szerint egyet, amit aztán kétfelé öntünk az üres poharainkba. Ez némi értetlenséget vált ki a pincérlányból, hiába magyarázzuk, hogy osztozni szeretnénk az egy korsó sörön. Végül beletörődik, hogy ezekkel a furcsa akcentusú turistákkal ő nem tud mit kezdeni, és sorsunkra hagy minket, mi pedig elégedetten cuppogva vedelgetünk.
Mikor fizetésre kerül a sor, igyekszem szemrebbenés nélkül átnyújtani a bankkártyámat. Négy sör és egy főétel 16.000 forintba került. De legalább kezdjük megszokni a viszonylatokat és nem sírunk egymás vállára borulva a járdán (….tényleg nem…).
Az este besörözve ér minket az ötödik sugárúton. Előgyelgünk az Empire State Building mellett, aztán pisilni kell, és betévedünk egy McDonald’s-ba. Az érintőképernyőn, amin a rendelést adhatom le, még mielőtt a pulthoz érek, meglepve látom az “alma” opciót. Nem akarunk enni semmit, de a pisiléshez kód kell, ahhoz meg egy nyugta, úgyhogy veszünk két almát. Helyette két almás pitét kapunk.
– Szerintem egyszerűen nem volt még olyan a McDonald’s történetében, hogy itt valaki almát rendelt volna – véli Orsi, miközben kicsordul a töltelék a forró almás pitéből ahogy beleharapunk. Azt hiszem, ami Budapesten az éjszakai gyrosozás a Deákon, az New Yorkban almás pite az ötödik sugárúton. Mindkettőhöz kell előtte némi alkoholt, hogy teljes mértékben értékelni tudd.
Enikő sajnos még mindig messze jár tőlünk, így végül közös megegyezéssel úgy döntünk, hogy Orsival hazafáradunk. Enikő kábé egy órával később fut be – holtfáradtan, de boldogan. Már az ágyban fekszem, mikor belép, és odaadja nekem kis ajándékomat: egy Trump fejével díszített mentolos cukorkatartót, ami a “National EmbarrasMINTS” nevet viseli.
– Büszke vagyok rád – vigyorodom el a fővárost egyedül megjáró barátnőmre nézve.
Boldogan alszom el. Mindhármunk számára kielégítően telt a nap, még úgy is, hogy nem mindenkinek jelentette ugyanazt a “kielégítő” program pontos mibenléte. “Ezek ám a nagy dolgok az együtt utazásban”, fut még át az agyamon, aztán úgy alszom el, szokás szerint, mint akit fejbevertek.
A Brooklyn Bridge-ről leérve…
Nyolcadik nap: Roosevelt Park, Coney Island, OLASZ KAJA
Aki tanult valaha angolul, az pontosan tudja, milyen sokféle változata létezik. Nem csak arról beszélek, hogy milyen egy francia, olasz, vagy német akcentussal beszélt angolt megérteni (bár az is csoda dolog tud lenni), és még csak nem is arról, hogy milyen érzés Japánban szerencsétlenkedni egy olyan angollal, ahol a “Blue Line” metróvonalat – a japán kiejtési szabályok szerint – “bürü rainü”-nek mondják; ahol a kabát “kótó”, a dzseki pedig “dzsakettoja”.
Nem.
Én a hivatalos nyelvként elfogadott változatok sokszínűségéről beszélek, hiszen ebbe a csoportba tartozik a brit és az amerikai angol közötti sok-sok apró különbség is.
Reggel úgy döntünk, beiktatjuk a programba a kicsit félreesőbb, de azért abszolút elérhető Roosevelt Island megtekintését. Nem mintha a szigeten olyan sok látnivaló lenne (azt hiszem, Rooseveltnek van itt egy szobra valahol, és úgy kb ennyi), viszont a Lonely Planet útikönyv szerint a szigetre “tram”, vagyis villamos visz ki. Mivel egyikünknek sem rémlik, hogy New Yorkban villamosok cirkálnának bárhol, elzarándokolunk a szigethez, hogy megnézzük ezt a csodát magunknak.
A metróból kicsit dezorientáltan keveredünk ki (mint általában), és tanácstalanul keressük a sínpárokat. Majd rájövünk, hogy egy híd közvetlen közelében ácsorgunk, így jobbra-balra tipegés helyett elindulunk vertikálisan fölfelé, abban bízva, hogy egyszer csak megpillantjuk majd a híres-neves villamost.
