Nyolcadik nap: York I.
Ronda város / szép város, a leghosszabb vonatozás, kacsaláb kastély, találkozás a királynővel, és mi van a nyúlon túl?
– Kedves Fazal, merre jársz? – teszem fel a költői kérdést a telefonomnak, miközben a New Inn Hotel bejárata előtt topogunk a két bőrönd mellett Clifford Chambersben. Az előbb csekkoltunk ki, én pedig hívtam egy Ubert, hogy átvigyen minket Stratfordba a vasútállomásra. Fazal egy kék Toyotában fog érkezni tizenkét perc múlva, de jelenleg még Stratfordban kavarog valamelyik kis utcában, már ha lehet hinni a GPS-nek.
– Ne aggódj, nagyon időben vagyunk – jegyzi meg Zsolti mellettem. Igaza is van: a vonatunk csak fél tizenegykor indul majd Stratfordból, de ha minden jól megy, mi bőven előtte ott állunk majd a peronon.
Fazal végül befut, segít berakni a bőröndjeinket, és egy rövid, néma kocsikázás után kirak minket ugyanott, ahol tegnap előtt leszálltunk a vonatról. A peron teljesen kihalt, minden csendes, csak a madarak énekelnek, és szó szerint csak mi várjuk a birminghami vonatot.
Egyébként az applikáció, amit használunk (a Trainline, ha valaki esetleg szeretne a jövőben Angliában vonatozgatni) nagyon pöpec: nem csak a jegyeinket tárolja- illetve téríti vissza, ha kell, de egyéb információkkal is szolgál: például tegnap este megtudtam, hogy ezen az állomáson a női mosdó átmenetileg nem üzemel.
Lecsekkolom: valóban.
Mivel van még jó háromnegyed óránk, Zsoltival körbejárjuk a kis vasútállomást és vágóképeket készítünk a tervezett úti videónkhoz. A taxiból láttuk, hogy meg lehetett volna itt még nézni egy s mást, de összességében nincs hiányérzetünk, hogy itt hagyjuk Stratfordot. Az igazság az, hogy bár szép hely, nagyjából pont egy teljes napot esett itt jól eltölteni. Sokkal jobban érdekel minket, ami ma ránk vár – és nem csak azért, mert Yorkról állítólag azt mondják, nem egy csúnya hely.
Érdeklődésünk egyik tárgya természetesen a “hogyan jutunk mi oda?” című kérdés. Igen, még mindig tart a sztrájk. Nem, még nem unták meg. Igen, már nagyon unjuk. Igen, ettől még el fogunk jutni Yorkba. Valahogy.
Az útitervünk egyébként pofon egyszerű: vonatozunk úgy 50 percet Birminghambe, ami nem mellesleg az Egyesült Királyság második legnagyobb városa. Imádom, hogy a Wikipedia szerint az itt élőket lehet “Brumi”-nak hívni – ezt én így magyarul még nem hallottam, de tény, hogy a “Brummie” jelöli az itteni jellegzetes akcentust. Én mindenesetre szívesen hívnám az embereket Bruminak, ha hagynák, na meg ha több időt töltenénk Birminghamben, mint az a 45 perc, amit az átszállásra szántunk.
(Egyéb érdekesség kockáknak, hogy egészen a közelmúltig a céges laptopom jelszava is Birmingham nevére épült, egész egyszerűen azért, mert szép hosszú szó, ezért átment a jelszó-rostán. Na meg van egy olyan kattanásom, hogy a céges jelszavakat mindig valami angol helységnévből származtatom, és Manchester után ez jutott eszembe).
Szóval: igen, megint egy átszállás vár ránk, de a tervek szerint ez nem olyan lesz, mint a romantikus kitérő két napja Leamington Spa-ban: egyrészt itt át kell majd baktatnunk egyik pályaudvarról a másikra, másrészt nem is lesz erre olyan nagyon sok időnk. Harmadrészt Birmingham randa mint a bűn, bár ezt még úgy egy óráig nem tudom meg.
Egy kicsit korán érkeztünk…
– Elnézést, ez a vonat megy Birminghambe? – szólít meg egy fekete bőrű hölgy, kizökkentve engem a sínek bámulásából.
– Höh? – kérdezek vissza udvariasan, majd elmagyarázom neki, hogy turisták vagyunk, és hogy fogalmam sincs, de reméljük, hogy a válasz igen.
Ez a vonat kicsi és barátságos, pont olyan, mint amivel két napja ide érkeztünk, és nincs tömeg sem. Elhelyezkedünk, és megkezdjük zötyögésünket a nagyváros felé, ezúttal a West Midlands Railway társaság szolgáltatását élvezve. Olyan állomások mellett haladunk el, mint Lapworth, Solihull, vagy épp Acocks Green, illetve a végállomás (Worcester) nevét is sokszor bemondják, amely név a szósz miatt sokaknak ismerős lehet (és szinte mindenki rosszul ejti).
Az eseménytelen útnak az vet véget, mikor megpillantjuk Birmingham sziluettjét a vonatablakból. Így:
Birmingham, mint ezen a ponton kiderült, randa.
Elrebegünk egy hálaimát, hogy itt egy órát sem maradunk, majd leszállunk a Birmingham Moor Street nevű megállónál, ami egyébként még egész helyes is a maga módján, és egy alagútféleségen átbaktatunk a New Street pályaudvarra. Ez jóval nagyobb, mint ahova érkeztünk, sőt, monumentális; a megfelelő vonat megtalálásához például zónákat alakítottak ki, így nagyjából elérik, hogy legalább jó helyen keresgéld a vagont, ahova fel kéne szállnod.
