Zakopáne 2017

Zakopáne: A teljes kör

Kinyitom a szemem és körülnézek.

Körülöttem hó, fenyőfák, grillezett sajt és csilingelő lovasszánok.

Előttem egy piros overallos férfi halad túrabottal. Mögöttem még 28 ember.

Előre hajtom a fejemet, miközben belehuhogok a szám elé tartott sálba. A fejemhez nyúlok, és lesöpröm a kapucnimról az elmúlt tíz percben rárakódott hóréteget.

Zakopánéban vagyok, Lengyelország déli részén. És még bőven van mit felfedeznem.

Behunyom a szemem, majd újra kinyitom.

Prágában sétálok a tömegben, egyedül. Mikulás napja van, az utcákon Télapók és krampuszok. Szinte mint otthon. Valaki a “Yesterday”-t gitározza. A hang irányába megyek, nem kell a Google Maps. Pár perc múlva meglelem, amit kerestem: a John Lennon fal előtt állok. A szemem előtt egy üvegvitrin, benne hajtogatott békegalamb. “In case of war break glass!“, áll az üvegen.

Háború esetén kérjük az üveget betörni.

Behunyom a szemem. Majd kinyitom.

Egy szlovén tó partján állok az októberi hűs levegőben, és csendben készítek egy fényképet a vízen ringatózó kis csónakról. Épp készülünk hegycsúcsot mászni a Békatutajos túracsapattal, akikkel ide jöttem. Elteszem a fényképezőt, és elindulok a felvonó irányába.

Pislogok egyet.

Nyár van és otthon vagyok, új ez az otthon, nem az enyém, és mégis… Egy cicát szorítok magamhoz, elkezd dorombolni, én ijedtem húzom el a kezem… Aztán nevetek a butaságomon. Tovább becézem a kis állatot, az ölembe ültetem, és a nevén szólítom. Még mindig dorombol.

Belefúrom a fejem a bundájába. És mikor felemelem…

A dubaji reptéren ülök.

Sírok.

Nem érdekel, ki látja.

Odakinn kitartóan szól az ima.

Ki se nyitom a szemem.

Aztán egy határátkelő épületből lépek ki, előttem sziklás, kopár hegyek; jobbra tőlem az Egyesült Arab Emírségek, balra tőlem Omán. Mélyet lélegzek. A levegő párás, a lemenő nap fényében már csak 33 fokos.

Holnap hajókázni megyünk és delfineket fogunk látni. Törökülésben ülök majd egy kis hajó fedélzetén, mezítláb, a szőnyegen, és puszta kézzel eszem a naan kenyeret, arab férfiakkal körülvéve.

Holnap után elakadunk a sivatagban, bár erről most még fogalmam sincs.

Azután egyszerűen csak elakadunk.

De itt és most eszméletlenül boldog vagyok.

Itt, a határátkelőn, fotózni szigorúan tilos!

Ismét behunyom a szemem, szorosra zárom, egész szorosra…

…majd kinyitom ismét.

Londonban vagyok, a Euston Station peronján ácsorgok az információs pult mellett. Április. Egy tíz éve megismert levelezőtársat várok, akivel még soha életemben nem találkoztam.  Néha idegesen rápillantok a tőle kapott SMS-re.

Majd felkapom a fejem, mikor valaki elémpenderül, és félénken elmosolyodik.

Néha nagyon fura megölelnünk egymást, de hát mi mást tehetnénk?

Szorosra zárom a szemem.

És kinyitom megint.

Szófia belvárosában rohanok az egyórás városnézésen. Hideg van, február, de már ígéri magát a tavasz. Minden sarkon egy szexbolt. A legjobban az tetszik, ami közvetlenül egy virágbolt mellett van. De ideje menni, megy a repülő, átszállás Bécsben.

Szem csuk, szem nyit.

Repülőn ülök, egész kicsi repülőn, csak Varsóig közlekedik, légcsavarok küzdenek az elemekkel, teát kortyolgatok. Január van. Életemben először repülök egyedül. Életemben először megyek külföldre egyedül. Életemben először megyek Lengyelországba.

Az ülésnek támasztom a fejem, és lehunyom a szemem.

És mikor kinyitom…

ELSŐ NAP: Budapest – Zakopáne

Körülöttem hó, fenyőfák, grillezett sajt és csilingelő lovasszánok.

Előttem egy piros overallos férfi halad túrabottal. Mögöttem még 28 ember.

Előre hajtom a fejemet, miközben belehuhogok a szám elé tartott sálba. A tarkómhoz nyúlok, és lesöpröm a kapucnimról az elmúlt tíz percben rárakódott hóréteget.

Zakopánéban vagyok, Lengyelország déli részén. És még bőven van mit felfedeznem.

***

2017 számomra – sok egyéb más mellett – az utazások éve volt. Ebben az évben tizenkétszer repültem és nyolc országban jártam. Pár napig vendégül láthattam egy ukrán fiút, aki a kanapémon aludt és akivel saját anyanyelvünk szavait és kiejtését tanítottuk egymásnak esténként. Csókolt meg indiai-amerikai srác, aki úgy sétált át életem egy kis szeletkéjén, mint egy szárny nélküli angyal. Barátkoztam össze magyarokkal külföldön, olyanokkal, akik – csakúgy, mint én – egyedül érkeztek egy utazásra, élményekre éhesen, nyitottan.

Év végére szerettem volna még valamit, ami megpecsételi 2017-et, szerettem volna – én kis telhetetlen – még egy utazást megélni, mielőtt a karácsonyi asztalhoz ülök, mielőtt durran a pezsgő éjfélkor. Ezért döntöttem úgy, hogy december első hetében ismét a Békatutaj szervezésében kelek útra, ismét egyedül, ezúttal Lengyelországba, pontosabban Zakopánéba. Ebben az országban januárban jártam életemben először, és valahol mulattatott az a tudat, hogy az évemet ugyanabban az országban zárom le, mint ahol megnyitottam azt.

Bár nem lett volna ellenemre, hogy ezúttal barátokkal keljek útra, a sors ismét úgy hozta, hogy december 8-án egyedül sétáltam keresztül a Hősök terén a megbeszélt találkozási ponthoz. De már nem izgultam annyira, mint másfél hónappal korábban, októberben, mikor Szlovéniába indultam.

Rántottam egyet a gurulós bőröndömön, amit folyton megakasztott a macskaköves út, és megálltam a párfős kis csoport mellett.

***

Rántok egyet a bőröndömön, amit folyton megakaszt a macskaköves út, és megállok a párfős kis csoport mellett.

-Sziasztok! Békatutaj? – teszem fel a kulcsfontosságú kérdést.