De a sínek sehogy nem jönnek; ellenben ahogy felérünk, szemünk elé tárul egy drótkötélpálya. És aztán a homlokomra csapok. Én, a nyelvész…
A “tram” a brit angolban valóban villamost jelent, ám az amerikai nyelvezetben ezt a közlekedési eszközt inkább hívnák “streetcar”-nak (“A vágy villamosa” például a “Streetcar Named Desire” névvel büszkélkedhet eredetiben). Hogy akkor Amerikában mi számít “tram”-nek, vagy “tramway”-nek?
Hát kérlek titeket alázattal – EZ:
Érdeklődve pislogunk, majd felsétálunk a libegőre, ami elegánsan átlendít minket ezen a nyelvi nehézségen, és tíz perc múlva már a szigeten őgyelgünk. Ahol végsősoron arra jutunk, hogy itt nem sok érdemleges dolgot fogunk tudni ma véghezvinni, hacsak azt nem, hogy a remek manhattani látképpel fotózkodunk, illetve, hogy élvezzük az itt állomásozó vadludak társaságát.
Ott repül a villamos!
Márton.
Miután mindkét programot elvégzettnek nyilvánítjuk, leszaladunk a metróba (mert annak is van itt megállója – ha valakit érdekel és még nem tudná, amerikai angolban “subway”, még a briteknél “underground” lenne a megnevezés :)), és megkezdjük hosszas migrációnkat egy teljesen új irányba: mai fő programunk Coney Island, és az ott található vidámpark meglátogatása.
Meglepően hosszú és eseménytelen út vár ránk. A Coney Islandre vezető metrózást olyannak képzeljétek el, mintha a kettes metró Pillangó utca-Örs vezér tere szakaszt tennétek meg egy féreglyukas görbületben, végtelenítve, és igen, a felszín felett. A metró ezen szakasza inkább HÉV már, és az egyetlen említésre méltó dolog, mikor három fekete srác felszáll, majd egy megállón keresztül bömböltetett zenére akrobatizálnak a kapaszkodókon, életveszélyes közelségben lóbálva a cipőjük orrát az arcomhoz viszonyítva.
A show végén körbejárnak egy kalappal, de a legtöbben nem kívánnak pénzt adni az önkéntes produkcióért.
– Nem baj, majd a vidámparkban kiszórakozzuk magunkat! – ígérjük meg egymásnak.
Coney Island a végállomás, innen már csak az óceán van tovább. Tavaly Japánból integethettem a Csendes-óceánnak, ma pedig hálás vagyok, hogy Amerikából nézegethetem az Atlantit. Kár, hogy a körítés ilyen kísérteties.
Coney Island igazából egy vurstlivá alakított tengerparti terület, ahol végeláthatatlan vonalban követik egymást a szokványos vidámparki játékok. Egy a baj: ezen a szeles, pénteki délutánon mintha mindegyik be lenne zárva. A távolból is látjuk, hogy semmi nem mozog, az óriáskerekek bénultan állnak, a hullámvasútakon nem sikít senki.
– Létezik, hogy itt minden zárva van? – nézünk egymásra. Csak nem hiába metróztunk ide ötven percet…
A kihalt sétálómóló…
A néma hullámvasút…
És az üres vendéglátó.
De. Hiába. Coney Island nagy csalódás ilyen szempontból, bár az igaz, hogy kevés kísértetiesebb fotótémát tudnék mondani a bezárt vidámparkoknál, és ez így, Halloween előtt pár nappal talán becsülendő is lehetne… De akkor sem értjük a nagy kihaltságot. A feliratok szerint nagy banzáj készülődik itt Halloween hétvégéjére, ami már tényleg csak pár nap. Pont ezen a pénteken zártak be mindent?
Bánatunkban inkább kiülünk az óceánparton tobzódó sziklák egyikére, és elnézünk messze, Európa irányába. Pár nap múlva hazamegyünk, pedig még igazán rengeteg dolog lenne ebben az országban, amit látni szeretnénk. Én személyszerint várom már, hogy elmesélhessem az otthoniaknak az élményeket, de itt is, pontosan úgy, mint Japánban, pontosan tudom, hogy ide vissza fogok térni egyszer. Mert megéri felfedezni, megéri felismerni, és lehet, hogy a vidámpark zárva van, de a bennem élő gyerek akkor is örül, ha ennyi új dolgot láthat egyszerre.
Az óceán megbámulása után megpróbáljuk egy hot doggal megvigasztalni magunkat – útikönyvem a Nathan’s nevű bódét ajánlja a temérdek vendéglátó egység közül. A hot dog csak amerikai pénztárcával tűnhet olcsó kajának, és egyébként ez is alulmúlja a várakozásokat. Esküszöm, az IKEÁ-s párforintos nagyobb élményt nyújt, mint ez a szikkadt zsemle, amit itt adnak.