Mi meg is találjuk a mi vonatunkat, ami egyébként Edinburgh-ba tart, de mi csak két és fél órát szándékozunk tölteni rajta, míg elérjük Yorkot. Ide is van helyjegyünk, és a vonatnak Birmingham a végállomása, tehát kicsit több reménnyel érkezünk a peronra a két bőröndünkkel együtt.
Csakhogy.
Csakhogy ez a vonat szinte pontosan ugyanúgy néz ki, mint az az átkozott szerelvény, ami Oxfordból vitt minket tovább, értsd: ez is kezd egy szardíniás dobozra hasonlítani, és bár sejteni véljük, hol van a két ülés, amit lefoglaltunk magunknak, aggasztó, hogy már kívülről látjuk: minden egyes széken ülnek.
– És hova tegyük a csomagokat? – füstölgök, mikor felkaptatunk a lépcsőkön. Az ülések fölötti kalaptartókon tuti nem férnek el a bőröndjeink.
– Ide – mutat Zsolti egy bőröndtartó részre, amit a vagon elejében alakítottak ki.
– Csak el ne vigye őket valaki – aggodalmaskodok, de belátom, hogy máshova egész egyszerűen nem tehetjük őket.
Ezután elindulunk a folyosón. A két szék, amit foglaltunk, egymás mögött van, az egyik a folyosó mellett, a másik az ablaknál. Természetesen mindkettőn ülnek már.
– Khm… elnézést – szólítom meg az egyik delikvenst. Otthon se szívesen áll vitába az ember helyfoglalókkal, hát még külföldön, de semmi kedvem két és fél órát állni. – Elnézést, de… ezt a helyet mi lefoglaltuk.
Ekkor megtörténik az elképzelhetetlen: emberünk elnézést kér és feláll. Intek Zsoltinak, hogy üljön csak le, én meg hátraarcot csinálok, felbuzdulva előbbi sikeremen, és a saját helyemen ülő nénihez fordulok, aki révetegen bámul ki az ablakon, ölében a kutyájával.
– Elnézést, ezt a helyet foglaltam le – szólítom meg némileg magabiztosabban.
A néni végigmér, majd bocsánatkérő mosollyal mond… nos, valamit. Csak annyit értek, hogy “saját hely”, meg “ha valaki felszáll”. Majd a néni a mellette lévő székre mutat, ami történetesen tényleg üres… de a felette világító panel szerint nagyon is foglalt, csak majd egy másik állomáson érkezik a tulajdonosa.
Bár nem értettem tisztán, amit mondott, ennyit én is beszélek vonatosul, még ha birminghami akcentussal közlik is a mondandót. Megadón ereszkedem le a kölcsönszékre a néni mellett, és imádkozom, hogy senki másnak ne jusson eszébe idáig elverekednie majd magát Chesterfieldnél vagy Doncasternél vagy tudom is én, honnan szól a másik foglalás. Elmorgom a bánatom Zsoltinak, aztán mozgásba lendülünk, és előbányászom a szendvicsemet, amit a pályaudvaron vettem. A néni kutyája beleliheg az arcomba, így meg nem kellemes szendvicset enni, de a néni kedves (próbál velem lenni), szóval igyekszem feltűnés nélkül elhúzódni tőle, hogy ne bántsam meg. Azért irigykedem rá is meg a kutyára is, hogy ők ülnek az ablak mellett végig.
Annál kevésbé irigykedem a többi utasra, akik vagy nem Birminghamben szálltak fel, vagy foglaltak ugyan helyet, de már esélyük sem volt eljutni az ülésükig. Ezek a szerencsétlenek ugyanúgy a folyosón szobroznak, mint mi, mikor Oxfordból jöttünk, de egész jól elbeszélgetnek egymással nagy nyomorgásuk közepette. Ez valahol szórakoztat is, mert bevillan, mit tartanak a híres angol udvariasságról – hát itt nem anyázik senki, az biztos, sőt, lassan egész komoly barátságok is kezdenek kialakulni, ahogy hallom. Egy család komplett pikniket hozott az útra (mint megtudom, ők egészen Edinburgh-ig utaznak), és már megy a cserebere az asztalok között.
Imigyen utazgatunk némi diszkomfort közepette át az angol vidéken; áthaladunk Sheffielden, és nincs messze tőlünk a híres Manchester sem. Leeds magasságában már nyújtogatom a nyakam, mert hamarosan York következik – ami nekünk a végállomás, de a vonatnak korántsem, engem meg egyre jobban aggaszt, hogy hogyan fogunk mi innen leevickélni. A bőröndjeinket például azóta nem láttam, hogy bő két órával ezelőtt feltettük őket a rácsokra a vagon elején, és csak remélni merem, hogy még mindig ott vannak.
– Teát, süteményt, egyebet? – hallok meg egyszer csak egy férfihangot valahol a tömeg túloldaláról.
Ha azt hiszitek, hogy a Harry Potterben a büfés boszorkány a Roxfort Expresszen csak kitaláció, nagyot tévedtek: ez itt bizony létező dolog hosszabb távot befutó vonatokon. Nem is lenne ezzel bajom, de…
De.
De mi öt perc múlva megérkezünk, ez a kiskocsis pacák meg szó szerint az egész folyosót elállja, a bőröndjeink pedig a vagon túlsó végében várják, hogy leemeljük őket Yorkban. Ez még békeidőben is némi koordinációt igényelne, nemhogy ekkora tömegben…
Feszülten várjuk, hogy a szorgalmas vasúti dolgozó tovább álljon, de az angolok éhesek és szomjasak, úgy tűnik, mindenki venni akar valamit tőle. És gondoltátok volna, hogy csak készpénzzel lehet nála fizetni? Minden egyes visszajáró penny egy kínszenvedés nekünk, hiszen a vonat már lassít is, és meglátjuk az első “York” feliratú táblát…
– Mi legyen? – fordulok hátra, Zsolti felé.