-Igen – veti oda egy velem nagyjából egyidős fiú, aki hosszú kabátban, flegmán ácsorog egy négyfős társaságban. Szájából cigi lóg ki, és a Stranger Things című sorozatról beszélgetnek nagy hangon. Két fiú és két lány alkotja a társaságot: először azt feltételezem, hogy két párt látok, de utóbb kiderül, hogy valójában három testvérrel, és az egyikük barátnőjével álldogálok.

Mivel egyikük se mutat hajlandóságot arra, hogy bevonjon a társalgásba, némán ácsorgok, és szemügyre veszem a többieket. Kicsit távolabb két nő áll, negyvenesek, nyilván barátnők. A közelemben egy magányos, korombeli srác. Távolabb egy szintén magányos, szintén korombeli lány. Mögöttük meg…

Mögöttük egy harminc év körüli férfi közeledik, aki egy rozoga Opelből szállt ki az imént. Feltételezem, hogy az egyik vezetőnk, és már épp várom, hogy kinyissa a száját és bemutatkozzon, majd kicsit összekovácsoljon minket.

– Sziasztok – szól oda felénk. – Itt van valahol B., Á. vagy G.?

A velem egyidős srác és a lány, akik egymástól is külön-külön állnak, integetnek neki.

– Gyertek velem – mondja az újonnan érkezett. – P. vagyok. Velem fogtok utazni.

Á, hát persze, a telekocsisok! B. és Á. összeszedik a cuccaikat és megindulnak P. kocsija felé. A jelentkezésnél be lehetett állítani az utazási preferenciát: én, bár a telekocsis megoldásra jelentkeztem, végül mégis az egyik mikrobuszban kaptam helyet. Itt és most pedig nem tudom figyelmen kívül hagyni azt az enyhe, kesernyés csalódottságot, hogy én nem csatlakozhatok az autóba beszállókhoz.

Ekkor jelenik meg a hátam mögött Bébé, Békatutajos túravezetőnk. Női segítője a fiatal Elin lesz, illetve eljön Bébé felesége is, Nana, aki hivatalosan nem dolgozni jött, de a jelenléte biztos hasznunkra lesz majd. Megindulunk a két mikrobusz felé; még senkivel nem sikerült beszédbe elegyednem, de ezen próbálom nem izgatni magam. A buszban, amibe beosztottak, csupa nő ül, így feltételezem, hogy nem lesz nehéz a beszélgetés kezdeményezése.

Mikor odaérünk a buszokhoz, elkerekedik a szemem.

A két fehér jármű pontosan ugyanaz, mint amiket Szlovéniában használtunk. Azok, amik többször megmakacsolták magukat. Amiknek leállt a motorja. Amiket javítani, cserélni kellett.

Felkapaszkodom az egyik buszba, és leülök ugyanarra a helyre, amit Szlovéniába menet is elfoglaltam. Fél szemmel látom, ahogy a külön autós társaság sofőrje, P., kap egy hóláncot a mi túravezetőnktől, Bébé-től. Elfordulok; érthetetlen módon frusztrál, hogy nekem ebben a buszban kell ülnöm a kis, kopott autó helyett.

De nem baj, mondom magamnak. Itt is barátkozhatok. Végül is itt csupa nő ül.

***

Itt csupa nő ül.

Csupa nő.

Csupa. Nő.

Sosem rajongtam azért, hogy egynemű társaságban legyek, akár ilyen helyzetről, akár munkahelyről volt szó. A buszúton sokadjára is megértem, miért vagyok így ezzel. Sajnálom ezt mondani, de a nők folyamatos csacsogása (vagy inkább kereplése) 2-3 óra elteltével kezd az idegeimre menni. Mellettem egy pszichiáter ül, őmellette magas beosztású barátnője, de hiába tanult emberek foglalkozásuk alapján, beszélgetésük fáraszt és ingerlékennyé tesz. Nem érdekel, hány fajta csokit szeretnének venni Zakopánéban, vagy hogy mennyire ügyes túrázók. Ismerkedés helyett, bár tudom, hogy nem helyes, bedugom a fülhallgatómat, és a saját zenéimbe temetkezem. Kinn egyre sötétebb van, de a hó fehérsége még a gyorsan leszálló estében is kiütközik.

Épp Szlovákián hajtunk keresztül. Álmosító ez a naplemente. Lehunyom a szemem…

…és mire kinyitom, már át is értünk a határon. Közel egy év elteltével ismét Lengyelországban vagyok.

Utastársaim vagy alszanak, vagy bóbiskolnak, ám a nyíló buszajtó zajára mindenki felkapja a fejét. Egy benzinkútnál járunk, a két mikrobusz és a minket követő kopott kis Opel utasai kiszállnak. Este hét felé jár az idő, szakad a hó. Az országút mellett kísérteties a csend, csak néha húz el egy-két kocsi mellettünk. A fehérség kezdi elbódítani városból kiszakadt lényemet, és lassan elfelejtem az apró bosszúságokat – hogy kimaradtam a kisautóból, vagy hogy a buszban senkivel nem tudok beszélgetni. Lopva figyelem az álmos, még félig bóbiskoló arcokat, és azon gondolkodom, itt vajon lesz-e olyan, akiben megfog valami, akivel érdemes lesz beszélgetni, akitől tanulhatok valamit.

Megnézem sofőrünket, a fiatal Elint. A mellettem ülő pszichiátert. Az autót vezető P.-t és három utasát. A testvérek hármas csoportját, meg a velük utazó barátnőt.

Este van, és egy óra múlva egy tűz körül állok majd ezekkel az emberekkel, ahol szabad lángon sül a kolbász, és forralt boros bögrét szorongatunk a kezünkben. Itt történik majd meg a bemutatkozás, itt keres majd meg egy lány, hogy nem vállalnám-e őt magántanítványnak, mert az angolját szeretné fejleszteni. Itt méregetem majd három szobatársnőmet és ügyetlenkedem a kolbászhoz járó ketchuppel, kesztyűben.

De a benzinkúton még csak ténfergünk, és bágyadtan fantáziálunk a szállásunkként kijelölt vendégházról.

Visszaszállok a buszba.

És lehunyom a szemem.

MÁSODIK NAP: Sucha-woda völgy

A derengés az ablakban ülve talál, ahonnan révetegen nézem a felfoghatatlanul tiszta fehérséget. Odakinn tél van – a szó legszorosabb értelmében vett, igazi tél, folyamatosan vastagodó hóréteggel a háztetőkön, sót szóró, koránkelő emberekkel az udvarokon, és gyerekes vággyal a szívemben, hogy kirohanjak a hidegbe és hógolyót gyúrjak.