Bon appétit!
Különösebben mély érzelmek nélkül szállunk vissza a metróra, ami kitartóan robog velünk Manhattan felé. Mivel a végállomásról indulunk, kevesen vannak, ám nagyjából tizenöt perc utazás után feltűnik nekem egy ember, aki ugyan baseballsapkában és egyszerű dzsekiben üldögél egyedül, de imaszerűen, és felettébb kitartóan hajlong a föld felé, miközben az ölében egy nagy hátizsákba kapaszkodik…
… mintha az élete múlna rajta.
Elég fáradt vagyok, ezért percekig csak üveges szemmel nézem a jelenséget. Aztán meglátom Enikő arcát, aki egyre nyugtalanabb pillantásokat vet a férfi felé. Még mindig tart az ima. Már a sokadik megállót hagyjuk el.
– Enikő, minden oké? – kérdezem.
– Nektek nem gyanús ez az ember? – kérdezi Enikő aggódva.
– Ja, én is nézem már egy ideje – kapcsolódik be Orsi is a beszélgetésbe.
Elhallgatunk, és igyekszünk nem feltűnően bámulni. Megint elhagyunk egy megállót, ajtó nyíl, ajtó csuk, és mi megyünk tovább, tovább, a zsúfolt belváros felé.
– Nem szállhatnánk le? – kérdezi Enikő idegesen, mikor elérjük a következő megállót.
Én nem akarom, hogy a (józan ésszel némiképp irreálisnak tűnő) félelmem győzzön, de Enikőt se akarom ilyen feszkónak kitenni, meg amúgy mit lehet tudni… És hát különben sem sietünk sehová.
– Oké.
Leszállunk, a metró elrobog, Enikő kifakad.
– Miért kell ilyen gyanúsan viselkedni egy közlekedési eszközön?! Abban a hátizsákban bármi lehet! Én betiltanám az imádkozást nyilvános helyeken!
Orsival kicsit meghökkenünk. Enikő tényleg nagyon megijedhetett.
Ami igaz, az igaz, az ember kicsit máshogy áll ezekhez a dolgokhoz, ha egy olyan terrorfenyegetés alatt álló országot látogat, mint az Egyesült Államok. Nehéz meghúzni a határvonalat reális és irreális félelem között, és még ha reális is az a félelem – nem ülhetünk otthon ölbe tett kézzel! Igaz viszont az is, hogy New Yorkban több helyen (főleg a metrókban) látjuk kiplakátolva a figyelmeztetést: ha olyan személyt látsz, akinek gyanús a viselkedése, jelentsd a NYPD-nek, vagyis hát a rendőrségnek, mégpedig haladéktalanul.
Valamiért nincs ijesztőbb egy kihalt vidámparknál.
Végállomás.
Kicsit borús hangulatban érkezünk meg a vacsihelyül választott olasz étterembe, de a spagetti helyrehoz mindhármunkat. Csak az a furcsa, hogy nem lehet kártyával fizetni. (Fun fact USÁ-ban készülőknek: legyen nálatok készpénz. A legtöbb helyen tényleg működik a kártya, de nem igaz, hogy mindenhol – hiszen még egy rendes étteremben is érhetik az embert meglepetések!).
Vacsora után hazamegyünk, este bekapcsolom kicsit a tévét. Nem bánom, hogy ma hamarabb itthon vagyunk. Holnap Orsival futóversenyre megyünk, amihez nagyon korán kell majd felkelnünk. Egykedvűen bámulom a tévét, míg fel nem ugrik egy aznapi hír.
“A new yorki rendőrség ma feltartóztatott egy, a többi utas által gyanúsan viselkedő férfit Brooklynban. A férfi abba a gyanúba keveredett, hogy fegyver van nála, ám a motozás során kiderült, hogy a vádak alaptalannak bizonyultak.”
A pörgő képsorok ezalatt egy metrókocsit mutatnak, ahol négy, állig felfegyverzett rendőr teper le egy dzsekis férfit.
– Őőőő te Enikő, ugye nem telefonáltál a rendőrségre délután? – nevetem el magam.
De nem; ez a férfi egy másik ember, aki valaki másra hozta rá a frászt ma.
Még egy ideig fülelünk, de nem tűnik úgy, hogy ma bárki robbantani akart volna a new yorki metrón.
Tiszta mázli.
Amerikai-olasz-bolognai spagetti 🙂 Adja az energiát a holnapi futóversenyhez.