– Én leszállok ezen az oldalon, előre szaladok, felszállok a másik ajtón, és megpróbálom gyorsan kivenni a csomagokat – mondja Zsolti. – Te pedig maradj itt, hátha át tudsz jutni mellette, és ha sikerült, tudsz segíteni a csomagoknál.
Elfogadom a tervet, így amint megállunk, Zsolti eltűnik a folyosón hömpölygő embertömegben, én pedig a büfésember felé fordulok.
– Elnézést, de át szeretnék jutni – a túloldalon vannak a csomagjaink, és leszállok – fejtem ki neki röviden, de a tőlem telhető legudvariasabb formában.
Mondandómat hosszabb csend követi, miközben a büfés újabb adag aprópénzt számolgat a tenyerén. Úgy érzem, elpattannak az idegeim.
Végül: az ítélet.
– Hát, valahogy kénytelen lesz átjutni mellettem – szól a rendíthetetlen vasutas; szemmel láthatólag egy kicsit sem érdekli a gondom, és azt sem teszi meg, hogy másfél méterrel előrébb gurítsa a kocsiját, hogy én kiférjek az ülésemről és áthaladhassak mellette.
Majdnem eltátom a szám ilyen otromba viselkedés láttán, de aztán kiszámolja az aprót, és csigalassú tempóban, cseppet sem zavartatva magát, tovább áll, utat engedve így nekem. Két lépéssel a bőröndöknél termek (szerencsére még megvannak!), és a szemem sarkából látom, hogy Zsolti lent áll a peronon – a hömpölygő tömeg miatt még nem tudott visszaszállni a vonatra. Elkezdem rángatni a cuccainkat, megemelni sem egyszerű a nagyobbik bőröndöt, de aztán csak megmozdul, leadom Zsoltinak, a saját bőröndöm pedig már egy kicsit könnyebb, az hamarosan landol nagyobb testvére mellett.
– Minden rendben? – mér végig engem Zsolti, mire én három mondatban elhápogom neki a kiskocsis affért.
– Bunkó – foglalja össze Zsolti a véleményét. A vonat közben lassan tovább áll, maga mögött hagyva jópár zilált utast, köztük minket is.
– Nem szeretnék többet angol vonattal utazni. Azt lehet? – érdeklődöm erőtlenül, miközben a kijáratot keressük A leszállás izgalmai mély nyomot hagytak bennem; valahol értem, hogy közben megérkeztünk, de még feldolgozás alatt van a vonat.
Az ördög vigye el az ilyen büfés boszorkányokat.
***
York városa egyelőre csendesen mosolyog rajtunk, ahogy balra fordulunk a vasútállomás előtt, és átkelünk egy hidacskán. A Google Maps szerint nem vagyunk messze a szállástól, de egy húsz percet bizony sétálnunk kell a két bőrönddel meg a megpakolt hátizsákokkal (az enyémben még gumicsizma is van, bár természetesen így, hogy elhoztam őket, London óta szinte töretlen a verőfényes napsütés, akárhová megyünk). A városból egyelőre nem sokat érzékelünk, ez a környék csendes, szinte elhagyatott, de szép zöld, lombos fákkal szegélyezett, aztán egyszer csak…
Harangszót hallunk, ahogy belekondul a csendbe. Kicsit messzebbről jön, de határozottan méltóságteljes, és olyan, mint egy kedves üdvözlet: Isten hozott titeket, fáradt vándorok, Yorkshire-ban, York városában, ami Jorvik is volt a viking időkben és közvetetten nevét adta New Yorknak; lépjetek be, itt szívesen látunk titeket (és elnézést kérünk a vasút miatt).
A harangszó hosszan kísér minket, majdnem egészen a szállásunk bejáratáig. A szállásunkig, ami… nos, a szállásig, amiről muszáj szólnom pár szót.
Megérkeztünk a legjobban várt szállásra.
Zsoltival úgy döntöttünk, hogy Yorkban egy Clementine’s nevű “vendégház”-ban szállunk meg. Azért írom idézőjelekkel, mert ténylegesen vendégháznak nevezi magát a szállás, ugyanakkor ötcsillagosnak is. Segítek: a vendégház ezesetben olyan szállást takar, ami valóságos kastély a szemünkben, olyan egyedi szobákkal, amilyeneket még sohasem láttunk.
Ha jól tudom, a szakmában egyébként ezt a stílust hívják “butik hotelnek”.
Eddig egyik szállásunkat sem linkeltem be, de ezzel most kivételt teszek, szimplán azért, mert az oldalukon videó is van, amit érdemes csekkolni a teljes vizuális hatás érdekében. Íme, a Clementine’s Guest House; lehet irigykedni.
Egyébként Zsoltival eredetileg Yorkot útba sem ejtettük volna; az útiterv 1.0-ban ugyanis Stratfordból a nyugati part mentén haladtunk volna tovább északnak, megpihenve a Lake District, azaz a híres nemzeti park, a Tóvidék területén. Szállásunk is volt meg minden, és lélekben már fel voltunk készülve rá, hogy három napot töltünk majd Windermere-ben, a Windermere tó partján – ám elbizonytalanodtunk.