Három szobatársam is ébredezik. Mindhárman a negyvenes éveik közelében járnak és a szavaikból úgy veszem ki, mindnek van gyereke is otthon. Kicsit kívülállónak érzem magam köztük. Bár igyekszem mindenkivel barátságos lenni (miért ne lennék az?), csakúgy, mint a buszban, a beszélgetésbe itt se tudok bekapcsolódni. Előző este a férjekről, élettársakról is szó esett. Kevés az olyan, aki a gyermekei apjával él. Könnyen megemésztem, amit hallok. Amúgy is sejtettem.

A reggelink a vendégház ebédlőjében bonyolódik, a ház tulajdonosai által tálalt egyszerű, de finom ételeket tartalmazó svédasztal mellett. Ahogy végignézek az embereken, kezdem látni a klikkeket – a testvérek társaságát, a kisautó utasait, a vezetőket. Persze nem mindenki klikkesedik, az elkövetkező napokban azért lesz forgás is.

Leülök az egyik egyedül érkezett szobatársam, R. mellé, és viszonylagos csendben fogyasztjuk a lekváros kenyerünket. Épp azon merengek, hogy vajon hogy öltözzek fel az előttünk álló túrára, mikor megérzem, hogy valaki néz.

Felpillantok, és még épp látom, ahogy a telekocsis autó sofőrje, P., elkapja rólam a szemét.

Érdekes.

***

Ezekkel az átok kisbuszokkal úgy tűnik, mindig van valami.

A vendégháztól elkecmeregni egyáltalán nem tündérmese, mivel – ezt azt hiszem, még nem mondtam – egy meredek dombocska tetején áll. Amely meredek domb különösen nagy kihívást jelent télen, főleg, ha mikrobusszal közlekedik az ember.

Útra készen.

De ami nehéz volt felfelé, az egyenesen kivitelezhetetlennek tűnik lefelé. Soha nem félek autóban vagy buszban, de most befeszülök a lejtőn, ahogy csigalassúsággal araszolunk lefele a folyamatosan hízó hórétegen, egyenesen a keresztbe futó főút felé. Szerencsére Elin, a sofőrünk, nagyon érti a dolgát, és biztonságban leérünk az egyenes útra.

Félreállunk, hogy bevárjuk a másik buszt és a kísérőautókat. Aztán hatalmas dudálást hallunk a lejtő irányából; az egyik telekocsi épp lelkesen tolja kifelé a másik mikrobuszt a főútra.

Pár perccel később bekukkant hozzánk Bébé, a szóban forgó busz sofőrje.

– Nincs semmi baj – nevet ránk a kinti szakadó hóból. – Csak azért dudáltam, hogy ha valaki jön keresztbe, hallja, hogy ott vagyunk.

Ez nem olyan megnyugtató, de, mint kiderül, tényleg nem történt baj. Megindulunk a Tátrai Nemzeti Park irányába. Körülöttünk egyre jobban szakad a hó. Nem győzöm eleget legeltetni a szemem a tájon.

Mikor fél órával később, már belépőjegyekkel felszerelve betrappolunk a parkba, kiderül, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akik szeretnek hóban túrázni. Viszonylag sok ilyen-olyan csoport és turista halad el mellettünk; ilyen tömegben nem is olyan ijesztő a nagy, medveveszélyre figyelmeztető tábla. “Ne adjunk ételt a medvének – előfordulhat, hogy még többet kérnek utána”, szól az egyik jó tanács.

A mi csapatunk majdnem 30 főt számlál, elöl Bébé halad, jellegzetes, piros overallban. Eleinte meg-megállunk, és ő – mint egy jó tanár – elmondja nekünk, amit érdemes tudnunk a terepről. Térképen mutatja a megtenni tervezett utat, az itteni kőzetfajtákat is ismeri, és még medveriasztó spray is van a hátizsákjában. A túra egy pontján apró, személyes sikerként könyvelem el, hogy tudok neki újat mutatni: megtanítom neki, hogyan kösse meg úgy a túrabakancsa cipőfűzőjét, hogy az ne oldódjon ki minden tizedik lépése után.

Tanulunk is!

Én eleinte R. mellett maradok, aki egyedül érkezett szobatársam. Jellegzetes, macifülekkel ellátott sapkáját könnyű kiszúrni a csapatban (ahol egyébként egy idő után elég nehézkessé válik egymás azonosítása). Vannak itt párok, akik összekapaszkodva haladnak, egy pillanatra se engedve el egymást; van egy három férfiból álló kis társaság, akik külön autóval érkeztek, és akik már nem az első ilyen túrájukon vesznek részt. Még egy bobot is hoztak magukkal.

A hó, a hideg és a nagy kapucnik miatt nehéz az ismerkedés, én a legtöbbször csöndben haladok, és csak saját gondolataim társaságában élvezem a látványt. A havas fenyők, a sötét vizű folyócska, a mellettünk néha puhán elsuhanó, csilingelő lovasszánok nagyon szép hátteret adnak a gondolataimnak. Örülök, hogy igazi telet láthatok magam körül, örülök, hogy eljöttem. Örülök, hogy mozgok.

Jó két óra gyaloglás után érkezünk meg a Murowaniec menedékházhoz, egy kicsi étteremhez, amit már előre beharangoztak, mint pihenőhelyet. Sajnos a házikó némileg alulmúlja az elvárásokat: sötét, és annyira tele van, hogy esélytelennek látszik csekély harmincfős társaságunk elhelyezése. Egyelőre ezzel igyekszem nem foglalkozni (bár a gyaloglás után igencsak jólesne leülni), és beállok a hosszú sorba a pult előtt.

Én minden országban szeretem kipróbálni a helyi különlegességeket, így most is élvezettel várom a híres grzane piwo-t, vagyis a forralt sört, amit málnás ízesítéssel kérek. A kezembe azonban nem sört, hanem egy papírfecnit adnak, majd továbbterelnek. Két lépést sem teszek, és egy, az étkezőt a konyhával összekötő nagy ételkiadó ablakhoz érek, aminek a túloldaláról egy erősen meggyengült idegzetű, fiatal, lengyel leányzó kiabál.

Proszę! Proszę! – néz rám értetlenül. Én hasonló értetlenséggel nézek vissza rá.

Proszę! – fogja könyörgőbbre a dolgot.

– Add oda neki a papírt! – súg az egyik Békatutajos, aki már korábban sorra került.

Mikor lebonyolítjuk a tranzakciót, mindketten hasonló megkönnyebbülést érzünk. De az örömünk, mint kiderül, korai; se a rántott sajtomat, se a sörömet nem látom sehol, az ablak körül várakozó tömeg viszont egyre nő. Az idegösszeroppanás szélén álló konyhai személyzet kitartóan gyűjti a pénztárnál kapott papírkákat (Proszę!), de ez nem sokat segít rajtunk. A helyzet hamarosan egy rosszul megszervezett aukcióra kezd hasonlítani, ahol szinte mindenki “aki kapja, marja”-üzemmódban cseni el a pultra érkező ételeket és italokat.