A Tóvidéket vonattal megközelíteni ugyanis még annál is nehezebb lett volna, mint amit eddig végigcsináltunk; több átszállás, alapvetően ritkás menetrend. Még a sztrájk előtt döntöttük el, hogy a Tóvidéket elengedjük, de mikor kiderült, hogy mindennek a tetejébe még egy vasutassztrájkkal is meg kell majd küzdenünk, már biztosan éreztük, hogy isteni útmutatást kaptunk.
És most itt állunk egy vöröstéglás kastély előtt, ahol egy szoba csak ránk vár.
– Menj csak, Szívem – tessékel előre Zsolti. Én egy kicsit bátortalanul lépek be: bár most fordul elő először az út során, hogy nem egy bárpultnál csekkolunk be, van okom az aggodalomra. Ez az ok pedig nem más, mint az akcentus.
Angliában úgy áll a helyzet, hogy a megérteni vélt szavak száma fordítottan arányos a Londontól számolt kilométerek számával. Magyarán: minél északabbra mész, annál kisebb eséllyel fogod megérteni, miről beszél az utca embere, és ez arra is igaz, aki jól és sokat beszél angolul.
A gondjaim már a recepción elkezdődnek, de itt még jól palástolom, mert végül is a recepciós duma elég sztenderd mindenhol.
– És itt a szobakulcs – nyújtja át a kulcsokat a fiatal, szőke recepciós lány. – A csomagokat segítünk felvinni, és a kollégám megmutatja, hol van pontosan a szoba.
A pult mellett már egy fiatal srác áll, átveszi a bőröndömet, és magabiztosan elindul a sötét, ablaktalan folyosón. Közben folyamatosan beszél, de úgy minden negyedik szavát értem. Néha kérdez is valamit. Az elég ciki.
– Ez olyan, mint egy labirintus – jegyzem meg, ahogy kinyit egy ajtót, és egy cikornyás lépcsősoron vezet fel bennünket. – Szívem – fordulok Zsoltihoz – te megjegyezted az utat? Vissza fogunk találni ide?
Zsolti int, hogy ne aggódjak, majd hamarosan már az ajtónk előtt állunk, kísérőnk pedig benyit rajta.
A szállás “sikkesként” jellemzi szobái stílusát, amik állítólag tökéletesen ötvözik a párizsi stílust a yorkshire-i viktoriánus örökséggel. Én ezt úgy látom, hogy a szoba a sötét bútoroknak és tapétáknak köszönhetően nagyon fénytelen, de közben eszeveszetten stílusos is; még soha nem volt ilyen egyedi szállásom sehol. A vízforraló mellett Cadbury forrócsoki por és egy-egy KitKat vár minket; a jellegzetesen kiugró, kis, ablak előtti belső párkányon pedig párnázott ülést alakítottak ki – tökéletes lenne egy macskának, vagy épp nekem, ha természetes fénynél szeretnék olvasni.
Már csak a baldachin hiányzik róla.
Imádom a fotelt, a beugrót, és a tökéletes víznyomású zuhanyzót is. A fürdőszobában egyébként meg lehetett volna venni a teljes flakon tusfürdőt, kinn volt az ára meg minden.
– Hát ez valami fantasztikus – tátja el a száját Zsolti is, ahogy leül a magas franciaágyra.
– Itt legalább nem kell külön aludnunk – teszem hozzá kajánul, ahogy én is leülök mellé. Az ággyal szemben, a falra szerelve síkképernyős tévé foglal helyet, az alatta lévő fiókos szekrényen pedig egy vendégkönyvet is találunk. Meg egy nagy tükröt a szekrény felett.
– Ez pont jó lesz Benedeknek – jegyzem meg, és előveszem a naplómból Benedek cica fotóját, mielőtt kiteszem a tükörre.
– Szerintem minden szálláson hülyének néznek minket a takarítók – véli Zsolti, miközben a KitKatet tanulmányozza. – Te, szerinted ez ingyen van?
– Biztosan – lépek mellé. – Különben valahol fel kéne tüntetniük az árát, és én nem látok semmit.
A KitKatek hamarosan már a gyomrunkban pihennek. Egyébként a melléjük tett cetliről megtudjuk, hogy York elég prominens csokoládégyártó múlttal büszkélkedhet – egy észak-angliai Szerencs, ha úgy tetszik. A KitKat csokit például itt találták fel, és a mai napig zajlik itt a gyártás – gondoltátok volna?
Miután kiámuldozzok magunkat, átvedlünk városnéző hacukába, és nagynehezen megtaláljuk a kijáratot, célba vesszük York történelmi városközpontját. Közben Zsolti elmeséli nekem, miért pont Yorkról nevezték el azt a másik híres várost az Egyesült Államokban.
– Valójában nem a városról nevezték el, hanem a yorki hercegről, aki később II. Jakab király lett – magyarázza a beépített történészem. Egyébként az ő útmutatását követjük épp, mert kinézett egy Museum Gardens nevű parkot, és mivel varázslatosan szép, napsütéses vasárnap délutánunk van, indokolt a park megtekintése.
Mikor odaérünk, eláll a szavunk.
Vasárnapi piknik romokban.
Nem tudom, miért kell a fejdísz, de nagyon tetszik.
A park gyönyörű, és nem csak a mérhetetlen zöldség és a virágok miatt. Csak úgy mellékesen ott terpeszkedik benne egy impozáns templomrom fele is, aminek árnyékában piknikező emberek heverésznek a fűben, a félbemaradt oszlopokon pedig babakocsis anyukák pihennek meg, ha épp úgy tartja kedvük. Sokan vannak kinn, de ez nem nyomasztó – inkább kellemes, hogy az emberek így belakják ezeket a közösségi tereket.