Nagyjából tizenöt perces toporgás után feltűnik valami, ami hasonlít az én rendelésemre, és különösebb teketória nélkül felkapom, majd becammogok egy kisebb helyiségbe, ahol pár társam már bezsúfolódott egy asztal köré. A mai napig nem tudom, hogy vajon tényleg a saját rendelésemet vittem el, vagy valaki másét. A lényeg, hogy csodával határos módon le tudok ülni, és még étel-ital is van előttem.

Proszę! PROSZĘ! – hallatszik a hátam mögül kitartóan. Beledöföm a villámat a sajtba, és keserű elégtétellel kortyolok bele a sörbe. Aztán kicsit csücsörítek egyet erre az élményre.

Mert azért a meleg sör elég érdekes élmény, így, nekifutás nélkül.

Málnás forralt sör Tutunak.

Ezzel az asztal körül ülők többsége is így van. Miközben többé-kevésbé nyugodtan fogyasztjuk az ebédet (Proszę!), megbeszéljük, hogyan fog alakulni a délutánunk. A terv szerint tovább haladtunk volna egy gyönyörű tóhoz, de mivel reggel tilitolisat játszottunk a szállásunknál a csúszós lejtőn, késésben vagyunk; sötétedés előtt nem jutnánk vissza a kiindulási ponthoz. Így a terv változik egyet (P-R-O-S-Z-Ę!!!), és vezetőink inkább a visszaút mellett teszik le voksukat. Aminek keretei között azonban így tudunk tenni egy kis kitérőt – valami rejtélyes barlanghoz.

A beszélgetésnek ezen a pontján jelenik meg a hátunk mögött az egyik leharcolt idegrendszerű lengyel felszolgáló lány, aki homlokráncolva mered az arca előtt tartott okostelefon képernyőjére. Erősen összpontosítva, jóformán érthetetlen kiejtéssel a következő mondatot olvassa fel az egybegyűlteknek:

This room is not for use for anyone. Please go out.

Ezek után reménykedve néz fel a telefonból.

Understand? – pislog ránk ártatlanul.

Kollektívan felsóhajtunk és engedelmesen kivonulunk.

Proszę! – zeng utánunk a búcsúkiáltás.

Random lengyel úriember, aki megkért, hogy fotózzam le. Az elkészült fotóra nem tartott igényt.

***

Mikor egy órával később ismét a havat tapossuk, és hirtelen lekanyarodunk az ösvényről, egy táblán akad meg a szemem, ami lavinaveszélyre figyelmeztet. Hiszek is neki; az út, ami a barlanghoz vezet, nem a fő csapás részre, legalábbis úgy tűnik, télen nem, és olyan szűk, hogy szigorúan csak sorban, egyesével tudunk rajta haladni. Mellettünk meredek sziklafalak, amikről néhol másfél méter hosszú jégcsapok lógnak. A sziklák kiálló részeit pedig átlag 40 cm hó borítja. Ami, megjegyzem, még mindig növekszik.

Rövid séta után úgy tűnik, nincs tovább. Előttünk kilencven fokban emelkedik egy újabb szikla, elzárva az utunkat. De ekkor az előttem álló túratárs arrébb lép, és én meglátom a létrát.

A létra…

… és a bizalmatlan arcok.

Igen, a havas sziklába egy négy méter magas fémlétra van beledolgozva, ami lehetővé teszi, hogy felkapaszkodva folytassuk az utunkat. Úgy képzeljétek el, mint az itthoni Rám-szakadék kihívóbb részeit, csakhogy ezt a kihívást most síoverallokban és kesztyűben kéne teljesíteni.

Ahogy elnézem az arcokat, világosan látszik, hogy többen is bizalmatlanok a mászóalkalmatosság tekintetében. Pedig a lényeg csak a létra után következik: a rövid kis barlangszakasz ott kezdődik, ahol a létra véget ér, de a barlang szájához is meredek sziklatalaj vezet. Ezen csak láncokba kapaszkodva lehet felmászni, ami a bejegesedett köveken külön öröm. Ráadásul az egész elég magasan van.

Nagyjából öt-hat ember dönt úgy, hogy nem vállalja be a kalandot; ők Nana társaságában (aki jelenleg nem Békatutajos minőségében van itt, “csak” mint a vezetőnk, Bébé felesége) visszatérnek a fő csapásra. Mi, többiek pedig egyenként elindulunk a létrán fölfelé.

Mikor rám kerül a sor, egy kicsit bizony elgyengül a térdem. Nem szoktam félni a magasságoktól – egy évvel ezelőtt 17 méter magas falmászóterepen ügyeskedtem, igaz, védőhámban – de ez itt most kicsit rizikósabbnak tűnik a sportmászásnál. Azonban, mikor elindulok, meglepődve tapasztalom, hogy a fokok egész jól tapadnak a bakancsomhoz, és mire a láncokhoz érek, úgy érzem, már tökéletesen uralom a helyzetet. Csimpaszkodom, húzom magam, minden lépésre figyelek, és nem nézek le, de itt már nem izgulok különösebben. A falmászás jut eszembe, és az az egyetlen egy pillanat, mikor ott, a tetején, még egyet akartam nyújtózkodni; mikor az izmaim közölték, hogy kész, ennyit bírtak, és én lecsúsztam… 17 méter magasan lógni egy kötélen, amit a barátod testsúlya tart csak megfeszítve, erre teljes tömegeddel ráengedni magad, zökkenni, majd egy méter esés után érezni, hogy visszaránt a kötél… Azóta se volt ilyen ijesztő, és egyszerre hirtelen felszabadító élményem.

Most nincs kötél, de bízom magamban annyira, hogy gond és félelem nélkül felérjek a barlanghoz. Ez meg is történik, és büszkén fordulok meg, miközben igyekszem olyan helyre állni, ami nincs teljesen lejegesedve.

Mögöttem egy másik lány mászik, akinek még segíteni is tudtam a felfele úton úgy-ahogy. Ő az, aki előző este jelezte: esetleg megkeresne angoltanári mivoltomban, ha nem lenne ellenemre kicsit trenírozni őt a közeljövőben. A párjával érkezett, egy magas, robosztus férfival. Ő maga is túlsúlyos kicsit, és talán ez okozza most a gondot. Miután ugyanis én röviden megünneplem sikeres csúcsratörésemet, feltűnik, hogy az utánam mászók hangulata nem kifejezetten nyugodt. Csak a hangjukat hallom, a meredek fal miatt nem látom őket.

– Ne oda tedd a lábad, inkább ide!

– Kapaszkodj!

– Nézd csak, ha ide lépsz, akkor a másik kezeddel oda tudsz nyúlni…

– Megtoljunk kicsit? Segítsünk?