– Tudod, mit figyeltem meg? – kérdezem Zsoltit, miközben nem győzzük készíteni a fotókat és a videókat. – Az tűnt fel, hogy az angolok teljesen máshogy kezelik a történelmi emlékeket. Itt vannak ezek a mindenféle emlékeik, Tudor-kori meg Viktoriánus cuccok, viking emlékek, régi templomromok… és ezeket nem kordonnal zárják el, hanem hagyják, hadd éljenek tovább a mindennapokban. Leülnek az oszlopokra, piknikeznek az apátság tövénél, és ha találnak egy tizenharmadik századi pubot, akkor nem múzeumot csinálnak belőle, hanem felszerelnek még két sörcsapot, és nosza.
Egyébként olyan meleg van, hogy az olvadósabb angolok inkább az árnyékban telepszenek le.
Keretes szerkezet.
Őszintén megérint ez a fajta hozzáállás, és határozottan tetszik, hogy itt a régi épületek funkcióval rendelkeznek, ahelyett, hogy vitrinekbe tennék őket. Egyébként a temetőkkel is kicsit hasonló a helyzet: a legtöbbjük igazából park, ahol van átjáró forgalom is (mármint gyalogos). Londonban láttam olyat, aki a temetőben futott, sport gyanánt.
Andalgásunk tovább folytatódik: találunk egy botanikus kertet, adományozókról elnevezett padokkal és latin növényneveket daráló kis táblácskákkal, és valamiért sövény-állatokat is, többet, mint ami indokolt lenne. Az egyik épület előtt egy medve áll; a másik előtt egy megtermett nyúl.
No de mi van a nyúlon túl?
A nyúlon túl pedig ott magasodik a York Minster, azaz a yorki katedrális. Bár nem vagyok túlságosan oda a templomokért (semmi személyes, egyszerűen inkább tartom őket megfélemlítőnek, mint kellemes vagy hívogató helyeknek), azt el kell ismernem, hogy ez különösen szép darab. Ő muzsikált nekünk, mikor pár órája megérkeztünk, most pedig az őgyelgő turistákon kívül piknikező helyiek veszik körül, akik mind letelepedtek a fűbe egy kis vasárnapi pihenésre.
York Minster tündöklése.
Valahonnan innen szólt a harang.
Bőszen kamerázom a katedrálist, amikor a zoom megakad egy ismerős arcon. Az arc a katedrálist díszítő szobrok egyikéhez tartozik, ami színben kicsit elüt a környezetétől – mintha csak nemrég került volna ide.
– Az II. Erzsébet? – kérdezem kettőnk közül azt, akinek van arcmemóriája, és még a történelemhez is ért.
– Az II. Erzsébet – jön a higgadt válasz.
– Vajon ezt csak mostanában tették ide? – morfondírozom, miközben a mobilom kamerája végigpásztázza a többi kis beugrót, ahonnan látványosan hiányoznak a szobrok. – Nézd, és innen meg hiányzik a többi…
– De onnan is a kicsik – mutat Zsolti egy szinttel lejjebb.
– Ja, hogy itt végig szobroknak kéne lenniük? – ámuldozom az üres kis talapzatokat vizslatva.
– Általában ószövetségi alakokat raktak oda. Legalábbis a kontinentális gótikában így volt – jegyzi meg magától értetődően Zsolti.
– Hát itt valamivel az ószövetségi alakok elvesztették a yorkiak bizalmát – jegyzem meg epésen a szobrok hűlt helyét kamerázva.
– De az angolok mindig kavartak valamit a stílusokon. Tehát ők soha nem egy az egyben vették át a dolgokat, hanem mindig egy kicsit hozzáraktak.
– Végül is vallásból is alapítottak maguknak egy olyat, ami tetszett.
– “Tököm a pápába! Leszek én a pápa!”
– Igen, szóval innen igazán már csak egy köpés, hogy a szobrokat is lecserélgessék, amikor úgy tetszik nekik.
Az épületet lassan sétáljuk körbe; a torony egy ponton újra harangozni kezd.
– Lehet, hogy újabb magyar turisták érkeztek, és őket is köszönteni akarta – jegyzem meg.
– Gyönyörű ez a templom – sóhajt fel Zsolti. – Sajnálom, hogy nálunk otthon nem maradtak fenn ilyenek.
– Nincsenek?
– Nálunk csak gótizáló épületek vannak, a többségük a 19. században épült.
– Az mit jelent? Hogy csak utánozzák a stílust?
– Aha. De általában eklektikusan, tehát más stílusjegyeket is viselnek.
Miközben így társalgunk emelkedett dolgainkról, a gyomrunk is megkordul, így gyorsan betérünk egy pubba vacsorázni, meg véletlenül belenézünk egy Arsenal-Manchester United meccsbe is, de csak azért, mert az ivóban gyakorlatilag minden falra került egy tévé, és mindenhol ez megy, szóval fizikai képtelenség, hogy ne a focit nézd. Azért Zsolti jót mulat rajtam, mikor rajta felejtem a szememet az egyik ilyen képernyőn, ugyanis valójában elég ritkán fordul elő, hogy 20 másodpercnél tovább érdekelne egy focimeccs.
Itt nem lehet kikerülni a képernyőket.
Tortilla chips késsel és villával. Éljen az angol konyhaművészet.
York híres az ilyen kis sikátorokról, itt épp a York Gin mögöttibe tévedtünk be.
Miután jóllakunk (itt most csirkés nachos tálat kértünk, ami furcsán hangzik, de nagyon finom volt) tovább bóklászunk York utcácskáin és notórius kis sikátoraiban. Az egyik ilyen macskaköves sikátor kicsit kinőtte magát, és most girbe-gurbán tekereg a házacskák között, melyek mind valami érdekességet árulnak a cikornyás cégérek alatt: az egyik skót gyapjúból készült sálakat, a másik édességet, a harmadik bájitalokat, a negyedik varázspálcákat és talárokat, és…
Na, álljon csak meg a menet.
Ismerős?
Nem, ez tényleg az Abszol út, csak épp ez igazi, a macskakő itt van a talpunk alatt, a cégérek a fejünk felett himbálóznak az esti szélben, és az utcát úgy hívják: The Shambles. Sajnos most már minden boltja zárva, de megbeszéljük, hogy holnap ide mindenképp visszajövünk.
A napunkat a városfalon fejezzük be, ami körbeveszi Yorkot, fel lehet rá kaptatni, és lehet gyönyörködni a látványban meg a magaslati levegőben. Szó szerint semmit nem csinálunk, csak megyünk rendíthetetlenül körbe, fotózunk, videózunk, és ha látunk egy kis fali kiszögellést, akkor kérlelhetetlenül eljátszuk:
“– Hörcsög volt az a jó anyád és az apád fókabajszú ganajtúró!
– Nincs ott valaki más, akivel beszélhetnénk?
– Nincs, és menjetek innen vagy istenuccse valami kellemetlent mondok!”
“Nincs ott valaki más, akivel beszélhetnénk?”
Nem, még mindig nem nézted meg a Gyalog Galoppot? Kezdek lemondani rólad.
York városfala, amit este még meghódítunk.
Romantikus andalgás / falazás.
Amikor ismét megszólalnak a harangok, hazafelé vesszük az irányt. A szálláson vár ránk a hangulatos butik szoba, a teázó asztalon két csomag instant Cadbury forrócsoki (a szállás ajándéka a KitKatek mellett), a fürdőszobában pedig gyönyörű, tágas zuhanyzó, és amit ritkán tapasztalunk Angliában: értelmezhető víznyomás a csövekben, ami még egy rendes hajmosást is lehetővé tesz.
Nyolc napja vagyunk úton. Megnyugtató gondolattal alszunk el: még mindig van öt napunk kujtorogni.
És a hajunk is kinéz valahogy.
York Minster esti harangszó közben.
Kilencedik nap: York II.
Vikingek és robotpatkány, macskakujtorgás, veszteségek és nyereségek, Valhalla
– Hogy itt milyen kis elegáns a reggeli – nézünk körül, mikor eltalálunk a labirintus egyik végéből a másikba, és leülünk a kétszemélyes asztalkához. A szállásunk az étkezőben is megőrizte egyedi jellegét, és most türelmesen várjuk, hogy valaki felvegye a rendelésünket.
– Én Eggs Royale-t szeretnék kérni, meg egy teát – adom vissza az étlapot a pincérünknek.
– Én pedig egy Full English Breakfastöt – dönti el Zsolti.
Hamarosan meg is érkezik minden: én tulajdonképpen Eggs Benedictet kapok, de lazaccal, Zsolti pedig mindent, ami az angol reggelihez jár: véreshurkát (black pudding, ahogy itt nevezik), kolbászt, bacont, és paradicsomos babot.
Nagyon flancos a reggeliző szoba (is), picit zavarban is vagyunk.
Úgynevezett Eggs Royale, lazaccal.
Miután mindezt betermeljük, nekivágunk a városnak: ezúttal a Jorvik Viking Központban kezdünk (tényleg így hívják), ugyanis, ha nem tudnátok, York gazdag viking történelemmel is büszkélkedhet. Akkoriban Jorvik néven futott, manapság pedig csak egy lépcsőn kell lebaktatni, ha át akarjuk élni az élményt.
“Figyelem! A lenti termekben valódi emberi csontvázak kerültek kiállításra!”, figyelmeztet egy jóindulatú felirat a lépcső felett, mielőtt alászállunk.
– Jó tudni – morgom. A lépcsősor egyébként a régi, viking utcaszintre visz le minket, ahol egy ásatás nyomait láthatjuk üvegpadló alatt.
Lábvitrin.
Az üvegpadlón úgy tűnik, sor formálódik és veszik bele a sötétségbe. Ez a szoba szemmel láthatólag csak váróteremként funkcionál, így aztán mi is beállunk a sorba, ami kanyarog – valahova, de hogy pontosan hova, az egy darabig még rejtély marad. Csak azt látjuk, hogy egy nagyszakállú, láncinges fazon ácsorog a sor legelején, és rendszeres időközönként elpakol pár embert a sötétbe, akik aztán el is tűnnek szépen.
Pár perc múlva aztán megoldódik a rejtély. A sor elején úgynevezett “kapszulákba” kell beszállni, amik felfüggesztve lebegnek végig a kiállításon, és ha jól látom, nagyjából hat embert tudnak egyszerre magukkal lebegtetni. A kiállítás tulajdonképpen egy berendezett viking település, ahol az épületeken és használati tárgyakon kívül szerepeltetik a lakosokat is, meg azok háziállatait. A gond csak az, hogy ezeket a figurákat primitív robotika irányítja, így minden egyes szereplő furcsán, darabosan mozog, miközben ellebegünk mellettük.
– Most mondd, hogy nem ezekkel fogunk álmodni – mondom Zsoltinak viszolyogva, miközben egy darabosan bólogató viking ács mellett haladunk el épp. A fizimiskája alapján bármelyik horrorfilmből szalajthatták volna. Én amúgy is érzékeny vagyok a viaszfigurákra és hasonlókra (szeretném is megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak a sümegi vár panoptikumának, ahol tízévesen halálra rémisztettek a kínzókamrájukkal), pláne, ha még mozognak is.