Egyszer csak rémült zihálást hallok, meg a visszafelé csúszás hátborzongató zaját.

Ekkor vezetőnk hangja is bekapcsolódik a többi közé.

– Csak nyugodtan. Lélegezz rendesen. Nincs semmi baj. Kicsit visszacsúsztál, na és? Mindjárt fenn vagy. Csak mindig kapaszkodj valamibe.

Végül, tíz perc segédkezés és biztatás után ez a lány is felér a barlangba.

– Soha életemben nem féltem ennyire – néz rám kivörösödve. Már nem remeg annyira. Homlokához a sapkája alól kilógó, izzadt tincsek ragadnak. A szemüvege kicsit bepárásodott.

– De te milyen ügyes vagy! – néz rám, mikor kicsit magához tér.

– Én? Ugyan miért? – nézek vissza rá, értetlenül.

– Hát mert felmásztál ide és egyáltalán nem féltél! – ütközik meg.

Egy kicsit elgondolkodom.

– Te viszont nagyon féltél, és mégis feljöttél. Szerintem ez sokkal ügyesebb dolog – mondom neki.

Tovább mászunk, hiszen a barlangból a kifele út se egyszerű. Itt megint láncokba kell kapaszkodnunk, és mászótársam ismét visszacsúszik, ezúttal jópár métert. Megint bepánikol kicsit, megint megnyugtatják. És innen is kimászik végül.

Jó látni, ahogy végül megkönnyebbülve nevet fel mellettem.

A kifelé vezető út se könnyű.

***

Mielőtt visszatérünk a fő csapásra, még egy meglepetés vár ránk. Az utunk épp egy csendes, behavazott rét mellett visz el, mikor a testvérek közül a legfiatalabb, az óvónőként dolgozó J.,  elvágódik a térdig érő hóban, és nevetve ott is marad. Végül is meg nem üti magát az ember ilyen környezetben, és különben is, nehéz ám felállni magas hóban.

Vezetőnk, Bébé ajánlkozik J. kimentésére – majd, mikor már talpra állítja, galád módon visszalöki őt a hóba. Ebből pedig másodperceken belül óriási hóverekedés alakul ki, amibe a többiek közül is beszállnak néhányan.

Előttem a kis Opel sofőrje, P. halad. J. őt is gyorsan megtalálja, és ugyanolyan vehemenciával löki bele egy hókupacba, mint a többieket. Én azonban tartózkodóan visszalépek – sem a nadrágom, sem a kabátom nem indulna jó esélyekkel, ha ellepné őket a hó, és nem szeretnék például átázott gatyában sétálni még órákig. Szinte rögtön meg is bánom, hogy nem vettem részt a hülyülésben; besavanyodottnak, unalmasnak érzem magam tőle. És irigykedve nézem, ahogy J. és P. nevetve dobálják egymást hóval.

***

Az estét Zakopánéban töltjük, ahol szabadon eresztenek minket a bevásárlóutcán.

Megnézzük a lengyel sajtpiacot (ahol az eladók, legnagyobb megdöbbenésemre, magyarul is elsorolják, pontosan milyen állat tejéből készült a szóban forgó sajt – például rámutatnak egy ízlésesen kifaragott tömbre, és elhadarják, hogy “krowa, cow, tehen”), veszek is a portékából, meg ki is egészítem egy üveg áfonyalekvárral.

Zakopáne este.

Ezek után egy étterembe megyünk, de itt már szétszóródunk, hiszen harminc ember sehogy sem tudna egy asztalhoz ülni. Én – direkt-véletlen – az Opel kis társaságához csapódom. Öten ülünk egymással szemben, két fiú és három lány. P.-n kívül velünk van Á., akit osztálybohócnak mondanék, ha osztály lennénk; ő is velem egyidős lehet, és a bemutatkozásnál töredelmesen bevallotta, hogy volt már párkereső túrán is, szégyen vagy nem. Mellettem két lány ül – G.-ről, aki picit idősebb nálunk, nem sokat tudok, de mellettem egy jóhumorú fiatal lány foglal helyet, B. Őt mintha sokan megkedvelnék első látásra. Mindig is irigyeltem az ilyen típust, de én is hamar megkedvelem, így ellenségeskedésre semmi ok.

B. és én pirogot rendelünk, többek között azért, mert nem tudjuk pontosan, mi is az, azon kívül, hogy lengyel. Mint kiderül, hússal (vagy mással) töltött tészta. Ettem már tartalmasabb ételt, de megjárja. Kellemesen elbeszélgetünk az étterem galéria-részén. Alattunk vonósnégyes hangol, és hamarosan lengyel népdalok szállnak felfelé hozzánk.

– Milyen szépen kipirultak a lányok – jegyzi meg egyszercsak P. A kipirulás természetesen annak köszönhető, hogy hirtelen jöttünk be a melegbe a kinti hűsből, de én mindig is utáltam, ha kivörösödött az arcom. Ezt meg is mondom P.-nek.

– Miért? Szerintem jól áll – mosolyog rám válaszképp. Erre én még vörösebb leszek, elkezdem magam aktívan utálni azért, amiért nem tudom rendesen állni a tekintetét és még egy egyszerű bókkal sem tudok mit kezdeni, aztán észreveszem, milyen szép barna szeme van P.-nek meg hogy kedves a mosolya, és inkább gyorsan visszatérek a pirogomhoz.

A pillanat pont olyan gyorsan száll el, mint ahogy jött. Húsz perccel később fizetünk, és még ötösben sétálgatunk Zakopáne utcáin. Karamellt veszünk és a többiek gofriznak is. Én azon kapom magam, hogy igyekszek P. mellett haladni, remélve, hogy lehetőségünk nyílik beszélgetni kicsit. De nagy a tömeg és sok a látnivaló, jönnek a lovasszánok és egyre jobban fázunk. Mire a többiek nekiállnak gofrizni, én már türelmetlenül topogok. Már vissza kellett volna térnünk a buszokhoz.

Végül megunom a várakozást, megunom a sündörgést is. Ott hagyom négyüket, az autós társaságot, és visszarohanok a buszokhoz. Beszállok a helyemre az ablak mellé, és már az ablak mögül figyelem, ahogy P. és a többiek lassan szállingóznak vissza.

***

Este oldott hangulat kerekedik a vendégház ebédlőjében, ahol a lazábbak még összeülnek egy kis forraltborozásra. Nagyokat nevetünk a háromfős fiútársaság, Zs., Sz. és Z. bemutatkozásain és sztorijain. Ők azok, akik még bobot is hoztak magukkal a túrára; a nap folyamán ki is próbálták, mindenki agy derültségére.

– Én Z. vagyok és eladósorba kerültem – kezdi az egyik, negyven év körüli férfi. A mondat osztatlan sikert arat. Ő csak félig veszi viccnek.