Ilyen, és ehhez hasonló (mozgó) rémalakok mellett lebegünk tova.
Egyébként a koncepció ötletes, és ha figyelnénk a narrációra, ami a kapszulában szól, még tanulhatnánk is valamit. Minket viszont túlságosan lefoglal, hogy a figurákon élcelődjünk: felfedezünk például egy hapsit, aki valamiért Bruce Willis arcvonásait kapta, meg egy gombafrizurájú vikinget mellette, aki Beatles-tag is lehetne, ha nem lenne világító szőke haja. Nekem személyes kedvenceim a robotpatkány (igen, ez is mozog a egyik díszlethordó tetején), illetve az állítólagos viking kismalac, ami abban tér el az általunk ismert változattól, hogy nagy bundával büszkélkedhet.
Az út végén varázslót is találunk: nagy, szürke lobonca van, hosszú szakálla, és megszállottan kántál a szimulált máglya mellett.
– Ez én vagyok szakdolgozat írás közben – jegyzi meg Zsolti, akinek még relatíve friss ez az élmény.
– És ő? – kérdezem, kicsit előrébb mutatva. Egy fazon derékig érő nádfalak mögött üldögél, nádtető alatt, és előre-hátra hajlong. – Ő a jegyszedő? – próbálok viccelődni, de aztán rájövünk, hogy ez a viking pottyantós ábrázolása.
A budis viking után kikecmergünk a kapszulából, és visszakaptatunk a modern Yorkba, ahol még mindig élvezhetjük a szikrázó napsütést, a kék eget, és… az ingyen városnéző tervet.
Történt ugyanis, hogy a szállásunkon találtunk egy rakat szórólapot – tudjátok, azokat, amiket minden szállásra kipakolnak, és a helyi programokat népszerűsítik. Az egyiken azonban megakadt a szemünk: yorki macskavadászatot hirdetett.
A macskavadászatban Charlie-hoz és Alfie-hoz, a két rajzolt macskához csatlakozunk!
A szórólapról megtudtuk, hogy York tele van macskaszobrokkal, amik különféle épületek tetején/oldalán találhatók, és egy élelmes vállalkozó kitalált erre egy játékot. A szórólap egyben térkép is, ami segít megtalálni az összes szobrocskát. Ha az összes kapcsolódó kérdésre válaszolsz, az értelmi szerző boltjában kapsz kedvezményt a macskás dolgokra. Amúgy a játék semmibe se kerül, és az egyszerű-és-nagyszerű benyomás, na meg a macskák involválódása engem és Zsoltit is felcsigáz.
Így esik hát, hogy a délelőtt nagy részében egy széthajtogatható térképpel rójuk York utcáit. Általában én nézem a térképet, és Zsolti keresi a macskaszobrokat. Találunk olyat, ami:
- falon mászik,
- cégérre lép,
- eresz mellett surran,
- félig benne van a falban,
- egy “½” házszámú ház falán üldögél,
- csak egy hídról szúrható ki, egy távoli háztetőn,
- egy másik macskaszobrot néz,
- és még olyat is találunk, aki igazi – ugyanis belefutunk egy állatkereskedésbe is, ahol tüneményes igazolványképekkel mutatják be a bentlakókat, névvel és személyleírással együtt. Egy kicsit olyan, mint mikor a gimik ballagáskor kirakják a tablókat a kirakatokba.
Az egyik szobrocska pedig egy macskakávézó falán kúszott.
Kellemesen elfáradunk, és végül megérkezünk a Cat Gallery nevű bolthoz, ami telis-tele van macskás dolgokkal. A bolt tulajdonosát az emeleten találjuk – 50-es éveiben járó férfi, aki lelkesen átveszi tőlünk a kitöltött kérdőívet, és átadja a kedvezmény-kupont.
– Élveztétek a játékot? – érdeklődik.
– Igen, nagyon – lelkendezünk.
Ezután megbeszéljük, honnan jöttünk, és hogy a Sziget Fesztivált közvetetten ismeri, mert a fia már járt Budapesten mint fesztiválozó.
– Budapesten van esetleg hasonló városnéző játék? – kérdezi.
Elgondolkozunk.
– Vannak kis szobrok a városban, igen, de nem tudunk róla, hogy játékot húztak volna fel köré – valljuk be.
Megemlítem neki, hogy milyen túrán vagyunk, és hogy mik a terveink a hátralévő öt napra.
– Anglia gyönyörű – lelkendezem – csak minél északabbra megyünk, annál nehezebben értem az akcentusokat.
– Ó, amiatt ne érezd rosszul magad – legyint a boltos bácsi. – Én sem innen származom, és sokszor nekem is vissza kell kérdeznem.
Ezt egyébként minden angolul tanulónak üzenem: bizony, néha még ők se értik egymást! Erre több példát is láttam / hallottam már.
– York nagyon szép hely – beszélgetünk tovább. – És úgy érezzük, nagy mázlink van az idővel.
– Igen, most nagyon – erősíti meg újdonsült barátunk. – És még a folyó se öntött ki!
– Miért, ki szokott? – csodálkozom. Az Ouse folyó, ami átkanyarog Yorkon, békésnek és ártalmatlannak tűnik.
– Bizony, elég gyakran. Úgy havonta egyszer – nevet a boltos. Nem hiszem, hogy viccel.
A csevely végén Zsoltival vásárolunk egy kis, fekete szobormacskát, ami kézzel készült, itt, Angliában. A popóján egyedi sorozatszám is van, és állítólag szerencsét hoz.