– Egyébként úgy gondolom, nem baj az, ha ezt is elmondja valaki bemutatkozáskor – teszi hozzá, mikor kicsit alábbhagy a jókedv. – Különben soha nem ismerkedünk meg senkivel. Gondoltam, tudtotokra adom, hátha… – itt már ő is nevet. De valahol szerintem nagyon is komolyan gondolja.

A jókedv azonban akkor hág a tetőfokára, mikor három perccel ezután Z. feláll, hogy kimenjen cigizni, mire a fiatal óvónő, J. utána szól.

– Esetleg tudsz adni egy szálat?

Mire a mondat végére ér, már ő is rájön, hogy hangzik most ez a kérés. Mindenki dől a röhögéstől, de a leghangosabban mégis Z. barátai, Zs. és Sz. nevetnek.

– Na tessék! – hahotáznak. – Kiveted a horgot, hogy úgyse akad meg benne semmi, aztán mégis…

Z. és J. végül az általános jókedv kereszttüzében kifáradnak cigizni, mi pedig zenét hallgatunk és tovább beszélgetünk. Én P. mellett ülök (nem teljesen a véletlen jóvoltából), és igyekszem Bébé rögtönzött természeti-környezeti kvízkérdéseire válaszokat adni. A sikerélmény csekély, bár a híres lengyel, grillezni való sajt nevét eltalálom (oscypek). Egy kicsit feldob P. közelsége, még akkor is, ha nem tudom eldönteni, vajon csak a képzeletem játéka-e, hogy néha rajtam felejti a szemét. De úgy döntök, ezt a kérdést nem ma este akarom megválaszolni.

Még egyet kortyolok a forralt boromból, és a többiekkel együtt nevetek, mikor J. és Z. lesütött szemekkel térnek vissza a cigizésből.

– Na milyen volt? – harsogják a fiúk.

– Nem rossz – mosolyodik el Z. J. szemét forgatva ül vissza a helyére.

Odakinn lassan eláll a hóesés.

Csapatunk a túra közepén.

HARMADIK NAP: Dolina Strążyska – Budapest

Másnap reggel tettre és túrára készen, optimistán lépek be az étkezőbe. Jót aludtam, a hóesés elállt, odakinn hét ágra süt a nap, és én már össze is pakoltam, csak a reggelin kell túlesnem. A többiek közül azonban nem mindenki ilyen naprakész: az előző esti társaságból jópáran pislognak maguk elé céltalanul, másnaposan.

Zakopáne melletti szállásunk reggel hét körül.

– Mégis, meddig voltatok fenn tegnap éjjel? – kérdezem Á.-t, akit előző nap utoljára egy üveg mogyorós vodkával láttam a lépcsőfordulóban, mikor lefeküdni mentem. Meg is kínált belőle, egyébként nagyon finom dolog.

– Hajnali háromig – jön a kicsit rekedt válasz.

Reggel fél nyolc van.

Miután teleszedem a tányéromat, körülnézek. Szobatársaim még odafenn készülődnek, a testvérek együtt, a fiútársaság együtt, vezetőink együtt… Bár gondolatban eldöntöttem, hogy abbahagyom a sündörgést, mégiscsak P. mellé ülök. Egy életem egy halálom, gondolom.

– És te meddig tartottál ki? – kérdezem tőle.

– Nem sokáig. Talán tizenegyig – kortyolgatja a kávéját.

És itt nagyjából véget is ér a beszélgetésünk, nekem meg kicsit alábbhagy a reggeli jókedvem.

De szerencsére hamar visszatér, mikor kilépünk a házból, és mélyet lélegezhetek a friss, hideg levegőből.

– Na, végre! Most látszik az indián! – szólal meg vezetőnk, B., miközben a vállam felett néz a messze távolba. Mikor megfordulok, egy egyenetlen hegyvonulatot látok, semmi mást.

Mint megtudom, ez nem akármilyen hegy, hanem a Giewont, mely a legenda szerint a Tátra alvó lovagját rejti. Ennek a lovagnak az a feladata, hogy ha nagy, végzetes veszély éri a lengyel népet, igenis keljen fel abból az álomból és védje meg őket. És hogy miért indián? Hát azért, mert távolról a hegyvonulat nem csak alvó óriásra, de egy fekvő, profilból látott indián fejére is hasonlít. Lásd a képen (amit Bébé honlapjáról, a csamborgo.hu túraoldalról csentem, ezúton is köszönet érte).

A mai túránk az indián feje felé fog vezetni, aminek tövében megpillanthatjuk majd a Siklawica vízesést.

Első körben azonban megint a buszokat kell leimádkoznunk a dombon – ez mintha egyre nagyobb rutinnal menne egyébként. Ezt rövid, de számomra fantasztikus buszút követi a nemzeti park bejáratához, amely során a főútról letérve először is meglátom a Zakopáne sípályáihoz vezető felvonónál kígyózó sort, aminek folyományaként már megint erős vágy kerít hatalmába, hogy sílécet csatoljak… Ezután kicsiny utcákon ügyeskedünk, amik mintha a meséből léptek volna elénk. Mindegyik udvaron rönkházikó, a nap süt, és a házakról lógó méteres jégcsapok úgy csillognak, mint a kifinomult karácsonyi égősorok. Embert szinte nem is látunk, de ha mégis, általában sílécet cipel a vállán és velünk ellentétes irányba igyekszik.

Mire kiszállunk, már alig várom, hogy bevegyük magunkat az erdőbe. Egyébként is kevély vagyok a kifundált öltözetemre – a kényelmes, bélelt télikabátom óriási csuklyája eszkimóhoz tesz hasonlatossá, a síkesztyűm csak a fényképezésben gátol, de a legjobb a kamásli: ilyet Szlovéniában láttam túratársaimon, akik így megúszták, amit sokan mások nem, nevezetesen a beázott cipőt. Most, hogy én is beszereztem egyet, büszkén trappolok ott is, ahol mélyebb a hó.

Büszkén, sőt, kevélyen.

Egyetlen dolog tudja megzavarni az idillt, és ez – elnézést, hogy felhozom – a pisilés problematikája. Mert ugye egy erdei túrán az ember általában nem zavartatja magát, és ha nincs fogadó, étterem vagy vendégház, elvonul egy bokor mögé. De próbáltatok már meg lány létetekre ilyesmit egyméteres hóban végrehajtani?

A csendes menetelésben bizony ilyeneken is elmélázik néha az ember, kár tagadni. És inkább korlátozza a vízbevitel mennyiségét.

A mai sétánk rövidebb, de ugyanolyan gyönyörű, mint a tegnapi. Ez a völgy három kilométer hosszú, és nagyjából húsz perc gyaloglás után egy réthez hasonlatos helyre érkezünk: ez a Polana Strążyska, vagyis a Strążyska-füvestető, ahol hívogató fakunyhók állnak, pontosan kettő darab. Szabadidejükben fogadóként/étteremként funkcionálhatnak, de jelenleg zárva vannak. Azért vezetőnk kérésére a bátrabbak betrappolnak a combközépig érő hóba, és összeállunk egy csoportképre.

Boldogan nézegetem a kamáslimat, és én is velük tartok.

A Polana Strążyska…

… és a tiszteletére készült (fél) csoportkép.

P. hol előttem, hol közvetlenül mögöttem halad. Továbbra se tudom eldönteni, hogy a néha elkapott pillantásokat mire véljem, hiszen beszélgetést nem kezdeményez velem, én pedig kezdek belefáradni abba, hogy őt lessem. Nyilvánvalóan örülök, hogy találkoztam valakivel, aki mintha kezdené egy kicsit felolvasztani a hibernált szívemet – vagy legalábbis rábírja ezt a szívet arra, hogy szóljon: igen, még él – de néhány lapos pillantás azért még nem dönt el egy meccset.

Különben is kezdem úgy vélni, hogy a másik két lánnyal, az óvónő J.-vel és a vidám kedélyű B.-vel sokkal jobban elvan, mint a mi erőltetett beszélgetéseinkben.

“Bánomisén” üzemmódra kapcsolok, és továbbra is egyedül sétálok. Néha váltok pár szót az éppen mellém kerülővel, néha megállok kifújni magam, néha fényképeket készítek, aztán egyszer csak azon kapom magam, hogy bizony megérkeztünk.

Előttünk magasodik a Siklawica vízesés, ami kétlépcsős, és összesen 23 méter magas. A túrakiírásban befagyott vízesésként jellemezték – bár nem vagyunk magasan, alig haladjuk meg az 1000 métert, befagyott vizekre itt azért már jó eséllyel lehet számítani decemberben. Érkezésünk előtt pár nappal azonban enyhülés volt tapasztalható; tegnap -2, ma olyan -5 fok körüli lehet a hőmérséklet, és a vízesés, bár jégcsapok kísérik a sugarát, kitartóan zubog.

Néhányan odamerészkedünk, ahol földet ér a vízoszlop, hogy aztán útját beteljesítve a Dunajec folyóba ömöljön. Előző napi mászótársam, jövendőbeli angoltanítványom felajánlja, hogy lefotóz. Engedek az unszolásnak, és zavartan pózolok.

Fotósom háta mögött látom, ahogy a kis Opel négyfős csapata épp összeáll egy csoportképre. P., a sofőr, Á., a még mindig kicsit másnapos osztálybohóc, a nevetős B. és G., a másik női utas. Tudom, hogy nem ezzel kéne foglalkoznom, mikor ilyen szép helyen vagyok, és próbálkozom is másra terelni a figyelmemet. Mégis, egy kicsit összefacsarodik a szívem a látványra. Azt hiszem, hiányzik, hogy kötődhessek valakihez, ha csak erre a három napra is. Bár a legtöbb utastársammal meg tudom találni a közös hangot, ez a négyfős csapat zárt maradt, hiába próbáltam hozzájuk csapódni. És ilyenben épp elégszer volt már részem, így ez egyszerre bosszant és szomorít el.

De aztán megrázom magam. Még egy utolsó pillantást vetek a vízesésre, aztán elindulok az ösvényen visszafelé. Elsétálok az autós társaság mellett, és nem nézek vissza.

***

Nagyjából másfél órával később, mikor már kiértünk a nemzeti parkból és újra a buszokon ülünk, útban a szlovák határ felé, egyszer csak félrehúzódunk egy kisváros parkolójába.

– Mi történt? Miért állunk meg? – kérdezi a körülöttem ülő nők kórusa.

– A másik buszban vannak még páran, akik el szeretnék költeni a maradék zloty-t, amit váltottak – hangzik a sofőrünk, Elin válasza.

Hangtalanul felsóhajtok. A kérést értem, de az, hogy milyen sokak számára forog a vásárlás körül egy utazás, picit frusztrál. Zloty-m nekem is maradt, de amit akartam (sajt, lekvár, karamell és csoki) már beszereztem.

Úgy érzem, ha egy ilyen turistacsapat megáll nagybevásárlást csapni, az nem csak a csapatot alkotó embereket, de az országot is leegyszerűsíti.

A jó hír, hogy a megállónk egy templom előtti parkolóban van, innen nem messze található valami kisbolt. Én a közelébe se megyek, ellenben egyszer csak P. és Á. társaságában találom magam, akik szintén a templomot nézegetik. Ritka gyönyörű látvány a kék, felhőtlen éggel, és a havas utcákkal körülvéve.

Á.-val úgy döntünk, megpróbálunk bemenni, és ketten felfedezőútra indulunk. Be is megyünk, de aztán üvegfalba ütközünk: a templom padsorai közé nem lehet csak úgy bemenni. Nem baj, a látvány így is rögzül, kifelé menet pedig a fák között “elrejtve” még egy négy méter magas keresztet is megpillantunk, ami – bár a vallásos jelképek nem szoktak különösebb hatást gyakorolni rám – nagyon megtetszik.

Mikor visszasétálunk, a többiek még mindig vásárolnak. P., illetve a három “eladósorban lévő” fiúból álló társaság csoportba verődve beszélgetnek. Az egyikük chipset ropogtat, és engem is megkínál.

– Kérsz? – nyújtja felém a zacskót. – Salsa ízesítésű.

– Akkor kérek – felelem. – A szószt is szeretem meg a táncot is.

– Te tudsz salsázni? – fordul felém P. meglepetten.

Röviden elmesélem neki a nyári salsatanfolyamot, aminek csak az ötödik, utolsó alkalmára – a salsa bulira – nem mertem elmenni.

– Megértem – bólint ő. – Én is csak akkor mertem, mikor előtte elmentem egy tánctáborba is.

– Te is tudsz salsázni? – nézek vissza rá.

– 2-3 évig elég aktívan táncoltam.

Még egy jó tanácsot is ad.

– Menj el egy ilyen buliba – mosolyog rám. Idegesítően kedves mosolya van. – Az az igazi, nem az, amit az órán csinálsz.

– Tudom… de túl gyáva vagyok ahhoz, hogy ott bénázzak mindenki előtt. Én az órán is be voltam pánikolva, ha a tanárunk új mozdulatot akart mutatni tánc közben.

– De nem neked kell bátornak lenned, hanem a fiúknak, akik felkérnek – mutat rá ő.

Gondolom, igaza van. És mégis – ez is egy kétoldalú érem. Én pedig nem vagyok biztos benne, hogy képes lennék az a bizonyos másik oldal lenni. Még nem.