Ezután sikeresen teljesítettnek tekintjük a “York Cat Hunt”-játékot, gyorsan iszunk egy sört, hogy ki ne száradjunk, és harapnivaló után nézünk.
És így jutunk el a Valhallába.
Gyors hidratálás a macskavadászat után – ismételten vállalom a fáradt fejemet.
***
A Valhalla – mint azt valószínűleg kitaláltátok – egy viking hangulatú vendéglátó egység, és Zsolti mindenképp szerette volna meglátogatni, mert a képek alapján nagyon hangulatos. Az egyetlen bajunk vele, hogy túl picinek tűnik, talán ha négy asztalt látunk bekukucskálva – aztán szerencsére rájövünk, hogy a hátsó részen lépcső indul felfelé, és legalább két emeleten keresztül lehet még kaptatni, különféle szobákat felfedezve. Van olyan emelet, amihez külön bárpult is tartozik, de így hétköznap délután csak a földszinti üzemel.
A Valhalla emeleti szintje több, mint hívogató.
Egy másik helyiségben akár fotelbe is süppedhetnénk.
Lezuttyanunk egy kényelmes asztalhoz egy tágas teremben, ahol szinte magunk vagyunk, majd rávetjük magunkat az étlapra. Itt árulnak sajttálat, csupa egzotikusan hangzó sajtnévvel, mint cheddarok széles választéka, wensleydale, meg hasonlók.
– Szívem – nyújtózkodok fáradtan – megteszed esetleg, hogy lemész és megrendeled ezeket?
– Persze – és Zsolti már el is tűnik a lépcsőn. Pár perc múlva kicsit zavartan érkezik vissza.
– Na, sikerült?
– Azt hiszem – feleli bizonytalanul. – Egy szavát se értettem a csávónak…
A sajttálak hamarosan befutnak, és mi úgy vetjük rá magunkat, mint akik három napja nem ettek. Meg kell hagyni, minden isteni: van olyan sajt, amiben áfonya van, és olyan is, ami fekete. A sajtok mellé kaptunk valami kekszfélét és fagyasztott szőlőt – mindkettő telitalálat. Mondanom se kell, hogy a sajtot sörrel öblítjük le, és utána úgy érezzük, hogy most egy darabig nem nagyon fogunk innen felállni.
A helyi sajttál 10.59 font – a sajtfelsorolásra érdemes vetni egy pillantást.
És így nézett ki a gyakorlatban!
Ez tényleg a Valhalla.
Mikor kiürülnek a tányérok, a vendéglátós illető (nagyszakállú viking – esetleg skót?) újból megjelenik, és kérdez – valamit.
A vicc az, hogy én se értem egyetlen szavát sem, szóval úgy teszek, mintha azt kérdezte volna, hogy finom volt-e és elviheti-e a tányérokat. Szerencsére úgy tűnik, jól tippeltem, de azért kicsit megráz az élmény.
– Ha már itt se értjük őket, kíváncsi vagyok, mi lesz Edinburgh-ban holnap – feszengek.
A jóllakottsággal viaskodva térünk vissza az utcákra: bejárjuk a Shambles-t, és kapok Zsoltitól egy skót gyapjúból készült sálat, ami azért is tetszik nagyon, mert pici bárányok vannak rajta. A szomorú helyzet az, hogy a saját, piros sálamat, amit nagyon szerettem, elvesztettem valahol Oxford és Stratford között… a yorki sál fájdalomdíj. Egy másik fejtörő, hogy ugyanezen az útvonalon megsérült a bőröndöm is, elkezdett elrepedni, így egy kicsit vakarom is a fejem: kibírja vajon a hazautat, ahol feladott poggyászként kell majd helytállnia?
A napsütés, a jóllakottság, és a ráérős sétálgatás mindkettőnknek jót tesz: utazásunk kilencedik napja ez, és bár minden egyes nap fantasztikus, azért érezzük, hogy fáradunk, pláne úgy, hogy minden második nap tovább utazunk egy új helyre. Persze ez legyen az ember legnagyobb gondja, de ma délután nem bánjuk a lazább tempót.
A városfalra is visszamászunk egy picit, mert nem bírunk betelni a látvánnyal.
Az Aranygyapjú nevezetű, állítólag kísértetjárta pub – egyébként itt is volt szobormacska, a szemfülesek észrevehetik, ahogy a fél teste kilóg a falból 😉
A nap aztán lassan nyugovóra tér, és mi foglaltunk egy asztalt estére az Aranygyapjú nevű kocsmába, ami állítólag York legszellemjártább pubja, de előtte még úgy döntünk, visszasétálunk a szállásunkra szusszanni egyet és átlényegülni.
A hotel hátsó kertjében leülünk regenerálódni – kis vizesballonból limonádét és vizet tud csapolni magának a kedves vendég, így mi ezt tesszük, és süttetjük magunkat kicsit a kora esti napfényben. A helynek egyébként saját macskája is van, egy vak, vagy legalábbis nagyon rosszul látó kis vöröske, aki ráérősen ásítozik az egyik lábtörlőn, és már a látványától elálmosodunk.
Szó szerint házimacska.
A szállásunk hátsó kertje maga a tökély.
A pihenő végül annyira jól sikerül, hogy attól a pillanattól fogva, hogy a szobánkban lezuttyanunk az ágyunkra, nem vagyunk képesek többé lábra állni, és el kell fogadnunk, hogy York kísérteteinek sajnos nélkülözniük kell minket.
Én pedig el sem hiszem, hogy holnap bevesszük Skóciát, ami egyben utunk utolsó állomása is lesz.
Egyike szállásunk bizarr dekorációinak. Tüskeböki.