Változatok egy keresztre 1.

Változatok egy keresztre 2.

***

Utolsó megállónk már Szlovákiában, Donovaly-tól nem messze található. Az étterem finom, házias ízekkel szolgál, és nem is lenne vele semmi baj, ha nem törne rám megint kicsit a magány érzése.

A társaságunk két nagyobb asztalnál telepszik le, és, balszerencsémre, én pont olyan emberek között kötök ki, akikkel nem nagyon beszélgettem az út során. Ezt először próbálom az előnyömre fordítani, és igyekszem szóbaelegyedni az asztaltársasággal. A mellettem ülő óvónő, J., nagyon kedvesnek bizonyul, és mesél egy keveset két bátyjáról, akik az asztal túlsó felén ücsörögnek.

– Anyu folyton aggódik, hogy mi van velünk – ráncolja a homlokát, amint egyik bátyja felveszi a mobiltelefonját. – És ez csak rosszabb, mióta mindegyikünk elköltözött hazulról. Csak attól félünk: mi lesz, ha még nyugdíjba is megy? Akkor csak ez fogja lefoglalni.

Velem szemben egy pár ül. A nő szemészorvosnak tanul, épp rezidensi időszakára készül.

– Mindig meg akartam kérdezni: hogy döntik el az orvosok, hogy mire akarnak specializálódni? – faggatom.

– Egyszerűen csak azzal kell foglalkoznod, ami érdekel – válaszolja.

Nem tudom, vajon mi motiválhat például egy nőgyógyászt, de erre nem is kérdezek rá.

P. és az autó társasága természetesen a másik asztalnál ül; az én székem pont hátat fordít nekik. Nem akarom, hogy ez bosszantson, de mégis ez történik, és egyre kevésbé tudom magam lefoglalni az ebéd alatt.

Végül fizetésre kerül a sor. Mikor felállok és a kasszához sétálok, megint magamon érzem P. pillantását. Visszasandítok, de képtelennek érzem magam arra, hogy viszonozzam a tekintetét. Inkább csak fizetek, és visszasétálok a helyemre, vert seregként.

***

A parkolóban aztán elbúcsúzunk – P.-ék autója a saját útján jön vissza Magyarországra, a mi kisbuszaink még Budapestig együtt fognak haladni.

P. mindenkivel kezet fog, beinteget a buszban ülőknek, aztán hozzám is odaér.

– Hát akkor szia – köszön el.

– Szia – nézek vissza.

– Aztán ki tudja, talán még összefutunk. Talán pont egy salsa bulin – vonja fel a szemöldökét.

Zavartan nevetgélek.

-Igen, talán – válaszolok.

Aztán a buszok és az autók is elindulnak, ki-ki a maga útján. Csak hosszú percekkel később jut eszembe, mit kellett volna mondanom neki. “Legyen úgy.”

Vagy valami ilyesmit.

***

Pontosan 21 nap telt el azóta, hogy hazajöttem Zakopánéból. Szilveszter este van, még éjfél előtt járunk. Abban a lakásban gyűltünk össze, amit május óta lakok, amit Tüncicával osztok meg. A konyha barátokkal van tele – van, akit általános iskolás koromból, van, akit gimnáziumból, van, akit egyetemről ismerek. Még Á. is itt van, akivel a Békatutajos szlovén túrán barátkoztunk össze anno októberben. Itt a testvérem is, meg persze a felügyeletemre bízott cica.

Az ötlet, hogy hívjuk föl telefonon anyukámat, akit minden barátom nagyon szeret, hirtelen jön, de osztatlan sikert arat.

A fent nevezett épp a saját bulijában tölti az időt valahol az Isten háta mögött, szintén a barátaival. Örömködve veszi fel a telefont, én pedig kihangosítom, így mind a hetünket egyszerre hallja. Aztán, mikor rájövünk, hogy ez így nem lesz jó, elkezdünk egyenként beszélni.

– Szia Kati néni! Boldog új évet! – süvíti bele a telefonba az egyik legjobb barátom.

– Imi, te vagy az! – örömködik anyukám. Majd hirtelen váltással egy kicsit katonásabb hangon folytatja: – Tovább.

– Én is itt vagyok, Kati néni! – jön a következő delikvens.

– Zsófi, de jó, felismerem ám a hangodat! – lelkendezik a megszólított ismét. Majd: – Tovább.

Az összes vendégen végigmegyünk így, a végére sírunk a nevetéstől. Mikor letesszük, beugrik valami.

Van olyan, hogy hallasz egy szót, egy kifejezést valakitől, és tudod, hogy veled fog maradni még jódarabig, tudod, hogy még hasznát veszed. Ez nem feltétlenül kell, hogy valami nagy bölcsesség legyen – néha tényleg egyetlen szóról van szó.

Nem akartam nagy szilveszteri összegzést csinálni magamban, mint ahogy idén jó fogadalmak se jutottak eszembe. 2017 számomra olyan volt, mint egy rettenetesen izgalmas film, amin hol sírtam, hol nevettem, de bárhol is voltam, óriási extremitások között ingáztam. Ha 2018 nyugisabb lesz, még akkor is túl van teljesítve a magamra vonatkozó önfejlesztési terv.

De ez az egyetlen szó – “tovább” – rendíthetetlenül zeng bennem. Tovább, ha olyan helyzetben vagy, amit nem bírsz elviselni. Tovább, ha kártékony ember kerül az utadba. Tovább kell mennie minden destruktív gondolatnak, viselkedésnek. Tovább, ha valaki nem értékel, tovább, ha nem vesz észre. Tovább, ha rendszeresen fájdalmat okozott. Tovább, ha úgy érzed, nincs tovább. Tovább, ha még jó dolgokat akarsz látni, legyen az egy havas táj, egy sivatagi dűne, egy felhő felülről, egy tavon ringatózó magányos csónak, egy kedves szempár, egy baráti kör.

Nem állítom, hogy én ezt a filozófiát tökéletesen tudom követni. De – hogy magamat ismételjem – megállni semmiképp sem szeretnék.

Éjfélkor egy dologra gondolok. Egy repülőjegyre, ami valahol ott van már az e-mailjeim között, ami kőbe vésve tart nekem egy dátumot és egy helyszínt. Egy újabb kalandot, amiről élvezettel fogok írni bárkinek, aki olvassa, nektek, akik olvastok. Köszönet érte. Az a számtalan pozitív visszajelzés, amit az év során erre a blogra kaptam, talán az egyik legjobb dolog volt, amit kaphattam idén. Nem tudok elég hálás lenni érte.

Ja, és hogy mi áll a repülőjegyen?

Hát valami olyasmi, hogy…

Departure from:       BUDAPEST

Arrival to:               TOKYO

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

tizenhét − öt =